Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / De kik azok a ZSIDÓK? (Zsidó identitásképek a 20. századi magyar irodalomban, szerkesztette Schein Gábor és Szűcs Teri)

De kik azok a ZSIDÓK? (Zsidó identitásképek a 20. századi magyar irodalomban, szerkesztette Schein Gábor és Szűcs Teri)

Zsidó! Zsidó? Zsidó. Zsidó. Zsidó. Zsidó, Zsidó.
Zsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidó. Zavarja a tekintetét a fenti sor? Miért? Nincs
ezzel egyedül! És ne legyen (ezért) lelkiismeret-furdalása! Schein Gábor szerint a „zsidó” (jelentsen ez
bármit is) az egyik legveszélyesebb szó. Így ír a „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar
irodalomban előszavában:
„Alig feltérképezett örvénylése személyiség- és társadalompszichológiai, történeti, szociális, jogi,
esztétikai, testtudati aspektusokat érint, és nincs olyan területe a társadalmi életnek, ahol felbukkanása
kizárható volna.”
Elmesélek egy történetet. Egy kávéházban vártam a nagy láttémra, közben kedélyesen
beszélgettem a pincérlánnyal, és a rádióban felhangzott egy könnyűzenei szám. Popzene. Középkori
vallásos gregoriánra emlékeztető, hatáskeltő intrója volt. A lány felszisszent a tőle időben távol eső
hangok hallatán: „Mi eeeeeez?” Kolléganője készségesen kisegítette viccelve, hogy pop mise. Mire a
lány riposztozott: „És mi van, ha én zsidó vagyok?” Megfagyott a levegő. Mintha gránátot dobtak
volna egy szalon közepére. A „zsidó” szó elhangzása kihűtötte a kávéházat. Holott nem történt semmi.
A megjegyzés nem volt bántó, nem volt kirekesztő, nem volt megbélyegző! Sőt! Igen empatikus.
Mégis, a pincérlány azt gondolta, hogy hibázott, bocsánatot kért, látszott rajta, hogy szégyenkezik és
azt mondta, hogy rossz vicc volt. Jól festi ez a helyzet az emberek fejében tomboló káoszt és zűrzavart
a zsidósággal kapcsolatosan. A kívánatos az volna, ha az emberek tudatában volnának annak, hogy a
„zsidó” szó önmagában nem tabu, viszont a kirekesztő, a megbélyegző és a gyűlöletkeltő kijelentések
rombolják a kultúránkat, társadalmunkat, egyáltalán, összeegyeztethetetlenek az emberi méltósággal.
Az átlagember nem tud mit kezdeni a „zsidó” szóval és azokkal sem, akiket mögötte sejteni vél.
Elvész a politikai korrektségre való kínos buzgalom, a gyűlölet, a tudatlanság, a rettegés és a
közömbösség útvesztőjében. A „zsidó” szó hallatán a reakciók is ennek megfelelőn sporadikusak,
széttartók, esetlegesek, felmérhetetlenek.
Zsidó. Zsidó. Zsidó. Zsidó. Zsidó.
Zsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidó. Zavarja tekintetét a fenti sor?
Remélhetőleg már nem sokáig. Schein Gábor és Szűcs Teri olyan mértékben járult hozzá a magyar
irodalom világosabb olvasásához, hogy a tanulmánykötet hatása remélhetőleg paradigmaváltásra, de
legalábbis elgondolkodásra készteti az irodalmárokat. Komoróczy Géza történelmi vállalkozásáról azt
írtam korábban a Kalligram hasábjain, hogy szükség volna A zsidók története Magyarországon
köteteire minden háztartásban. A „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban
példányaira pedig szükség volna minden általános iskolai, gimnáziumi, és egyetemi tanár
könyvespolcán. Ugyan nem egy súlycsoport a két munka, de küldetésében ugyanolyan fontos és
nélkülözhetetlen. Egyszerűen kellenek!
Szép szakmai gesztus, hogy a húsz tanulmány szerzői között az egész egyetemi polgárság
képviselteti magát, a diploma előtt álló hallgatótól, a doktoranduszokon keresztül a már elismert
egyetemi tanárokig mindenki, mindezt minőségi és tudományos megalkuvás nélkül.
Húsz tanulmány szerepel a tartalomjegyzékben, de tulajdonképpen Schein Gábornak a
Literatura című folyóiratban (2011) A „zsidó” Füst Milán naplójában címen megjelent írása hívta
életre a többi dolgozatot. Így ezt, a kötetben ugyan nem szereplő, de programadó írást mindenképpen a
korpusz részeként illik számon tartanunk.
A szerkesztőket az vezérelte, hogy minél több példán keresztül váljék láthatóvá: a modern és
kortárs magyar irodalomban milyen identifikációs mintázatokba rendeződnek a „zsidó”
identitásképek, és milyen retorikai eszközökkel ábrázolják ezeket a szerzők. Fontos, hogy a kötet nem
vállalkozik definíciók felállítására. Nem vizsgálja, hogy ki a zsidó, létezik-e zsidó irodalom, vagy,
hogy az egyes szerzők esetleges „zsidó” identitása érintkezett-e alkotói énjükkel. Továbbá nem
szerepel a kötetben az antiszemita narratíva. Véleményem szerint ez a szempont nem csak praktikus,
de sokkal hasznosabb és izgalmasabb is önreflexív írásokról olvasni, valamint az önidentifikáció belső
útjairól többet megtudni. Olyan tudás és tapasztalás ez, ami a zsidóságtól függetlenül, saját életünkben
is kamatoztatható. A kötet további erénye sokféleségében rejlik. Szerzőinek kérdésfeltevései,
megállapításai, szempontjaik és módszereik olyan tág horizonton mozognak, hogy az olvasóval épp ez
a sokféleség értetheti meg az identitás kérdésének összetettségét, rétegzettségét.
Pap Károly Azarel című regényében és a hozzá kapcsolódó novellákban Azarel Gyuri, a
neológ rabbi fiának konfliktusát élhetjük át az ortodox és a neológ identitás összeütközése kapcsán.
Gintli Tibor elismerően nyilatkozik az elbeszélői és a szereplői én időbeli távolságáról. Szerencsés egy
gyermek szerepeltetése a tradícióval szemben. Chaim Potok írásai juthatnak eszünkbe: A nevem Asher
Lev (Ulpius, 2006) című regényben szintén belehelyezkedhetünk a lázadó gyermek (Asher, becézve
Asherel) szerepébe, aki nem akar meghajolni az értelmetlen és anakronisztikus vallási, családi és
társadalmi hagyomány tekintélye előtt, mely korlátozza szabadságát a festészetben. Azarel Gyuri
esetében az óhitű nagypapa képviseli testével, ruházatával és beszédével azt a világot, amelyet Gyuri
nem ismer, amelytől fél, amelyet elutasít. Gyerekként még nem rendelkezik kellő ismerettel és
belátással, hogy elfogadóan viszonyuljon saját felmenőjéhez, csak saját kis életének korlátozását éli
meg. Az olvasónak a retrospektív narráció adja meg azt az etikai, vallási, stb. viszonyítási rendszert,
amelyben értelmezhetővé válnak az elbeszéltek.
Szergej Dovlatov Puskinland (Európa Könyvkiadó, 2010, 72.) című regényében van egy
mondat, amely tökéletesen illik Azarel Gyuri és apja viszonyára: „…az apák és fiúk konfliktusa. Az
érzés és a kötelesség közti ellentmondások.” Gintli Tibor ugyanezt a hatást mutatja ki a regényben és a
novellákban is. Az apa válik az elvárás, a hagyomány és a kötelesség metaforájává, az anya pedig az
elfogadás és a szeretet attribútumává. Pap Károly írásaiban a szeretet mint univerzális érték jelenik
meg. A felnőtt Azarel Gyuri és maga Pap Károly is a hagyománynak azokat a formáit tagadja meg,
amelyek nem összeegyeztethetőek a szeretet egyetemes érvényű törvényével.
Füst Milán, Markovits Rodion és Bálint György személye is mint az univerzális értékek felé
törő szubjektumok jelennek meg a tanulmányokban. Az emberi méltóság, a szabadságjogok, az
egyenlőség, a szeretet, a műveltség, a humanizmus azok az értékek, melyek munkájukat és életüket
vezérlik. Ahogy Kelemen Ágnes írja Bálint Györgyről: „…nem szerette olyan kérdésekben hallatni a
hangját, amelyekben születése miatt érintett volt, csak olyanokban, amelyekben lelkiismerete miatt
volt érdekelt.” Számomra úgy tűnik föl (Schiller Erzsébet szavaival élve), hogy a mély érzelmi
elkötelezettség ellenére ők túlléptek az írásaikban ábrázolt élet- és gondolkodásmódon, amelyet
belülről értenek, de kívülről szemlélnek. Markovits egyszerre része a közösségnek, meg nem is, és ez
írásaiban a zsidókat becéző nyelvi fordulatban artikulálódik: kis zsidók, zsidócskáim, írja munkáiban.
Schein azt írja Füst Milánról, hogy lehántotta volna magáról a zsidóságot, ha tudta volna. Füst az őt
megbélyegzők szemében élte meg zsidóságát, és nem saját személyiségében, a zsidóságot
legértékesebb identitáselemként felfogva. Nyilván a kállói rebbe a hászidizmust tette volna
identitásának középpontjába (és őt is megilleti személyének integritása), viszont a XIX. század végén,
XX. század elején asszimilálódott zsidók már csak az antiszemitizmusban tudták megélni vallásukat és
származásukat. Ezek az emberek már túl voltak azon, hogy saját zsidóságukat abszolútumnak
tekintsék. A zsidó identitás az ott van. És azzal nem lehet mit csinálni. Nem fog eltűnni. Mint ahogy
azzal sem lehet mit csinálni, ha az ember kopasz, langaléta, vagy nemesi családba, gazdag familíába
születik, vagy hindiül beszél, esetleg az ősei fedezték fel Amerikát. Ugyanígy arról sem tehetünk,
hogy milyen vallást kapunk, oszt ránk a társadalom, a sors. Ezek a tényezők ugyan befolyásolják az
ember személyiségét, de kapja őket, és nem teremti. Scheini terminussal élve „rávetül”, és nem belőle
fakad. Azonosulhat vele vagy éppen meg is tagadhatja. Pontosan ez az értéke a modernitásnak, hogy
sem a korszellem, sem a kasztrendszer nem gátolja a személy kibontakozásának lehetőségét.
(Egyébként gátolja, és nem univerzális jelenség ez a fajta szabadság, de ebben a cikkben nem tudjuk
megvitatni mindezt.) Elméletileg a modern emberi szubjektum levetette magáról a két világháború
előtti feudális béklyókat, hogy tényleg szabadságban, egyenlőségben és testvériségben élhessen.
Vitathatatlan, hogy kapott helyébe más feldolgozandó problémákat, mint a globalizáció, az
értékvesztés, de más pozíció az, amikor valaki szabad emberként, nem megkérdőjelezett identitású
emberként kezdheti meg az önreflexiót és a fejlődést, és nagyon más lélektani pozíció az, amikor egy
kétségbe vont, létében fenyegetett helyzetből teszi ugyanezt. Füst, Markovits, Németh Andor, Pap
Károly, Kőszeg Ferenc az univerzális értékek felé törtek, abba a szférába, ahol létjogosultsága van
minden identitásnak. Ezt nevezzük szabadságnak. Ugyanakkor az őket körülvevő társadalom lerántotta
őket az identitás megkérdőjelezésének lápos mocsarába. Túl vagyunk már ezen. Túl kellene lennünk
ezen! A másik ember létét megkérdőjelezők kora lejárt! Aki ezt megteszi, az önnön létjogosultságát
kérdőjelezi meg.
Szilágyi Zsófia megvilágító erejű tanulmányában veti fel az idegenségnek, a kiközösítésnek és
a „zsidó”-nak az összefüggéseit a XX. századi magyar iskolaregényekben. Móricz, Kosztolányi, Szabó
Magda és Kertész Imre írásaiban vizsgálja „…az iskolaregények alapképletét, az összetartozás és a
kirekesztés folyton dinamizálódó kettősségének összekapcsolását a »zsidóval«”. Az Abigélben a
fasizmus elszigetelt jelenségként jelenik meg, időben és térben is jól elhatárolható, mintha csak 1944-
45-re korlátozódna, és fel sem merül, hogy a lányok üldöztetésének lenne magyar vonatkozása is,
csupán a németek importált embertelenségének hat. Nincs szó az Abigélben zsidóüldözésről, a magyar
társadalom diszkréten óvó burokként tűnik föl. Hogy a magyar társadalom és hatóságok ne lettek
volna készséges kiszolgálói a német igényeknek, nem kérdés. Azok voltak. Ezt a hamis látszatot
kívánja kelteni a budapesti Szabadság térre tervezett emlékmű is, és minden felelősséget a németekre
kíván hárítani. Szerecsenmosdatás, történelemhamisítás. Szabó Magda is ezen az úton járt volna? Nem
hiszem. Szilágyi Zsófia találóan állapítja meg azt az irodalmi bravúrt, hogy Szabó Magda képes happy
endet varázsolni a vészkorszakba. Ebből inkább az következik, hogy a hősiesen viselkedő magyar
kisváros, a polgári ellenállás védőhálója nem történelemhamisítás, hanem kívánatos példa, elvárható
minimum kellett volna legyen. Nem a Kádár-kori amnézia kiszolgálása, hanem követendő eszmény.
Az „Ember lenni mindég, minden körülményben.” attitűdjének reprezentációja.
Vannak mégis olyanok (és nagyon sokan vannak) akik értelmezhetetlen nosztalgiát éreznek
letűnt korok társadalmi berendezkedései iránt. A Horthy-korszakról azt hiszik, hogy megnyugtató és
működő kulturális, gazdasági vagy akármilyen rendszer volt. Nem volt, és ma főleg nem volna az.
Önfelfaló és felelőtlen politikai taktika ezt elhitetni választópolgárokkal, és önáltató bűn ezt elhinni
szavazópolgárként. A társadalmi feszültségek levezetésének politikai szokása, a gőz kieresztése
tetszőleges kisebbségen olyan hazugság, amivel megspórolja egy nép a szembenézést, az önreflexiót,
és a fejlődést. Ahogy egy adott személy is hazudhatja magának, hogy a főnöke miatt rossz a
munkahelye, a felesége miatt rossz a házassága. A „rákenjük” mentalitás épp a lényegről tereli el a
figyelmet, miszerint: „Te mit nem csinálsz jól az életben?!” Ez a kérdés, nem más. Az egyén, a
társadalom, az ország, és egy kontinens szintjén. Aki erre a kérdésre szemlesütve és őszintétlenül
válaszol, csak ideig-óráig ámíthatja magát. Ez egy fenntarthatatlan habitus, egy dekonstruktív szellemi
állapot, egy lélektani zsákutca, egy letűnt kor reflexe. Írom ezt az indulat legkisebb foka nélkül,
kijelentő módban, azzal a csodálkozással, hogy ezen a kérdésen még mindig rágódni kell. Hogy két
világháború és egy egész évszázad nem elég generációknak, hogy leessen a tantusz. A fehér férfiak
fallikus himbálását meghaladta a történelem, mert nem előjogokra, hanem értékekre van szüksége a
világnak. És az értékek előállításában mindenkinek helye van. Szükségünk van gazdasági, kulturális,
környezetvédelmi, lelki, családi, mindenféle értékre. Talán nem minősül hatásvadász zsurnalizmusnak,
ha ideírom Martin Luther King híres mondatát: „I have a dream!”
A kötet jövőbemutató záró tanulmánya az emlékezéskultúra jelentőségét, fontosságát,
nélkülözhetetlenségét (nincs erre elég jó szó) tárja föl az olvasónak Kőszeg Ferenc írásain keresztül.
Szűcs Teri írása, képzavarral élve, kézen foghatná György Péter Apám helyett (Magvető Könyvkiadó,
2011) kötetét. Jelentőségük az őszinteségben ragadható meg. Kőszeg Ferenc visszaemlékezése
egyszerre privát és közösségi. Esendő, plurális, ellentmondásos a múlt leplezetlen közvetítésében.
Ettől lesznek hitelesek a K. történetei és a Múltunk vége. Ez a beszédhagyomány teremti meg a
politikai transzparencia lehetőségét. A politikai megismerésnek az értékválasztásokból kellene
kiindulnia, amihez az identitás fogalmának időről időre megújított értelmezésére volna szükség, és
folytonos önreflexióra – írja Szűcs Teri. Petri György és Kőszeg Ferenc kérlelhetetlenül képviselik
személyükkel és munkásságukkal ezt az elvet. A két értelmiségi, akik nem hajlottak meg az
egzisztenciális szorongás súlya alatt. Sőt! Megvetették a „reálisan létező világot.” Eltérő helyről jöttek,
de megélték, ami összekötötte őket. Kőszeg, a zsidó bevándorlók gyermeke. Petri, a szigorú katolikus
neveltetésű vajdasági bevándorló leszármazott. Akik a bölcsészkar univerzális humanista értékein
szocializálódtak, munkatársai voltak a Beszélőnek, tagjai az SZDSZ-nek, és nem féltek előzetesben
ülni, bolti eladóként dolgozni, alkalmi munkából élni, de soha nem alkudtak meg. A hatalomnak való
zsigeri nemet mondás volt az esszenciájuk és szabadságuk kulcsa.
Kőszeg az olyan történelemszemlélet ellen érvel, amely „traumák és szenvedések versengését
tételezi fel, s abban kijelöli a maga győzteseit és veszteseit.” „Kőszeg Ferenc szerint jelenkori
emlékezetpolitikai állapotunkat az elmérgesedett versengés és a vele együtt járó amnézia és
emlékezettorzulás határozza meg.” Az ilyen kompetitív történeti narratíva soha nem fog nemzetet
(bármit is jelentsen ez a szó is) eggyé kovácsolni, holott a kívánatos cél az volna, hogy a fasizmus és a
kommunizmus elutasítása, az önkényuralom és a diktatúra elutasítása közös érték legyen.
Zsidó! Zsidó? Zsidó. Zsidó. Zsidó. Zsidó, Zsidó.
Zsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidózsidó.
Zavarja még a tekintetét a fenti sor? Nem hiszem. És remélem, hogy nincsen ezzel egyedül.
Nem tudtuk meg, mit jelent a „zsidó”. Szerencsére! De azt megtudtuk, hogy miért jó, hogy nem
tudjuk. Schein Gábor és Szűcs Teri elérték céljukat: megérezhettük az identitások végtelen
rétegzettségét, és megérthettük a priori előítéletesség hiábavalóságát és fenntarthatatlanságát. Az
iskolaregények kitaszítottjai, az univerzális értékek fontossága, és az emlékezetkultúra jövőnkre
gyakorolt hatása olyan értékei az antológiának, melyek, ha átitatják az oktatás minden szintjét, általuk
bölcsebb generációk nőhetnek föl, s a történelem majd nem ismétli önmagát. Jelképesnek tartom
kollektív emlékezetünk szempontjából, hogy ez a recenzió a választások után, erev pészáchkor (a
kivonulás és az emlékezés ünnepének előestéjén), húsvét előtt pár nappal, egy megfáradt, frusztrált és
elkeseredett nép kiélesedett történelmi pillanatában íródik. Ennél már csak az a tény
jelentőségteljesebb, hogy az ELTE gondozásában megjelent a „Zsidó” identitásképek a huszadik
századi magyar irodalomban.