Néhány gondolat… Miniesszék a 20. századi magyar irodalomból (Örkény István, Birkás Endre – esszé)

Örkény István: Rekviem; Niagara Nagykávéház
Ha negyvenhárom éves korában, 1956-ban meghalt volna, elfeledett íróink közé tartozna, és
úgy állnánk körbe a Tengertánc című, 1940-es kötetét, mintha valóban némi reményre
jogosult volna a szürreális eszközeivel és a bizarr fantáziával. Elfeledett író volt, melyet
tönkretettek az ötvenes évek szocialista realizmusának követelményei. Lesajnálva
mondhattuk volna, hogy így jár, aki megfeledkezik az irói – minek is mondjam –
szabadságról. De Örkény túlélte az 1956-os forradalmat, és negyvenhárom éves helyett
ötvenhárom éves korában lett író, méghozzá világhírű író. Hogy az 56-os forradalom
élményei milyen szerepet játszottak, csak találgatni lehet. Mindenesetre hét évig volt
letiltva, és ezalatt a hét év alatt minden sejtje kicserélődött, a szó fizikai és lelki értelmében
is.
A hatvanas évek a magyar rövidpróza második (vagy harmadik) aranykora, ezért is tartom
különösnek, hogy mintha elfeledkeznénk erről a kitűnő évtizedről a kilométeres hosszúságú
regények mellett, melyek a nyolcvanas és a kilencvenes években iródtak. De, mondhatni,
most ez a divat. Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy ez is elmúlik. Pedig micsoda névsor:
Mándy Iván, Sánta Ferenc, Sarkadi Imre, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Csurka István...
Ebben a nagy társaságban Örkény Istvánnak külön hely jut. 1956 élményei nélkül nem biztos,
hogy Örkény István az lett volna, aki lett. 1966-ban megjelent egy vaskos novelláskötete, a
Jeruzsálem hercegnője, ami legalább olyan fontos, mint az Egyperces novellák, de ez akkora
könyvsiker lett, hogy árnyékba boritotta az egész életmű további (és jelentős) részét.
Mondhatni „egyperces“ iró lett Örkény Istvánból, ami nagyszerű dolog, de igazságtalan is.
Árnyékba borította a Jeruzsálem hercegnője legalább hét-nyolc novelláját, amelyek a magyar
irodalom szempontjából korszakosnak nevezhetők.
Én a legjobb hét-nyolc novella közül ezúttal kettőt emelek ki, a Rekviemet és a Niagara
Nagykávéházat, mert 56 előzményei szempontjából fontosnak tartom őket. (Örkény ugyan
nem mondja ki, de 1956-ot forradalomnak tartotta elletmondásosnak, de forradalomnak. A
Kádár-rendőrség, egyebek mellett, ezért is tiltotta le hét évre.) A Rekviem furcsa történet.
Egy ismeretlen, liliomtipró férfi, aki nemrég szabadult a börtönből, aki rettenetesen fél a
nőktől, becsönget egy asszonyhoz, akinek az első ura – a koholt vádak alapján bebörtönzött
férfi – meghal a börtönben. De ez a novella folyamán derül ki. Pista (Hannover István)
szerette a nőt (Nettit), és ő is szerette Pistát. De a férj a börtönben meghalt, s hogy úgy
mondjam, az élet ment tovább, Netti másodszor is férjhez ment, bizonyos Karihoz. De
valójában Pistát szerette, s a ruháit is őrzi még mindig. Az élet, ezen az estén, különös csodát
csinál, mondhatni szeszélyből? Netti felöltözteti az ismeretlen fiatalembert Pista ruháiba, és
elcsábítja őt, aki tulajdonképpen iszonyúan fél a nőktől. Ez lesz a „rekviem“. Az ismeretlen,
liliomtipró férfi, Pista ruháiban (Pistának öltözve), lefekszik Nettivel. Netti pedig megéli újra a
nagy szerelmet, az illúziót, hiszen a Pista halott. Mégis, az illúzió egy pillanatra tökéletes, az
ismeretlen fiatalember egy pillanatra Pista lesz. Persze csak egy pillanatra. Mert az élet megy
tovább. Netti, föltehetőleg, őrzi a titkot (a rekviemet), ez az ő története, senki másé, még
Karié sem. „A foltosok mindig megtalálnak.“ Ez az utolsó előtti mondat rávilágít az
általánosra. Az élet megy tovább, de a múlttal együtt. Netti már nem tagadhatja le a múltat,
a múlt beleivódott a szervezetébe. Vagyis a foltosoknak van egy másik jelentése is: a
börtönviseltek, függetlenül attól, hogy lehet, ártatlanul csukták le őket.
A Niagara Nagykávéház még groteszkebb, s politikai okokból nem publikálták több mint egy
évtizeden át. Tudtommal az 1976-os, Meddig él egy fa? című kötetben jelent meg először. A
történet mulatságos, minden abszurditása és humorossága ellenére, jól kiemeli az ÁVO
rémuralmát. Már a második bekezdés első mondata rávilágit a helyzet abszurditására. Így
szól: „Megnéztek egy szovjet színdarabot, pedig már ismerték a rádióból, kihagyni azonban
mégse merték, mert odahaza rossz vért szülne, hogy nem néztek meg egyetlen szovjet
darabot sem...“ Nikolits, a főhős és a felesége vidékről származik, és néhány napot Pesten
tölt. Az utolsó napon, a felesége unszolására (mert egy kis sznob a felesége) elmennek a
Niagara Kávéházba, mely új, még a portás sem tudjak, hogy hol van. De a taxisofőrök
mindent tudnak, és elkormányozzák őket a Niagarába. Tánc nem volt, zene nem volt,
iszonyúan sokáig kellett várakozniuk, stb. A többiek türelmesen ültek az asztaluknál, mintegy
beletörődve abba, hogy se zene, se pincér, se semmi, csupán egy függöny, amely előtt egy
tornatrikós, rövid nyakú, vörös tarkójú férfi időről időre megjelenik, és behív a vendégekből
valakit, aki aztán boldogan megy. Végre Nikolitsék is sorra kerülnek. A tornatrikós behívja
őket a konyhába. Ott azonban nem főznek, ellenben három pasas jól megveri gumibottal éa
nádpálcával. „Sejtette, érezte, sőt tudta, hogy ennek egyszer el kell jönnie. Jobb ma, mint
holnap“ – gondolta Nikolits, és a verés után még jókora borravalót is ad a hóhérának, amit az
mély meghajlással megköszön. „Aztán visszatértek a szállodába, s másnap hazautaztak a
falujukba, az isten háta mögé.“
Az ávós rémuralmat sokféleképpen meg lehet írni. Naturalistán, tényregény-szerűen,
fölháborító-realistán még humorral is, mint Bacsó Péter A tanúban. De meg lehet írni Déry
módján is, a magány és a lelki trauma szemszögéből is. Örkény egyiket sem választja.
Örkénynél az 56-hoz vezető események a háttérben maradnak, holott persze behálózzák a
kisemberek, Netti és Nikolitsék, hétköznapjait. A Rekviem második mondata mindent elárul a
szörnyűségből, holott már félig a múlt, már el lehet felejteni. De tulajdonképpen sohasem
lehet elfelejteni. „Mikor átlépett az ébrenlét határán, óriásit dobbant a szive; mélyen,
magában elvermelve, még őrizte a rémületet az éjszakai csengőszótól.“ Az éjszakai
csengőszó a legifjabb generációnak már nem mondd semmit. (Bár így maradna örökre.) De
Netti és Nikolitsék számára az 50-es és a 60-as években az éjszakai csengőszó az ÁVO (ÁVH)
jelentette. Az ávósok ugyanis éjszaka gyűjtötték össze a halálraítélteket, illetve a hosszú
börtönbüntetésre itélteket.
Örkény sem írta meg 56-ot, mégis a legnagyobb íróink közé tartozik. Ugyanis megírta a XX.
századi, inkább tragikomikus, mint tragikus történelmi fikciót. Netti és Nikolitsék
kisemberek, ellentétben, mondjuk Dérynek Niki és a Szerelem című prózájával. Netti és
Nikoltsék alkalmazkodni akarnak a magyarországi abszurdisztáni történelemhez. Túlélni
akarnak. Ez Nikolitsék esetében tökéletesen sikerül. Hiszen a lázadásnak még a töredéke
sincs bennük. (A kádári maffiáról tökéletesebb képet nem is kaphattunk volna.) „...milyen
szolgálatkészen pattan a helyéről, s milyen buzgón iparkodik a vörös függönyhöz eljutni.“ –
szól az egyik szereplőről az író. Nikolitsék is felelősök a történtekért, holott még a tudatukig
sem jut el ez a felelősségrész. Igaz, a többieknek sem, még Zoborhegyi, a híres komikus
színész sem. A novella fokozatosan átvált szatírából groteszk drámává. Nikolits és a kínzói
kölcsönösen udvariaskodnak egymással, mintha a kínzóknak kellemetlen lenne, hogy félig
agyonverik a pasast.
Örkény a kisembert állítja középpontba, az átlagembert, aki se jobb, se rosszabb másoknál, a
társainál, akit lehet szeretni és lehet korholni a hibái miatt. A történelem vihara zúg a fejük
fölött, ezért meghúzódnak a fal mellett, és kivárják, amíg a viharos szél elcsendesül. A Tóték a
legeklatánsabb ennek a magatartásnak, illetve nem-magatartásnak, mert nem tesznek semmit
sem, csak végtelen türelmesek - abban a reményben, hogy a fiuk, aki a fronton harcol jobb
körülmények közé kerüljön. Holott a fiuk már halott, csak a jóindulatú postás elfelejtette
nekik a gyászlevelet odaadni. Ez a magyar történelem groteszkje a 20. században?... Lehet
elmélkedni fölötte, lehet úgy tenni, mint Nikolitsék, vagyis semmit sem tenni ellene.
Képzeljük el, hogy az 56-os forradalom győz, és minden másként alakul. Örkénnyel sem lett
volna hét év letiltás. Lehet, hogy nem is lenne magyar groteszk? Örkény épp az 56-os
forradalomnak köszönhetően levonta a következtetéseket, és szinte új pályát kezdett.
Baloldali-e? Jobboldali-e? Édes mindegy. Megírta 56 előzményeit, és ez bizonyos
szempontból talán fontosabb, mint a forradalmi láz. Van egy novellája az egypercesek
között, amely csak 1989 után jelenhetett meg. Íme: „Rajk László külügyminisztert, a párt régi
harcosát, saját kérésére halálra ítélték. – A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom
jegyében folyt le, kisszámú meghivott előtt.“ A 20. századi magyar történelem esszenciája,
melyből máig sem tudunk fölébredni.
Birkás Endre: Viorica; Elfelejtett emberek
Bizonyos írások kényszerítik arra az olvasót, hogy legalább kétszer olvassa el őket, mert a
kétszeri olvasásra nyilnak meg azok a perspektivák, amelyek nélkülözhetetlenek az értő
olvasáshoz. Ennek szemléltető esete Birkás Endre mesternovellája, a Viorica. A Viorica Erdély
egy részének visszafoglalása idején játszódik, 1940-ban, és két tartalékos magyar katona
különös történetét meséli el egy erdélyi városban (Besztercén?), mivel a város szász
többségű, a románok is kisebbségben élnek itt. Viorica lány (később derül ki, hogy asszony,
ugyanis az anyja halála után titokban, Bukarestben, férjhez ment mostohaapjához,
Dobrescuhoz, aki viszont továbbra is a lányaként mutatja be a magyar katonatiszteknek.)
Meglehetősen szövevényes történet, s az utolsó oldalakon derül majd ki az igazság az olvasó
számára. Tudniillik afféle hemingwayes módszerrel dolgozta fel az író – az olvasó nem tud
többet, mint a főszereplő, aki viszont egy pletykából értesül a Viorica titokban kötött
házasságáról. – Szóval újra el kell olvasni a történetet. Másodszori olvasásra az olvasó már
tudja a végkifejletet, Bálint teddide-teddodaságáról, és Viorica hirtelen fellobbant
szerelméről Bálint iránt. Bálint a novella második felében már tud Viorica titokban kötött
házasságáról, Viorica pedig még nem tudja, hogy Bálint mindent tud. (Érdemes
elgondolkodni a Tormay-regényen: ott a horvát lány lesz szerelmes a magyar fiúba. Nos,
Bálint is hasonlóan sodródik az árral, és tulajdonképpen nem szerelmes a román lányba.) A
második olvasásra derül ki a történet sava-borsa, az első olvasás afféle bemelegitő.
Mesternovellát írok, és nem véletlenül. A Vioricának ott lesz a helye a múlt század, teszem
azt, legjobb húsz magyar novellája között. Bálint részéről a szerelem mint önbecsapás,
Vioricának az ősi, ellenszenves magyar katonatiszt iránt fellobbanó szereleme (lám-lám, a
szerelem túléli még a nacionalizmust is), a szászoknak a felsőbbrendőségi érzése (szintén
önbecsapás), a történelem forgandósága (Észak-Erdély hol ide, hol odatartozása) – s mindez
egy közepes méretű novellában elbeszélve. Nos, mindez Birkás igazi írói kvalitásairól vall.
Ráadásul ideológiai hamis hang nélkül úgy, ahogy megtörtéhetett volna. Se szocialista
realizmus, se szimbolizmus, se fantasztikumba játszás. A magyar irodalomban, a 20.
században, két jól kivehető stílus fogalmazódott meg. Az egyik a lírai-szecessziós Krúdyé, a
másik Kosztolányié, amely nem annyira bravúros, mint Krúdyé, viszont „rögeszmés“
pontosságra tör. A pontosság felülmúl mindenféle bravúrt. Ez a pontosság jellemzi Ottlik
Géza prózáját is és többé-kevésbé Birkásét is. Olyannyira – és itt Ottlikétól különbözik – hogy
szinte fájnak a mondatok, az ember legszívesebben a sarokba vágná az egész históriát.
Másrészt talán ez a „nyugatos“ stílus, nem a Móriczé, és, bármennyire is kockázatos ezt
kijelentenem, nem a Krúdyé, Gellérié, Mándyé. (Ez persze semmit nem von le az értékükből.)
Birkás írása olyan őszintén intellektuális, hogy első pillantásra még intellektuálisnak sem
nevezhető. Arról nem is szólva, hogy a téma egy kissé tabu volt... Észak-Erdély
visszacsatolása nem éppen a kádári kurzusnak megfelelő tett volt.
Birkás novelláit (miként a kisregényeit is) elhallgatták, mert elhallgatva tartották a magyar
történelem olyan cselekedeteit is, amelyek nem feleltek meg a kádári korszaknak. S a kádári
amnézia máig is tart... Ráadásul Birkás Endre nem is kísérletezett a magyar próza
megújításával, a ragyogó iróniáját (Kalap; Mondd, még meddig kell élni) a magyar olvasónak
csak töredéke tudta elfogadni. Szóval peches volt Birkás Endre, úgy a hivatalos politika, mint
a közönség részéről. Sokkal, de sokkal többet érdemelt volna. (Lehet, hogy ez a magyar
„polgári“ irodalom átka?). Például itt van az ún. „mester“-regénye, az Elfelejtett emberek. Az
első mű, amely a doni katasztrófát ábrázolja. Máig sem sikerült felülmúlni – holott még az
elsőséget is elvitatták tőle, mert még csak nem is ismerték. Igaz, 1960-ban jelent meg, és
Birkás Endre akkor sem volt a köztudatban ismert iró. Az Elfelejtett emberek főszereplője
Bándy Géza mérnök, aki a második világháború alatt katona volt, és kint volt a
Szovjetunióban, a Don mellett. 1942-őt írunk, még a doni katasztrófa előtt vagyunk. Még az
embernek sejtelme sincs róla, hogy a Donnál alig néhány hónap múlva elkezdődik a Horthy-
rendszer végelszámolása. A magyar katonák unatkoznak, és csencselnek takarókkal,
bundákkal, pezsgővel, stb. Mint általában a megszálláskor szokás. Adok-veszek alapon.
Bándynak a beosztottjai is részt vesznek a csereberében, és lebuknak. Bándynak a
parancsnoka, az ezredes, hadbíróság elé állitaná a lebukottakat. Közben megoperálják Bándy
édesanyjának a szemét Pesten, és Bándy szabadságot kap. Pesten tölt néhány napot.
Időközben elintézik, hogy többé nem kell visszamennie, leszerelik. Bándy azonban
visszautasítja a teljesen legitim leszerelést, és – anyja kétségbeesésére – visszamegy a
Donhoz. A halálba? Nem. Nem kívánja a halált, de a doni szovjet áttörésben ő is elpusztul.
A kérdés az, hogy miért. Ma már, sajnos, elég nehéz megmagyarázni, hogy miért döntött úgy,
hogy a leszerelésre fittyet hány, és tovább folytatja az egyébként utált, katonai szolgálatot.
Nem érzi magát jól Budapesten? Hiszen a szülővárosa. Az biztos, hogy Pestnek fogalma sincs
róla, hogy mi történik a fronton. Nem is érdekli a pestieket, legföljebb udvariasan megkérdik,
hogy jól vannak-e, jól megy-e a dolguk a fronton. A budapestiek élik a maguk háború előtti
életét, mintha mi sem történt volna a világban. Ez a közöny visszataszító lehet Bándy
számára, akit más fából faragtak. Ez lehet az elhatározásának egyik oka. De nem a döntő oka.
Van egy különös párbeszéd Bándy anyja és őközötte, amikor Bándy elhatározza, hogy
visszamegy a frontra. „Hisz úgysem segithetsz rajtuk... Se azokon a tolvajokon, se a másik
kettőn. Nem tehetsz róla, téged nem terhel felelősség.“ – mondja Bándy anyja
kétségbeesetten. „Mindnyájunkat terhel – felelte halkan Bándy.“ Nos, 1960-ban még
nyomokban jelenthetett valamit Bándy elhatározása. Igaz, nyomokban, mert az úriemberség
már 1942-ben is, hogy úgy mondjam, kiment a divatból, holott látszólag úriember módjára
viselkedett az egész középosztály. Vagyis, nagyjából, képmutatóan. Csak Bándy és egyik-
másik társa ragaszkodott még a becsületesség kódexéhez. 1942 óta eltelt hét évtized... A
modernből posztmodern lett, az úriemberből pedig „úriember“. – Sajnos.