Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. május / Púpos Mamma (novella)

Púpos Mamma (novella)

Mindenki ismerte, aki netán mégsem, magára vessen. A hatalmas, hatszintes, több szárnnyal
rendelkező kórházi épületben alakját különös tisztelet övezte, ha nem is rettegtek, de tartottak
tőle. Respektálták, ahogy mondogatták, kikérték a véleményét, ellentmondani nem mertek
neki, s okkal. Mert habár sem kora, kinézete, sem beosztása vagy végzettsége nem indokolta,
mégis meglehetősen nagy befolyással bírt, noha ennek mértékéről senki nem rendelkezett
elegendő információval, még a kórház igazgatója sem. Az a Tettyey professzor, aki egyébként
hajlamos volt mintegy foghegyről odavetni valamit akár a legfelkészültebb kollégának, nem
beszélve a nővérekről és egyéb beosztottakról. A nagyfőnök, pedig előtte aztán sűrűn
hajlongtak az öreg osztályvezető profok, hajbókoltak és haptákba vágták magukat a kezdő
orvosocskák, menten meghunyászkodott, amint vele találkozott. Márpedig ez naponta
többször előfordult, úgyszólván ki se kerülhette, hacsak nem akart kilométereket caplatni
fájós térdeivel a huzatos lépcsőházban. A kórházi ranglétra alján állókkal ellenben, a dolgok
különös logikája folytán, valahogy elnézőbben, engedékenyebben viselkedett, velük
könnyebben szót értett, sőt alkalomadtán pletykálkodott, kincset érő füleseket osztott meg
csak úgy szeretetből, puszira, amint mondani szerette. Ám a fejesekkel szigorúbb volt, a fiatal
pökhendi nyikhajokkal meg egyenesen kíméletlen, azok hamar megtanulták, mi a rend a
kórházban, hol húzódnak az erővonalak, kivel illik packázni és kivel nem, miképp kell
megadni a tiszteletet a rangidősnek. Merthogy tulajdonképpen ő volt a legrégibb bútordarab,
jó félévszázada szolgálta az intézményt, orvos generációk nőttek fel a keze alatt, és számos
igazgatót elfogyasztott már mostanáig. Egyszóval személye egyenesen megkerülhetetlennek
tűnt, olyannyira, hogy a folyosói zuhanyhíradó véleményformálói közül egyesek odáig
merészkedtek, hogy kijelentsék, valójában ő mozgatja a szálakat ebben az istenverte
kócerájban, ő az igazi vezető, a többiek puszta bábfigurák, bármit is hisznek magukról.
Mindez nem állt messze az igazságtól, jóllehet fél életét egy kabinban töltötte, fel és
le, majd megint fel és megint le. Három négyzetméteren, hat köbméteren egy fa-, majd
fémdobozba zárva, billegő műanyag széken ücsörögve. Lábánál az elengedhetetlen
nejlonszatyorral, nyitott, fehér köpenyben, fűzős cipőben. A liftes néni, vagy ahogy mindenki
nevezte, a Púpos Mamma töpörödött termetével, lábán kék visszerekkel, szétdohányzott,
rekedtes hangjával mély benyomást gyakorolt bárkire, aki meglátta. Jó öt évtizede költözött
be a „dobozba”, és sokáig úgymond traktorral sem lehetett elvontatni. Volt azóta itt minden,
liftfelújítás és kasznicsere, átépítés és átszervezés, tűz- és bombariadó, balesetek és kínos
botrányok, de Púpos Mamma maradt, ahol volt. Anno egy-egy felelőtlen személyzetis néha
megpróbálta elmozdítani a helyéről, és beültetni helyette valami csókost, unokahúgot,
felcsinált szeretőt, akárkit, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Sőt, valamiképp ők húzták a
rövidebbet, aztán jaj volt nekik a kórházban, mert ha a Mamma rájött, ki akarta kirúgatni,
márpedig előbb-utóbb csak megneszelte, annak az alaknak vége volt, befellegzett, hacsak nem
engesztelte ki időben néhány karton cigivel. Az ilyen incidensekből mindig ő jött ki jól,
helyzete még inkább megszilárdult, sőt megerősödött, míg végül megingathatatlanná vált.
Nem mintha a munka hőse lett volna, vagy éppen kedvességével szerzett volna híveket
magának. Nem, a Púpos Mamma igencsak rosszul dolgozott, ha egyáltalán lehet a liftkezelést
rosszul végezni, pokróc modorával, panyókára vetett, kétes eredetű foltokkal tarkított
hacukájával nem egy látogatót valósággal elüldözött. Zsörtölődött, morgott, zsémbelt egész
nap, néha egymagában is, mint egy kis méregzsák. Elképedt idegenek olykor arra lettek
figyelmesek, hogy a liftből egy hangosan szitkozódó apró banya száll ki dühösen, majd
kérdően rájuk mered. Persze ők még viszonylag jól jártak, hisz legalább megérkezett, amire
vártak. A Mamma ugyanis sajátos módon értelmezte hívatását, minek következtében
teljességgel önkényesen szabta meg, ki száll be és ki száll ki a megállóknál, ahogy nevezte, s
hogy a kedves utas meddig élvezheti társaságát az utazás közben. Itt várnak csendben! –
utasította a lift előtti térségre mutatva az utazni vágyókat, akik maguk sem tudták, miért, de
szó nélkül engedelmeskedtek és valóban nem mertek elmozdulni egy tapodtat sem, noha
előfordult, hogy jó félórára eltűnt, s csak mikor azok már kezdték feladni a dolgot, érkezett
meg ismét. Közben egyesek szabotázsakciót kíséreltek meg azt taglalva, hogy ők végtére is
csak a másodikra mennének, már rég felértek volna gyalog, de a többiek lehurrogták őket, és
akár erővel is visszatartották a merészebbeket. Mikor végül befutott a Púpos Mamma a
szerelvénnyel, hogy röpke pillantással felmérve a szökevényeket és az újonnan érkezetteket
gyors létszámellenőrzést tartson, a szabotőrök szemlesütve áldották istenüket, hogy végül
letettek eredeti szándékukról.
Akadt aztán olyan is, aki a földszinten beszállva a harmadikra akart eljutni, ám hosszas
zötykölődés után – melynek során meg sem álltak a kívánt állomáson, vagy ha mégis, a
Mamma határozottan megálljt parancsolt – a tizediken, esetleg egyenesen az alagsorban vagy
a pinceszinten találta magát, hogy ott hatalmas, szennyes ruhát szállító taligák és ide-oda
rohangáló kórboncnokok közt próbáljon kievickélni a felszínre. Más meg épp ellenkezőleg,
ötödmagával tódult be a liftbe, hogy a hatodikra érjen minél előbb, s habár utastársai a
közbeeső emeletekre igyekeztek, egyből a célállomásra emelkedtek, ahol a Mamma
villámgyorsan kitette őt. Ne szarjon be, fiatalember, felrepítem én az egekbe, kacsintott rá
cinkosan, s nagyokat krákogva vihogott hozzá, mely még akkor is a látogató fülében csengett,
mikor az elfogódottan a kórterembe lépett.
Egyszóval a Púpos Mamma pompásan megszervezte, és egyszersmind kézben is
tartotta a kórházi közlekedést, befolyása alól csak a lépcsőház igénybevételével lehetett
kibújni. A vakmerőbbek időnként igyekeztek odaosonni, botor módon azt hívén, kicselezhetik
az vénasszonyt. Jó okuk volt sietősre fogni a dolgot, mert az út épp a lift előtt vezetett, és soha
nem tudhatták, mikor bukkan elő, hogy rögtön rájuk förmedjen. A felvonó hercegnője ugyanis
nemigen szerette, ha valaki a „nagy utazást” kihagyva a lépcsőt vette igénybe. El akarja
bliccelni a balfácán! – kiabált ilyenkor, zengett-zúgott az egész liftakna, a kórházban egy
percre megállt az élet. Hajdanán meg is kísérelte kiiktattatni ugrásra kész melósaival a
kerülőútvonalat, ám végül bele kellett nyugodnia a tűzvédelmi előírásokba. Azonban ezek a
látszólag cseles emberek, akik a lépcsőn lopakodva próbáltak észrevétlenül beslisszolni
valamelyik kórterembe vagy nővérszobába, szinte mindig pórul jártak. Hogy honnan, honnan
nem, de Púpos Mamma rögtön hírét vette, mire vetemedtek, az adott szinten kiviharzott a
liftből, majd mindenki szeme láttára fülön csípte a mit sem sejtő szerencsétleneket. Végül a
többség belátta, reménytelen vállalkozás az egész, legfeljebb tovább morgolódott némelyik
magában, hogy az öreglány teljesen ötletszerűen választ úti célt az utasoknak.
Ám ha valaki jobban figyelt és képzeletét sem engedte ide-oda csapongani, hanem az
események tér- és időkoordinátáinak rejtett eredőjére, a bár jobbára láthatatlan, de olykor
mégis megnyilatkozó origóra koncentrált, észrevehette, hogy ebben az egész
összevisszaságban volt valamiféle rendszer. Mert mikor a meghökkent látogatók végigvárták
a feleslegesen hosszúnak tűnő időt, majd értetlenkedve visszavánszorogtak a nyolcadikról az
elsőre, vagy váratlanul kihajították őket egy tévesnek látszó emeleten, ahová „feldobta” őket a
Púpos Mamma, rá kellett jönniük, hogy akárhogy is, de éppen a megfelelő időben érkeztek
meg a vágyott helyszínre. Hogy épp vége lett a nagyvizitnek, épp visszatért a kedves rokon a
folyosó végi mellékhelyiségről, vagy pont az imént somfordált el a közelben ólálkodó pap az
utolsó kenettel, így nyugodt körülmények között lehetnek szeretteik mellett az utolsó
percekben. Voltak, akiket életre szóló szerelmükkel hozta össze a sors a liftben, másoknak a
tévesnek hitt osztályon villámgyorsan diagnosztizáltak valami halálos kórt, hogy ott helyben
rögtön megkezdhessék a kezelést. Akadtak persze olyanok is, akik soha nem jöttek rá
minderre, és hangosan szentségeltek még akkor is, mikor kiértek a kórház előtti parkolóba a
kocsijukhoz, hogy később a körülmények különös egybejátszása folytán váratlan balesetet
szenvedjenek. De aki többedszerre fordult meg a Púpos Mamma keze alatt, lassan kapizsgálni
kezdte a dolgot, végül teljesen rábízta magát, s attól fogva megnyugodott. „Beletörődött a
megváltoztathatóba”, hogy doktor Filtermann szavajárását idézzük, és úgyszólván révbe ért.
Igen, aki bekalkulálta életébe a kiszámíthatatlant, és ráhagyatkozott az elképzelhetetlenre, az
felszabadultan távozott, majdhogynem megkönnyebbülten, bármi is történt körülötte. Pontos
mechanizmusát e varázslatnak, meglehet, szemfényvesztésnek, senki nem ismerte,
mindenesetre az évek során egyre többen tértek be a Mammához, akár volt dolguk arrafelé,
akár nem. Idővel nem csak a látogatók, az aggódó rokonok leltek nála lelki vigaszra, de a
kórház orvosai közül is mind többen ugrottak be hozzá legalább egy negyedórára, hogy aztán
az utazás végén újult erővel folytathassák munkájukat. E különös audienciát, gyónást, nem
tudtak rájönni, mit, végül a professzorok is kénytelenek voltak igénybe venni, s a dolgozók
számára fenntartott külön liftből egyre-másra pártoltak át a Púpos Mammához, mert úgy
érezték, nélküle nem boldogulnak. Egyszer-egyszer még a konzíliumot is ide szervezték, ebbe
a folyton mozgó titokszobába és gyóntatószékbe, s volt olyan nagytekintélyű orvos, aki
magánkihallgatást kért, ha olyan esettel került szembe, melyre nem volt felkészülve. Ilyenkor
a Púpos Mamma jó félórára amolyan privátliftként üzemeltette a felvonót, hogy aztán egyik
pillanatról a másikra valamelyik szinten elbocsássa a megigézve kikászálódó, műtétre már
bemosakodott sztársebészt.
A Mamma egyébiránt nem volt púpos, és állítólag eredetileg Erzsébetnek hívták, de
valamilyen oknál fogva megkövetelte, hogy ekként nevezzék. Nemegyszer jókora nyaklevest
kevert le annak a sihedernek, aki véletlenül leerzsikézte, urambocsá’ lebözsizte vagy
lezsókázta, a Böbe néni hallatán pedig egyenesen tajtékzott a dühtől. Púpos, mint Quasimodo
és Lagardere lovag, érted jampeckém, meg III. Richárd, te majomparádé, üvöltötte a
meggondolatlan újonc képébe, de olyan arccal, hogy az menten megfogadta, többet nem
hibázik ekkorát. Persze azt is rebesgették, annak idején jelentgetett erre-arra, ám a kórházban
nem nagyon ültek fel ezeknek a mendemondáknak. Amúgy is mindegy volt már, a Mamma
átlátott mindenkin – mint Danaidák a szitán, harsogta néha önkívületben –, jobbnak látták hát,
ha önként nyílnak meg előtte. Ő pedig szép sorjában meghallgatta őket, közben nyekergett,
harákolt, mormogott, kárált egyfolytában, majd némelyiküknek barackot nyomott a fejére,
egyeseket gyengéden fenékbe billentett, másokat hirtelen-váratlan szájon csókolt, oszt’ jó
napot, mondta, s mehetett mindegyikük a dolgára.
Viszont senkinek nem fért a fejébe, hogy a Púpos Mamma mikor eszik és végzi a kis-
meg nagydolgát, de legfőképp, hogy mikor és hol jut ideje annyit cigarettázni. A ravaszabbak
tuti biztos rejtekhelyet sejtettek a liftben, az ijedősek a pinceszintre s az ott található
proszektúrára gyanakodtak, volt, aki egyenesen odáig ment, hogy valójában két Mamma van,
ő meg az ikertestvére, és stikában váltogatják egymást. Nem jutottak dűlőre a kérdésben,
végül elvetették az összes verziót, és csak ámultak-bámultak a Mamma titkos útjain, melyeket
hasztalan próbáltak kifürkészni.
Végül aztán felsőbb utasításra egy sajnálatos félreértés folytán páternosztert szereltek
be a kórházba, mint a minisztériumokban szokás, s ezzel kezdetét vette a nagyhírű intézmény
hosszas, nyomorúságos kálváriája. Bár a Púpos Mammát mindenáron igyekeztek meggyőzni,
hogy maradjon, meg fogja szokni az új, korszerű masinát, de ő csak szomorúan csóválta a
fejét egyfolytában. Nem tudjátok, mi lesz itt, mondogatta szokatlanul komolyan, fogalmatok
sincs, mit engedtek szabadjára, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. A
vezetőség joggal aggódott, mert a Mamma ajkát ezúttal egyetlen óbégatás vagy karattyolás
sem hagyta el. Az ünnepélyes átadóra azért meghívták, reménykedtek, végül kötélnek áll, ha
meglátja a szupergyors és biztonságos szerkezetet, a technika e valóságos csodáját. Ügyes kis
gép, sokat tud, okos egy masina, bólogattak a hozzáértők a röntgenről, az otthon szívesen
bütykölgető belgyógyászok a kivitelezést dicsérték, a gerincspecialisták az
áramvonalasságáért lelkesedtek. Ám hasztalan várták a Púpos Mammát a megnyitóra, nem
érkezett meg, sőt váratlanul egyik napról a másikra teljességgel nyoma veszett. Mivel
ódzkodtak attól, hogy bárkit felvegyenek helyette, az új, korszerű gépezetet mindenki maga
kezdte el használni, saját felelősségre, ahogy nagy betűkkel kiírták. De hiába volt a sok gomb
meg villogó, digitális kijelző, mindenki érezte, hogy valami nem stimmel. Hogy hiába
működik minden, mégsem működik semmi.
S habár a szerkezet tényleg pompásan üzemel azóta is, szupergyors és biztonságos, a
kórházon úrrá lett különös nyugtalanság nem hagy alább. Mert úgy mondják, mikor a technika
e csodája ember nem járta magasságban, fent a gépházban átfordul a nyekergő
fogaskerekeken, hirtelen mindig zökken egyet. Mintha valahogy jelezni akarná: valaki figyel.