Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Hét: Anna (novella)

Hét: Anna (novella)

1.
Valamit mégis mondanom kéne neki az ürességről. Nem kérdez túl sokat, azt szeretné,
ha megnyílnék előtte, majdhogynem magamtól, ő csak bizalmasan mosolyog. De mit is
keresek én itt?
– Önszántából jött, ne feledje.
Hangosan tettem fel a kérdést, ez is valami. Pár másodperc csenddel később mesélni
kezdek neki a gyerekkoromról, tudom, hogy azt szeretik. Analizálhatják anyám szigorát,
apám túlzott kedvességét (mindenkivel, még velem is), N.-ről egyelőre nem teszek említést,
mert amúgy sem hiszem, hogy bármi szerepe lenne ebben az ürességben. A pszichológus
kíváncsian figyel, néha összeráncolja a szemöldökét, azt hiszem, még ő sem jött rá, mit
keresek itt.
Figyelem az órát a falon. Amikor már ötvennyolc perc telt el, felállok. Meglepetten
néz rám, majd nevetve azt mondja, általában ő szokta jelezni az egy óra elteltét. Vállat vonok,
elnézést kérek, rám szól, hogy nincs miért elnézést kérnem, kezet nyújtok, elfogadja, azzal,
hogy találkozunk egy hét múlva.
2.
Egyedül távozom reggel Bó lakásából, ő alvást színlelt, amikor lassan magamra
vettem a barna harisnyát, a combközépig érő, szűk vörös szoknyát és a krémszínű blúzt (nem
a legjobb összeállítás, de nem áltattam magam azzal, mikor este elindultam otthonról, hogy
sokáig pompázhatok benne). Mielőtt még felszállnék a villamosra, egy pékségben kenyeret,
egy élelmiszerboltban pedig kis doboz kakaót veszek. Bár már hetek óta csak úgy csinálok,
mintha megártana az ital, amit leerőszakolok a torkomon ezeken az estéken, és ekkorra a
zsúfolt villamoson már semmilyen ismerős nem láthat, mégis szeretem eljátszani a
másnaposságot is. Van valami megnyugtató abban, amikor úgy csinálsz, mintha kisebb
kaliberű fizikai fájdalmaid lennének. A kenyér és kakaós tej párosából, főleg pedig abból,
ahogyan barbár módon tömöm magamba a villamoson, mindenkinek világossá válhat, hogy
nem akárkivel utaznak együtt. Így győzedelmeskedem fölöttük, fogalmuk sincs, mekkorát
tévednek. Páratlanul unott és unalmas arckifejezésemet terebélyes napszemüveg mögé rejtem,
a fiatal egyetemista fiúk és a középkorú, ápolt körmű nők lopva vetnek felém néhány
érdeklődő pillantást.
És senkinek sem mondom el, milyen rosszul járnának, ha teljesülne az abban a
pillanatban maguknak sem bevallott, apró vágyuk, miszerint életet cserélnének velem.
Aztán én is tévedhetek. Talán valaki más földöntúli örömöt lelne benne, ha azt
csinálná, amit akar. Én ugyanis tulajdonképpen azt csinálom. Épp ezért volt alkalmam
rájönni, semmit sem igazán érdemes és kielégítő akarni, ha bármi lehet az. Aztán én is
tévedhetek, de nem is érdekel igazán, hogy tévedek-e.
Bót azért kedvelem, mert szeretkezés közben elfelejt uralkodni az arcán, és mindig
valami kaján vigyort ölt fel, amikor végre engedem, hogy belém vágja a farkát. Csak akkor,
abban a pillanatban, utána már eltorzítja a koncentráció. Ezért a hihetetlen arckifejezésért
fekszem le vele újra és újra, ezért a pillanatnyi, öntudatlan élet feletti diadalért, mert sosem
tudom megunni, hogy van egy fiú, aki összehasonlíthatatlanul jobban élvezi a behatolás
pillanatát, mint magát az orgazmust. Az összes többi fiú, akivel lefekszem, túlságosan
koncentrál már ilyenkor ahhoz, hogy igazán értékelni tudja megadásomat. Bó az egyetlen, aki
képes anélkül, hogy tudatosítaná, hagyni, hogy egy pillanatra összeomoljon körülötte egy
kétezer éves épület, a bécsi filharmonikusok kara és egy utolsó példány valami undorító,
védett állatfajból. Csak azért, hogy ő bejuthasson valahová, ami pedig már nem is szolgálhat
neki meglepetésekkel.
Reggelente, amikor őt nézem, ahogy próbál alvást színlelni (mikor már egyáltalában
nem is érdekel), ilyenkor akarok csak igazán képes lenni az öntudatlan pusztításra.
3.
Arról beszéltem egyik délelőtt N.-nel, hogy szerinte mihez kezdjek az ürességgel. Jó
sokáig nem szólalt meg, aztán megvonta a vállát. „Anyád biztos azt mondaná… no jó, ha arra
lennél kíváncsi, anyád mit mondana, akkor őt kérdezted volna” – látta be végül. N. öt évig
volt anya szeretője, amikor végül elveszítette a személyiségét, ezért elhagyta. Azóta már
többé-kevésbé visszanyerte, de ehhez hasonló alkalmakkor még visszacsengett benne, egy
lenyomat arról az időszakról. N. a legjobb barátom, mondhatni. Tíz évvel idősebb nálam, ez
nem is tűnik fel, és ha érdekelne, hogy kivel fekszem le, hát minden erőmmel azon lennék,
hogy ő legyen az. De nem érdekel, őt pedig még annyira sem.
Másfél éve volt már anyám szeretője, amikor megismerkedtem vele, teljesen
véletlenül, mikor egyszer hamarabb értem haza a kelleténél. Annak ellenére, hogy tiszteltem
anyámat és szerettem apámat, nem jelentett gondot titokban tartanom N. létezését. Cserébe ő
sem árulta el anyámnak, hogy ismerjük egymást. És azóta sem.
Csapongok, ezzel vádol, hogy egy pillanatra sem bírok megállni, és ebbe bele fogok
őrülni, mert valójában nem jutok vele semmire, csak a gondolataim csurognak ki a kezeim
közül. Máskor pedig éppen azt hozza fel, mennyire szép, hogy ilyen káoszban élem az életem,
ráadásul nem is mindig valódi a káosz, néha csak úgy megteremtem.
N. az anyámat szereti bennem, de erre még nem jött rá. Én is az anyámat szeretem
benne, de nekem ez így megfelel. Kiváló kávét főz, holott máskülönben nem fogyasztok
kávét, de mióta rájöttem, hogy az, amit N. főz, kiváló kávé, amikor vele vagyok, úgy csinálok,
mintha nem bírnék meglenni kávé nélkül. (Talán ezek az apró színjátékok táplálják az
ürességet? Egész szakszerűen hangzik, de nem hiszem.) N. megtanított sakkozni, legalábbis
veszíteni sakkban. Azt állítja, azért nem nyerek soha, mert nem tudok előre gondolkozni, de
én tudom, hogy direkt úgy tanított, hogy ne tudjam megnyerni. Megint csak nem érdekes,
hogy tévedek-e.
Amikor megérkezem, megiszunk egy kávét, utána sakkozunk és beszélgetünk órákon
át, N. nem tudja, hogy pszichológushoz járok, nem szeretném, ha azt hinné, hogy magamtól
nem tudom kézben tartani a problémáimat. Mert egyébként kézben tudom. Én csak kíváncsi
voltam, hogy ha volna valami bajom (mert a pszichológus úgyis talál, ez a dolga), mi lenne
az.
Menetrendszerűen N.-é minden kedd estém, és minden szombat délelőttöm. Bó kapja
meg a hétfő estéimet, és amikor épp csak tetteti, hogy még alszik, a kedd reggeleimből is
elkaphat egy pillanatot. A pszichológusnak adományoztam hétfő délutánjaimat, olyankor
mindig két órával korábban kezdek és végzek munkában.
4.
A szerdákat munka után öcsémmel töltöm. Dávid a szó tágabb értelmében véve jó
gyerek, szűkebb értelemben viszont két éve leszúrta a főnökét. Valamilyen csoda folytán a
főnöke élve került ki a balesetből (nehezemre esik támadásnak vagy merényletnek nevezni),
Dávid pedig először börtönbe, majd valamilyen zseni ötletére pszichiátriára került. Most
alapjában véve nyugodt, jobban mondva nyugtatott életet él, sétálgat az intézet udvarán, és
állítólag egyáltalán nem emlékszik arra, mit tett. Amennyire a nyugtatók engedik, megörül
nekem, mikor meglátja, hogy felé közeledem a portáról.
Amióta itt él, folyton öblítő-illata van, azt mondják, ez is hozzásegít a nyugalmához.
Eljöhetnék egy egészen másik napon, amikor korábban ide tudok érni, és több időt tölthetek
vele, de egy-két óra után amúgy is olyan érzésem támad, mintha én is itt élnék, és ettől
viszketni kezdek. Nem szeretek viszketni.
Dáviddal egyébként minden rendben. Mindig elmondja, tudja, hogy itt jobb neki, meg
azt is, hogy beletörődött már ebbe a környezetbe, és hogy boldog itt. Úgy mondja, mintha ezt
kéne mondania, mintha ez is a terápia része lenne. Önmeggyőzés, önáltatás? Nem is fontos.
Mindenkit az zavar és keserít el, hogy megpróbált embert ölni. Engem attól ver ki a víz, hogy
nem emlékszik rá.
A főnöke, bizonyos Marcel Mercier Párizsból költözött ide, hogy nyisson egy
családiasan francia vendéglőt. Hobbijai közé tartozott a bélyegek gyűjtése, az étterem
csinosítása, de főleg öcsém menyasszonyának a kefélése. Ami a legfurcsább, hogy erről
Dávid állítólag sosem tudott. Mercier úr rossz kedvében volt, és percekig szapulta Dávid
mosogatási pontatlanságát azon az estén, mikor aztán az öcsém elhallgattatta. De most már jól
van a pedáns úr, együtt is él Sacival (ő Sarlottnak nevezi), gyereket várnak. Dávidnak pedig
fogalma sincs arról, hogy Mercier úr egyáltalán létezett volna, és azt gondolja, Saci azért
hagyta el, mert bekerült az intézetbe.
De a legjobban az dühít, hogy Dávid úgy viselkedik, mintha nem is érdekelné, miért
van idebent. Tudja, hogy bekattant, és sejti, hogy csinált valami hülyeséget, de nem tudja, mi
az. És nem is akarja. Elkezd sötétedni, megölelem, hazamegyek. Jövő héten jövök, mondom,
mosolyog.
5.
A vendéglő majdnem teljesen üres, egyedül Kelét látom, ahogy unottan áll a
pénztárnál. Néha lopva rám kacsint, mindjárt zárunk, ez van a tekintetében, mintha
csitítgatnia kéne, pedig nem vagyok türelmetlen. Csütörtök este van, barna harisnyában és
vörös szoknyában ülök, meg egy lenge fehér, There is no satisfaction feliratú pólóban, fekete
műbőr kabátom a szék támláján lóg hanyagul. Hamarosan hazamegy Szabó Andor bácsi, és
mielőtt Róza közömbösen elköszön a fiától, Kelétől, egy pár percre nekem is el kell hagynom
majd az épületet.
Felállok, odamegyek Keléhez, kifizetem a két pohár bort és a mákos csíkot, majd az
utca túloldalán, éppen takarásban a bejárattól, elszívok egy cigit az egyik szélesebb oszlop
mögött. Róza mindig pont annyi idő múlva jön ki ilyenkor, amíg a cigi végigég.
Tulajdonképpen nem is segítek neki nagyon, magától történik, mivel, ha ténylegesen
elszívnám, utána szédülnék és hányingerem lenne vagy negyed óráig. De tudom, hogy Kele
beindul a dohány ízétől a számban.
Amikor belépek, a huszonegy éves fiú még megszámolja a pénzt és bezárja a kasszát,
ez a dolga. Sokkal gyorsabban végez vele, mint azt Róza feltételezné róla. Én addig lehúzom
az óriási ablakok redőit, majd vetkőzni kezdek. Kele koncentrál, sok pénz folyik át a kezén,
én pedig lassan vetkőzöm, miközben sétálgatok az étteremben, és amikor már csak egy bugyi
van rajtam, látom, hogy a homlokán megjelenik egy verítékcsepp. Egyre gyorsabban számol,
fejben leltároz, nem is tudom, mennyi dolga marad még, amikor fél órával később itt hagyom,
most mindenesetre már kifutott a vér a fejéből, nem tud tovább gondolkozni.
Kelével rettentő unalmas szeretkezni, végig koncentrál, és ugyanannyira érdekli őt az
én orgazmusom, mint a sajátja. Ez valamiért elszomorít. Nem uralkodik úgy a testem fölött,
mint Bó hétfőnként, mint ahogy én szeretnék a sajátom fölött, így ettől a huszonegy éves
fiútól nincs mit tanulnom. Viszont gyönyörű orra van, és olyan töménytelenül giccses az
étterem, hogy ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy egzotikus filmben, nem feltétlenül
pornófilmben, vagy egy szappanoperában lennék.
Azokért a pillanatokért jövök mindig vissza csütörtökön Keléhez, amikor, valamivel
azután, hogy ő már elélvezett, én is megvonaglok a szorításában, orgazmust tettetve. Az arcán
ilyenkor leírhatatlan öröm és elégedettség fut át. Eszem ágában sincs megvárni, amíg elérnék
oda, hogy már ne kelljen tettetnem, mert akkor közben nem tudnám ilyen jól megfigyelni a
vonásait. Gyönyörű az orra, ilyenkor a leggyönyörűbb. Karjai közt tart, és úgy érzi magát,
mintha a világ legmagasabb hegységének tetején állnánk, és ő repülni tanítana engem.
Percek alatt felöltözöm, és köszönés nélkül távozom. Sosem beszélgetünk utána,
előtte is csak azt a pár szót, hogy ugyan, ne siess, és hogy mindjárt bezárom a kasszát, te dög.
6.
Hazafelé menet minden pénteken veszek egy üveg gint és egy üveg tonikot. A
lépcsőházban már hallom, ahogy nyílik Stefi ajtaja, és mire felérek, ott áll előttem,
hálóingben, hét órakor, egy üveg ginnel és egy üveg tonikkal a kezében. Egymásra nevetünk.
Kinyitom az ajtót, és ő szó nélkül jön be utánam. Stefi elvált, és pénteken mindig a volt
férjénél van a hétéves fiuk. Azt gondolja rólam, hogy van egy pasim, aki absztrakt képeket
fest, és óriási farka van. Stefi nagyon szeret az életéről panaszkodni, leginkább ő beszél
ezeken az estéken, azt a néhány kitalált történetet viszont, amiket ilyenkor elmondok neki,
kitörő örömmel fogadja. Részletesen elmesélem neki a szexuális kalandjaimat Paulóval, és
mindent kitörő örömmel fogad.
Igazából fogalmam sincs, mi szerepe van Stefinek az életemben. Az övében én
valamiféle felszabadult romlottság vagyok. Nekem pedig alibi, hogy ilyenkor részegre igyam
magam. Ő az egyetlen ember, akinek a közömbösségében megbízom annyira, hogy láthasson
engem részegen.
7.
N. nem kérdezi meg, miért vagyok minden szombat délelőtt olyan rosszul.
Valószínűleg tudja, ha pedig nem, akkor nem érdekli. Tudja, hogy délután a szüleimet fogom
meglátogatni, és mindig óvatosan kerüli ezt a témát, pedig tudom, mennyire hiányoznak neki.
Szereti anyámat és tiszteli apámat. Ehelyett ilyenkor mindig felolvas nekem, különböző
regényekből, amíg én a kanapén fekszem egy régi szódásszifon és egy felvagdosott citrom
mellett, és életet lehelek magamba.
Azt mondja, hogy most Camus-t fog olvasni nekem. Sosem figyelek oda igazán, de ez
nem is zavarja. Feltesz egy lemezt, halkan megy a háttérben, és dörmögő hangját hallgatom.
Amikor elfogy a szóda, kimegyek a konyhába, hogy újratöltsem, de N. nem áll le az
olvasással, pedig odáig nem hallatszik ki. Dél körül főzök magunknak levest és valami főételt,
majd leülünk enni, és én eközben kikérdezem a szerelmi életéről. N. rettenetesen vonzó férfi,
ereje teljében, még negyvenéves sincs, de nem szeret nőzni. Ilyenkor a bérházban élő nőkről
mesél, akik közül a legtöbben szeretnék őt a szeretőjüknek vagy szerelmüknek tudni, és néha
egyiknek-másiknak enged is egy kis időre. Most például egy velem egyidős lányról beszél,
Pötyinek nevezi, aki néha feljön hozzá főzni.
Elfog a féltékenység. Tudom, hogy N. csapnivaló szakács, de nem gondoltam volna,
hogy mást is hagy főzni nála. Nem szólok semmit. Azt mondja, még nem feküdtek le, de múlt
héten vacsora után, amikor lekísérte a lányt a másodikra, az megcsókolta őt. De aztán
beszaladt a lakására.
– Szép? – kérdezem kedvesen. N. csendben néz rám. Valahogy úgy nézek ki, ahogy anyám
nézett ki huszonöt évvel ezelőtt, de N. akkor még nem ismerte őt. Talán meg akarja várni,
amíg elérek abba a korba, amikor szeretők lettek. Nem válaszol, csak mosolyog, majd
megvonja a vállát és tovább eszik. Kicsit megremeg a hangom, ahogy megkérdezem: –
Jobban főz nálam?
N. nevetésben tör ki. Hosszú ideig nem tudja abbahagyni, én először csúnyán nézek rá,
aztán vele nevetek. Komótosan csengenek a kopott falak kacajunk alatt. Megfogja a kezem.
– Kincsem, még én is jobban főzök nálad.
Utálom, amikor kincsemnek hív, de maga a válasz valamiért nem zavar. Mulattat.
Azért, amikor elmegyek, morcosan kívánok neki további jó étvágyat.
8.
Apa még megismer, és egészen összefüggő mondatokat formál beszélgetés közben, de
már nagyon lassan mozog, és anya gyengéd nosztalgiával néz rá. Talán már csak az emlékét
szereti. Tizenöt év van köztük, ez most látszik igazán. Apa öregségére felszedett mindenféle
kórságot, amik szép lassan aztán teljesen eltompították. De anya látja a dolog jó oldalát is,
Dávidhoz hasonlóan apa is megfeledkezett már Marcel Mercier-ről és Sarlottról. Tudja, hogy
van egy fia, de anya csak nagyon ritkán viszi magával a vasárnapi látogatások alkalmával.
Anya tortát sütött. Még mindig szép asszony, és még mindig jószívű. Ha nem
ismerném N.-t, nem tudnám megérteni, miért tartott öt éven át szeretőt. Így csupán nem
gondolkozom rajta. A szombat délutáni látogatásaim rövidek, addig tartanak, amíg
megeszünk együtt néhány szelet tortát, a szüleim megisznak két-két csésze kávét, megnézünk
együtt néhány régi fényképet, aztán elbúcsúzom. A szereteten kívül már nem fűz hozzájuk
semmi. Nem lehetnek ők az üresség okai, mivel megvan a saját ürességük is.
9.
Regina fájdalmas arcot vág. Keresem a tekintetét, ő a pezsgőspohárba kapaszkodik, és
lábfejével elgondolkodva simogatja combomat a habok alatt. Néha órákig ázunk így együtt a
méretes kádjában, pezsgőt iszunk és csokoládét eszünk, sokszor dudorászom, amíg ő olvas.
Időnként közelebb bújunk egymáshoz, egy darabig csókolózunk és simogatjuk egymást,
ilyenkor még nevetgél is, aztán visszahajol a pezsgőspohárhoz, megtörli kezét a kicsi
törülközőben, amit a kád mellé készített, újra a könyv után nyúl, és fájdalmas arccal olvas.
Vasárnap már délelőttönként csengetek a kertvárosi ház kapuján, mindig eltart egy
ideig, amíg végre kisétál az ajtón. Az a térdig érő ruha van rajtam, amit hétfőn vettem, e hét
hétfőn, mindenhét hétfőn. Reginának hosszú haja van, amit mindig kontyba fog feje búbján.
Tudja, hogy férfiakkal is lefekszem, de egyáltalán nem bánja. Azt mondja, ő is megtenné, ha
lenne kedve hozzá. De általában nincs kedve magához a szeretkezéshez, azt hiszem,
lényegében velem sem. Mert veled legalább nem fáj, mosolyog fájdalmasan, mikor távozás
előtt megkérdezem, miért nyit nekem mindig ajtót.
Regina fáradt. Ennyi az egész. Nem szerelmes belém, túl fáradt hozzá, valami
olyasmiért van velem, és általában is lányokkal, mert legalább az anatómián nem kell
gondolkozni. Tudja, mi okoz nekem örömet, mert ugyanaz, mint neki. Szervusz, kedvencem,
így búcsúzik el, egyébként én sem vagyok belé szerelmes, fáradtan mosolyog, ugyanaz a
köntös van rajta megint, mint amiben délelőtt elém jött. Már elkezdett sötétedni, de még
tökéletesen látok.
Otthon belenézek a határidőnaplómba, ami tulajdonképpen egy hétlapos notesz. Újabb
strigulát húzok az utolsó, Vasárnap fejlécű lap alsó szegletébe. Megeszem egy zsömlét három
szelet sonkával, majd felhívom Bót, átmehetek-e hozzá holnap este. Hallom, ahogy vigyorog
és bólogat, miközben beszél. Mielőtt leteszem, belecuppant a kagylóba. Kivasalom vörös
szoknyámat és krémszínű blúzomat, új harisnyát készítek az ágyam mellé. Bebújok a paplan
alá, és álomba simogatom magam.