Levél öcsémnek (novella)

Különböző típusú kutyák arcát, szemét látjuk gyors montázsban, dübörgő zene kíséretében,
aztán a dinamikus képsor egyszer csak lelassul, s egy kiskutya arcán megáll a kamera, egyre
többet látunk belőle, tappancsával kitolja ketrece ajtaját, és futni kezd. Az állatmenhelytől
nem messze egy kertes házat látunk, először kívülről. A holland típusú, nagyobb ablakokon
keresztül veszekedő pár alakja körvonalazódik. A férfi könyörög, magyarázkodik, a nő
csapkod, bőröndöt vesz le a szekrény tetejéről, aztán kitolja a félmeztelen férfit a kertbe. A
férfi dörömböl az ajtón, a nő nevét kiabálja, kéri, hogy bocsásson meg neki, majd
reménykedve felnéz az erkélyre, de a nő csak a bőröndöt hajítja le, s azt üvölti, soha, de soha
többé! A férfi ázik, fázik, mezítláb téblábol, majd a puffanástól szétesett bőröndből egy
esőkabátot vesz elő, s magára ölti. Lassú, kimért léptekkel indul a kertből az utcára, de
folyamatosan hátranéz, reménykedik, hogy a nő utánaszól, de a házban lekapcsolódik a
villany, sötét lesz. A férfi fázósan összehúzza az esőkabátot, meg-megállva lépked, a kiskutya
viszont tiszta erőből fut, a következő utcakereszteződésnél bele a férfiba. A férfi megsajnálja,
s az esőköpeny alá rejti; egy sintér feliratú autó fékez le mellette. A kocsi ablakából kihajol
egy sintér, és megkérdezi a férfit, hogy látott-e egy kiskutyát, a férfi rázza a fejét, hogy nem,
az autó továbbmegy. A férfi szétnyitja a köpenyt, simogatja a kutyát, aztán mosolyogva
visszafordul a ház felé, szinte rohan. A házban égnek a lámpák, a nő éppen rendet rak. A férfi
becsönget, a nő ajtót nyit, a férfi mutatja az ázott kiskutyát, s bocsánatkérően néz a nőre. A nő
határozott mozdulattal kiveszi a férfi kezéből a kutyát, s a férfire csapja az ajtót. A férfi áll a
kertben, s nézi, ahogy a nő törölközőbe csavarja a kiskutyát, simogatja, húst vesz elő a
frizsiderből, majd lekapcsolja a lámpákat.
Kedves testvérem,
ne kérdezd, hogy menstruálok-e, s ne válaszold automatikusan azt, hogy ne veszekedjünk,
mert ezt a legegyszerűbb mondani, olvasd el inkább a levelemet, akkor igazat fogsz adni
nekem, talán egy kicsit elszégyelled magad, s megértesz valamennyire. Nem sértődtem meg,
csak a lényeget akarom elmagyarázni neked, mert elegem van abból, hogy mások mondják
meg, mit gondolok. Kezdjük azzal, hogy volt udvarlóm, Stein Lőrinc mustársárga dresszben
odament hozzád a szerdai focin, s véletlenül tudom, hogy én voltam a téma. Ha csodálkozol,
honnan értesültem erről, közlöm veled, hogy nekem is vannak jó embereim. Az az illető, aki
ezt elmesélte, kíváncsi lett, és hallgatózni kezdett, csak a kerítésnél kellett megállnia, és
néhány szót máris elkapott. Közlése szerint nevettél egy jót, akkor viszont én nevettem, mikor
megtudtam, hogy pár perccel később Stein Lőrincet valaki felrúgta, hatalmasat üvöltött
fájdalmában, s hordágyon vitték el. Persze, mondjon csak, amit akar, magánügye a
véleménye, ő ugyanis egy semmi és senki, ha ránézek, mintha egy vécélyukba néznék, amit
eltömít a feketeség. Még ez sem pontos kifejezés, mert a feketeség valami, de Stein Lőrinc
még az sem, ezért a mustársárga dresszével s a véleményével együtt nem érdekel, az viszont
igen, amit mondtál neki, ne folytasd, nekem nem kell bemutatni a nővéremet, s ráadásul
nevettél is. Ennek hallatára határoztam el, hogy írok neked. Még annyit ehhez a bevezetéshez,
hogy jelenleg egy filmforgatáson vagyok, s éppen szünet van. Stein Lőrinc mustársárga
dresszben azt mondta neked, hogy egyik este látott egy budai kertes ház ablakában, lökdöstem
egy férfit, s azt kiabáltam, hogy soha, de soha többé! Aztán az erkélyről utánahajítottam a
bőröndjét, a férfi pedig félmeztelenül állt az esőben. Ezt látva Stein Lőrinc odajött, hogy
„rendet csináljon”. Megkérdezte a férfit, hogy segíthet-e valamiben, erre kiabálni kezdtem,
hogy hagyjon minket békén, ne avatkozzon abba, ami nem rá tartozik, úgyhogy sértődötten
visszament az utcára, és egy telefonfülke mögül kifigyelte, hogy a férfi elvonul, majd
visszatér egy kiskutyával, a kutyát kiveszem a kezéből, aztán rácsapom az ajtót. Ez már egy
sorozat betetőzése volt, mondta neked Stein Lőrinc a focipálya szélén. Ami a látványt illeti,
nem hazudott, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én alig ismerem azt a férfit, akit
kidobtam a házból, de inkább kezdjük el máshonnan, legyen a végpont az, hogy a férfire
csapom az ajtót. Az illetőtől, aki kihallgatta a beszélgetéseteket, tudom, hogy a
forgatókönyvírás és a vezetés is téma volt. Jó, kezdjük el innen, mert a vezetés mellett
forgatókönyvíró-kurzusra is járok. Azon a bizonyos napon, amit Stein Lőrinc a kerítésnek
támaszkodva, mustársárga dresszben előadott neked, a következő történt. Vezetés közben az
oktatóm váratlanul azt mondta a vizsgabiztosnak, hogy: Putyin kibaszott velünk. Ki?,
kérdeztük szinte egyszerre a vizsgabiztossal, s mert az oktatóra néztem, egy kátyúba tolattam.
Ez még nem lett volna baj, mert a vizsgabiztos számon kérte az oktatómat, hogy miért
merőleges parkolás közben jut eszébe ilyesmit közölni, de mert a többi manőver sikerült,
folytathattam a vizsgát. Putyin látogatása miatt viszont nem a megszokott forgalmi úton
haladtunk, így egyszer majdnem zsákutcába hajtottam, de ezt is időben korrigáltam, s már a
vizsgaközpont felé hajtottunk, mikor a zebránál Stein Lőrincet pillantottam meg. Már
majdnem átért a túloldalra, mikor elsuhantam mögötte, erre a vizsgabiztos kiabálni kezdett,
hogy mit képzelek, súroltam a gyalogos fenekét. Az oktatóm próbálta nyugtatni a
vizsgabiztost, kérte, hogy ne túlozzon, de nem lehetett meggyőzni, megbuktatott. A titeket
kihallgató illetőtől tudom, hogy Stein Lőrinc ezt úgy mesélte neked, hogy el akartam gázolni,
s csak a vizsgabiztosnak köszönheti az életét. Stein Lőrinc ballonkabátjában lecövekelt a
járdán. Engem bámult. Az oktatómmal még kielemeztük a vizsgát, megbeszéltük, mikor
találkozunk, majd elköszöntünk, s elindultam a Duna irányába a HÉV felé. A lépcső aljából
benéztem az állomásra. Stein Lőrinc még mindig ott várakozott. Először találkoztunk a
szakításunk óta, s akkor még nem gondoltam, hogy ezentúl a balszerencse fogja
összeakasztani az útjainkat, s hogy még aznap újra látom. Stein Lőrincnek mindig túl sok volt
a hátsó gondolata, ezért megvártam, míg elmegy a HÉV-vel, s csak a következő szerelvényre
szálltam fel, így viszont késtem a forgatókönyvíró-szemináriumról. Valami megbeszélés
zajlott, fiatal filmrendezők, operatőrök, írók, kritikusok között, programok, tervek, igények
hangoztak el. Diákok ajtónyitogatása hígította a kopott filmplakátok szürkeségét. Örültem
volna, ha valaki az utcáról behajít egy mentőövet, mert Stein Lőrinc is odakíváncsiskodott,
magas és vékony alakja belefolyt a kivetítőbe. A szemináriumvezető éppen a
forgatókönyvemet kezdte elemezni, a következő jeleneteket vetítette ki.
4 SCENE 4. BELSŐ, SÖTÉT GARZON – NAPPAL. 4
Stein Lőrinc újságíró otthonában az ágyában forgolódik.
ÚJSÁGÍRÓ BELSŐ MONOLÓG
Semmi értelme az életemnek, évek
óta egy kopott íróasztal mellett
írok, rossz minőségű
golyóstollakkal és beragadt
számítógép-billentyűzettel. Tényleg
minden ennyire szürke és
semmitmondó? Mintha feneketlen
mélységek fölött egyensúlyoznék.
   
5 SCENE 5. BELSŐ, SZERKESZTŐSÉG SZŰK ÜVEGKALITKÁJA – NAPPAL. 5
Stein Lőrinc újságíró felrezzen nappali ábrándozásából.
Végigtekint rendetlen íróasztalán, rossz minőségű
golyóstollain, beragadt számítógép-billentyűzetén. Az előtte
levő kopott monitoron megnyitott, üres Word-dokumentum
villódzik. A szemközti apró, koszos tükörbe néz, méregeti
magát, majd táskájából zöld vadászkalapot vesz elő.
Flashback: kiállításmegnyitó.
A beszédnek már vége, a vendégek távozóban vannak. Az újságíró egy sötét sarokba bújva
jegyzetel. Az ő szemszögéből látjuk, ahogy az ezredes fel-alá járkál, kezet ráz néhány
hírességgel (Rothermere lorddal s a kiállítás kurátorával). Fején zöld vadászkalap. Kicsit
izzad a homloka, és hogy megtörölhesse, leveszi a vadászkalapot, s egy pincér kezébe
nyomja. Az ezredes egy kék szemű lányra figyel fel, aki sietve távozik. Térey utánaindul, a
kabátját még magára ölti, de a vadászkalap ottmarad. Az újságíró lassan előjön – már üres a
kiállítóterem –, tétován kezébe veszi és forgatja a kalapot, aztán felhúzza, és megnézi magát a
tükröződő üvegajtóban. Elégedett a látvánnyal, a kalapban magabiztosnak érzi magát. Leveszi
és zsebébe süllyeszti a kalapot, ő is elindul.
Az újságíró felveszi a kalapot az irodában. Épp eligazítja a fején, amikor…
Egy kolléga ront be Stein Lőrinc kalitkájába.
Kezében vörösbort tart műanyag pohárban, szája szélén
pogácsamaradék.
                                          KOLLÉGA
Hogy jutott eszedbe, hogy az
ezredes megnyitóbeszédét felemásnak
nevezd?
ÚJSÁGÍRÓ
Valahogy csak meg kell halni.
KOLLÉGA
Aki a kalapodról ítélne, elhinné,
hogy a társadalmi elithez tartozol.
(A kolléga újabb pogácsát kotor elő a zsebéből.)
ÚJSÁGÍRÓ
Sehová sem akarok tartozni.
(Stein Lőrinc idegességében a titkárnő tányérján lévő
sóskiflit a homlokához emeli.)
ÚJSÁGÍRÓ
(magában)
Hiába, nem születtem úrnak, mégis
úgy kell meghalnom, mint egy úrnak.
(Úgy, ahogy van, kalapostul, ingben, kezében feltartott
sóskiflivel elindul kifelé, a szerkesztőség többi tagja
elhűlten bámul utána.)
A titeket kihallgató illetőtől tudom, hogy Stein Lőrinc úgy mesélte neked, hogy szándékosan
akartam lejáratni, s ezért a héven átírtam a jelenetet az ő nevére, hogy a gyűlésen mindenki
rajta nevessen. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy az óra keretében szakmai
megbeszélést tartanak, másrészt – s ezt Stein Lőrinc pontosan tudja – a netbookomban lévő
akkumulátor évek óta nem működik, így a HÉV-en nem is tudtam volna írni. Muszáj volt
kitalálnom egy nevet, s a jelentéktelen figurához ez a név párosult bennem. A teremben
többen nevettek, Stein Lőrinc pulykavörös lett, a szemináriumvezető pedig átugrott egy
következő forgatókönyvre, s csak annyit mondott, előfordulhat, hogy a forgatókönyvírás
folyamatában úgy érzed, mintha legbelül elsüllyednél, és hirtelen a hitetlenség és a zavar
sötét fellege jelenik meg az alkotófolyamat horizontján, s mindez úgy tűnik, mintha a
semmiből tűnne elő. Stein Lőrinc bevágta maga után az ajtót, de ezzel még nem ért véget a
nap, mert az egyetem előtt megvárt, és gonosz arccal azt mondta, hogy mondani akar nekem
valamit. Jelentőségteljesen rám nézett, s közölte, hogy amíg együtt voltunk, egészen közeli
kapcsolatban volt egy nővel. Te is mondtad már, hogy milyen bántóan tudok nevetni, pedig
nem szándékos a részemről, csak úgy nevetek. De miért döbbentsen meg engem az az
értesülés, hogy ő nem olyan, mint amilyennek mutatta magát, ez neki hátrányos, nem? Hogy
mindig másnak próbálja beállítani magát, nem olyannak, amilyen. Ebbe a vallomásba nem
tudtam beleélni magam, s a nevetést sem tudtam abbahagyni, s tudom, hogy Stein Lőrinc ezt
is elmesélte neked. Futni kezdtem a metróhoz, mert késésben voltam. Stein Lőrinc követett,
de a szerelvény ajtaja szerencsére kettőnk közé állt. Megnyugtatott a tudat, hogy Budán van
dolgom, Stein Lőrinc pedig Pest kopott negyedében lakik, de megdöbbenésemre még az esti
forgatásra is odapofátlankodott. Reklámfilmet forgattunk, éppen kizártam a filmbeli
barátomat, amikor Stein Lőrinc egy bokorból előugrott, és megkérdezte, hogy segíthet-e
valamit. Hogy Stein Lőrincet idézzem, ez már egy sorozat betetőzése volt. Kiabálni kezdtem,
hogy hagyjon minket békén, ne avatkozzon abba, ami nem rá tartozik, erre végre távozott.
Most újra fel kell vennünk a jelenetet, mert a felvételen Stein Lőrinc téblábolása látható, és
sajnos az ordibálásom is rögzítve lett. A szünetnek vége, zárom soraimat, nővéred.