Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. június / Metapillanat (versek)

Metapillanat (versek)

XVIII (patkánykirály)
földvárad nincsen itt. tróntermed a Nagy
Gubanc. asszonyod kihordja hármas ikreid?
a kapituláció előtt a Nagy Egész hozzád-
simul kéjesen. de már beleütik mindenbe
a féltékeny öccsök puha orraik,
tettlegességgel mélyítve gyönge pontjaid.
fénylik a családi ezüst. a dédelgetett objektum.
a gyáva nyelv, ha kifárad subickolás
után. jönnek a forduló pontok, Murphy törvényei!
lakáshuzat kavarja fel a körülrajongott asztalt
és az alom nyugalmát, mikor belépsz.
ez az évszak ette meg apád eszét, szorongása a kincs miatt.
a piszoárig viteted magad.
a konnektor kettőspontja tiltott terület, tudod.
letétbe helyezed tömör koronád. tested minden
égtáját felavatod, mielőtt kitörsz.
a hírszerzők nem ismerik a háló lármáját, sem az almon
belüli ellendrukkerek. nem veted el
az ötlettelen rohanást a patkányfogóig és vissza.
összeköttetéseid azonban hiába.
mintha láthatatlan sorozat tarolna.
lemerülsz a fűben.
XVIII
még egy napot vagy napszakot engedélyez
a király. a pusztulás szólistái felsorakoztak.
egércincogás a bátor szopránok hangja ekkora
területen. órák óta zuhanyzik a készre terített
asztal. orkán rázza a megkötözött napernyőt.
régivágású ború terül a tájra. afféle Veronika-
kendő, amely után majd megnézheti magát,
a töviről-hegyire alámosott címert, a térkövek
megkevert puzzle-jén fekvő patkányanyát.
de stop, láncreakció! megmerülnék
brutális habodban annyira, hogy összecsukódjon
fölöttem a hullám,
s kivívjam a váratlan vészhozók extázisát,
amikor a gátat megmotozva kitúrja a
homokzsákokat a víz, és elélvez a folyó.
nem, nem ismerem, de tudok róla.
hirtelen bukok fel, ha hallom.
XXIII (felnyitni egy kutat)
a rádőlt fáktól megsüllyed valami a kovácsoltvasban.
a kerítés összegyűrődött fémcirádáival,
elnyúlt oszlopaival, mint egy torz violinkulcs, olyan.
és ahogy idővel a hideg tóba puffan az egész,
felborzolja a vizet az a hang, hogy puffan, olyan.
a puffanás körülveszi a kerítés helyét. a puffanás
mint egy kérdés, mint egy utóélet, ami bizonytalan,
mint egy nehéz kéz, ha legyint, olyan.
de előtte még: palackok sorakozója a polcon
elhivatottság szerint. de előtte még: a szűretlen
borvíz pezsgő íze. de előtte még: felnyitni
egy évtizedekig érintetlen kutat. de előtte
még: az összepréselt szemhéj és az elhatározás.
XXIII (felnyitni egy szobát)
elég ráhagyatkozni a megérkezésre, rábízni azt,
ami történt: elterjedtek talpaink a hóban.
a kinyúló hó, hogy belehal a cipőtalpba. olvadni
kezd, és ami kezd, elolvad, és ami történt történik
tovább. mint az ujjlenyomatokkal belepett kosár,
amin egymást váltja érkezés és indulás,
a könnyűség, ami következetlenné tesz, ami zsúfolt,
nem követi, ami lezárná. csak részlete valaminek,
mint a sétálónak a havazás. számos kirohanás
a vadonba, ha hull. az, hogy a forgóajtóba, akár
egy kalitkába ragadtál, s kinn hull.
mert egy túlzsúfolt nap így pukkanhat szét.
mert napunk helyén napok állnak napunk helyett.
mert napunk helyére hely kínálkozott.
amikor valaki a másik oldalán néz a távcsőbe,
s legközelebbi kedvese mérföldekre áll, ez épp ilyen.
elég ráhagyatkozni az érkezésre. babrálni
a kapucsengőn. majd őzgerincet sütni.
a vázában örökzöldek ágai puhulnak.
érezni ezt a makacs kopaszodást, ahogy a tűlevelek
peregnek. majd az ereszkedés a tejfehér mellektől
a köldök pontjáig. nézni, amit beisznak a szemek,
ami lejátszódik az arcon, a finom ráncok, amint kiülnek
a száj körül, amint bezárulnak a szem köré, amint
nyitva a száj, mint egy slicc.