Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. június / Találkozunk a csülkös lecsóban; Mindent a Májról; Ebéd Wollneréknál (novellák)

Találkozunk a csülkös lecsóban; Mindent a Májról; Ebéd Wollneréknál (novellák)

Találkozunk a csülkös lecsóban

Abban a mocskos, áztatós 2010-es évben ettem, már emlékszem, amikor
tönkrement a szőlő, az agyagos löszfalakból lezúduló sár pedig lemasszírozta
a falut a térképről, még jó, hogy előtte hívtak, bár a sarat ők sem tudhatták, nem
voltak otthon, csak a csülkök voltak otthon, a kolbászokkal, meg talán még
néhány köröm, a füstölőben, a hátsó udvaron, nem tudsz jönni, na nem baj, ott
a csülkök a füstölőben meg a kolbász, meg talán még pár köröm, az egyik
csülköt vidd el, meg hagyjál nekem egy pár kolbászt, a többi a tiéd, ott vannak
felakasztva hátul, tudod, hogy kell kinyitni, kicsit megnyomni az ajtót alulról,
hogy a retesz kiakadjon, remélem, nem rágta meg semmi, a körmöket majd
kocsonyába akarom, ha addig hazaengednek a kórházból, meg a csülköt is,
a kisebbet, a nagyobb  a tiéd, vidd el, meg a kolbászokat is, mondta a telefonba,
én pedig leszálltam a buszról, bele a hóba, a süppedő házikók előtt lépkedtem,
autó nem jött, a kutyák ugattak, de szerencsére nincs messze a megállótól a ház,
utcaajtó persze bezárva, kerítést átlépem azzal a mozdulattal, amelyikkel
gyerekkoromban, mert vannak mozdulatok, amelyek évtizedek után is mennek,
ugyanolyan pontossággal, de ilyenek a szagok is, mint az udvar szaga,
mindegyik udvarnak külön illata van, mert mindenhol mások a virágok, a fű,
a kövek, a fal, a pince mást lehel, a falak a potyogó vakolat alól, meg persze a
bontott téglából felrakott kolbászfüstölő a hátsó udvaron, kétszárnyú
bádogajtajával mint egy széf, ajtó alulról megnyom, retesz kiakad, benne a két
csülök, a kolbászok, meg az a néhány köröm a füsttől elsárgult madzagon, kicsit
deresen, mert ugye január van, vagy február, vagy olyan hidegebb március,
nincs is idő szarakodni meg nézelődni, mint máskor, gyorsan egy darab papír,
egy nejlonszatyor, bele a kolbászok, meg a csülök, de az instrukciókkal
ellentétben nem a nagy, hanem a kisebbik, mert igazából a csülköt ugye nem
szeretem, van egy jellegzetes, furcsa íze, ami csak a csülöknek van, meg hát
annyira bőrpárti sem vagyok, bár a szalonna meg a sonka bőrét elropogtatom
szívesen, ha rendesen pácolták, és megpuhult, de a csülök szemérmetlenül,
tokásan felgyűrődött bőréhez nem igazán támadt még soha gusztusom, meg
mondom, az a furcsa, agresszív csülökíz, meg az inak, a láb legfontosabb
alkatrészén, a sárgásfehérre főtt üreges csonton, szóval a kisebbet viszem, és
igazából ezzel sem tudom, mit fogok kezdeni, mert olyan nagy bablevespárti
sem vagyok, de mindezt már a buszon gondolom végig, és amikor kikerülünk
a falu vonzáskörzetéből, és átszállok a vonatra, elkezd csírázni az agyamban
a csülkös lecsó gondolata, hogy nem fogom én hozzáigazítani magam  a csülök
agresszív ízvilágához, hanem megtörve a testrész ellenállását, megbontva
a kompozíciót, külön-külön építem be az ételeimbe, egy hatalmas, pengeéles
késsel elkezdem lefarigcsálni róla a húst, néhány centis, réteges cafatocskákat
gyártva, hogy aszongya alul a színhús, felette kis zsírszerűség, azon a bőr, és bár
a csonttal nem sok mindent lehet kezdeni, beleegyezek, hogy bablevesalap
készüljön belőle, de az már a könnyebbik fele, mert a hús oroszlánrésze
feldaraboltatott, így mehet is a nagy krómlábas aljára, abba a lábasba, amelyben
egyszer szénné égettem a marhapörköltet, ugyanis éjszaka kezdtem főzni, még
amikor a garzonban laktunk, aztán elaludtam, pedig már csak a krumplinak
kellett megpuhulnia, szóval, befüstöltem a lakást, és egész éjjel szellőztettem, de
a három paplan alatt is fáztam, mert ugye január volt, vagy február, esetleg egy
hidegebb március, nem mellesleg a lábas túlélte, mi meg még mindig
a garzonban lakunk, de arra már nem emlékszem, olvasztottam-e szalonnát
a csülökdarabok alá, valószínűleg igen, mert zsiradékpótlás nélkül nem tudtam
volna megpirítani a csülökdarabkákat, leégtek volna, a hagymáról nem is
beszélve, szóval jól lesütöttem a csülökcikkeket, összekevertem a rengeteg
hagymával, ráöntöttem egy üveg lecsóbefőttet, vagy kettőt, és lassan
összefőztem, talán még a paradicsom csíkokba gyűrődött héjdarabkáit is
kihalásztam belőle, mert azok tönkre tudják ám tenni a lecsó élményét, és bár
attól féltem, hogy a csülök is képes lesz erre, minden rendben ment, és az
agresszív csülökíz nem dominálta le a lecsót, hanem egymást kiegészítve tudtak
működni, és hát nem tudom, hányszorra ettem meg, de közben úgy éreztem,
hogy mégis találkoztunk.

Mindent a Májról

Kánikulában sétáltunk Szentendrén, a sörrel meglocsolt galambok városában,
amely a bédekkerek szerint Budapest és a Balaton után a külföldi turisták
legkedveltebb belföldi célpontja. Műanyag székes kertvendéglőbe fordultunk be,
a sötétzöld kapus ház mellett, ahol az utca emelkedni kezd. Az ebédet műanyag
tányérról volt szabad elfogyasztanunk műanyag késsel, fehér műanyag villával.
Májat kértem, mert az ablak melletti műanyag táblára firkált lehetőségek közül
ezt tartottam elfogadhatónak. Májat ilyen melegben nem készítünk, nagyon
könnyen romlik, közölte pedagógusi szigorral a fehér köpenyes néni, és
rábeszélt valami másra, aminek a nevét inkább nem is említem. Hogy kérhettél
májat ilyen melegben, butuska vagy? – kérdezték később a többiek. Persze hogy
én voltam a hibás. Mintha olyasmit állítottam volna, hogy a Föld lapos, vagy
hogy a tojást elipszilonnal írják. Pedig talán elég lett volna letörölni a műanyag
tábláról a feliratot: PIRÍTOTT MÁJ. Szóval kifakadhatnék rájuk, amiért
igazságtalanul vádoltak, de csak a lövedékeimet pazarolnám – az egész úgyis a
Máj műve. Időről időre kellemetlen helyzetbe kerülök a Máj miatt. Béna gyerek
vagyok vele szemben, azt csinál velem, amit akar. A Máj vazallusa vagyok,
elnyomott, kifacsart entitás, amelyet igény szerint kihasználnak, vagy épp
kinevetnek.
A vastag néni májat rántott, vizenyős-kék szemében sunyi mosollyal, a
ködös-domboldali panelben, hétköznap. Csirkemájakat forgatott lisztbe, tojásba,
majd zsemlemorzsába (vagy ahogy felénk mondják, prézlibe), és kisütötte őket,
közben a hasa a térdei közt fityegett. Dagadó. A májpárok közötti vaszkuláris
kommunikációért felelős, gubancos érhálózatot nem nyisszantotta át, így a
végeredmény kicsit kagylószerű lett. Bundás máj. Miután a bundás májak
szobahőmérsékletűre gőzölögték magukat, bepakolta őket egy méretes műanyag
ételhordó dobozba, és az egészet behűtötte. Hidegen kínálta nekünk – a májat
dermedt, sárgás-szürkés, vizenyős valójában, agytekervényeket idéző
bundájában, félszeg mosoly kíséretében konzumáltuk, evőeszköz nélkül, mintha
csak burgonyaszirmot majszolnánk. Ingyen adta, megköszöntük. Csak később
eszméltünk rá, mit tettünk – elfogyasztottuk a hideg, rántott csirkemájat, a
vastag néni konyhai analfabetizmusának visszataszító manifesztumát. Merthogy
májügyben mindig kifinomult ízléssel bírtunk: tudtuk, hogy a jó libamáj például
fazékban sül, nemtörődöm-lassúsággal, színültig az olvasztott hájban, tulajdon
tepertője társaságában. Az eredmény kenhető, mint a kánikulában megpuhult
csokoládé, a kérges-keményre hirtelen kisütött baromfimáj pedig tévút, a
proletárdiktatúra ihlette pótcselekvés, urbánus nyomoroncok rurális manírja.
Időnként pedig a Máj a tenyerén hordoz. Resztelt mangalicamáj frissen
őrölt, vagy ahogy felénk mondják, törött borssal és meleg házi kenyérrel.
Kovászos uborkával megtámogatva azonnal sört kíván. Kerthelyiségben,
kánikulában – a Máj ebben a környezetben mutatja felém legszebb arcát. Persze
közben átfutottunk a disznó- és marhamáj felségterületére, ahol a krumpli
szerepe minimalizálódik, teret engedve a főtt rizsnek. A végállomás a májas
hurka, társadalmunk egyik tartópillére, amelyből a néprétegek mindennapi
májukat nyerik. Persze ott vannak még a nyúl- és birkamájak… nehéz beszélni
róluk. Vagy a menyhal édeskés májlebenye, fagyott ujjak közt, udvaron
megmosva… mert ez egy téli hal. Évtizedek óta lüktet köztünk ez a bonyolult
viszony. Kicsit úgy vagyunk mi a Májjal, mint a hinduk a lélekkel, hogy bár
megkülönböztetik az atmant meg a paramatmant, igazából mindig ugyanannak
a nagy világléleknek a megnyilvánulásairól beszélnek, hasonlóan hozzám, aki
a disznó-, a marha-, a kacsa-, a liba, a csirke-, a nyúl- és a halmájra ugyanannak
a nagy, általános értelemben vett Májnak a megjelenési formáiként tekintek,
amelyek egykor ugyanabból a nagy Világmájból szakadtak ki, és oda is fognak
visszatérni. Talán a Máj állagából adódóan történik mindez, tudniillik a májak
a legtöbb esetben ugyanazokat a külső jegyeket viselik: nyers formájukban
vörösesbarnák, puhák és síkosak, konzisztenciájuk mégis
megkérdőjelezhetetlen. Kés nélkül darabjaikra bontani például csak hőkezelés:
főzés, illetve sütés után tudjuk őket, mivel anyaguk sima izom. Ráadásul
mindannyian nagyon jól bírják az uborkát: a kígyóuborkából készült
uborkasalátát tejföllel, vagy akár tejföl nélkül készített változatában. Bors és
fokhagyma nem szokott ártani.

Ebéd Wollneréknál

Kedves Zseraldin!
Talán magadtól is rájössz, hogy ezt az egészet kizárólag a pénzért csináltam
végig. Abban az időben még vonzott a destruktív környezet, Sztanyiszlav
Wollner kollégám, a mindig büdös-borostás, kövérkés törpe tehát éppen jókor
kínált meg az alkalmi munkalehetőséggel. Külvároson túli otthonukban,
elfeledett szocialista üdülőövezetben, a vasútállomás mellett volt szükség a
teljesítményemre. Vonattal utaztam oda, a világ faszába, a kánikulában
mindössze fekete-fehér csíkos ingpólóm túlméretezett fémzipzárja hűtötte a
nyakam. Színvonalas, erős anyagból készült, anno még a cigányoktól
vásároltuk, akik piros Ladával hordták a használt svájci ruhát, amit kilóra
lehetett megvenni a községi hivatal előtt. Egyszerű konyhai mérleget használtak,
a motorháztetőn (vagy ahogy felénk mondják, a kapotán) mérték a nadrágokat,
kabátokat, pólókat. Minden dekája megérte. Wollnerék élete csonka, amorf
családmodellben pislákolt, az akkor tizenéves gyerekeik anyukája új férfit
választott az adott pillanatban, néhány éve. Később állítólag rosszul bánt vele,
ezért Sztanyiszlav Wollner rászánta magát, és vett az asszonynak egy öreg
Škodát, hogy azzal kijöhessen néha, és együtt legyen a család. Mert ide nem jár
semmi, csak a vonat, és a kalauz, vagy ahogy Wollner mondja, a konduktor már
ki sem néz, úgyis csak ő száll fel megroggyant törpesipkájával a fején
kétnaponta munkába menet, vagy valamelyik gyereke. Magának egyébként egy
új, tűzpiros Logan kombit vett, ültem is benne vagy kétszer. Nem ez a lényeg,
kedves Zseraldin, hanem hogy Wollner úgy döntött, ismét építkezésbe fog, egy
kisebb munkásszállót szeretne tető alá hozni az udvarán. Van egy kis pénze,
befekteti, a haverokat elhívja segíteni, lesz, amilyen lesz, a munkások meg majd
visszahozzák az árát. Szóval elmentem én is sódert lapátolni néhány napra,
órabérbe, nem kis pénzért. Sztanyiszlav az első napon ösztönzésképp jelezte:
lánya az ő kedvencét főzi ebédre, szóval színvonalas ebédre készülhetünk. Nem
szeretnélek azzal fárasztani, kedves Zseraldin, hogy a csirkehús és a virsli
milyen kombinációjával káprázattak el minket azon a cementporos udvari
ebéden, mert tudom, milyen érzékeny vagy az efféle perverziókra. A hiperben a
sajtot nem is kéred, ha a felvágottakkal egy légtérben tárolják, érthető. Szóval
vannak emberek, akik nem riadnak vissza attól, hogy a virslit és a hozzá
hasonló, eleve roncsolt élelmiszereket további elemeikre bontsák, és még
erodáltabb állapotukban fogyasszák. Az ilyen személyek lelkülete, kedves
Zseraldin, puszta és reménytelen, mint egy vasútállomás. Nem akarlak
egyébként hosszasan lekötni, tudom, hogy elveszik az idődet a gyerekek, és csak
éjszaka olvasol, mégis, mint nagy levesszakértő, talán nem árt, ha értesülsz a
másnapi tyúklevessel kapcsolatos eseményekről. Wollneréknál, ha nem is ipari
lendülettel, de haladt előre a munkafolyamat, megrendelték például a betont.
Sürgősen ki kellett ugyanis önteni az alapot, hogy tartani tudjuk az ütemtervet,
meg egyébként is, bármikor ránk törhet az esős évszak. A betonalap viszont
először egy stabil keretet igényel, amelyet deszkákból kell összeállítani. Be kell
saluzni, ahogy felénk mondják. Ezt mi a virslis csirke utáni napon el is végeztük,
méghozzá szakszerűtlenül, minek következtében a betonszállító autóból
kiengedett anyag szétfeszítette a salutáblákat, az alap pedig görbe lett. Nekem
ezzel, kedves Zseraldin, semmi bajom nem volt addig, míg ki nem derült, hogy
ebédre húslevest kapunk, a második fogás pedig nem más, mint a
csirkeszárnyak, amelyeket a házigazda tizenhét éves forma lánya a levessel
együtt tányérunkba mert. Onnantól kezdve már csak azt vártam, hogy vége
legyen. Szomorú tény, kedves Zseraldin, hogy míg a geocentrikus világnézet
vagy az evolúció tana az egyház masszív ellenállása mellett is képes volt
gyökeret verni társadalmunkban, az élet fenntartásához szükséges, sokkal
alapvetőbb igazságok teljesen hiányoznak bizonyos néprétegek
világszemléletéből. Jól sejted, igen, kihagyták a levesből a petrezselymet. Nem
hogy nagy, de semekkora csokrot nem helyeztek a fedő alá a célegyenesben. Az
is lehet, hogy nagy lángon főzték, talán le sem habozták. Nagyon ügyeltem rá,
hogy minél kevesebb kerüljön a tányéromba a szürkésbarnára főtt szárnyakból.
Sorstársaim közben elszántan bontogatták fogaikkal a húst a síkos
baromfialkatrészekről. Leírnom is szégyen, de a kollektív szürcsölés közben a
beszélgetés valahogy a nyalókák felé terelődött. A 17 éves háziasszony pedig a
maga százötven centijével és nyolcvan kilójával magabiztosan tájékoztatott
minket: a jövőben, ha úgy adódik, mindenképpen megkóstolná a pénisz alakú
nyalókát, igen, azt a pirosat, amelyet a vásárokon, búcsúkon és egyéb kültéri
rendezvényeken kapni. Bár tekintetemet igyekeztem a maradék levesbe
meríteni, talán látszott valami az arcomon, ugyanis aznap kevesebb pénzt
kaptam. Igaz, érdemben kevesebbet dolgoztunk – a másik kolléga kialvatlan
volt, meg a betonosautó is késett. Azóta, ha arra vonatozok, mindig észreveszek
egy apró változást a házon: majdnem kész a tető… kész a tető, elkezdett
tönkremenni a tető… Munkásoknak nyomát sem látni, az udvaron parkoló autók
egyre régebbiek, ócskábbak. A konduktor azóta sem akar kinézni a kocsiból,
néha viszont felszáll egy törpesapkás, roggyant lábú férfi. Olyankor az arcom
elé emelem a könyvet, újságot, vagy ha semmi nincs kéznél, alvást színlelek.
Üdvözlöm a gyerkőcöket, remélem, anyukád is jól van. Most menjél szerintem
aludni, a papírokat meg a jövő héten küldöm.
Puszi
S.