Manökenek (novella)

A száguldó vonat helyben hagyja a tájat, amelyen átsuhan. Mint egy emberi élet,
amely kíváncsi ugyan a legapróbb részletekre is, de utóbb belenyugszik a
változásokba, nem emel kifogást, ha egy öreg nyárfa leveleit vesztve a patak
partján kiszárad, ha nyár elején a repcemezőket learatják, a sínek mentén
évszázadok óta ott sárgálló bakterházak teteje beomlik. Nem háborodik föl, ha
az útjába eső dombokat széttúrják, s a kellő tisztelet helyett, néhol már
sorompók sem védik a mozdonyok szabad száguldását. Csak a régi állomások
karcsú peronjait figyeli érzelmesen, ezek szépségére büszke, minthogy igazából
ezek az ő szemérmes hódolói, a sínek mellé pányvázott várócsarnokok, estszínű
lámpák, az értelmetlenül eléjük rohanó, egyenruhájukat álmosan magukra
rángató vasúti tisztek, akik még a technika ókorából kitanult jelekkel adják
tudomására, hogy hatalmuk van a sínpályák mentén, hogy egykori dicsőségük
még eleven ezeknek az embereknek a tudatában. Az ilyen, elhagyott tájakon
átsuhanó expresszek telve vannak még serdülőkoruk érzelgős emlékeivel,
amikor az állomásokon búcsúzó és egymásra találó emberek könnyei vegyültek
el a fújtató és ijesztően hatalmas monstrum gőzmozdony szuszogásával. A
menetrend mechanikus könyörtelensége, amely útjukra bocsátotta a messzire
indulókat, nem szüntette meg, csak teátrálisan összetömörítette, egyetlen
színpadra terelte a legkülönbözőbb érzelmekben fürdőzőket. A mozdonyok
szerették ezeket a gátlástalanul felszabaduló, az egyediség báját sem nélkülöző
kis tragédiákat, tudták azt is, hogy egy csábos asszony az induló vonat
ablakából, esetleg két, egymástól karnyújtásnyira álló férfiúnak integet, s akkor
igenis divatba jöttek ezek a kancsalmód homályos női tekintetek, amint a múlt
századelő képein megfigyelhetni, s mind a férj, mind a szerető, a legteltebb
lélekkel érezte a távozó, az életét egyedülien betölteni képes lény hiányát.
Ilyesféle gondolatokkal nézték a hajnali tájat a két határon már túljutott
Mathilda és Simon, akik délről indultak el, hogy szülőhelyüket hosszabb időre
elhagyva, ifjú házasként ezen a vidéken próbáljanak szerencsét. Az asszony
karcsú volt és nyúlánk, fiús haja kissé érzékivé tette arcának szemérmesen
élveteg vonásait, déliesen színes, de tartózkodóan kivágott, könnyű nyári ruhája
épp elég figyelmet ébresztett még a reggeli fülke csipás szemekkel ébredő
utasaiban is. Simon egyszerűbb, eldologiasodott tárgynak tűnt, vonásainak
mélyben gyökerező zártságát csak Mathilda simogató, érzelmes mozdulatai
tették érvényessé. A férfi figyelt, mint egy katona, aki nem tudja pontosan,
mikor is téved veszélyes útra, a nő pedig csak férje arcvonásain keresztül tartotta
szemmel a világot. Most távol voltak mindentől, előrefele igyekeztek, de pontos
úti céljuk nem lévén, résen kellett lenniük. Tudták, hogy mint délről elszármazó
szánalmas menekülteknek, ki kell majd állniuk magukért, semmiféle odaadás, a
múltjukból előhívható erény nem helyettesítheti minden pillanatban
megkérdőjelezhető személyes helytállásukat. Idegen hajlatokba beásva, akár a
párakövek, amelyek arra teremtődtek, hogy csiszolódjanak a náluknál
keményebb anyagok közegében, nem tudva maguknak érvényes teret kiharcolni,
úgy bújtak ott meg, mintha a szellemük tűntén merengenének. Csak ők érezték
magukat tisztának és üdének, a fülke a hosszú éjszaka során megtelt az
egybepréselődött testek savós, gyomrokból felbüfögött levegő bűzével, a ruhák
izzadtságtól átmelegedett kigőzölgése a tegnap este elfogyasztott ételek bomló
ízeire emlékeztetett.
Mikor leszálltak egy állomáson, mert Mathilda így kiáltott fel: Nézd csak,
milyen mesebéli templom áll a kisváros keretezte szelíd lankával hívogató
domboldalon! –, Simon megörült a lehetőségnek, hogy a vonat otthonosan
szegényes bűzétől ilyen könnyen megszabadulhatnak, s ellenkezés nélkül
kapkodta le csomagjaikat. Egy kertekkel, parkokkal szegélyezte széles utcán
haladtak, a házak egyszerű szépsége, a mindenütt túláradó gondosság szinte
gyermekkoruk meséinek színes világát idézte fel bennük. A járdák bordó
kövekkel voltak kirakva, az előkertekben megszámlálhatatlan mennyiségben
nyíltak a koranyári virágok, a kerítések alacsony terméskövei szinte csábították
őket, hogy belépjenek az idegen területre. A melegedő szellő átfújt ruháikon,
megszabadította testüket a többnapos összezártság nehéz illatától. Egy parkká
szélesedő sarkon még arra is kedvük támadt, hogy megmaradt uzsonnájukat
elfogyasszák. Nem túl elegáns ez a kisváros, kérdezte Mathilda, hogy az efféle
távolról jötteknek munkát adjon? Bizonyára mindenhol hasonló szépségekkel és
számunkra szokatlan gazdagsággal találkoznánk, felelte erre Simon, legfőbb
ideje, hogy tapasztalatot gyűjtsünk ebben a számunkra oly szokatlan világban.
Érezték jól, hogy a csábítás olyan erős számukra, semmiképpen nem hátrálnának
meg, amíg e hely vélt vagy valós titkát ki nem fürkészik. Mathildának a házak
színes homlokzatai tetszettek, míg Simon az apró részletekben megmutatkozó
gondosságot, precizitást találta lenyűgözőnek. Tovább haladva, és ugyanazt a
konok rendezettséget látva mindenfelé, már-már ismerősnek tűnt számukra a
kisváros kezdeti idegensége. Az utca a város központja felé lassan szűkülni
kezdett, a házak egyre elegánsabbak lettek, s a keresztutcák is arra csábították
őket, hogy elsődleges céljuktól letérve, esetleg másfelé kalandozzanak. Még
egyetlen embert sem láttunk, milyen város ez, horkant fel hirtelen Mathilda.
Bizonyosnak tűnik, mondta Simon, hogy az otthonosság, amelyet az első
pillanatban éreztünk, csak a mi tapasztalatlanságunk és helyismeretünk
hiányából táplálkozik. Egy gazdag városban az emberek mindig is hajlamosak
arra, hogy egymástól elzárkózva éljék a maguk különös életét.
Merengve szemlélték tovább a belvároshoz közeledve az egyre
hivalkodóbb látványosságokkal teli palotákat, a várfalak, patakok övezte főutcát,
amikor egy sarkon szinte beleütköztek egy régi vágású, lovak húzta
gyászkocsiba, és a mögötte feketéllő gyászmenetbe. A jelenség, természeténél
fogva még inkább fölöslegesen üressé és hivalkodóvá tette az egyemeletes
palotákat, a kertből felfutó, szimmetrikus lépcsősorokat, az utcára néző
oszlopcsarnokokat. A menet önmagában is oly mértékben elzárkózó volt az
idegenből idetévedt szemek számára, hogy még egy arcot, egyetlen pillantást
sem voltak képesek felfedezni, amely az ő létezésüket visszaigazolta volna a
kisváros lakói részéről. Lázas vonulásnak tűnt, konok hallgatásnak, a fájdalom
nem épp teátrális, de mégis, a maguk érzéseivel ellentétes megnyilvánulásának,
amely számukra az őszintétlenség megformált közhelyességével volt
értelmezhető. Haladjunk tovább, mondta Simon, amikor megérezte, hogy
Mathilda délről hozott színes ruhácskájában, fázékonyan reszket mellette, és a
fiatalságából adódó minden üdeségét veszni látta. Nézd csak, milyen közeli a
templom a domb tetején, az utca lassan emelkedik, a főtér majd bizonyára
egészen más látnivalókat kínál! Mathilda mindig hitt Simon előérzetében, most
azonban mindketten egyformán, s ezt érezte a hangjában, olyan ismeretlen
dolgok felé közeledtek, amelyekről egyiküknek sem lehetett érvényes
mondanivalója. Csak hogy míg a férje beszélt, és fölösleges dolgokat mondott, ő
a hallgatásával kivárt nagyon sokáig, hogy egyszer majd azt érezze, amit a
másik előre sejtet. A híd mellet újra megpihentek, egy hatalmas platánfa nyújtott
árnyékot számukra a lassan perzselő melegben, egy csobogó forrás díszkövekkel
apró vízeséssé duzzasztott hűvöse oltotta szomjuk. Szinte a semmiből tűnt fel
előttük a második gyászmenet, amely egy keskeny utcából kifordulva még
díszesebbnek, hatalmasabbnak látszott. Elől egy gyászhuszár haladt, kezében
bársonnyal bevont, aranysújtásokkal szegélyezett párna, amelyen kitüntetések,
érdemrendek tucatjai sorakoztak. A gyászoló sokaság most is legteljesebb
csendben haladt, csak a lovak patáinak koppanásai hallatszottak egyenletesen.
Optikailag olyan érzés uralta el a szemlélőket, mintha csak egy tengerből
felbukó bálna tetemét bámulnák, amely ugyanolyan gyorsan vissza is merül a
láthatatlanságba. Újra és újra föl kellett idézniük az egész vonulást, hogy
megjegyezhető részletekről, emlékezetbe vésődött lényegi sajátosságokról
elmélkedhessenek. Mathilda csupa öregeket látott a menetben, míg Simon meg
volt győződve, hogy fiatalok nagy számban vonultak el előttük. Mathilda nem
értette, miért volt a menet asszonyainak arcán fehér maszk, Simon mindezt
zsebkendőbe fojtott zokogásként értelmezte. Mathilda szerint vissza kellene
fordulniuk, hiszen egy szörnyű szerencsétlenség tizedelhette meg a várost, nem
épp alkalmatos időpont, hogy idegenként munkára jelentkezzenek, Simon
viszont meg volt győződve róla, immár olyan fontos és különös események tanúi
lettek, amelyek nem teszik lehetővé, hogy minden magyarázat nélkül dolguk
végezetlenül távozzanak.
A főtér a domb aljában húzódott, a kiszélesedő utca folytatásának tűnt,
egy terebélyes liget kapaszkodott fel a templom oldalába, amely az egész teret
ünnepélyessé és végtelenül tágassá növelte. A park tele volt széles allékkal,
kioszkok, virágágyasok, elegáns padok keretezték, a házak ódon középkori
hangulatot árasztottak, a legrikítóbb színekben pompáztak, s mindez
ellentmondott eddigi komor benyomásaiknak. Szinte önfeledten kószáltak a fák
között, megcsodálták az ezerszám nyíló tarka virágokat, a különböző vízsugarak
százaiból álló hűvösséget árasztó szökőkutat, az árnyékos padok vascsipkék
díszítette mintáit, különösen pedig a főallé végén magasló templom arányos
szépsége volt rájuk nagy hatással. Hirtelen azt gondolták, hogy minden az övék,
szemükkel kisajátíthatják a kisváros összes kincsét, s mivel itt is a legteljesebb
csöndesség honolt, ebbéli érzésüknek nem mondott ellent semmi. Csak egészen
soká tűnt eléjük a park egyetlen élőlénye, hiszen még a madarak hiánya sem volt
érzékelhető, az összehajlódó, magasba szökő rózsalugasok előtt egy bronzbarna
erőművész mozgatta a súlyokat kisebb emelvényén. Csíkos dresszbe bújtatott
hatalmas pocakja, széles vállai, rövid, de tömzsi karjai és combjai együttes
munkája eredményeként másodpercekre kimért pontossággal emelte a feje fölé a
vasgömbök nehezétől veszélyesen meghajló fém rudat. Minden mutatványa után
meghajolt, szerényen fogadta a hallhatatlan ovációkat, újabb és egyre
különösebb tárgyakat emelt a feje fölé, és a közbe eső időt a homlokáról
csordogáló izzadság letörlésére fordította. Olyan intenzíven tevékenykedett,
hogy a maga körébe vonta hamarosan a kezdetben tétova fiatalokat, önmagának
dolgozott, és nem volt figyelme semmi másra, csak hogy a sátrából előkerülő,
vaspallón kigördített tárgyakat is sorba legyűrje, mint aki minden újabb akadály
leküzdésével egy szűk sávot nyit az elkövetkező pillanatok megragadására.
Meglehetősen idősnek látszott pedig, fejét kopaszra borotválta, közelebbről
szemlélvén kitűnt az is, hogy nem a természetes bőrszíne ez a bronzosság,
hiszen a dolgozó izmok hajlataiban elővillant fehér bőre. Amikor egészen közel
értek hozzá, már-már elérték a durva rönkökből vaskapcsokkal összeillesztett
pódiumát, úgy tűnt, hogy elfogyott minden felemelni való készlete, és ebben a
teljesen süket csöndben csak a mellkasa zihálását hallhatták. Még mielőtt
megszólíthatták volna, a kétségbeesésnek és a tanácstalanságnak olyan fokára
jutott, hogy hátat fordítván nekik, egy hatalmas bükkfa törzséhez lépett, és azt
átkarolva teljes erejével igyekezett kirángatni gyökerestül a földből. A teljes
lehetetlenség kudarca ott lógott kézzel foghatóan a levegőben, de az erőművész
egy pillanatig sem hagyott semmi kétséget, hogy a kitűzött célt pille
könnyűséggel teljesíti, mozdulatai legalábbis a legteljesebb hozzáértésről
tanúskodtak, nem lentről fölfelé, ahogy képtelenségnek is tűnhetett, hanem
jobbra-balra dőlve, egész testével a törzsnek feszülve próbálta a mélyben
pányvaként rejtező gyökerek ellenében a faóriás leggyöngébb pontját
kitapintani. Mathilda és Simon megbűvölve állottak a bronzos koponyán átütő
vérereket szemlélve, s percekig a legteljesebb odaadással figyelték a mester
minden mozdulatát. Egyszer csak lecsúszott a törzs alá, egész testével szétterült
a földön, s lemondóan annyit mondott, tegnap még a fél erdőt, ma, hiába, nem
megy.
Szerettek volna a közelébe jutni, s néhány értékes információt megtudni
tőle a kisváros különlegesnek tűnő hétköznapjairól, az erőművész azonban
hajthatatlannak mutatkozott végelgyengülés-szerű állapotában. Tovább léptek
hát, és a főutca irányában, az összehajlódó, teljes pompájában virágzó bokor
tövében egy halk hangra lettek figyelmesek. A fehér ingben, szalmakalapban
üldögélő öregecske úr heves, tiltakozó mozdulatokkal intett feléjük, hogy ne
zavarják, ne lépjenek a közelébe. Füléhez rádiót szorítva teljes összpontosítással
hallgatta a híreket, mert közben a templom harangja is megszólalt, ebben az
ünnepélyes pillanatban Mathilda és Simon meghatódottan néztek körül az üres,
mégis a déli harangszó bongásában újszerű hangulattal megmutatkozó téren. Az
úriember azonban csak néhány mondatot hallgathatott meg, mert aztán teljes
csalódottságot mutatva elvette a fülétől a rádiót, és feléjük fordult. Először is azt
jegyezném meg, mondotta, hogy helytelen az elbeszélő szóhasználata. Olyan,
véleményem szerint nincsen, hogy összehajlódó bokrok, s ha már a nevét nem
tudja, hiszen a jezsámen illatát nehéz más, kora nyári virágok illatával
összetéveszteni, akkor inkább nyelvére se vegye e nemes szépségéről elhíresült
hófehér kis virágszirmokat. Ami pedig az öregecske kifejezést illeti,
helyesebbnek tartanám, ha a Zápor úr megnevezéssel illetnének, s ekképpen
igazítanák ki utóbb a történetét. Az elbeszélő viszontválaszát, mi szerint ő a
saját, belső nyelvi késztetése szerint igazítja tollára a szavakat, elengedvén a füle
mellett, most arról beszélt hangját lehalkítva, hogy évek óta vár egy bizonyos
hírre, amelyet a rádió bizonyára első bejelentésként tesz majd közzé, s amely
sajnos várat még magára, hiszen a déli krónika ma sem ezzel a döbbenetes
mondattal kezdődött. Mit szeretne hallani, Zápor úr, kérdezte Simon
lekenyerező udvariassággal. A kis öreg még izgatottabb lett, és egészen közel
lépve hozzájuk, alig hallhatóan a fülükbe suttogta: Már évek óta, minden délben
csak azért jövök ide a parkba, hogy teljesen zavartalanul halljam meg, és
örvendezzem annak a bizonyos, a sorsunkat alapvetően megváltoztató
híradásnak, amely úgy szólván a levegőben lóg már, és mindenki fejében kész
tényként ott motoz, csak még nem tettek hiteles bizonyosságot róla. Mi lett
légyen hát az a hír, kérdezte Simon, amelyet oly epedve, hosszú évek óta vár?
Az izgalomtól és a felindulástól egészen elcsuklott a hangja, s egészen halkan,
majd egyre hangosabban ismételte: Hogy az ország első embere megbolondult,
kényszeres rohamok gyűrték le az elméjét, és már a bolondok házába
szállították. De rögvest az egész kormányon is kitört a vész, az ország első
emberének elmebéli összeroppanása után az egész kormányra is rátört a
veszettség, meztelenül próbáltak az oroszlán ketrecébe bemászni, hogy
kimentsék, a szerintük ott megbúvó ország első emberét. A miniszteriális
emberek és a kormányhivatalnokok, az egész bürokrácia apraja-nagyja ott
tolong, és elméjét élezve buzog, önmagának és a másiknak ellentmondva,
tajtékzik és hempereg, nem tudván, mi is lenne jobb számukra, ha ők is így
bolondmód bújnának ki a bőrükből, vagy kezükkel mutogatván a meztelenekre,
kimondják végre, hogy nem ők, hanem a másik a bolond, az ország első embere
kiváltképpen, aki az oroszlán ketrecében szavalván meztelenül, órák óta, napok
óta harsogja, hogy mennyire áldásos és haszonnal bíró az ő tevékenysége,
mindaddig, míg a bolondokházába be nem szállítják.
Kissé ijedten menekültek Zápor úr elől, aki most már semmiképpen nem
akarta megszakasztani az elméjéből előbugyogó hírfolyást, őket bicegőn
üldözve járt utánuk, sétapálcáját lengetve, ismételte egyre csak a megbolondult,
eljárt az esze, elméje tönkre jutott szavakat. Csak kis idő szükségeltetett, hogy
megnyugodjanak, a parkból menekülvén, csodálkozva tapasztalták, hogy főtér
színes házainak földszintjén lévő üzletek közül milyen sok temetkezési vállalat
találtatik. Nagy, széles kirakatokban a legelegánsabb nyitott koporsók
díszelegtek, különböző színű kárpittal, fejpárnával, már-már hívogatóan és
szemet gyönyörködtetően. A habselyem bevonatú, rózsaszínű halálbudoártól a
dohánybarna minden árnyalatáig sorakoztak ezek a díszesen csillogó, a
legfinomabb lakkokkal bevont koporsó fedelek. Kimondatlanul is választásra
késztetve a szemlélőt, hogy bizonyos és sajnálatos körülmények közepette,
vajon melyik nyeri el, koruk, ízlésük és szellemük alapján a tetszésüket.
Istenem, maguk milyen szép halottak lennének, szólalt meg mögöttük egy
ismeretlen hang. Özvegy Záporné Baruch Jolanda vagyok, mondotta, ennek a
boltnak a tulajdonosa, kérem, fáradjanak beljebb! Félénken beléptek az
aranycirádákkal földíszített ajtón, de még akkor sem volt kellő bátorságuk, hogy
a szerfölött csinos és elegáns asszonyra emeljék a tekintetüket. Özvegy Záporné
nem lehetett idősebb harmincnál, szemének huncut elevensége, merészen
kivágott ruhájának egészen slampos, már-már hivalkodó eleganciája még inkább
hallgatásra késztette a távolról jötteket. Mathilda különös kényszert érzett, hogy
a hosszú utazás során idomtalanul meggyűrt ruháját a koporsók közötti tükrök
segítségével kecsesen domború testéhez igazítsa. Mintegy felvette a küzdelmet,
harcra késznek mutatta magát, megérezvén, hogy Simon tekintete mennyire
behódolt az asszony közönségesnek semmiképpen nem mondható szépségének.
Özvegy Záporné tekintete azonban ellebbent a férfi még csak udvariatlannak
sem mondható érdeklődése felett, inkább Mathilda kislányos bája vonzotta,
mintha benne sejtené az érettebb, az üzletileg készségesebb tárgyalófelet.
Munkát keresnek, ha nem tévedek, mondotta az asszony, miközben bevezette
őket a virágoskertre néző irodájába. A városunk olyan csöndes és élettelen,
akárha a halottak utolsó sóhajtása kölcsönözne neki érvényes atmoszférát. Mint
üzletasszony és sajnos immár többszörös özvegy, tisztában vagyok a távolról
jöttek igényeivel. A lelkükbe látok, mint afféle tapasztaltabb, az élet bizonyos
területein sokat megélt asszony, és csak félénken és szerényen próbálom
felkínálni a számomra haszonnal bíró, s az önöknek talán visszataszító
lehetőséget.
Csak az imént váltunk el egy bizonyos Zápor úrtól, szólalt most meg
Mathilda, s láttuk azt is, hogy az efféle üzletek tulajdonosai mindig
nőszemélyek, s az ön boltjának kivételével mindig virágneveket viselnek. Volt
itt Jázmin, Amarilla, Rozalinda, Rózsa, Boglárka és még ki tudná felsorolni
miféle távoli tájak különleges flórájából származó egzotikus növény utónevek.
Ugyanakkor nem tudjuk értelmezni, hogy egy ilyen, a gazdagság számtalan
hivalkodó jegyeivel kérkedő város miért is adja oda magát a kétségtelenül
érvényes, ám az élet értékeinek ellentmondó elmúlásnak?
Az apósom, aki első férjem is volt, magyarázta Jolanda, képtelen volt
megbirkózni az általa igaznak gondolt téveszmék pusztításaival. Az utolsó
férjem épp abban tűnt ki, hogy az elevenség ellenében, legalább is szerinte, akik
egy ilyen üzletet működtetnek, nem cirkuszt, és nem színházat, hanem az élet
egészét tekintik a valóság teljességének, azok az emberek könnyen belehalnak a
részvétbe. Az egyik haláleset követi a másikat, a férjem, Zápor úr, minden egyes
temetésen tengernyi könnyet ontott az eltávozottak miatt, végül olyan aszott lett,
mint egy egyiptomi múmia, csontjára száradva teljességgel belefeketedetett a
bánatba. Én egy hófehér selyemmel bélelt koporsót álmodtam neki, jobbján
szivartartó, balján a kedvenc pálinkás pohara. Természetesen volt a
koporsójában egy hűtőszekrény is, ahol a legkedvesebb italait helyeztem el. Az
apósom azonban, aki az első férjem volt, visszakívánkozik a fia ágyába,
ostobaságnak és tüntetően rombolónak tartja a városunkban kialakult halál-
kultuszt.
Mi lenne hát az a munka, amelyre így, szinte ismeretlenül minket talál
egyedülien alkalmasnak, kérdezte Simon, végig tekintve a csupa ablakkal teli
nappali nyújtotta kilátáson, amely a legízlésesebb növényekkel beültetett kertre
nyílott, s ahol úgy poroszkáltak impresszionisztikus oldottságukban a formák és
árnyak, mintha a természet zavartalanul ötvözné magában a belső romlást, és a
múlhatatlan kiteljesedést, s ezáltal a belső nyugtalansága soha nem volna képes
tetőpontjára hágni. Legelőbb megmutatnám a lakóhelyüket, hiszen a munkánál
is elébb valóbb az a környezet, ahol majd a pihenés és a szellemi feltöltődés
óráit töltik. Egy keskeny lépcső vezette padlásteret mutatott nekik, ahol két
szobácska nyílott az előbb már megcsodált kertre, duzzadó, pelyhekkel töltött
ágyneműk, egy széles terasz, és számtalan, kényelmüket szolgáló berendezés
tette rájuk a legnagyobb hatást. Mi lenne az a munka, amelynek elvégzésére,
megvallom nagyon sokan jelentkeztek már, de én nem tartottam elég
meggyőzőnek az elhatározásukat? Ez roppant kényes és szerfölött
elhivatottsággal járó elfoglaltság, amely egészében főszerepet és megfelelő
anyagi biztonságot nyújt az arra érdemeseknek, ám ezáltal, hogy nem a
természetes élet része, ahogy a színész sem Macbethként távozik a színházból,
se nem mizantrópként, ez a munka is megkövetel egy nagyfokú diszkréciót és
elzárkózást. Manökeneket keresek a koporsóimba, élő halottakat, mert bizonyos
anyagi természetű folyamatok arra intenek, hogy nagyon is figyelnem kell a
konkurenciára. Szépségük természetes szépség, üdeségük élettel teli, ám kisebb
beavatkozással, egy ügyes kozmetikus segítségével igazán maradandót
nyújtanának a meghalni vágyók, a koporsóba kívánkozók számára. Az emberek
könnyen megfeledkeznek arról, hogy nem a manökeneket veszik meg, hanem a
koporsót, s hogy a benne fekvő testek szépsége nem magának a Szépségnek a
melegágya, hanem azon túli, onnan kivehető, eltávolítható valóság.
Így történt, hogy már másnap két ismeretlen hulla szépsége kápráztatta el
a temetések után a délutáni sziesztát követően a főtérre látogató
kíváncsiskodókat. Záporné Baruch Jolanda, aki ugyan nem bírt virág-utónévvel,
pontosan ráérzett a két fiatal, Mathilda és Simon erotikus kisugárzására, és olyan
távoli, mégis a képzelet által jól formálható hamvasságot és halottságot varázsolt
rájuk, aminek következtében az estvéli sétálók képtelenek voltak megszabadulni
szépségük vonzásától. Addig-addig járták körbe a kisváros főterének egyéb
látnivalóit, hogy naponta akár tízszer is visszakívánkoztak a rózsaszínű, habos
kárpittal díszített Mathilda és a barna tónus egy, a fiatalember hajszínével és
arcának délies, dióbarna, púderekkel tompított üde látványával harmonikusan
összeillő mogyorószínű ravatala elé. Még csak kérdésként sem merült fel, hogy
a gyönyörük tárgyaként ellenállhatatlanul vonzó pár két élő test lenne, hetekig
nem múló csodálattal adóztak a látványuk előtt, és majd mindenki e
megfizethetetlenül drága koporsókban gondolta eltemetni halottait. Záporné
üzleti fogása olyan elképesztő sikert aratott, hogy még a konkurencia
feljelentései, miszerint nem túl ízléses koporsókat bennük fekvő manökenekkel
reklámozni, a kiszálló hatóság teljes ellenkezésével találkozott, miszerint, eme
üzleti fogás jótékony hatással van a halál természetes elfogadására, s hogy
ekként, élő kirakati bábukról esvén szó, semmiféle erkölcsi vétség nem történt, a
virágokat sem a szerint ítéljük meg, hogy belőlük mennyasszonyi csokor avagy
sírokra szánt koszorúk készülnek. A fiatalokban felmerülő kétségekre, amelyek
a koporsók vásárlásának és a temetések aránytalanul nagy számának a kisváros
életében betöltött szerepét feszegette, Jolanda asszony egy, a teraszon
elfogyasztott reggeli közben a következő magyarázatot adta: Ezek az emberek,
akik nálam koporsókat vásárolnak, nem feltétlenül a családtagjaik tetemét
helyezik beléjük. Eltemethetik az immár reménytelennek tűnő érzelmeiket,
csalódásaikat, az ezekhez kapcsolódó dokumentumokat, leveleket és éveken
keresztül vezetett szerelmes naplókat; személyes tárgyaikat helyezik a
koporsóba, amelyeknek már a látványa is elviselhetetlen fájdalommal jár.
Leginkább a harmincas éveiken túljutott férfiak és nők a kuncsaftjaim, aki
szeretnének végképp leszámolni a sok kalanddal, csalódással járó fiatalságukkal,
és ez az aktus sokszor éppen arra szolgál, hogy múltjuk elérvénytelenedett
érzelmeiktől szabadulva, visszatérjenek egy érvényesebb és gyakorlatiasabb
világba, ahol újra lehetőséget kapnak valamely régóta vágyott boldogságra.
Mások azt hiszik, hogy valójuk konzerválására, életük fontosnak vélt, de soha
vissza nem igazolt értékeinek megőrzésére keresnek egy biztonságos helyet a
gondolataiknak. A temetés nem csak az a folyamat, amikor egy szomorú aktus
révén földbe ásnak egy testet, hanem sokkal mélyebben egy agy belső
önmeghatározása, amikor a maga tudata a fölöslegesnek tűnő aspektusaitól
szeretne végképp megszabadulni.
Záporné, Baruch Jolanda asszony kissé szentimentális bölcsességének új
próbája következett el, amikor egy őszi napon a majdnem teljes zártságban élő,
és csak késő éjszakai sétákra kiengedett, munkásruhába bújtatott fiatalok az
egyik éjjel Mathilda előrehaladott terhességéről számoltak be. Jolanda mélyen
zár alá rejtett érzelmei most sebezték fel először hűvös eleganciáját. Néhány
pillanatig tartott csak, amíg átgondolta a számára nagy üzleti sikereket hozó
fiatal pár további sorsát. Ez nagyszerű, mondotta minden kétségét legyűrve, az
élet adja azokat a lehetőségeket, amelyekkel az üzleti világban még inkább a
csúcsra törhetünk. Szobájukba visszahúzódva Simon úgy találta, hogy
kenyéradójuk arcán az eddig azt fiatalossá tevő rejtélyes kis izmocskák most
néhány ráncot eleresztettek az őt tökéletes szépséggé varázsoló bőrfelszín alatt,
míg Mathilda meggyőződéssel hangoztatta, hogy Jolanda a legtermészetesebb és
legmélyebben érző emberi lény, aki bizonyos feltételek következetes
megteremtésével az ő boldogságuknak a letéteményese. Egy hét múlva, amikor
az eddig fűzőkkel rejtett domborulatot már nem kellett eltitkolniuk, elkészült az
első terhes-koporsó, amelynek fedele természetesen túlhangsúlyozta a benne
fekvő halott hasi domborulatát. Ha eddig naponta több száz nézője volt a
kirakatban halottá sminkelt fiataloknak, most már szinte turisztikai látványosság
lett az új ipari formatervezéssel készült, a hasi hajlatokat puritán díszelemekkel
ellátott koporsó fedél. Nem mindenkinek tetszett persze, néhányan úgy
gondolták, egy teknősbékát formáztak a karcsú koporsófedélre, mások a
természet fokozatos előrehaladását, az embrió növekedésének páncéllal lefojtott
gátját látták a merev anyagban. Csak Mathilda feküdt büszkén a mély rózsaszín,
közben asszonyossá érett kárpitok között, rózsás, kitelt arcának vonásait átható
boldogság pírja tette feledhetetlenné. Ott álldogált órákig Zápor úr is a kis
rádiójával, már mintha nem tulajdonított volna akkora jelentőséget a delente
rátört csalódásának, s az erőművész is gyakran átgyalogolt a szemközti
pódiumról, hogy a magával hurcolt eszközök súlyát feledve, csak hóna alatt
tartva megcsodálja a koporsóban formálódó asszony delejes szépségét. Jolanda
ekkor kezdett fekete ruhákba öltözni, mintha eszét vette volna a temetkezési
vállalat anyagi sikere, kissé hisztérikusan azt mondogatta, hogy ő fekszik a
koporsóban, az ő veszett reményeit állította ki, tette láthatóvá ebben a különösen
drága koporsóban.
December elején, amikor Mathilda már elnehezülve az előrehaladott
terhességtől, a szerény reggeli után, amikor is Jolanda nem mutatkozott,
Simonnal éppen a kozmetikusra vártak, és a karácsonyi díszítésekkel megbízott
kirakatrendező éppen kijött a még leeresztett redőnyök mögül, szenvtelenül
közölte, hogy a ház asszonya, Jolanda fekszik a terhes-koporsóban, és bizonyos
jelek szerint sürgősen orvost kellene hívni, vagy akár már a temetéssel
gyakorlatban nagy jártasságot mutató Szoprán Augusztot, hiszen meglehet, hogy
végső szándéka volt a ház úrasszonyának, hogy nem csak egy pillanatra dől le a
kirakat rendezése közben Mathilda nyitott koporsójába, hanem, úgy tűnik a
ruházatából, testének megfontolt elhelyezkedéséből, hogy kiválasztotta végső
nyughelyét, egy olyan szelíd gesztussal is megtoldva, hogy a hasa tájékára
tömött rongyok egy szülése előtt elhalálozott, boldogságot sosem talált, de
vonásaiban mindenképpen megbékélt arát mintázzanak. Simon helyéért közben
dúlt a harc Zápor úr és az erőművész között a kirakatban, s mire Jolanda asszony
tetemét szemlélni betértek, már Zápor úr feküdt győzedelmesen volt asszonya
melletti koporsóban, az erőművész súlyoktól összeroncsolt teteme pedig gyors
eltakarításra várt.