Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. június / Test és hatalom – Még egyszer Spiegelmann Lauráról [1] (tanulmány)

Test és hatalom – Még egyszer Spiegelmann Lauráról [1] (tanulmány)

„Van egy nő.”
(Esterházy Péter: Egy nő)
„Spiegelmann Laura én vagyok.”
(kabai lóránt)
„És szó sincs szerelemről, más néven törődésről –
csak birtoklásról, más néven tulajdonról.”
(Chuck Palahniuk: Harcosok klubja)

A testre vonatkozó, egymásnak sok esetben ellentmondó filozófiai és esztétikai nézetek között
felfedezhető egy közös vonatkozási pont: a test egyszerre természeti és kulturális
meghatározottságát, azaz a testi létezésnek a biológiai kódjait, illetve az aktuális külsődleges
kötöttségek általi befolyásoltságát rendszerint nem vitatják.[2] Az utóbbi szempont
következménye, hogy a társadalmi érintkezésben résztvevő, kulturált test mindig
meghatározott szabályok szerint értelmeződik: a jelentése a kulturális és társadalmi
elvárásokhoz viszonyítva határozható meg, hiszen a testünk által közvetített üzenet, illetve az
ennek nyomán bekövetkező elfogadás vagy diszkrimináció annak a függvénye, hogy a testünk
a mindenkori ideális testképhez viszonyítva mennyiben mutat eltérést.[3] A modern
társadalmakban a normától való esztétikai, orvostudományi vagy funkcionális elkülönböződés
hátrány, éppen ezért az igazodás, a hasonulás igénye (azaz a test formálásának,
becsomagolásának, vagyis a természetinek a kulturálisan elfogadott irányába való
elmozdítása) voltaképp maga válik elvárássá. A lélek – ahogy azt Foucault több helyen
megfogalmazza[4] – abban az értelemben a test börtöne, hogy meghatározott szabályok révén
irányítja annak működését és megjelenését. A testtel való bánásmód beleíródik a kultúra
mintázatába: a fizikai munka, a táplálkozás, a test karbantartásának módja vagy a szexuális
tevékenység, és a testről való beszéd egyaránt a morál, a genderalapú elvárások, az ésszerűség
metszetében valósul meg. A szép test (mindenekelőtt a szép női test) tárgy, a befolyásolás, a
hatalomgyakorlás eszköze; a társadalmi létezés azonban elvárja a neutrális, stilizált testképet,

amely mentes a korporeális tünetektől (mint szexualitás, öregedés, halál, táplálkozás,
emésztés, ürítés, testnedvek stb.) A szubjektum interiorizálja a testre vonatkozó szabályokat
(elfojtja vagy elodázza a test szükségleteit[5]), azonban a szabadságának a gondolata összefügg
a test felszabadítására való törekvéssel.
Esterházy Péter Egy nő című kötete az erotika nyelve és a korporeális narratív
technikák értelmében hajtja végre a női test „felszabadítását”: a kötet szövegeiben a nő mint a
maszkulin tekintet tárgya jelenik meg, azonban ez a tekintet (illetve a megnevezésre szolgáló
nyelv) nemcsak az ideális, teljes, kívánatos testet fogadja be, hanem a sebezhető, abnormális,
patologikus, marginalizált korpuszt is tárgyává teszi. De ahogy a kritikák, tanulmányok
rámutattak, voltaképp „sem a nő(k)ről, sem a női(es)ségről nem tudunk meg szinte semmit,
nem találunk jellemeket, motivált érzelmi viszonyulást, ahogy történetet sem, s a színre vitt
szituációk is gyakorta nehezen azonosíthatók.”[6] A kötet tétje egy beszédmód és egy
szemléletmód felmutatása, amely a női testet hétköznapi helyzetekben ábrázolja, eltávolítja a
mítoszképzés és stilizálás (nyelvi) folyamatairól – és ezáltal a mű az Édeskevés[7]
előzményének is tekinthető. Spiegelmann Laura (azaz, már tudjuk, kabai lóránt) kötete a test
fogalmáról leválasztja a kulturális és genderalapú, morális és ésszerűségi elvárásokat, illetve a
nő saját testéről való beszédének hagyományát is felforgatja (azt a tradíciót, amelybe például
Csokonai Lili vagy Sárbogárdi Jolán figurája bizonyos mértékig illeszkedett). Laura szövege
vágyszöveg, a test kívánságairól (azok kielégüléséről vagy teljesületlenségéről) szól, és arról,
mi történik a lélekkel, ha a test visszanyeri eredeti, természetes szabadságát: „[…] néha
eszembe jut fiatal önmagam, és kissé nehéz szívvel emlékszem vissza életemnek erre a
felhőtlen korszakára, amelyben tökéletesen magabiztos voltam, és amelyben a kétségnek
árnyéka sem kísértett meg soha, hát hogyan fordulhatott visszájára ez a harsány életerő, miért
fordult ellenem, hogyan lehetséges, hogy az én jól fejlett felettes énem váratlanul, úgyszólván
egyik napról a másikra olvadásnak indult […]” (15–16.)
A test felszabadítása bizonyos értelemben a szubjektum szabadságát is feltételezi,
hiszen „[a]z ember szabad, mert nincsen »valódi természete«, mert, szemben az állattal, nem
kódja a természet, de nem kódja a kultúrája, történelme, társadalma sem. Mert nincs valódi
természete, az ember minden meghatározást elutasíthat, és kritika tárgyává tehet.”[8] A test itt
nem esztétikus és kívánatos tárgy, hanem funkcionalitásában jelentős használati tárgy. Olyan
beszélővel van dolgunk, akinek elsődleges közlendője annak jelzése, hogy a test (a saját test
is) hatalmi játékok részévé válik: az integritás és identitás fölötti irányítás, illetve a saját test
révén a másik test (más testek) fölötti uralom megszerzése a tét. Az interszubjektív viszonyok
alapja a hatalom és a küzdelem dinamikája, a szubjektum önazonosságát a részvétel, és nem a

résztvevő egyedisége biztosítja, hiszen a „másik” itt felcserélhető, pótolható, helyettesíthető.
Nem véletlen, hogy a szöveg egyik legdirektebb intertextusa a Harcosok klubja című
Palahniuk-regény, az azonos című fejezet pedig a férfi-nő viszony beteljesülését (azaz a
megismerkedés – csábítás – kontaktus hármasságát) harcként értelmezi („láncdohányzunk
szinte versenyezve”, „kitartóan kívánom, és ezért játszom még vele”, „nem tudunk leállni,
hajnalig hajszoljuk egymást” [20., 22.]).
A kötet provokációja abból adódik, hogy mind tematikus, mind nyelvi értelemben
átlépi a konvenciókat. Laura tökéletlen (aszimmetrikus, bizonyos testrészeket tekintve az
átlagtól eltérő, időnként a higiéniát nélkülöző, illetve, mint az a kórházban kiderül, fertőzött)
testének láttatása, és az ehhez társuló magabiztosság, a frusztráció hiánya eleve szokatlan,
ahogy az is, hogy a név nélküli szereplők ebben a kötetben többnyire férfiak. Az elbeszélő
már az első jelenetben tabut sért, nemcsak a nőnek a szexusban alárendelt és kimondott,
vállalt pozíciója okán, hanem a megmutatott testi aspektusok okán is. A női és férfi
testnedvek jelentése, szimbolikája a zsidó-keresztény kultúrában eltérő, míg a férfiaké az erőt,
a hősiességet demonstrálja (például a férfi vérét ontja a hazáért, a nőért, az elveiért), addig a
nő menstruációs vére a bűnbeesés, az eredendő bűn emléke, nyoma.[9] A „havibaj”
archetipikus értelmezése megjelenik például az andante című fejezetben: „[…] mit reméljek,
ha szembejön rögtön gond, baj és bánat, e három kópé, vidám jó barát, engem már nyilván
régóta vártak, közben átáztam, érzem vérem szagát, kedvetlen esőben bűnjelként szárad, ha
azt mondom, jól vagyok, kit verek át?” (91.) Más esetben a szöveg a testnedvek spirituális
vonatkozásait leválasztja, csak a fizikalitás dimenzióját őrzi meg, például a nyitó jelenetben,
ahol a különböző női váladékok említése és a szexualizált test leírása együttesen a tabusértést,
sőt a perverziót demonstrálják. A megaláztatás, a fájdalom, a kiszolgáltatottság itt része a
szexualitásnak, a testi tapasztalat a hiány, a kielégülés, a fájdalom és az erőszak dimenzióiban
határozható meg. Az Édeskevés ebben az értelemben az erotika 18. századból eredeztethető,
sade-i fogalmához kapcsolódik, másrészt a szexualizált test leírásai (a testi vágy-hiány, az
étkezés, az alkoholfogyasztás, az emésztés, ürítkezés közvetett vagy közvetlen megjelenése az
öntudatvesztések hangsúlyozása) azokat a nézeteket idézik, amelyek az emberi testet az
animalitás fogalmával hozzák összefüggésbe: a szöveg bővelkedik olyan szituációkban,
amelyekben az egyén meg van fosztva attól, hogy felülemelkedjen az animális, állati
ösztönökön, mivel a test kívánságai motiválják.[10] Laura öngyilkossági kísérlete a
felszabadított test feletti irányítás visszaszerzésének radikális kísérleteként értelmezhető, a
kötet végén azonban az élvezetek hajszolásában a test érzéki teljesítményét kiterjesztő,
androgünné váló, Baudrillard-nál megjelenő posztmodern szubjektum érhető tetten.[11]

Spiegelmann Laura nyilatkozataiban a blogregény megjelenése idején a szégyen
fogalma alapvető jelentőséggel bír. Az álnévhasználatot, a fokozott rejtőzködést azzal
magyarázza, hogy a hozzátartozóinak nem akar fájdalmat okozni, illetve hangsúlyozza, hogy
a szerzői név voltaképp nem számít:
„PRAE.hu: A szöveg megformálását tetéző játéknak vagy inkább szükséghelyzetnek neveznéd a szituációt,
amibe belecsöppentél?
Spiegelmann Laura: Előbb valóban afféle szükséghelyzet volt (a család miatt, mint korábban említettem már),
később viszont egyre jobban tetszett nekem is, hogy miközben a regény valóban alapvetően az identitás
kérdéséről szól, mégis egy »ál«-név szerepel fölötte. Igen, ez egy magas labda volt. De legalább jól szórakozom
a találgatásokon, miközben biztos vagyok abban, hogy a szerző (a szerző személye) nem számít.”[12]
A testábrázolás mindig részekre osztás, a tekintet vagy a nyelv a test bejárása, leírása során
kiemeli és elrejti annak szegmenseit: mind a szexuális, mind az orvosi, mind az esztétikai
diskurzus más-más módon hajtja végre ezt a műveletet (a különböző, a testet érintő
diskurzusok eltérése ebből a műveleti különbségből adódik). Az Édeskevés jellemzően úgy
mutatja meg a női testet, ahogy nem illik látni azt: olyan testi elemeket mutat meg, illetve
olyan kontextusokat hoz létre, amelyek a hétköznapi tekintet számára kellemetlenek (itt
utalhatunk ismét a biológiai folyamatokra vagy a morális szempontból vitatható női
szerepvállalásra). Az önéletrajziként beállított kötet szemantikai síkja tehát valóban
alátámasztja, indokolja a szégyenérzetet, hiszen „[a] szégyennel összekapcsolt alapvető
tapasztalat az, hogy az embert nem megfelelően látják nem megfelelő emberek nem megfelelő
körülmények között. Ez közvetlen kapcsolatban áll a mezítelenséggel, különösen szexuális
vonatkozásokban.”[13] Az szégyenkezik, aki valamilyen, mások által helytelenített helyzetbe
került, mások által helyteleníthető módon cselekszik, vagy egyszerűen az intim szférája sérül
(lásd Zsuzsanna esetét a vénekkel).
Az Édeskevésben a testi kitárulkozás a szégyen apropója – voltaképp ezen a ponton
válik fontossá a szerző neme, az álnév, illetve a maszk természete. Nem mindegy, hogy a
kötetet egyfajta vallomásként olvassuk, ahol a női test ilyen „szégyentelen” ábrázolása
egyfajta felfedés, leleplezés, felszabadulás, amely a nőiség kulturális kontextusaira irányul;
vagy olyan szövegként, amelyben a szégyen (és a szégyentelenség) a szövegalkotás eszköze,
írói fogás, amely a maszk megformálásában, az olvasó félrevezetésében érdekelt. kabai lóránt
legutóbbi kötetének fülszövegében[14] leplezte le magát, azt, hogy Spiegelmann Laura maszkja
mögött voltaképp egy férfi áll. Tehát semmiképp sem autobiográf szöveggel, autentikus
tapasztalatokkal hanem – ahogy azt például egyik értő kritikusa, Kiss Noémi gyanította[15] –
egy „profi” férfi szerző szövegmutatványával van dolgunk. Ebben a megváltozott
kontextusban az Édeskevésben ábrázolt nő a férfi tekintet tárgya, a szexualizált női test pedig
voltaképp a maszkulin vágy kivetülése. A szégyen ebben az értelemben nem a kitárulkozás
következménye (hiszen voltaképp nincs felfedés), hanem kizárólag a néző, azaz olvasó ilyen
értelemben pornográf tekintete szempontjából értelmezhető. Rancière szerint „[a] néző egy
látszat előtt áll, anélkül, hogy ismerné az illető látszat előállításának folyamatát, illetve a
valóságot, amely mögötte rejlik. […] nézni a cselekvés ellentéte. A néző mozdulatlanul,
passzívan ül a helyén. Nézőnek lenni annyit jelent, mint passzívnak lenni. A néző el van
vágva a tudás képességétől, ahogy el van vágva a cselekvés hatalmától is.”[16] Innen nézve az
Édeskevés testképe cseppet sem korrekt politikailag, hiszen a női vágy, az ideálistól eltérő
testkép, a tabusértő cselekmények leírása nem a test felszabadítását szolgálja, hanem a nőre
irányuló vágy fokozását – ez az újraszituálás, újraélés voltaképp minden pornográfia alapja, a
pornó fogyasztójának szégyene, morális defektusa abban rejlik, hogy egyrészt a nőtől a
megszólalás lehetőségét, az eszköz-mivoltból való kilépést, a nézőtől-befogadótól pedig a
cselekvés, az aktivitás esélyét vonja meg. Laura nem szabadságharcos, legfeljebb (ahogy erre
a mű eredeti címe is utal) mangahős, egyfajta hentai-figura, s igazolja a női hősökre
vonatkozó sztereotípiákat, azt, hogy az „[…] az újkeletű női hősi szerep irreális, úgy van
megkonstruálva, hogy csakis fantáziakép lehet, valós életlehetőséget sem nem tükröz, sem
nem sugall. Ellenkezőleg a sugallat inkább antifeminista jellegű, amennyiben a női
térnyerésért folytatott harcot befejezettnek, a nőkkel szembeni (valódi) erőszakot pedig (a
valótlan kép révén) igazolja”.[17]
A Harcosok klubja főszereplő-narrátora a mű végén azzal szembesül, hogy Tyler
Banks világa – és maga Tyler Banks – nem létezik, pontosabban csak saját tudatának
kivetüléseként létezik. Spigelmann Laura feminista, gender-szempontú, nőtörténeti távlatokat
nyitó olvasói azzal szembesülnek, hogy a névhez nem tartozik test, ezért nincs nő sem. A
leleplezett alteregó/álnév valahogy úgy működik, mint a lekapcsolt avatár, vagy a sírkamrából
előkerülő halotti maszk: története lezárt, jelentése körvonalazható, immár végérvényesen
egyetlen szerzői név jelentéseihez és jelöltjeihez rögzítve – legalábbis pillanatnyilag. De az
álnév természetéből (álnév és szerzői név önkényesen és aktuálisan létrejött, kizárólag a
szerző vallomására alapozott kapcsolatából) adódik, hogy a leleplezés gesztusa visszavonható,
vagy felülírható egy újabb leleplezéssel: bármikor kiderülhet, mégis „van egy nő”, aki azt
állítja, „Spiegelmann Laura én vagyok”, átrendezve ezzel mind a testet érintő hatalmi
viszonyokat, mind pedig a kötetre és a Spiegelmann-jelenségre irányuló kérdésfelvetések
hierarchikus rendjét.

1 A tanulmány a Pseudonymy a masky v literatúre [Álnév és maszk az irodalomban] című nemzetközi VEGA
tudományos kutatói program (2013–2015, Szlovákia, A projekt száma: 1/0021/13) keretében készült.
2 Vö. Joó Mária: A feminista elmélet és a női test. Magyar Filozófiai Szemle, 2010/2. 64–80. (Itt: 64.)
3 Vö. pl.: Foucault, Michel: A szexualitás története I-II-III. Bp., Atlantisz, Bordo, Susan: A karcsú test olvasata
[online]. Ford. Szőke Dorottya, Matuska Ágnes. Apertúra, 2009/tél, http://apertura.hu/2009/tel/bordo
4 Vö. pl. Foucault, Michel: A szexualitás története I-II-III. Bp., Atlantisz.
5 Vö. Foucault, A szexualitás története III. Ford. Sujtó László. Bp., Atlantisz, 2001, 141.
6 Horváth Györgyi – Rácz I. Péter: Nő a vágya? Kalligram, 2000. április, 132.
7 Spiegelmann Laura: Édeskevés. Bp., Magvető, 2008. (Az idézetek helyét a későbbiekben a törzsszövegben,
oldalszámmal jelzem.)
8 Tallár Pascal kapcsán fogalmazza meg az idézett mondatot. Ld. Tallár Ferenc: A szabadság és az európai
tradíció. Bp., Atlantisz, 1999, 41.
9 Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméletének alakzatai [online]. Apertúra, 2009/tél,
http://apertura.hu/2009/tel/kerchy
10 Széplaky Gerda: Az ember teste. Filozófiai írások. Pozsony, Kalligram, 2011, 213–215.
11 Baudrillard, Jean: A rossz transzparenciája. Ford. Klimó Ágnes. Budapest, Balassi, 1997.
12 Berta Ádám: Spiegelmann Laura már nem annyira trágár az ágyban. Interjú Spiegelmann Laurával [online].
Prae.hu, 2009. 12. 14. http://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=2442
13 Williams, Bernard: Szégyen és autonómia. Ford. Szabó Beáta. In Gulyás Gábor, Széplaky Gerda (szerk.): Az
árnyék helye. Tanulmányok a hatalom, a morál és az erőszak kérdéseiről. Pozsony, Kalligram, 2011, 23.
14 kabai lóránt: Avasi keserű, Miskolc, 2013, Szoba Kiadó.
15 Kiss Noémi: Keserű és nimfomán [online]. Magyar Narancs, 2008/41. (10.09.),
http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_-_keseru_es_nimfoman_-_spiegelmann_laura_edeskeves-69611
16 Rancière, Jacques: A felszabadult néző. Ford. Erhardt Miklós. Bp., Műcsarnok, 2008, 7–8.
17 Margaret Finnegant idézi Hódosy Annamária: Alien a Predator, avagy Emancipáció vs. Reprodukció sci-fi
horror keretben [online]. Apertúra, 2011/tél, http://apertura.hu/2011/tel/hodosy. Finnegan, Margaret: Sold! The
Illusion of Independence [online]. Los Angeles Times, 2001. január 1.
http://articles.latimes.com/2001/jan/01/news/cl-7062