Urbanisztika FOREVÖR (Térey János: Átkelés Budapesten című novelláiról)

Térey János Átkelés Budapesten című novelláskötetének elülső oldalán a beomlott Erzsébet
híd látható, előtérben egy vaselemet hegesztő, kendős nővel. A hátsó borítóján egy fiatal,
öltönyös férfi, ránézésre az ötvenes évekből, nekifutásból elhajít egy repülőgépmodellt, a kis
gép repülni kezd. A két fotó emblematikus keretet ad a kötetnek: Budapest egyik jelképe,
ráadásul éppen emberi kéztől okozott változásban – párhuzamba állítva egy látszólag teljesen
érdektelen pillanatképpel. Urbanisztika, emlékezetpolitika, városrendezés, az individuum
helye a városban az elmúlt év újra és újra felbukkanó divattémái. Finom és érzékeny reakció
minderre Térey János kötete, amely a legmegfelelőbb időben jött, hogy végigvigyen saját
városunkon.
„Sokan ígérték már, hogy megmutatják Budapest láthatatlan arcát és minden titkát
kifecsegik. […] A következő történetekben az a derűs kísértetváros nyílik meg, amelyik
alattunk vagy mellettünk létezik.” – olvasható az előszóban. A „derűs kísértetváros”,
Budapest rejtett térbeli és időbeli szegleteinek erőteljes jelenléte, hatása vagy inkább
kölcsönhatása a benne élőkkel, amiről ténylegesen szólnak ezek szövegek: tizenhárom verses,
a műfaji megjelölést illetően novellaként definiált (és, hogy még tovább erősítsük a műfaji
homályt: eredetileg az Élet és Irodalom tárca rovatának sorozataként íródott) textus.
A védőlapon található, mai állapotot tükröző térkép szinte olvashatatlanná kicsinyített képe, a
kötet fotói és tartalomjegyzékben megjelenő utcanév-jelölések hatalmas felkiáltójelet tesznek
az előszó mellé: a titkok, a láthatatlanul jelenlévő múlt, a háttérben mozgó, emberi
cselekvéstől elfedett történelem az, ami ezeket a szövegeket összeköti, mozgatja. Az emberi
alakok és környezetük különös kapcsolatának megjelenítése, az ember és természet egymást
erodáló hatása, egymásba kapcsolódása a téma. És, ahogy az említett szöveg (vagy csak az
előszó) sugallja, Budapest mellőzött, rejtett szögleteit, a kiválasztott pontokat a térképen
véletlenszerűen választja ki.
A kötet novellái szoros egységet képeznek a Fortepan közösségi fotóarchívumából a
szövegekhez rendelt fotókkal és a történetek megnevezett helyszíneivel. És, bár a fotók és a
cselekmények helyszínei nagyjából azonosnak mondhatók, ezt a túl nyilvánvaló kapcsolatot
szerencsésen meghaladja a kötet. Mert hiába a Budapest-térkép és a pontos helyrajzi
megnevezés: sem az utcanevekkel való megfeleltetés, sem a fotók nem illusztrálásul
szolgálnak. Inkább értelmezési javaslatok ezek: amellett, hogy atmoszférát jelenítenek meg,
egy nézőpontot hivatottak sugallani. A fotóarchívumból vett képek mind fekete-fehérek,
részletgazdagok. A szövegek első részeként megjelenő fotókon elmosódott alakok jelennek
meg; vagy éppen tájképek, csendéletek, egy csoport csőnadrágos fiú, egy másik csoport, akik
egy teremben táncolnak, üres szoba vagy éppen egy ház hátterében feltűnő hegyoldal. Bár a
cselekmény ideje a novellákban minden esetben a jelenbe tehető, ezek a fotók a múlt
kiragadott részletei, amatőr és fél-amatőr beállítások. Kierőszakolják, hogy úgy viszonyuljunk
a kötet történeteihez is, mint egy véletlenszerűen összeválogatott szociofotó-gyűjteményhez,
ami valamilyen közvetlen viszonyban áll a novella elé tűzött fotóval, és amit kellő képzelettel
teljessé lehet egészíteni.
A kötet fő kérdése talán az lehetne, hogy: milyen hatással vannak ránk azok az események,
amelyekkel idő és cselekvés nem, csak a tér köt össze minket? Térey szövegeiben az
emlékezet helyeihez való kapcsolódás különböző esettípusait mutatja fel, az emberek
viszonyulásán keresztül megvalósuló (Pierre Nora-i értelemben vett) múlt kapcsolódását a
jelenhez. Az esettípusok ezekben a szövegekben – kissé egyszerűsített képlettel élve –
aszerint alakulnak különböző történetté, hogy az adott szereplő milyen viszonyban áll önmaga
és a város történetével, hogy a tér, amely Térey szerint egyértelműen hordozóként vagy maga
is cselekvőként van jelen, milyen hatással van a benne létezőre.
A kritikai diskurzus által is a leginkább kiemelt szöveg, az Aki élő zajjal jár egyfajta
kulcsnovellája a kötetnek, nagyon  konkrétan, élesen fogalmazza meg az emlékezet, az akció
és a tér összefüggéseit, amely probléma a többi szöveg gondolatmenetét is áthatja. Ebben az
írásban egy fiatal házaspár költözik egy svábhegyi házba a nő baljós érzései ellenére.
„Démonizált hely” – ezekkel a szavakkal kezdődik a novella. A szöveg szerint a ház
megvétele után kísérteties hangokat hallanak, különféle szellemjárásra emlékeztető jeleket
vesznek észre. „De nem csak a nyöszörgés, csoszogás, kopogás van, / Ez még semmi, de éjjel
az ablakból / Látni: lidércfény lobban, / Érezni, kóboráram zümmög a falban, / Hallom,
ráncos nagyanyó duruzsol /  A kéményből.” A ház átalakítására odarendelt rokon, Gyarmati
körülnézve a házban, felismeri egykori kínzóhelyét, ahová a Gestapó hurcolta 1944-ben. A
tér, mint az akaratlan emlékezet médiuma kerül felmutatásra. Az új lakók, aki elől
nyilvánvalóan titokban tartják a ház múltját, a hely segítségével jeleket fedeznek fel, melyeket
a múltat megélt rokon segít értelmezni, azonosítani.
Térey novelláinak hősei a szövegek indulásakor élő viszonyba lépnek a helyszínnel,
megfigyelik, értelmezik és újraértelmezik azt és benne önmagukat – a novellák közös eleme
ennek a cselekvésnek a megindulása, a térbe való tudati behatolás, a városba szorult
emlékezet megnyitása.
A mindaddig elzárt emlékek elő-előtörtnek a tér különböző pontjain. A múlt megismerésének
lehetőségeként, az akaratlan emlékezet előhívásának katalizátoraként szolgálnak Térey
kötetében a helyszínek, amelyek átformálják vagy újraértelmezik a szereplők cselekvéseit. A
Kígyóverem Regőse, a pornórendező öntudatlanul fiatalkora egy fontos helyszínét bérli ki
forgatásra. A forgatás reggelén eszébe jut az „este a kilencvenes évekből”, egy együttes
fellépése. Bár csak ekkor jön rá a konkrét kapcsolatra, ekkor ismeri fel a pincehelyiséget,
tudat alatt a filmben már szerepelnek a helyszínhez kapcsolható jelek: a filmben is, mint az
elfeledett emlékekben, egy rockfesztivál az esemény, a klubot pedig úgy jellemzi, mint ami
„egy kígyóverem legutolsó bugyra”, ami, mint kiderül, a film munkacíme is, Kígyóverem.
Regős, akinek „Sajna, megérintődni tilos”, a felismerés folytán hirtelen kapcsolatba kerül régi
önmagával, sírva fakad és hagyja, hogy a színésznő megtagadja a szereplést, összepakoljon és
elmenjen.
A kötet nagy részében, egészen a szereplők újbóli felbukkanásáig – amely csak a kilencedik
novellánál érkezik el – a narráció fenntartja a látszatot, mintha az elbeszélő és vele az olvasó
tekintete csupán véletlenszerűen mozogna az egyébként lényegtelennek látszó történetek és a
hozzájuk kapcsolt helyszínek és emberek között. És ami a fotókon a „klasszikus”, a mélységet
adó, retró fekete-fehér, az a kötet novelláiban nyelvi szinten talál visszhangra: a szerzőtől
megszokott műfaji átmenet, a verses forma, a stilizált nyelv különös ódonságot ad a szövegek
világának, a sűrítéssel és kihagyásokkal koncentrált figyelmet ér el. A szabadvers-szerű forma
képes rá, hogy a szereplők beszédét akkor is érvényesnek, hitelesnek tüntesse fel, ha az ő
megszólalásaik is erősen magukon viselik a „narrátor” egyszerre lecsupaszított és emelkedett
beszédmódját, szinte szerzői utasítás-szerű hangját. Beszédük nem pesties, hanem téreys, nem
élőbeszédszerű, hanem élő.
A jellemzések, helyzetleírások líraiságát a „novellák” visszafogottsága adja. A pontos, és
valahol mégiscsak meghatott hangban megjelenő, erősen lírai elemek csattanóként állnak a
szövegtestben, akárcsak a verssorokból elő-előbukkanó, verstanilag tiszta félsorok. De ahogy
a gyakran lepukkant, roncsolt városszerkezetben még látszik egy hajdan volt szabályos utca –
a novellák lelakott szövetéből is előbukkan egy-egy tiszta félsor. Ha csak az első novellában,  
A hurokban szövegét nézzük, az anapesztusokból álló visszatérő sorvégek és sorkezdések egy
széttört rímképletként, a töredezettség jeleként olvashatók.
Az előbbi szövegben Diószegi, a novella ideiglenes főszereplője teljesen ugyanazt a
beszédmódot képviseli, mint bárki a kötetben. Ideiglenes a főszereplő, mivel ebben a
szövegben is a tér, az itt történő találkozások szervezik a nézőpontok alakulását. A mozgás
sodrásában gyakran kerül át egy másik, azonos helyre sodródott szereplő a cselekmény
fókuszpontjába. „Két hivatalnokkülsejű ember/ Vitáját hallgatta./ Év vége, terítéken a pénz.”
A pár szavas, erős lenyomatok után itt is, mint a szövegek későbbi menetében, a többi
szereplő minden átmenet nélkül szólal meg a lírai én hangján, homogén egységet alkotva a
azzal, ám mindez nem függeszti fel a hitelességet. „Ezerötszáz, ezért küzdöttél? / Arcpirító, de
melyikük pirul belé?...”  
A kötet szinte végig fenntartja az olvasói tekintet véletlenszerű mozgásának látszatát. Mégis
(vagy ebből következően) az összes novellára egyaránt érvényes a képek és érzelmek
visszafogása, dramaturgiailag pontos igazgatása. Az elhallgatás, a kihagyásos szerkesztés és a
verses forma koncentráló hatása éppen csak annyit mutat fel, amennyit feltétlenül meg kell
látnunk.
A szövegek terének jellemzése is külön motívumhálót alkot, összekötve egymással az egyes
szövegeket. A romosság, a lepusztultság, vagy az emberek által túlságosan belakott tér szorító
érzése kíséri az Átkelés Budapesten lakóit, akárhol is legyenek. A Kimagasló csodák Bárány
tanárura és az Érzelmi zsarolás Binderje labirintusnak érzi a teret. Az Elfordulás Aurórája így
gondolkodik: „ez a városi táj egy darab megmaradt, / Túlérett szocializmus / Sűrű, mint a
méz.”. A folyamatos romlandóság szavaival jellemzik a lakók a várost. A Jószolgálati
nagykövet Szemerédy Almája felidézi azokat az időket, amikor még egy „csinos tömeggel”
„Ide jártunk robbantásokat nézni, / Mielőtt fölépült a Millenáris”, az Early Winter Zsiborása a
rossz kivitelezés következtében megsüllyedt alapokról tart konferencia-előadást.
A mozgásban lévő szereplők belső és külső utazását követve a város folyamatosan változó
terein át követjük a tizennégy, egymásba is át-meg átfolyó történetet. A novellák, bár minden
jel a véletlenszerűségre utal, nem önmagukban állnak, együtt képeznek egy bonyolult és
egészében felfejthetetlen (és emiatt igazinak ható) egységet. Ezt természetesen a szereplők
vissza-visszatérése mutatja a leginkább. A novellák résztvevői különféle kapcsolatban állnak
egymással. Sőt, bizonyos szereplők korábbi művekből lehetnek ismerősek. Az Asztalizene
Donner Kálmánja A makulátlan ember egy mellékszereplőjeként tér vissza, míg Alma, az
ügyvédnő, szintén az Asztalizenéből (akinek kapcsolatáról Kálmánnak az Átkelés Budapesten
szövegéből semmi nem derül ki) a Jószolgálati nagykövet főszereplője.
Gyakran találni a novellák közt olyan alakokat, akik valamilyen konkrét viszonyban állnak a
város képének alakulásával. Vasúti főmérnök, pályamérnök, építész, műszaki rajzoló,
mérnök, természetfotós, egy „híres modernista építész egyetlen lánya” csak pár kiragadott
foglalkozás a sok közül. Talán elsőre túlzásnak tűnhet ez, mégis a gesztus maga, ami fontossá
válik a személyek megválasztása során. Az ember lenyomatot hagy a városon, ahogy a város
is visszahat lakójára.
Amellett, hogy az Átkelés Budapesten kötetét egyszerűen jó forgatni, a szöveg élvezetes,
mégis mély, sűrű és takarékos; Térey János rendkívüli problémaérzékenységről tesz
tanúbizonyságot a novellákkal. A különböző közösségek, nemzedékek vagy akár Budapest
lakói közötti kohéziós erő az emlékek elhalványulásával egyre gyengülni látszik, a kohéziót
pedig sokak szerint a társadalmi és kulturális emlékezet hivatott újrateremteni (Pierre Nora).
Ez a kohézió, az emlékezet élővé tétele, az Átkelés Budapesten szövegeit értelmezve,
közelebb vihet a többi ember megértéséhez. Vagy, ha ahhoz nem is, legalább önmagunkhoz.