Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Irodalmi hagyomány – szövegtest. Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének irodalmi vonzódásai és választásai (tanulmány)

Irodalmi hagyomány – szövegtest. Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének irodalmi vonzódásai és választásai (tanulmány)

Az 1974 és 1985 közötti években írt, 1986-ban megjelent Emlékiratok könyve keletkezési
körülményeiről és folyamatáról szóló, Hazatérés című esszében írja Nádas Péter az
alábbiakat:
Képzelgéseimnek legkisebb gyerekkorom óta két határozott formája van. Vagy a halálomról
morfondírozom, annak várható közelségéről, módjáról, lehetséges érzeteiről, kicsit úgy, mintha a
saját temetésem utánról szemlélném már az egészet, avagy csillapítani e gondolat által kiváltott
fölfokozottságot, legyen e fölfokozottság akár komikus, akár tragikus természetű, történeteket költök,
komplett cselekménysorokat, meséket, históriákat, melyek megoldása megint csak egy halál.
Az alkati és életrajzi eredetű „morfondírozás a halálról” és a „megint csak […] halálba”
torkolló „történetköltés” gyerekkori változatai ismétlődnek a felnőttkori alkotásokban, immár
szabatos műfaji körülmények között, beágyazódva a világ- és magyar irodalmi hagyományba.
E tekintetben az Emlékiratok könyve olyan műfaj- és hagyománytudatos, hangsúlyosan
irodalmias (emlékezetben vagy képzeletben fogant) szövegrétegekből építkezik, amelyek
éppenséggel, a rafináltan beillesztett háttértörténet szerint, egy már halott szépírótól, a
mindvégig névtelenségben maradó emlékiratírótól, az ő egyszerre egzisztenciális és irodalmi
törekvéseiből származnak.
Személyes adottságaira és igényeire méretezett szépirodalmi feladatában, a
„történetköltésben” Nádas számára két világirodalmi íróelőd, a modern regényforma két
megkerülhetetlen alakja tűnik kivételesen fontosnak: Proust és Thomas Mann. Ahogyan arra a
több történetszálból szőtt Emlékiratok könyve elemzői közül számosan felhívják a figyelmet.
Így például Kis Pintér Imre: „Amíg a központi emlékirat nyelve végletesen árnyalt,
tárgyilagos és analitikus (Proustra rímel), addig Thoenissené a végleges árnyaltságot is
megtartva, enyhén ironikus, stilizált szöveg (Thomas Mannt imitálja)…” Vagy Szávai János:
„A német regényíró-emlékező, Thoenissen villásreggeli-leírása […] a maga érzékletességével
és panoptikumjellegével Thomas Mann Davosának hasonlóan bevezető intenciójú ebédlő-
jeleneteire utal, a Sétánk egy régi délutánon című fejezet alapmegoldása pedig […] mintegy
közvetlen leképezése Az eltűnt idő nyomában legelső fejezete, a Combray két alapvető,
szervező motívumának: a spontán emlékezésnek és a Swann–Guermantes alternatívának.”
Nem függetlenül a Mann-párhuzamtól, azt tágan értelmezve, Radnóti Sándor egyenesen
„magyar nyelven” írt „német regénynek” nevezi az Emlékiratok könyvét, amelyben „újra és
újra azok a nagy gondolati és irodalmi alakzatok jelennek meg, amelyek a német tradícióban
munkálódtak ki”. A Nádas-monográfus Balassa Péter az elsődleges Proust és Mann-hatás (A
Buddenbrook-ház; Tonio Kröger; Halál Velencében; A varázshegy; Doktor Faustus; Az
elcserélt fejek; Lotte Weimarban) mellett említi még Musil és Hesse (A pusztai farkas;
Narziss és Goldmund; Üveggyöngyjáték) műveit, a magyar vonatkozások közül pedig utal
Csáthra, Déryre, Németh Lászlóra, Örkényre, Ottlikra, Mándyra, Mészöly Miklósra, Kertész
Imrére, Lengyel Péterre és Pályi Andrásra, valamint a „beszédes, termékeny különbözőség”
értelmében vett Esterházy Péterre. És miként Esterházy jó néhány műve, úgy Nádas
vallomásos emlékirata is még távolabbra, az irodalmi modernségen jóval túlra vezeti
tekintetünket: a világirodalomban egészen Ágostonig, a magyar irodalomban meg Bethlen
Miklósig. A Nádas-féle emlékirat: a hagyományos, premodern-ágostoni eredetű és modern-
rousseau-i változásokon átesett vallomás ironikus formája; a kendőzetlen személyesség elemi,
maradéktalanul be nem teljesíthető igényének szabatos átfogalmazása; a teljes körű és kellő
mélységű, már-már gyónásértékű vallomás művi pótléka; a hiány érvényes szépirodalmi
álcája. Az emlékiratnak álcázott vallomás vagy vallomássá mélyülő emlékirat talán
legkorábbi magyar nyelvű előképe tehát: Bethlen Élete leírása magától, amely az irodalmi
modernséget megelőző voltában tűnik megdöbbentően érvényesnek, olykor határozottan
modernnek – akár a vallomás tárgyában: „Abban pedig, a testiségben ha Istenemet
megbántottam, kegyelmezzen ő felsége nékem…”; akár a vallomástevés módjában: „Nem
téntával, hanem az én feleségem, gyermekim és magam könnyhullatásommal kellene az én és
ő szenvedéseinket ezután leírni […]. Én bizony, ha akarnám, sem tudnám leírni.” A „testiség”
témája és a „leírás” kínja határozza meg az Emlékiratok könyve vallomásos beszédterét is.
A világirodalmi párhuzamok, érthető okból, bőséggel felbukkannak a külföldi
elemzésekben, gyakran már a címadásokban is: A remembrance of things… at last (Daniel
Johnson); In Search of Memories (Richard Eder); The Soul of Proust Under Socialism (Eva
Hoffman); Die wiedergewonnene Zeit (Wolf Scheller); An Unsentimental Education
(Stanislaw Baranczak). A Proust és Mann mellett legsűrűbben emlegetett regényírók:
Flaubert, Joyce, Musil és Broch. A különösen tágas hivatkozással dolgozó amerikai
fogadtatásban pedig feltűnnek még: Sade, Freud és Henry Miller, sőt Faulkner (Thomas
McGonigle), továbbá Jean Genet (Jane Perlez), sőt Virginia Woolf is (Susan Rubin
Suleiman). És nem szabad elfeledkeznünk a Proust és Mann vonatkozásában is fontos
előképről: Kafkáról – mint a Nádas-próza, azon belül az Emlékiratok könyve hol lappangó,
hol felszínre törő, miáltal a prousti-manni jellegű szöveghomlokzatot látványosan felsebző
eleméről.
A motivikus vagy szövegszerű világirodalmi áthallások gazdag tárháza, a modern
regényforma nem is annyira hommage-jellegű, mint inkább kritikai, olykor parodisztikus
feldolgozásának helye: az Emlékiratok könyvének tizenkilencedik századvégi történetszála,
amelynek hőse a Thomas Mann- vagy Marcel-alakmás szépíró, Thomas Thoenissen. Az
„igencsak tisztelt, tehát nem kevés elnéző gúnnyal szemlélt mester” (Mann) és a másik „nagy
csonkoló stiliszta” (Proust) életművei az esszéíró Nádas szerint teli s teli vannak olyan
„hiányokkal”, amelyeket „ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg, vagy egyáltalán nem is
akartak megírni”, és amelyekről Nádas úgy véli, hogy „helyettük kéne megírnia”. (E, 19.) A
felszámolandó hiányok „kultúránk […] határozott tiltásairól” árulkodnak: egyfelől a huszadik
századi testábrázolások valamiféle viktoriánus, pontosabban wilhelmiánus szellemben fogant
öncenzúrájáról (Mann-nál), másfelől annak századfordulós esztétizáló stilizálásáról
(Proustnál); mely öröklött adottságok közül az előbbit Nádas inkább az Emlékiratok
könyvében, az utóbbit viszont majd csak a két évtizeddel később megjelent Párhuzamos
történetekben kezdi ki, illetve számolja fel. Ami önmagában véve is jókora teljesítmény. Ám
hiba volna, ha nem vennénk figyelembe a tematikus és stiláris felszabadítás Nádas saját
személyére, alkatára szabott vonatkozásait. Mindazt, ami nélkül fabatkát sem érne a nagy
íróelődökkel folytatott vita: „Mélyenszántó értésemnek, nagyravágyó terveimnek csupán
egyetlen tematikai bökkenője volt. Ebből a szépen kitervelt stilisztikai játékból még mindig
kimaradtam volna én.” (E, 19-20.) A „stilisztikai játékhoz” lásd az alábbi szinopsziscsirát:
Azon a sétán arról képzelegtem, hogy a nyugdíjas Thomas Mann megy itt. Warnemündét a
regényeiből, leveleiből, emlékezéseiből ismert Travemündére kopírozta az agyam. Thomas tehát
szakszervezeti beutalót kapott egy warnemündei üdülőbe. S éppen abba az épületbe, ahol egykor
szerelemmel szeretett egy fiút. Akit végül is féltékenységében meggyilkolt egy másik fiú. Most erre
emlékezik. Thomas M. Warnemündében reggelizik. Ezt a kulináris címet adtam volna elképzelt
elbeszélésemnek. Képzelegtem, de hogy a képzelet soha nem lépheti át a realitás által engedélyezett
határokat, arról csak akkor bizonyosodtam meg e tekintetben is, mikor néhány év múltán olvasni
kezdtem az általam igencsak tisztelt, tehát nem kevés elnéző gúnnyal szemlélt mester elviselhetetlenül
terjengős naplóját, s ott, a naplót szerkesztő Peter de Mendelssohn egyik jegyzetéből értesültem, hogy
müncheni éveiben Thomas Mann valóban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű
festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amit Katja
Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.
A „stilisztikai játék” persze játékosan továbbgyűrűzik, és nem csak az Emlékiratok
könyvében, hanem a Nádas-regény befogadás-történetében is – például a szépírótárs Esterházy
Péter Thomas Mann kebabot majszol a Holstentor tövében című „kékharisnya-
följegyzésében”: „Nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni. De azt szívesen kihallgatnám,
ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna olvasván az Emlékiratok
könyvét? És milyet Nádas látva az övét? – Elég.” Mindenesetre, a puszta „stilisztikai játékon”
túli szövegteljesítmény fényében, az Emlékiratok könyvének kifinomult mondatszerkezetei,
amelyek mintegy „kicsiben tükrözik a teljes regény felépítését”, emlékeztethetnek Mann (és
Proust) regényvilágára – persze, nem pusztán az egyszerű „főhajtás” értelmében (Zsuzsanna
Gahse). A regény tizenkilencedik századvégi történetének elbeszélésmódja, a fiktív Thomas
Thoenissen túlfűtött hangja: nem csupán a hetvenes évekbeli névtelen emlékiratíró nyelvi
teljesítményének stilizált, szentimentális-szecessziós változata, hanem a két jelentős íróelőd
látás- és beszédmódjának dús szövegparódiája is. Szükségszerű következménye annak, hogy a
modern regényformával birkózó Nádas végül megtalálta a saját hangját, a saját helyét –
ahonnan nézve Proust és Mann nyelvi-szemléleti öröksége csakis a stílusparódia tükrében
nyilvánulhat meg. Ahogyan például a Table d’hôte című fejezet legelején is tapasztalhatjuk,
amelyben az elbeszélő Thomas jókora modoros kacskaringó után jut csak el a tulajdonképpeni
tárgyig, „amiről beszélni kénytelen lesz”:
Ám hogy saját forrón bugyogó érzékeim, minden hősiesnek mondható tiltakozásom ellenére, mennyire
kiszolgáltattak azon nyers erőknek, melyeket alantasnak, sötétnek, sőt, ezennel egy fölöttébb
közönséges kifejezést is megengedve, egyenesen ocsmánynak, avagy finomabban szólva is
mocskosnak, ördöginek, a legnagyobb megvetésre és büntetésre méltónak szokás nevezni, és siessünk
megjegyezni, hogy egyáltalán nem alaptalanul, hiszen mindaz, amiről beszélni kénytelen leszek…
A korabeli művész-, erotikus-pornográf és bűnügyi regény kellékeit felsorakoztató
tizenkilencedik századvégi stílusparódia hordozója, a túlrajzolt Proust–Mann-alakmás
valójában nem mást „kénytelen” szolgálni, mint a műfajtudatos huszadik századvégi
regényíró saját (vallomáskényszertől szenvedő) énjének kritikus önértelmezését. Az
Emlékiratok könyvére vonatkozó másik, Ein zu weites Feld című keletkezéstörténeti
esszéjében írja Nádas:
A saját regényírói gyakorlatom borzalmas csődjei és megszégyenítő kudarcai vezetnek arra a […]
megállapításra, hogy a regény történeti krízisének csupán addig a pillanatig van érvényessége, amíg a
saját ismeretlen sorsom krízisét nem sikerül a képzeletemre bízva, mások sorsának kríziseként
átélnem.
A regényírás során jelentkező személyiségbeli krízis megoldása ismeretes:
…akárha két szeléssel háromba vágtam volna magam. Azt mondtam, hogy talán van egy énem, ki
tudja, de a képzeletemben biztosan van három személyem, s ők majd párhuzamosan beszélnek
helyettem önmagukról.
Más megfogalmazásban, a Hazatérésből:
Egyszerűen egy szó fogalmazódott meg, helyesebben hívódott le bennem: emlékiratok. Emlékiratokat
fogok írni. Több ember, időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan
Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék. Így értem
el egy teljesen közönséges, általánosan elfogadott formához, amelybe úgy éreztem, beleférhetek.
A puszta stílusparódia (Mann- és Proust-parafrázis) és a pőre vallomáskényszer szélsőségei
helyett a regényíró Nádas nem az éntől való teljes szabadulás útját, hanem az én szépirodalmi
értelmezésének és felszabadításának, az elbeszélői hang aprólékos kidolgozásának különböző
módjait választja. És míg az Emlékiratok könyvében a történetmondó én megsokszorozásáról
beszélhetünk, addig a Párhuzamos történetekben majd az elbeszélő én mintegy kiemelkedik a
regényvilágból (illetve időnként visszahullik oda). E két érvényes megoldás egyaránt a
személyiség – Nádas Évkönyvbeli, ars poeticus Hajas Tibor-kritikájának fordulatával –
„demonstrálásának” hagyományos, klasszikus modern változatai ellenében születik. Eva
Haldimann összefoglalásában: „Nádas észlelése, gondolkodása és írásmódja maga mögött
hagyja mindazokat a tabukat, amelyek Thomas Mann, Marcel Proust és Robert Musil számára
még kötelező érvényűek voltak. Regénye: az érzések kelet-európai iskolája, amely
továbbviszi és elmélyíti a fenti előképek elemzéseit.” De még az idegenkedő Joachim Scholl
is úgy látja, hogy az Emlékiratok könyvének írója „nem kevesebbre vállalkozott, mint
elföldelni az irodalmi modernséget és annak esztétikai formáit”. A klasszikus modernség
„esztétikai formáinak” talán két legjelentősebb példájáról, Thomas Mannról és Proustról,
képviseleti poétikájuk hasonlóságairól és különbözőségeiről Nádas ekképpen vélekedik
Thomas Mann naplóiról című kritikai esszéjében:
Thomas Mann egész személyes életében azt reprezentálta, amit egész irodalmi tevékenységében
prezentált. […] Proust […] egyenesen fordított eljárásmódot választott magának, amikor a
hierarchikusan elrendezett, arisztokratikus és reprezentatív életkultúra hagyományait a saját
személyén kívül semmit nem reprezentáló énjeként prezentálta. […] Thomas Mann azon utilitárius
eszmékhez kötött nosztalgiákat kelti új életre, amelyeknek Proust egyáltalán nem fájdalmasan búcsút
int.
Thomas Mann tehát a szépirodalmi „prezentációiban” is csak „reprezentálja” azt a
szerepet, amellyel Nádasnak, tudhatjuk, nem kevés baja van. Nemkülönben Prousttal, aki a
maga szépírói „prezentációja” során, ha nem is valamely humanista-polgári értékrendet, de a
maga személyiségét mindenképpen „reprezentálja”, vagyis szépirodalmi eszközökkel
„arisztokratává stilizálja önmagát”, megalkotja „saját személyiségének analitikus ideáját”. (E,
33.) Míg tehát Mann egy egész polgári kultúrát, addig Proust egy arisztokratikus szubkultúrán
belül saját magát „reprezentálja”, mintegy ante festum búcsút intve a manni eszméknek (vagy
illúzióknak). Nádas viszont, szintúgy „egyáltalán nem fájdalmasan”, egyrészt búcsút int a
Mann-féle közösségi igényű eszméknek, másrészt elbúcsúztatja a Mann-eszméknek búcsút
intő Proust elitista személyiségmodelljét is. Jellemző, hogy az Emlékiratok könyve elsődleges
elbeszélőjének például még annyija sincs, mint Az eltűnt idő nyomában elbeszélőjének,
Marcelnek, tudniillik keresztneve. A neve mellett a kulturális és lelki önazonosságától is
megfosztott én kríziséről Nádasnál csakis az alkat koordinátarendszerén belül eshet szó,
amelynek mértékegysége: a mondat. Az „ízetlen önvallomás” és „puszta fantáziálás”
Szkülláját és Kharübdiszét elkerülni igyekvő Nádas-mondat, az „ideális” vagy „tisztességes”
mondat – az Emlékiratok könyvére vonatkozó esszévallomás értelmében – „születhet a
képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a
képzeletében kell megmérnie”. (E, 29.) A Mann- vagy Proust-féle irodalom „reprezentációs”
igényeivel szemben a Nádas-féle irodalom elsősorban önmagát, önnön szövegtestét kívánja
„prezentálni” – egyfajta mondatpoétika vagy -etika jegyében. Persze, mindeközben, még ha
negatív formában is, de mégiscsak „reprezentál” valamit: a két íróelőd „reprezentációinak”
tarthatatlanságát. Nádas érzi a klasszikus modern „reprezentációk” stilizált méltóságának
súlyos árát: ama bizonyos „hiányokat” és „csonkolásokat”; és éppen ezek utólagos
„reprezentációjára” tesz kísérletet a maga irodalmi „prezentációjában”. Így tehát nála,
óhatatlanul reaktív beállítódása miatt, a „prezentáció” közege, a testszerű nyelv sosem
vizsgálható a „reprezentált” test kérdésköre nélkül. Egyfelől Mann a maga kulturális eszméit,
másfelől Proust a saját személyiségét, Nádas viszont a kultúrát és személyiséget egyszerre
megalapozó és megkérdőjelező testi-lelki vonatkozásokat „reprezentálja” – testszerű (és ezért
„tisztességes”) mondatokban. Még akkor is, ha „prezentáció” és „reprezentáció” között
esetenként nem teljesen egyértelmű a kapcsolat; ha időnként ironikus jellegű zavar támad a
kétosztatú rendszerben; ha nem mindig érezzük, hogy mi volna a testszerű mondatok
aprólékos testábrázolásának távlatosabb célja, azazhogy – a regény János evangéliumából vett
mottójának metaforájával – a testnek miféle „templomáról” volna szó. Nos, ezen a ponton, a
testi létezést „reprezentáló” szöveg testszerű „prezentációja” kapcsán merülhet fel Kafka
neve, és persze prózája.
„Kafka vagy Thomas Mann?” – tette fel az eldöntendő kérdést a realizmus úgymond
félreértett változatairól értekező Lukács György 1958-ban. A szovjet típusú szocialista
realizmus elkötelezettje persze egyértelműen a polgári humanista (protoszocialista)
írófejedelemre voksolt a dekadens hivatalnok író ellenében. Két évtizeddel később viszont
Pilinszky János egyértelműen megfordítja a Lukács-féle képletet: „… de hogy mi a kor
mondanivalója…? Tudniillik nem biztos, hogy az, amiről beszél. Hát hiszen mikor – nagy
példát mondok, ugye – úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka.
Tehát nagyon nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mi a kor; mert a kor nem biztos, hogy
azonos azzal, amiről beszél. Illetőleg: nem teljesen azonos.” A kor érzékelhető „beszéde” és
tulajdonképpeni „mondanivalója” kölcsönviszonyának gondolatát Nádas is megfogalmazza,
sőt megjeleníti, mégpedig a Pilinszky-féle állásfoglalás ellentétes szerkezetét leképező
ironikus alakzatok formájában. Egyfelől az Emlékiratok könyve tizenkilencedik századvégi
történetszála valamiféle manni (vagy prousti) ügyről „beszél”, a polgári élet- és látásmód
összetett pompájáról – ez viszont, Nádas egyik gyakori kifejezésével, csak „szimuláció”,
tettetés volna. Másfelől meg ami a regény tényleges „mondanivalójának” tűnik: egyfajta
komor kafkai vízió az ember testi-lelki önértelmezéséről – ez viszont csakis a
„disszimuláció”, a leplezés tartományában létezik (mint a „csonkoló” Mann életművében).
Ám a leplezett „mondanivaló” olykor (mint Mann egyik-másik művében) mégiscsak
kihallatszik a regény színlelő „beszédéből”, sőt esetenként tagoltan meg is nyilvánul.
Leginkább talán a prousti művészregény és a manni kultúraképzet paródiájaként olvasható
tizenkilencedik századvégi történetszál Titkos örömünk éjszakái című fejezetében, ahol a
diabolikus természetű Gyllenborg által készített fotográfia segítségével bepillantást nyerünk a
heiligendammi szanatóriumban játszódó négyszereplős, gyilkossággal végződő, ráadásul
lidérces Kafka-motívummal dúsított szenvedélytörténetbe, amely zavarba ejtően teátrális
körülmények között szembesít minket a testiség legpőrébb igazságával: az elbűvölő Stollberg
kisasszony torz kezével.
Van tehát egyfelől mindaz, amiről az ironikus szerkezetű életmű hangsúlyosan beszél,
másfelől meg az, amiről talán még hangsúlyosabban hallgat. Noha Nádas olykor megtöri a
hallgatást. Megtöri tartós hallgatását a Mann- és Proust-ornamensekkel módszeresen elfedett
Kafka-tapasztalatról – például a Nincs mennyezet, nincs födém című, Mihancsik Zsófia által
lejegyzett 2006-os interjúkötetében: „Thomas Mann is, Proust is stiliszta. […] Thomas Mann
az élményt a korstílus követelményeinek megfelelően szublimálja. Kafka nem ismeri a kor
kosztümjeit.” De már a Mann-naplókról írott 1989-es esszéjében is arról beszél, hogy a német
író stílusa mindig valamit (valami nagyon polgárit és humánusat) „reprezentál” az irodalom
által. Ellenben bátran mondhatjuk Nádas nyomán, hogy Kafka írásmódja egyenesen
„prezentálja” az irodalmat. Mint ahogyan Nádas prózájában is egyre inkább átveszi a Mann-
nal vagy Prousttal fémjelezhető stiláris „reprezentáció” helyét a Kafkával jelölhető radikális
írásmód „prezentációja”. Gondoljunk csak az 1986-os Emlékiratok könyve és a 2005-ös
Párhuzamos történetek nagyon különböző szövegvilágaira; a folyamatra, amelyben egyre
inkább elhalványul a nyelv képviseleti szerepe, és ezzel párhuzamosan egyre inkább
kiélesedik a nyelv önmagát állító valósága. Ahogyan arról maga Nádas is nyilatkozik Károlyi
Csabának adott 2005-ös interjújában:
… világéletemben az volt a vágyam, ami Flaubert-é: csak semmi stílus. Ez se a Családregényben nem
sikerült, se az Emlékiratokban. Ott annyira nem sikerült, hogy a végén émelyegtem a választékos
körmondataimtól. […] Most [a Párhuzamos történtekben] sikerült a legmesszebbre menni abban a
küzdelemben, hogy ne legyen stílusom.
Míg – az utólagos önkritika fényében – az Emlékiratok könyve barokkos mondatai szépen
felépítették saját látszatvalóságukat, dúsan ábrázoló („reprezentatív”) stiláris teljesítményüket,
addig a Párhuzamos történetek mondatai, noha ábrázolóerejük sem kevés (horzsolva olykor a
pornográfia határát), bátran lebontják ezt a stilizált látszatvalóságot, más szóval egyáltalán
nem leplezik saját („prezentatív”) valóságukat, önnön anyagszerű, sőt testszerű,
következésképpen megtörhető, miáltal „ortopéd jellegű” és „tartósan furcsa” valóságukat. A
mondat törékeny testi „prezentációja” felé tájékozódó regényíró számára válik fontossá a
„reprezentációs” törekvések iránt közömbös Kafka-próza provokatív előfeltevés-mentessége.
Nádas egyik kedves kifejezésével: „semleges látása”. Függetlensége bármiféle humanista
vagy morális előítélettől, szándéktól vagy ideológiától, bármiféle olyan értelmezői
túlterheléstől, amelyet Milan Kundera a „kafkalógia” címkével illet, és amelyet Susan Sontag
Az értelmezés ellen című esszéjében az allegorikus-ideologikus olvasatok három fő típusába
sorol: a politikai, a pszichológiai és a vallási túlgondolások körébe. De ha mégis allegóriák
volnának Kafka szövegei, akkor csakis önmaguk allegóriái, az olvashatatlanság allegóriái;
abban az értelemben, hogy nagyon nem engednek maguk mögé nézni, lévén nem is rejtenek,
képviselnek vagy „reprezentálnak” magukon kívül semmiféle világos üzenetet, semmiféle
bizonyosságot. Csakis önnön pőre szövegvalóságukat „prezentálják”. Ahogyan Nádas is
mondja az interjúkötetében: „A per nem jelent mást, mint ami oda le van írva. Nem kell
mögéolvasnunk, nem tudunk aláolvasni és föléolvasni sem…” És miként Kafka
ábrázolásmódja eltaszítja magától a „kafkalógia” próbálkozásait, akként Nádas „semleges
látása” is ellenáll az ideologikus-képviseleti olvasatoknak. Mert például hiába bontakozott ki
termékeny vita 1988-ban Radnóti és Balassa között az Emlékiratok könyve „antiplatonikus”
vagy „platonikus” voltáról, ha egyszer a regénybeszéd testfilozófiája, de még inkább
testábrázolása, legyen akár „platonikus”, akár „antiplatonikus” színezetű, elsősorban
mégiscsak: szövegtest. Mint ahogyan majd’ húsz évvel később is túlzónak tűnik a
Párhuzamos történeteket elemző Radnóti sarkos különbségtevése a regény „világa” és
„világnézete” között – mintha le kellene vagy lehetne választani az utóbbit az előbbiről;
mintha az előbbi csak azért volna, hogy az utóbbit hordozza, képviselje, népszerűsítse… Nem
véletlenül beszél az 1986-os regény monográfusa, Bagi Zsolt a Nádas-féle írásmód „minden
maradék transzcendenciától megfosztott transzcendentalizmusáról”, azaz a nyugtalanítóan
nyitott, a jelentéstulajdonítást egyszerre sarkalló és korlátozó szövegtestről. (A meglátás a
2005-ös regény kapcsán még inkább érvényesnek tűnik.)
Kafkánál és Nádasnál, az ő kettejük látás- és írásmódjában, a test ideológiáját, a testre
vonatkozó tudást felváltja a testiség látványa, a magára hagyott test pőre tapasztalata, ami
leginkább a testi szerelem nem-kellemkedő (nem-humanista) ábrázolásában érhető tetten.
Kafkánál például A kastélybeli földmérő és Frida kocsmai ölelkezésében. Nádasnál meg
mondjuk az Emlékiratok könyve elsődleges elbeszélőjének és Melchiorjának homoerotikus
párosában, vagy a Párhuzamos történetek hosszú-hosszú szeretkezésjelenetében a nagyon
különböző társadalmi rétegekből és élettörténtekből egy ágyba érkező Lippay Ágost és Mózes
Gyöngyvér között. De a testiség ábrázolása is csak, ha tetszik, ürügye annak, hogy
megmutatkozzék a szöveg saját teste. Gondoljunk csak Kafka hosszú, tömbszerű, már-már
gobelinszerű bekezdéseire. Vagy az Emlékiratok könyve terebélyesen „tisztességes
mondataira”. Vagy éppen a Párhuzamos történetek anyag- és szerkezethibás, azaz „ortopéd
mondataira”. Amikor tehát Kafka vagy Nádas szövegei a testről mesélnek, egyúttal
önmagukról, önnön szövegtestükről is beszélnek. A szöveg, mondhatni, önmagát
allegorizálja. Tanulságként nézzük meg közelebbről az Emlékiratok könyvének nyílt Kafka-
motívumát, valamint annak továbbhullámzását az életműben.
*
A Titkos örömünk éjszakái című kulcsfejezetben a századvégi történet elbeszélője, Thomas
Thoenissen több ízben is leírja a szépséges Stollberg kisasszony „ortopéd kezét”, noha még
nem a későbbi regényre jellemző „ortopéd mondatokban”, hanem a (legelső fejezet címében
is kiemelt) „szabálytalan szépséget” szabályosan megjelenítő „tisztességes mondatokban”. Az
ábrázolt „szabálytalanság” mintegy megváltódik az ábrázolásmód saját „szépségében” –
éppúgy, mint a „stilisztának” bélyegzett Proustnál vagy Mann-nál. Csakhogy ezen a ponton a
Proust- vagy Mann-parafrázisként olvasható regényszál éppenséggel egy Kafka-szöveget
idéz, tudniillik A per hatodik fejezetének ama részletét, amikor a saját titokzatos bűne
ügyében kutakodó Josef K. az őt reménnyel kecsegtető Huld ügyvéd konyhájában rendhagyó
erotikus kapcsolatba keveredik Lenivel, aki a vele ölelkező K.-nak nem mellesleg eszébe
juttatja a menyasszonyát, Elzát:
Van valami testi hibája [Elzának]? – Testi hibája? – kérdezte K. – Az – mondta Leni –, nekem ugyanis
van egy ilyen kis hibám, nézze. – Szétnyitotta jobb keze középső és gyűrűsujját. A két ujj közt csaknem
a legfölső ujjpercig ért az összekötőhártya. K. a homályban nem vette rögtön észre, mit akar mutatni
neki a lány. Leni ezért odavonta K. kezét, tapogassa meg az ujját. – Milyen játéka a természetnek –
mondta K., s amikor megnézte a lány egész kezét, hozzátette: – Milyen bájos karom! – Leni némi
büszkeséggel nézte, ahogy K. csodálkozva újra és újra szétnyitotta és összecsukta ezt a két ujjat, míg
végül futó csókot nyomott rá, és elengedte.
is, és térdelt fel K. ölében. K. szinte megdöbbenve nézett föl rá, most, hogy a lány ilyen közel volt
hozzá, kesernyés, izgatóan fűszeres illat áradt belőle; magához vonta K. fejét, áthajolt fölötte, harapta
és csókolta a nyakát, még a hajába is beleharapott…
– Ó – kiáltott fel rögtön a lány –, maga megcsókolt! – Nyitott szájjal, sietősen húzta fel lábát
És noha Nádas Kafka-parafrázisában egyáltalán nem kerül szóba a jó polgárt mímelő Thomas
menyasszonya, Helene, ám az elbeszélőt a heilegandammi vonatúton ugyanúgy lenyűgözi
Stollberg kisasszony kezének „rendhagyó szépsége”, mint K.-t Lenié, csak éppen ezúttal nem
a jobb kéz középső és gyűrűs ujja közötti hártya, hanem a két ujj pataszerűen összenőtt, széles
körömmel burkolt hústömbje, mégpedig mindkét kézen:
Dermedten, elfulladt lélegzettel bámultam rá az állati látványra, mert mindkét kezén, teljesen arányosan
alkotta ilyenné a természet! csupán négy ujja volt, ám olyaténképpen, hogy a középső ujja és a
gyűrűsujja mind a két kezén egyetlen hatalmas, lapos és különösen halvány körömben végződve
összeforrt, és azt kell mondanom, hogy e sajátos torzulás nemhogy nem lepett meg, igazat kellett adnom
a felügyelőnek! nemhogy nem undorított, hanem inkább vonzó, bár kegyetlen magyarázatát adta annak
a törékenyen és sérthetőn érzékeny szépségnek, amit közös utazásunkon már órák óta, titkon és
megbabonázottan figyeltem, lestem, s nem tudtam megfejteni.
A vonatbeli emlékkép ráadásul később újra felidéződik a heiligendammi hotel szobainasát és
Stollberg kisasszonyt meztelenül ábrázoló, antikizáló-piktorialista fotográfián, a kép
esztétizált felületén megnyilvánuló iszonyú titok, a „szépségbe öltözött téboly”
csúcspéldájaként.
Az Emlékiratok könyvének Kafka-parafrázisa bő másfél évtizeddel később újra
felbukkan Nádasnál, mégpedig a 2003-ban megkapott Kafka-díj átvételekor mondott prágai
beszédében, amelyet az alábbi – a későbbi kötetbeli újraközlésből már elhagyott – életrajzi
jellegű megjegyzés zár: „Mintegy húsz év múltán e különös jelenet helyet talált magának egy
regényemben. Akárha Kafka-parafrázis lenne, holott variáció kettőnk életének közös
témájára.” A két író „életének közös témájára” vonatkozó „variáció” egyúttal az irodalom, az
irodalmi szöveg létmódjára is vonatkozik. Az irodalmi szövegek közötti kapcsolatra, amely
különféle cserebomlásos „variációk”, azaz változatos ismétlések, áthallások, idézetek és
átírások formájában működik. Nézzük most Az ember, mint szörnyeteg című 2003-as prágai
változatot, amelyben „egy gondjaitól űzött fiatalember” találkozik a Budapest-környéki
helyiérdekű vasúton egy környezetétől elütő, mivel tüntetően elegáns, selyemkosztümös és
csipkekesztyűs hölggyel, akinek történetesen mindkét kezén összenőtt a két ujja, csakhogy
nem a gyűrűs- és a középső ujja, hanem külön-külön a kisujja és a gyűrűsujja, valamint(!) a
középső és a mutató ujja:
A fiatal nő e közös pillanatban a saját páni fájdalmát élvezte, amit az érzéki késztetései kellős közepén
eltalált fiatalember tekintetéből hívott elő magának. Mintha csak Kafkával szólva, könnyeden azt
mondaná, „ich habe nämlich einen solchen kleinen Fehler, sehen Sie”. S ezzel elébe tárta a kezét, így
engedte vissza az ölébe. A fiatalembernek legalábbis azt kellett volna válaszolnia, amit Leni úszóhártyás
ujjait megpillantva Josef válaszol a hatodik fejezet végén: „Was für ein Naturspiel.” Majd az egész
kezet szemügyre véve: „Was für eine hübsche Kralle!”
pedig a mutatóujjával, s a dupla ujjak végét egyetlen széles köröm fogta át. Az egészben az volt a
legfurcsább, hogy néhány nappal korábban olvastam el A pert egy hajnalig tartó éjszakán. Valójában
erősebben talált szíven, hogy nem úszóhártyát látok, hanem egy gyöngéd fiatal állat patáit.
Miként sziámi ikrek, a kisujja mindkét kezén össze volt nőve a gyűrűsujjával, a középső ujja
A Leni-féle testi elváltozás Stollberg kisasszony-féle elváltozásának további elváltoztatása a
helyiérdekű vasúton közlekedő fiatal nő kezén: olyan vad szövegjátéknak tűnik, amelyben
legalább akkora szerepe van a különböző szövegtesteken megmutatkozó változásfolyamat
poétikai szépségének, mint a bennük ábrázolt testiség, elsősorban az „ortopéd” kéz több
változatban is megmutatkozó látványának, amely végül a „gyöngéd fiatal állat” képében
összpontosul. És hozzá még az elbeszéléstechnikai változások: (1) Kafkánál egyes szám
harmadik személyben kapunk tudósítást a konyhai jelenetről; (2) a Nádas-regényfejezetben
egyes szám első személyben vall a huszadik századi névtelen elbeszélő által elképzelt
tizenkilencedik századi elbeszélő a saját vonatbeli kalandjáról; míg végül (3) a novellaszerű
prágai beszédben elszabadul az ábrázolásbeli pokol, amennyiben az egyes szám harmadik
személyű elbeszélés alanyától („a fiatalember”) a keresztnevén („Josef”) emlegetett Kafka-
hősön keresztül jutunk el a Kafkát olvasó novellahős egyes szám első személyű
megnyilvánulásáig („olvastam”). A radikális prózabeszéd egyidejű személyességét és
személytelenségét jelölő nyelvtani alany változásai csak tovább fokozzák a különböző
szerzőségű és műfajú szövegek közötti viszonyok változatosságát. Ráadásul, és legfőképpen,
a többszörös változásalakzatok megérintik az ember önértelmezésének legmélyebb rétegét, az
emberi létezés határértékét, az ember és állat (hártyás vagy patás állat) közötti átmenet titkát.
Ahogyan arról a Kafkát is értelmező Gilles Deleuze vall az irodalom általános létmódjára
vonatkozó írásában, amely az „emberlét fölött érzett szégyen” gazdag tapasztalatát járja körül:
„Az írás elválaszthatatlan az alakulástól: írás közben az ember nővé lesz, állattá vagy
növénnyé válik, molekulává, végül pedig észlelhetetlenné.” (Takács Ádám fordítása)
Az ábrázolt látvány változásai, az ábrázolásmód változásai, egyszóval az emberre
vonatkozó tudás szövegszerű változásai: mind-mind részévé válnak az Emlékiratok könyvében
kibontakozó, változáselvű irodalom összetett hatásalakzatának, amelynek egyenes
következménye lesz majd a Párhuzamos történetek sokkolóan nem-humanista, bestiális
(egészen a kannibalizmusig kiterjedő) ember- és történelemábrázolása, annak „szabálytalan”
tárgya és „ortopéd” módja. Az „emberlét fölött érzett szégyen” sötét csillagzata alatt az igazán
jelentős irodalomban, ahogyan a tragikus sorsú Gregor Samsáról mesélő Kafkától mint a
Proustnak és Mann-nak fokozatosan hátat fordító Nádas talán legfontosabb irodalmi
előképétől tudhatjuk: bármi megtörténhet az emberrel, bármivé átváltozhat az ember. Bármi
megtörténhet a bármivé átváltozni képes embert ábrázoló szöveggel.

NÁDAS PÉTER HIVATKOZOTT MŰVEI:
E – Esszék (1995), bővített és javított kiadás, Pécs, 2001.
12
EK II – Emlékiratok könyve 2 (1986), javított kiadás, Pécs, 1998.
HN – Hátországi napló, Pécs, 2006.
TC – Talált cetli (1992), bővített kiadás, Pécs, 2000.

HIVATKOZOTT NÁDAS-SZAKIRODALOM:
Bagi Zsolt: A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Pécs, 2005.
Balassa Péter, Kis Pintér Imre, Radnóti Sándor, Szegedy-Maszák Mihály, Vikár György: Egy
démonikus mű. Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Kortárs, 1988, 11.
Balassa: Mindnyájan benne vagyunk. Nádas Péter művei, Budapest, 2007.
Baranczak, Stanislaw: An Unsentimental Education, The New Republic, 1997, 7, 28.
Eder, Richard: In Search of Memories, Newsday Books, 1997, 6, 22.
Gahse, Zsuzsanna: Kamera im Kußmund, Die Welt, 1992, 2, 8.
Hoffman, Eva: The Soul of Proust Under Socialism, The New York Times Book Review, 1997, 7, 27.
Johnson, Daniel: A remebrance of things… at last, The Times, 1997, 8, 7.
Károlyi Csaba: „Mindig más történik ”. Interjú Nádas Péterrel, Élet és Irodalom, 2005, 11, 4.
Kis Pintér Imre: Túl jón és rosszon, in: Balassa, 1988.
McGonigle, Thomas: Heady Hungarian Rhapsodies, Book World, 1997, 7, 20.
Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel, Pécs, 2006.
Perlez, Jane: Winning Literary Acclaim. A Voice of Central Europe, The New York Times, 1997, 9. 9.
Scheller, Wolf: Die wiedergewonnene Zeit, Rhein-Neckar-Zeitung, 1992, 2, 15-16.
Suleiman, Susan Rubin: Blood Memory, Village Voice, 1997, 8, 5.
Szávai János: Opus magnum, in: Balassa, 1988.