Mint egy kórházi séta (Krusovszky Dénes: A fiúk országa című novelláiról)

És hirtelen az fut át az agyamon, hogy én egy kívülálló vagyok, hogy én ezt az
egészet végső soron fel sem foghatom, s legfeljebb az együttérző parazita pozíciója
lehet az enyém. Férfi vagyok, most váltam azzá, és nem korábban, a szeretkezéseink
alkalmával, hanem ezekben a pillanatokban, ahogy magányosan és bután ácsorgok itt
a nőgyógyászati osztály huzatos folyosóján. Írja Krusovszky Dénes első
novelláskötetének címadó szövegében. A téma kicsit banális, a retorika kicsit
hatásvadász, a stílus kicsit lírai és sokak szerint egyelőre még a narratíva sem kiforrott.
Ez mind igaz. És mind lényegtelen.
Mert egy műnek mindig meg kell találnia a célközönségét, és A fiúk országát csak
egy meglepően szűk csoport tudja igazán megérteni. Ahogyan a cím is sejteti, a nők
csupán ellenpontként jelennek meg a történetekben, így eleve ki vannak zárva a
fősodorból. Ráadásul a potenciális befogadók számát Krusovszky tovább csökkenti a
másik nem részéről is: a karaktereket olyan korspecifikus társadalmi és anyagi
helyzetbe ágyazva jeleníti meg, ami egyesek számára idegen. Biztosan látszik, hogy a
szövegben körvonalazódó tér csupán „néhány fiú országa” még akkor is, ha csúnyán
alábecsüljük azoknak a számát, akik manapság is discmanen hallgatják a klasszikus
rockzenét.
Akiket pedig a szöveg kirekeszt, azok olvashatják, értelmezhetik, szerethetik,
utálhatják, de katarzishoz legfeljebb a novellák végén rendre előbukkanó líra-ízű
csattanók segítségével juthatnak el. Az pedig piszkosul nehéz munka. Annyira nem jók
azok a sorok. Másként kell ezt olvasni, átérezve, rokonítva a sajáttal, a közhelyesből
leválasztva az egyénit. Irodalmi műként beszélünk róla, és csak ez jogosíthat fel minket
erre: a műben leírt tapasztalatok, történetek önmagukban értékesek és képesek a
gyönyörködtetésre. Pech, hogy nem mindenkinél. Ebben egyébként az író minimalista
ábrázolásmódja kifejezetten segíti a befogadót. Úgy vet fel alapvető morálfilozófiai
problémákat (halál, szenvedés, erőszak), hogy közben önmaga nem moralizál. Nincs rá
ideje és ez így van jól. Mert néha, mikor kiérződik a szerző véleménye, elfogultság és
hozzá nem értés tükröződik belőle. Eszünkbe ötlik, hogy a Tisztáson című novellában
talán kevés az állatkínzás büntetéseképpen fellépő rossz lelkiismeret, hogy az
Ismeretlen égboltban a tüntetőket üldöző rendőrök egyébként nem feltétlen vadállatok,
és hogy úgy általában a nők sokkal differenciáltabb személyiséggel is rendelkezhetnek
férfitársaiknál.
Viszont, amikor a kötet sorai között egyszer csak önmagunkra ismerünk, megnyílik
egy elmúlt és viszontlátni nem kívánt világ; ami eddig elzárta az értelmezést az olvasók
tetemes része előtt, most indikátorrá válik. Mindenért kárpótol. Érdektelenné teszi a
narratívát, az ömlengést, a hatásvadászatot. Nem számít, mennyire borzasztóan
modoros az Új vadak utolsó pár mondata, és hogy az éjszaka végét olvasva úgy
érezzük, bizony ennek már sosem lesz vége. Elindul az ember a nosztalgia és a keserű
felismerések útján. Ha hiszünk Thomas Mann-nak, miszerint a poklot magunkban
hordozzuk, akkor A fiúk országa egyértelműen neküia. Olvasáskor mind Danték
vagyunk, és Krusovszky fájóan hiteles figurái mind Vergiliusokként kísérnek. A
történetek csömörkeltő banalitásában egyszer csak észrevesszük a saját életünk
utánozhatatlan és egyéni részleteit.
Kilenc novella, mind a kilencben megtaláljuk egy-egy lépcsőfokát a férfivé válásnak,
egészen a legutolsó történetig, ahol a szerző tanulsága a férfilélekben rejtőző teljes
kiismerhetetlenség lesz. Az nem lehet, egyszerűen nem lehet igaz, hogy ez a férje
műve, vagy ha igen, akkor ő valóban semmit sem ért már, semmit sem tud a másikról.
Gondolja magában a „nő”, mikor mindenki előtt lelepleződik hitvesének őrült alkotása.
Az író a novellák jelentős részénél él ezzel az eszközzel: pontok helyett inkább
kérdőjeleket tesz a cselekményben felvetődő etikai dilemmák után. Az okokat pedig
nem kell sokáig keresgélnünk. A prózaíró Krusovszky már régen megfertőződött lírával
és ezt két tucat ilyen novellagyűjtemény után sem fogja kiheverni. Aki olvasta már a
versesköteteit, biztos észrevette: ott még működnek a csattanói, ott érezzük, hogy –
Juhász Gyula szavaival élve – a vak hallgatás az örök izenet. Mert van valami, amit
még az Elromlani milyen-ben remekül elrejtett, de ezekben a novellákban olyan erősen
látszódik, hogy szúrja a szemünket. Ez pedig saját maga. Azt hiszi, nincs jelen, de
folyton lelepleződik. Leginkább a férfi és fiú szavak használatakor érhető tetten, világos
lesz a véleménye: senki sem reked meg az éretlenségben. Elkerülhetetlen a változás, a
fejlődés, ami nem egyfajta férfias személyiségideálhoz való közeledést jelent. Az a férfi
nem létezik. Aspektusok vannak, szerepek, kategóriák, amelyeket fel-fel kell venni és
végig kell vinni akkor is, ha (ahogy a kezdő novella írja) kettéfűrészelnek. A fiú az idő
múlásával főleg fizikailag változik, a férfias jellem nincs korhoz kötve. Az idő és a
tapasztalat nem megfontoltságot eredményez, hanem blazírttá, fáradttá, érzéketlenné
tesz. Hogy ebben mennyi igazság van, mindenki maga döntheti el, még ha nem is
teljesen szabadon. A kötet világában a döntés szabadságát ugyanis erősen befolyásolja
a környezet, ami általában egyfajta pesszimista, szomorú disztópia. Emiatt a fiúk
országát szorongva olvassa az ember. Kellemetlen, szinte fojtogató érzés még annak
is, aki tényleg szereti a rács hűvösét. Fel kell jönni levegőért a valóságba, hogy minden
pihenő után újult erővel és önként vonuljunk be újra az események közé, ahol zajok,
érzelmek, színek helyett félelmetes csend fogad minket. És ez minden látszat ellenére
pozitívum. Ettől jó ez a könyv. Visszavágyunk a világába, mert – abyssus abyssum in
vocat - látni akarjuk a mélységét, a mélységünket.  Olyan, mint amikor az ember egy
fontos orvosi beavatkozásra vár és előző nap még kiengedik levegőzni. Teliszívja a
tüdejét, próbálja magát megnyugtatni, hogy aztán visszasétáljon és szembenézzen az
ismeretlennel. Vagy mondjuk csak így egyszerűen: jó, mint egy kórházkerti séta.
Majdnem az összes novellában találhatunk jól eltalált sorokat, ahol nem erőltetett,
csak választékos, ahol nem közhelyes, hanem kivételesen kreatív. A kötet legelső sorai
például olyan ironikusak, egyszerűek, érdekesek, mintha egy Vonnegut-regényből
másolta volna őket: „Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog
volt. Pedig egyikünknek sem alakult valami szépen az a tavasz.” (Így megy ez.) A
történeteket is szépen összefogja a kronologikus sorrend, amitől úgy érezzük,
folyamatosan haladunk valamiféle végkicsengés felé. Ez több, mint különböző
életképek ábrázolása, több, mint néhány kispróza összefűzése. Ez tudatos művészi
munka.
Fiúknak, férfiaknak mindenképpen érdemes elolvasni és a másik nem számára is
jótékonyabb, mint valami léleksimogató vacak a „titokról” és „a boldogságról”. Több
rejtély van ebben a könyvben, mint amennyi elsőre látszik. Ahogyan a Deftones The
Boy’s Republic című száma is szól: It’s more, it’s more. Aki pedig nem hiszi, az
olvasson több Krusovszkyt vagy hallgasson számokat a White Pony albumról.