„Gyermekként néztük, hogy mennek életek a semmibe”

Az Andalúz lányai címmel jelent meg a Kalligramnál Péntek Orsolya első, de rendkívül kiforrott,
érett regénye, egy trilógia első darabja. Egy testvérpár egyik tagjának, a hetvenes években született
Szterkének az életét ismerjük meg a műből – a gyerekek olasz származású édesanyját hívják
Andalúznak a lakótelepen, ahol laknak. Szterke fiatal felnőttként megjárja a poklot, kapcsolatai
sorra zátonyra futnak, de az utolsó előtti fejezetben újra el tud mosolyodni.
    – A címlapon egy lányt látunk – az arca nincs a fotón –, aki egy sötét fal előtt ül egy kopott
korláton.
    – Meg kellett barátkoznom a borítóval, először úgy éreztem, túl „csajos”, akaratlanul is a „női
irodalomba” tolja be a könyvet, mely kategória létezésében én nem hiszek igazán. Aztán rájöttem, a
tervező, Hrapka Tibor, nagyon is megfogta a hangulatát, a színeit és ez fontosabb az én
aggodalmaimnál.
    – Ez a hangulat elég szomorú.
    – Szomorúnak nem mondanám, bár biztos, hogy spleenes, pasztelles.
    – A spleen a tiéd?
    – A szerzőé, aki elsősorban festő. Festőnek készültem nagyon sokáig, annak a festői világnak a
színei, hangulatai jelennek meg itt is, amit szerettem képzőművészként. Ettől még magánemberként
lehetek olykor vidám.
    – Festesz még?
    – Most kezdtem el újra dolgozni, de tizenöt év kiesést nehéz hirtelen behozni. Nem azért, amit
gondolna az ember, tudniillik nem a gyakorlat vész el, bármilyen hihetetlen – azt hiszem, ez
ugyanúgy benne marad az ember kezében, mint ahogy, ha egyszer megtanult valaki úszni vagy
biciklizni, akkor azt már nem felejti el. Inkább az a gond, hogy az ember akkor is festő marad, ha
nem dolgozik. Akkor fest fejben. Sorakoznak a valóságosan meg nem festett munkák az agyban,
szépen, rekeszekben, és amikor szembesül azzal, hogy most akkor meg kell valósítani tizenöt évnyi
gondolkodás eredményét, akkor hirtelen nem tudja, hová kapjon. Ráadásul én addig-addig
festegettem fejben, hogy teljesen máshol tartok, mint ahol abbahagytam – amelyeket most próbálok
megvalósítani, nem is hasonlítanak a huszonötéves éves kori munkáimra.
    – Azért kérdeztem rá a címlapra, mert akár egy budapesti utcarészletet is el tudtam volna
képzelni rajta, hisz nagyon sok budapesti, óbudai hely, helyszín megjelenik a szövegben.
    – Igaz, de a könyv majdnem ugyanennyire pécsi könyv is, hisz a gyerekkori nyarakat Pécsen
töltöttem, a Tompa Mihály utcában, sőt ott van benne Bécs, Zágráb, a Monarchia, egész Firenzéig
nyúlnak a szálak, ahogy az én családomban is. Nem önéletrajzi regényt írtam, de a családi háttér
teljesen az enyém. Nehéz lett volna egyetlen képet kiválasztani.
    – A második rész címe A templom utcája – a templom is fontos helyszín. Ez a Vihar utca?
    – Nem, a Hunor utca – egész pontosan a templom, illetve templomrom a Hunor utca, a Körte
utca és a Raktár utca kereszteződésében álló cella trichora, egy ókeresztény sírkápolna. Ezeknek az
utcáknak nem írtam le a nevét. Először azt sem akartam, hogy kiderüljön, Óbudán vagyunk, egy
tipikus külvárosi helyszínt szerettem volna, de nem ismerem a többi peremkerületet. Aztán
megpróbálkoztam azzal a trükkel, hogy megváltoztattam az utcaneveket, például a Váradi utcából
Várdai utca lett, de Zeke Gyula író, a szöveg egyik első olvasója azt tanácsolta, valljam be, hol
vagyunk. Óbuda számomra az egyik legfontosabb része a városnak. A legtöbben csak a
panelrengeteget látják benne, pedig a panelek mögött elképesztő kincsek vannak – például a
templomrom vagy a Hercules-villa, de említhetem azokat a kis utcákat is, amelyekben megmaradt
Gelléri vagy Krúdy Óbudája, vagy a Mocsárost és környékét, amely külön falu a városban – a Deák
tértől autóval félórára.
    – A templom utcája az az utca, aminek a közepén „a város egyszeriben külvárossá vált”, s ahol a
kis házak között Szterke „elcikkanni” véli Szindbád alakját, sőt szembejön vele „régi barátja”, K. D.
Szindbád alkotóját, Krúdyt mintha egy-egy „ária” – Fülöp László irodalomtörténész szava – is
megidézné. Az egyik így kezdődik – Szterkéről van szó: „Addigra ismerte Dél-Budát és Pestet, újra
bejárta a Kazinczy utcát és a Belvárost, és nézte az idegen életek nyomát a mosdókagylókban és a
sebtében bevetett ágyakon, nézte a tükörre akasztott nyakláncokban, hogy a nők kivel csalják a
férjüket…”
    – Krúdy nagy hatással volt rám, bár nem ismerem behatóan. Annyira befolyásol, hogy ha őt
olvasom, automatikusan elkezdek krúdysan írni, amitől pedig igyekszem menekülni. Ez
kamaszkorom óta tart: beleesem a Krúdy-világba, érzem, ahogy akaratomon kívül elkezd hatni rám
íróként, majd évekre leteszem. Félek tőle. Ugyanúgy, mint Marcel Prousttól, akit éjjel-nappal
olvastam kamaszkoromban, vagy Dosztojevszkijtől, aki függővé tesz: amikor először olvastam a
Bűn és bűnhődést, felment a lázam, és másként érzékeltem a világot is. Az idézett résznél nem
gondoltam Krúdyra, a hatás öntudatlanul érvényesült. Pilinszky-töredékeket is felfedeztek a
szövegben, amiket szintén nem tudatosan idéztem.
    – Az óbudai utcákon kívül még nagyon sok budapesti helyszín felbukkan, megnevezve vagy
megnevezetlenül, az Andrássy út a ma már nem létező Tokaji borozóval és a szintén nem létező
Fiatal Művészek Klubjával, a Margit körút, a Moszkva tér, a Blaha, még a Közlekedési Múzeum is.
Szereted a várost? Itt tudnád hagyni?
    – Nem tudhatom, hogy itt tudnám-e hagyni, mert soha nem próbáltam huzamosabb ideig máshol
élni. Miközben honvágyam van Pécs vagy a horvát tenger után, néha pedig annyira hiányzik
Toscana, hogy belebetegszem, de ha ott vagyok, akkor Pest hiánya bánt. Egy idő óta mindenhol
otthon érzem magam, Olaszországban, Horvátországban, Pécsett és Budapesten, de mindenhol
elérhető közelségben kell lennem a többitől ahhoz, hogy nyugodt legyek. Talán a tudat kell, hogy
bármikor mehetek, ami a fapadosoknak és a nyitott határoknak köszönhetően ma már nem nagy
kunszt. Ha gondolok egyet, pár ezer forintból Milánóban teremhetek, ahonnan rövid időn belül
Firenzében vagyok – vicces, hogy eközben Zágráb időben messzebb van: hét óra vonattal. A
nagyszüleimnek és a szüleimnek ez még sokkal nagyobb tortúra volt, a Horvátországban élő
családrészhez például évekig csak részletekben engedtek ki, nehogy disszidáljon az egész család
Jugoszlávián át. Pedig ez a térség természetes módon összetartozik, a történelmi sorsközösség, a
határokon átlógó családok, a több nemzetiségű családok miatt. Azt mondanám, magyar anyanyelvű
ex-monarchiás polgár vagyok, az emlékezetem pedig még a Monarchián is túlnyúlva Firenzéig ér,
ahonnan a családom egy másik része egykor Magyarországra érkezett. A belső tájam, a belső hazám
pedig valahol a Buda-Pécs-Zágráb-Pula-Trieszt-Firenze vonalon helyezkedik el, de egyéb
felmenőim miatt „széltében” elnyúlik egészen Bécsig és Erdélyig. Visszatérve a kérdésre: egyrészt
szeretem Pestet, minden mocskos utcasarkát, annál is jobban Óbudát, ahol minden kavicsot és
minden rondának tűnő panelt gyerekkorom óta úgy nézek, mint ami az otthon része, de el tudom
képzelni, hogy valameddig az ex-Monarchia más részén éljek, ugyanígy, hogy Toscanában éljek.
Inkább úgy mondom, hogy ha soha többé nem jöhetnék haza Pestre, mint ahogy Márai sem jöhetett
– nem jött – haza, az iszonyatos fájdalmat okozna. Nemcsak az anyanyelv, de kifejezetten Budapest
is hiányozna. De emiatt nem akarnám elveszteni Pécset, Zágrábot és a többit. Nem akarom
elveszteni a múltunkat, sem a saját életemnek azokat az éveit, hónapjait, amelyek máshová kötnek.
Például a gyerekkorom, fiatalkorom  pécsi részét és a horvátországi részét. Nem akarom még
Pestért sem odaadni a sokféleségemet, de a sokféleségemért és a sok „otthon-városomért” sem
tagadnám meg a magyarságomat és nem hagynám itt örökre Pestet. Csak ne csukják be soha többé a
határokat! Semmilyen értelemben. Ez a legnagyobb, generációk óta hordozott félelmem, félelmünk.
Ez még a dédanyám félelme bennem, aki élete jelentős részét töltötte a horvát-magyar határon
várakozva. És a nagyapámé, akinek kódolt nyelven kellett az erdélyi rokonokkal leveleznie, és az
apámé, akinek minden alkalommal feltúrták a bőröndjét a német és angol könyvek miatt, ha Bécs
felől jött haza. Igaz, olyan hülyék voltak, hogy simán elvették a csalinak felül hagyott színes
újságokat, alattuk meg ott volt Orwell és Koestler, de azt nem vették észre. Szóval nem hagynám itt
Pestet, amíg bármikor itt hagyhatom.
    – Hová képzeljük a budai nagyanya titokzatos házát? Bár ez illetlen kérdés, hisz nem véletlenül
nem árulod el a könyvben…
    – A Sas-hegy oldalába.
    – Mennyire volt nehéz írni a regényt? Hisz nincs lineárisan előrehaladó cselekménye, helyette
nagyon bonyolult, de szigorú, már-már zenei szerkezete van, fel-felbukkanó, átalakuló
motívumokkal – ebbe a szerkezetbe a szerző is belegabalyodhat!
    – Nem tudtam, hogy kell regényt írni – most is csak sejtem –, hisz eddig csupán verseket és
novellákat publikáltam. Mialatt írtam, filmként vagy még inkább freskóként láttam magam előtt a
készülő könyvet, a hiányzó részeket, tudtam, mi kell az üres helyekre.
    – Készítettél vázlatokat?
    – Nem. Hacsak nem tekinthető vázlatnak egy hatalmas freskóvázlat, amelyet a fejemben
kidolgoztam, és utána annak megfelelően leírtam a trilógia első részét. Már a további részek
vázlatát is látom – olyan, mintha egy teremben eddig még csak az egyik fallal készültem volna el.
Egyelőre ez nyilvános. A többi már fel van skiccelve, de még csak most álltam neki. Leírva semmi
nincs belőle. Nincsenek se jegyzetek, se egyebek.
    – Folyamatosan írtad a szöveget, ahogy olvassuk?
    – Nem. Az első fejezet egy korai, 2006-os novellám, amit felkérésre írtam a Csillagszálló
folyóiratnak egy megadott témára. Amikor elkészültem vele, éreztem, hogy egy regény kezdete.
Több tízezernyi karaktert írtam meg ezután, próbáltam építeni a meglévőre, aztán mind eldobtam
őket. 2011-ben a történet elkezdte írni magát és onnantól kezdve gyorsan ment a munka.
    – Mennyire lepett meg, ami végül elkészült?
    – Nem lepett meg, baj lenne, ha így lenne. Elég tudatosan dolgoztam, és addig kínoztam a
szöveget és magamat, amíg olyan lett, amilyennek lennie kell. Ebben egy idő után természetesen
nem a magam akarata vezetett – van egy pont, amikor egy mű elkezdi írni magát. Olyankor a jó író
szerintem visszavonul, kéz lesz, szem, írnok, tolmács. Figyeli, mi akar megnyilatkozni általa. De ez
nem jelent automatikus írást vagy ziláltságot vagy ösztönösséget: szerintem azon a tudati szinten
kell dolgozni, amikor az ember teljes tudatosságával, ismeretanyagával, tapasztalataival képes ezt a
folyamatot segíteni és a végeredményt a legjobb tudása szerint formába önteni, miközben hagyja
dolgozni a „belső hangot”. Kettős játékról van tehát szó: az intuíció által a magától alakuló szöveget
kell hagyni lélegezni, de e mögött a szabadság mögött ott kell állnia egy kőkemény, tudatos
szerzőnek, aki tudja, mit csinál az előbányászott anyaggal, hogyan formálja meg. Amikor azt
mondtam, meg kellett tanulnom írni, elsősorban arra gondoltam: meg kellett találnom az intuíció és
a tudatosság egyensúlyát, ami teljesen más a regénynél, mint a novellánál vagy a versnél. Ki kellett
tapasztalnom a műfajt. És ebben nagyon sokat segített a novellista és a tárcaíró, sőt az újságíró
fegyelmezettsége – nem véletlenül igyekeztem megtanulni a rövidebb műfajokat előtte, amennyire
tőlem telt. Így egy viszonylag tudatos szerkesztő tudta kordában tartani a szövegfolyamot.
    – Feltűnik, hogy a fejezeteknek egyszavas címeket adtál.
    – Próbáltam figyelni a szimbolikára. Nem véletlenül tagolódik a mű három részre és nem
véletlenül annyi a fejezetek száma, amennyi az év heteié. Foglalkozom a jelképrendszerekkel, a
szakdolgozatomat is a szoláris mítoszok szimbolikájáról írtam történelem szakon. Megpróbáltam
mindezt íróként is hasznosítani, többek között az egyszavas fejezetcímekben is, amelyek majdnem
mindegyike jelképként is értelmezhető: Levegő, Bor, Tavasz, Láng, Tükör. Egy átlagos olvasó
számára mindez nem jön át, hisz honnan tudná például, hogy a vízben való megmerítkezés több
vallás tisztítási szertartásának része, ugyanakkor mindez tudattalanul is hat.
    – Szterke élete nagyon váratlanul fut a mélybe: olvasóként nem ezt vártam volna a műben
ábrázolt, nagy tragédiáktól mentes gyerekkor után. Vagy kevés is elég a zuhanáshoz?
    – Nem akarok általánosítani, nem akarok egy generáció nevében beszélni. Az én nemzedékem, a
hetvenes években születettek meghatározó élménye a Kádár-kor vége és, már kamaszként, a
rendszerváltás utáni időszak kezdete. Sokan a teljes érték- és szeretetvesztést éltük meg, és ettől le
lehet zuhanni. A szüleink generációja nem igazán tudott mit kezdeni a gyerekeivel, velünk, a
tanáraink sem, és mindez egy olyan világban történt, amelyikben nem akadt semmiféle általánosan
érvényes szabály. A totális talajtalanság akkor is kinyír egy gyereket, ha – legalábbis látszólag –
minden rendben van otthon. A regény tetemes része egy lakótelepen játszódik, ahol én is felnőttem
és közelről láttam, 89 után hogyan omlik le hirtelen minden. Családok veszítették el nagy nehezen
felépített egzisztenciájukat. Nem egy, nem kettő: egy tízemeletes blokk fele. Gyerekként néztük,
hogy mennek életek a semmibe. A szülőket, melósokat és értelmiségieket egyaránt, kirúgták a
munkahelyükről, akit nem, az rettegett, hogy kirúgják. Ilyen háttérből jőve könnyen kötöttünk ki
kocsmákban, klubokban, egyesek rossz társaságokban, ami engem illet, az undergroundban, ahol
otthont találtam. Az utolsó érvényes és élhető értékrend, világmodell talán az 1920-as években
létezett, Kosztolányiék idejében…
    – A magad életét mennyire tudod egy szilárd értékrend szerint élni?
    – Ha azt mondanám, hogy a jelenlegi magyarországi közállapotok miatt szinte lehetetlen
öntudatos és szabad értelmiségiként, polgárként létezni, az olyan lenne, mintha nyavalyognék,
pedig nyilván az én felelősségem is, amiben élek. Megpróbálom úgy élni az életem, ahogy
szeretném, de ez nem egyszerű.
    – Szterke azok közé tartozik, akik látnak, sőt megérzi, hogy Dork, a testvére beteg lesz vagy
megvágja a kezét. Mikor négyévesen erről beszélnek, Dork csak a fejét csóválja: „Én nem látlak, ha
nem vagy ott.” Ez a – mondjuk így – metafizikai érzékenység mennyire áldás, mennyire átok? Hisz
mintha a kapcsolatai is ezért lennének kudarcosak: többet lát bele Timurba, Hordóba, Bartba és a
többiekbe, mint amennyi bennük van.
    – Az nehezíti meg az életet, hogy az ilyen ember sokáig azt hiszi, mindenki ilyen. Aki nem lát,
sokkal egyszerűbben éli meg, fogja fel a világot. Számára csak az létezik, ami ki van mondva, ami a
hagyományos módon látható, hallható. A világnak csak a primer síkját érzékeli. Az emberek
többsége ilyen. Nem rosszaságból vagy azért, mert ilyen akar lenni – egyszerűen idáig tart az
érzékelési képessége. Másoknak, akiket nevezhetünk látóknak vagy metafizikai érzékenységűeknek
vagy akármiknek, van képességük arra, hogy a primer síkon túli dolgokat is érzékeljék. Látják, amit
a körülöttük lévők, a többiek nem. És ez furcsa módon néha hátrányt jelent, hiszen nemegyszer
mást vélnek konszenzusnak, a valóság más síkján mozognak, más a mélységélesség-látásuk, mint a
többieknek. Ebből pedig számtalan sérülés vagy félreértés keletkezhet a kapcsolataikban. Hiába
látják vélhetően pontosabban a valóságot, másoknak nem mindig tudják elmondani, amit
szeretnének. Nem azonos a fogalmi készletük sem. Jól érzékenynek lenni, nem sérülni meg kell
tanulni, és ennek nem kedvez a mostani világ. Vagy, ha úgy nézzük, ez a materiálissá vált
civilizáció elég kegyetlen edzőtábor az ilyesféle embereknek.
    – Többször szó van egy mondatról, egy lényeges mondatról. Dork mondja, hogy „azt tudni kell,
ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondják a legfontosabb mondatot” – de nem tudjuk meg, mi
az. Nekünk kell kitalálnunk?
    – Ez szerintem egyértelmű: kinek mondja egy nő, hogy gyereket szeretne tőle. Nem volt
világos?
    – Férfi vagyok és ennek, lám, megvannak a maga korlátai…
    – Sajnálom, ha ez nem jön át azonnal egy férfi olvasónak.
    – Átjöhet; az én esetemben az is szerepet játszhatott, hogy nincs gyerekem, hogy nekem ezt a
mondatot, úgy emlékszem, nem mondták.
    – Mindenesetre egy nő életében a legfontosabb döntés az, hogy kitől vállal gyereket. Illetve,
hogy egyáltalán vállal-e. Mert lehet, hogy nem. Ha például attól, akitől szeretne, nem lehet. Minden
döntés legalább kétféle lehet.
   – A mű végén Szterke mintha kijönne a pokolból…
   – Szándékosan írtam nyitott végű könyvet. Olyan helyzetben hagytam ott a főszereplőmet,
amikor még bármi megtörténhet vele. Ez az őt körülvevő világától is függ, de tőle is, bár tőle csak
kisebb részben. A mű befejezése többféleképp olvasható. Ez részben az író szemétsége, részben az
olvasó szabadsága.
    – Miről szól majd a trilógia két másik kötete?
    – A második rész az ikerpár másik tagja, Dork szemszögéből meséli el a történetet, egyes szám
első személyben, és feltárul a család múltja is, amely az első könyvben, Szterke történetében még
csak nyomokban látszik. A harmadik kötetről egyelőre nem szeretnék mondani semmit, egyelőre
halványan látom én is.