Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Néhány gondolat… Miniesszék a 20. századi magyar irodalomból (esszé)

Néhány gondolat… Miniesszék a 20. századi magyar irodalomból (esszé)

Tóth László: Istentelen színjáték
A szlovákiai magyar költészet a 6o-as évek közepéig szimpla és harmadosztálybeli utánzata
volt a Budapest-központú költészetnek, lehetőleg annak is a másodrangú vonulatának,
tudniillik Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes éppen hogy megtűrt alakja volt a Kádár-
rezsim hivatalos irodalompolitikájának. A szlovákiai magyar költészetben két, hogy úgy
mondjam, triumvirátus hozott döntő fordulatot. Az egyik triumvirátus Tőzsér Árpád, Cselényi
László és Zs. Nagy Lajos, a másik, a nagyjából tiz-tizenöt évvel fiatalabb, és Tőzsér indította
„Egyszemű-nemzedék“ legtehetségesebb képviselői, Tóth László, Varga Imre és Kulcsár
Ferenc nevéhez fűződik. A „második nemzedéktől“ kezdve gyökeresen megváltozott a
szlovákiai magyar költészet nyelve és technikája, magyarán, a költészet végre költészet lett, és
mi több: a Husák-rezsim legsötétebb éveiben. Nos, egyáltalán nem volt könnyű dolga.
Mondhatni: egy kis csoda volt – de túlélték a legjobban szenvedők és a „szocialista
hazátlanok“.
Tóth László három útkereső kötete után (A hangok utánzata, 1971, Ithakából Ithakába,
1975, Átkelés, 1977), nagyot dobbantott, és 1983-ban megjelentette az Istentelen színjátékot,
azt a verskötetet, amely az új magyar líra kiemelkedő kötete lehetne (és tulajdonképpen máig
is az), ha nem értenék újra és újra félre. Pécsi Györgyi a Honfoglaló versírás című, a miskolci
Napjainkban megjelent kritikájában pontosan leírja, hogy mi a baja Tóth László kötetének a
magyar kritikával. Ezt írja: „...az általa képviselt költészeti modell [...] a magyarországi
költészetben, ha nem is ismeretlen, de mindenképpen szervesítetlen – nincs meg a maga
befogadói, értelmezői nyelve, még kevésbé a maga költészeti iskolája. Valószínűleg ez az
oka, hogy noha Tóth László költészetének irodalmi rangja, értéke elismert, valójában még
mindig félig-meddig «idegen test» a kortárs költészetben.“ Nos, magyarországi kritika nem
először döntött elhamarkodottan a kortárs irodalommal. Túlságosan a népi-urbánus vitával
van elfoglalva, holott sem a népi, sem az urbánus szempontoknak nem felelt meg a Tóth
Lászlói abszurd-dadaista groteszk, ahogy, például, nem felelt meg Tolnai Ottó
avantgardizmusa sem. Bizonyos értelemben a magyar kritika „konzervatív“, magyarán
nemcsak Tóth László hibája volt a magyar kritika tanácstalansága.
S itt egy kicsit elkanyarodunk korábbra, pontosabban Zs. Nagy Lajos 1971-ban megjelent
kötetére, az Üzenet a barlangbólra. Tőzsér és Cselényi mellett a harmadik jelentős költő Zs.
Nagy Lajos, bár a legkevésbé figyelt rá a magyarországi kritika, egyszerűen nem voltak hozzá
eszközei, „idegen test“-ként mutatkozott meg az anyaországi olvasó előtt. A groteszknek
köszönhetően? Nem tudom. Kálnoky Lászlót, az ugyanolyan groteszk költőt, minden
fenntartás nélkül befogadta a magyarországi közeg a Lángok árnyékában után. Zs. Nagy
Lajost nem, vagy nem szívesen. Vajon miért nem? Talán a kisebbségi költőnek nem illik
groteszknek lennie? Talán jó pátoszosan kell megfogalmaznia a mondanivalóját? Nem
vagyok pszichiáter, nem tudom. Tóth Lászlóról sem tudom, hogy mit és mennyire vett át Zs.
Nagy Lajos és Tőzsér Árpád költészetéből. Ezt-azt, nem tudom. Lehet azt mondani, hogy
semmit se, egyszerűen a kor diktálta anyanyelvről volt szó, az „abszurdisztáni“ anyanyelvről,
amely leginkább megihlette a csehszlovákiai magyar költészetet. A Pécsi Györgyi
megfogalmazásában „idegen test“ a 80-as évek derekán már korántsem volt idegen test a
csehszlovákiai magyar irodalomban. A groteszk és a dadaista-abszurd költészet (és próza)
szervesítve volt, csak jobban kellett volna odafigyelni rá. Zs. Nagy Lajos, Tóth László, Bettes
István, Z. Németh István hasonlóan groteszk és dadaista-abszurd költészete különállóan erős
az egyetemes magyar költészetben, akárcsak Tolnai Ottó és Domonkos István
avantgardizmusa a délvidéki magyar irodalomban. Vajon egy magyar irodalomról van szó?
Ezzel kapcsolatban egyre erősebb kételyek fognak el. Valahogy mégiscsak le kéne lőni ezt a
keselyűt? Vagy nem?
Tóth László írja egyhelyütt az Istentelen színjátékban: „Csak egy felé indulhat, / kinek lába
alatt ezer út. / De melyiken induljon, / aki előtt csak egy út van?“ Nos, a kérdés csak részben
költői. A kisebbségi költő lába alatt, a többségi ember diktatórikus meghatározása szerint,
csak egy út lehetséges: szolgálni a hazát – mindenképpen és mindenáron. A kérdésre Tóth
László, nem egy kisebbségi messianista megbotránkoztatására, így felel: ha költő, úgy csakis
minden út lehetséges. És az Istentelen színjátékban ezer és egy utat talál az egy út cáfolására A
feleségem voltaképpen jó...-tól a Mi történek a Homokóra nyakában?-ig és az Idegen elem és
terjeszkedésig. (Hogy mit jelent a szlovákiai magyar számára a trianoni béke, azt megoldotta a
kérdőjel és felkiáltójel alkalmazásával, három úgynevezett verssorban a költő. Kár, hogy erre
az egyszerű magyarázatra nem jöttek rá a magyarországi polgártársak.) A kérdés tehát
Tandori Dezsőé is lehetne: melyiken induljon, aki előtt csak egy út van. A korai Tandorié és
nem Zs. Nagy Lajosé. De túl Tandorin és túl Zs. Nagy Lajoson, a Tóth László-i líra igazi
remekei abszolút eredetiek. Belőlük az Istentelen színjátékban jó néhány található.
A Topográfia című ciklus (és még sok más egyéb költemény) újrajátssza a dadaizmust,
jobban mondva, így vagy úgy, a dadaizmus ihlette őket, még ha a dadaizmust újra csinálni
nem lehet. Különben is: lassan száz év választja el a dadaizmus fénykorától. Nevezhetnénk új
dadaizmusnak is, tovább, ha emberi arcú szocializmust fantáziál az ember (1968.
Csehszlovákiája), akkor emberi arcú dadaizmust is, de leginkább mégis hagyom a
megnevezést másokra, ha olyan „megnevezhetnékjük“ támad. Dadaizmus vagy nem
dadaizmus, tulajdonképpen egyre megy: nagyszerű a vers, de semmi értelme sincs. „A rózsa
nagyobb a tehénnél / békésen kérődzik a kerítés / tövében / a rózsa alkonyatkor föllegeli / a
tehenet / a tehén szára tövisestül / félelmetesen mered az éjbe.“ Abszurdisztáni vers az
abszurdisztáni Husák-korra. És nemcsak arra nézve! Ha a társadalom eljut az abszurditásig (és
napjainkban világszerte nem olyan ritka eset az ilyen), olykor megpróbálja a költő a
lehetetlent: az abszurditással fejezni ki az abszurdot. Tóth László ilyen értelemben a csúcson
jár, előtte nagyon kevés költő merészkedett ilyen messzire. Legalábbis a magyar irodalomban.
Bettes István: Égtenger úsztató
Bettes István, ha csak a verset nézzük (és mi mást!), és nem az ideológiát, a legnagyobb
adóssága a magyar irodalomnak, magyarán az „emberi arcú dadaizmusnak” (de nehéz
megszokni ezt a magam gyártotta fogalmat!). Tóth kétharmad részt költő, egyharmad részt
filozófus, legalábbis azIstentelen színjátékban. Bettes István viszont száz százalékig költő,
talán az egyetlen olyan költő, aki – emlékszik, vagy nem emlékszik – úgy fogja fel a
mindenséget, mint a vajákosok vagy a kuruzslók. Vagyis mindazt, ami filozófia, tudomány
vagy egyéb modern huncutság, zárójelbe teszi. Nem veti el (a modern ember nem is vetheti
el), csupán száz százalékig költőivé teszi, magyarán, egészen mást jelent az „önmagam“ és a
„mások“, mint a katedra filozófiában. Ilyen az ő „emberi arcú dadaizmusa“. Az emberi arcú
dadaizmusra a legjobb példa egy korai verse, a Galibabu abuliba. Íme a vers kezdő sorai:
Hualibahualiba
futalibafutaliba
abulibaabuliba
bugilibabugiliba
csacsilibacsacsiliba
haalibahaaliba
bualibabualiba
apalibaapaliba
De külön írva: hu a liba hu a liba / fut a liba fut a liba / a buliba a buliba / bugi liba
bugi liba / csacsi liba csacsi liba / ha a liba ha a liba / bu a liba bu a liba a paliba a paliba
Mindjárt egy kicsit másként hangzik. A 40 soros vers a lányról szól (khm, khm a libáról),
pontosabban a lányról, aki buliba megy, és hát, idézem: ad a liba ad a liba / kap a palikap a
pali. Hogy miért? Hát ez is kiderül: aby luba u balila – vagyis hogy a Luba lebabázzon. Hát
ilyen egyszerű. De nagyszerű.
A vers egyáltalán nem szól világrengető dologról, csupán a gyereknemzés egy módjáról. A
lány azért megy a buliba, hogy társat fogjon magának, és ha szerencsés, odaadja magát neki.
Házasságról nincs szó, de ha a lánynak szerencséje van (vagy pesszimista esetben:
szerencsétlensége), az is bekövetkezik. A lehetséges szirupos helyzetet dadaista módon végzi
ki a költő. A 40 soros költemény néhány szóból áll, s ezek között is a liba szó ismétlődik a
végtelenségig. A liba szó nem túl okos lányt jelent. Mondhatni butát. (Ha megdühödik a pasas
a nőre, libának nevezi, ami csak egy fokkal jobb, mintha tettlegességre menne.) A liba tehát,
hogy úgy mondjam, kulcsszerepet kap, minden a liba körül történik, még a szerencsétlen pali
is bedől neki. És még külön a néhány szóról: Hua (hol a) fut, buli, bugi, ha, csecse, mama,
papa stb.
Néhány szó, és mégis, nem ereszt el a vers, mert a vers mindenekelőtt ritmus, továbbá a
szavak játéka, és ne feledjük, a szavak egybeírása egészen más hangzást ad a versnek, mintha
a magyar nyelv szabályai szerint írnánk le. Csupa szabálytalanság? A nyelvhelyesség
felrúgása? A szlovák mondat belekeverése a magyar szövegbe? A csupa szabálytalanságtól
lesz, paradox módon, a szöveg verssé. Ha prózában mondanánk el a verset, ez egy
duplafenekű semmitmondás lenne. Egy közhelygyűjtemény, a közhelyeknek a közhelye. De a
szabálytalanság játékossága jó verssé teszi, mert megnevettet bennünket – és ez a célja! (A
versben, ha igazi költő írja, a legnagyobb közhely is virágba borul, mondanám képzavarral.)
Mondhatni, leleplezi a libát, méghozzá úgy, hogy nem sérti meg, mint a szatirikus vagy
parodisztikus írások. Ez, ha távoli rokont emlegetnénk, Weöres Sándor-i és Zs. Nagy Lajos-i
gesztus. Akárcsak az l, g, b, hangok jelentésformájú ereje. Mert többek, eloldódnak szimpla
betűktől, holott jelentésképző erejük már nincs, mint a szavaknak. De valamilyen
jelentésformájú eleme mégis van, csak hát az Isten tudja, hogy mi... Szerintem a költő sem
tudja, hogy mi, de tudja, hogy ez idevaló. Nos, nagyon kevés költőnek van füle az ilyesmihez.
És ettől száz százalékos költő Bettes István, és teljesen mindegy, hogy hol született,
Rimaszombatban vagy épp New Yorkban.
Bettes versei egy tömbből faragottak, játékosak és mégis filozofikusak, de a játék előbbre
való a filozófiánál. A szójátékok (olykor a legabszurdabb szójátékok) nélkül a vers elszürkül,
egy lesz az ezer átlagversből. Szójáték és ritmus, ezek a bettesi költészet alappillérei, melyek
az iróniát szolgáltatják. Nagy Pál Szentkuthy stílusáról szólva megjegyzi, hogy az új
regénystílusnak a szójáték lesz a sarokköve. „A mű nem tanúságtétel a külső valóságról,
hanem maga a valóság, a leírtak a narrátor fejében léteznek“ ˗ írja. Ez igaz Bettesre nézve is.
Függetlenül attól, hogy Bettes ismerte-e vagy sem Szentkuthy írásművészetét, részben azonos
úton járnak. De csak részben! Szentkuthy egy maratoni hosszúságú regényt írt, a Prae -t,
Bettes viszont viszonylag kis terjedelmű versek tömegét. Míg Szentkuthynál filozófia és
szójáték kart karban öltve együtt jár, Bettesnél a játék az elsődleges, a filozófia csak
másodlagos vagy egyáltalán nincs is filozófia – vagyis sokkal könnyedebb, és persze
könnyebb is megtanulni. Legszélső esetben Bettes a dadaizmushoz áll közel, Szentkuthynak
pedig semmi köze a dadaizmushoz. Ezenkívül még van egy probléma Bettes költészetében.
Az, hogy a szójátékos-ritmusos vers egy idő után kioltja magát. A „clown“-nak is vannak, ha
nem is rossz, de kedvetlen napjai. Ilyenkor jobb, ha nem ír verset, mert csak önmagát ismétli.
(No, de ez minden költőnél és prózaírónál előfordul.)
Z. Németh István versei
Első köteteit el lehet felejteni, holott nem olyan rosszak, mint Adyéi. De mégis: olykor-
olykor szentimentalizusba téved, olykor-olykor világfájdamas, olykor-olykor patetikus –
szóval az első kötetek minden nyavalyája megkísérti. Az igazi Z. Németh-vers a Rulett-tel
kezdődik, a filo zsófiával és a rándulásokkal, mely verset éppen Bettes Istvánnak ajánlotta.
Már nem kirándulunk, csak kiábrándulunk, úgy érkezünk meg, hogy nem is indulunk.
A szlovákiai magyar költőnek, akár akarja, akár nem, minden útja ide vezet, ha egy kicsit
tiszteli a valóságot, és a fellegben járkálók helyett egy pillanatra megáll és körülnéz. Finoman,
de egy kicsit groteszkül, mert a groteszk bizonyos távolságot teremt a megélt és a lehetséges
valóság között. Mert a lehetséges valóság, tulajdonképpen, azáltal válik groteszkké, hogy a mi
körülményeink között lehetetlen és vágyálom. Megfogod, és akkor veszed észre, hogy a
semmit fogtad meg. Egy illúziót. A kisebbségi magyar irodalmakban túlságosan gyakori az az
eset, amikor a költő vagy az író szentként tiszteli a valóságot (vagy amit annak gondol, mert a
valóság lehet, hogy egészen más), és közvetlenül leképezi, mint a fényképész, aki még nem
tud bánni a fényképezőgéppel. Ezt nevezik úgymond valóságirodalomnak, amelynek a 90 %-a
a felszínt vakarja meg, a képzelet meg a fantázia hiányzik belőle. Ehelyett jön a
szentimentalizus, rosszabb esetben a pátosz, és egyfajta kiüresedés, csömör a tapasztalt olvasó
részéről.
Z. Németh is hasonlóképpen indult, bár az „agya” másképpen járt, s ez olykor az első
kötetéből is kiderült. Nem tudom, hogy fölszabadította-e őt Tóth László vagy Bettes István,
de ha fölszabadította is, elég volt arra, hogy a saját útján induljon el, amely már se nem Tóth,
se nem Bettes. A fényképész megtanulta a fényképész szakmát, és egyre merészebb versekkel
jött elő. Ez – persze szigorúan magánvélemény – a második, a döntő fejezete az igazi íróvá
válásnak. A képzelet és a fantázia műve, méghozzá Z. Németh képzeletéé és fantáziájáé –
magyarán túljutott a kezdő költők görcsösségén (amelyben a legtöbb költő örökre
benneragad). Hogy történetesen a groteszk irányába indult el, az kifejezetten a kisebbségi
létéből adódik. Úgy érkezünk meg, hogy nem is indulunk – ez számomra, kisebbségi számára,
már-már örök igazság, viszont a többségi ember számára nehezen fölfogható, ámbár nem
kétséges, hogy ha erőfeszítéssel is, de megemészthető. Csak bele kellene helyezkednie a nem
magyar állampolgár, mégis magyar helyzetbe. Ez persze nem lehetetlen, sőt, a kiválóbbak
még meg is értenék a szellemes, de nem cinikus költői játékot, amely a töltött líra két
személyre címen hangzott el, általános derültséget keltve. Íme egy idézet a versből: líra ha
olyan akár a láva / de hogyha lőre már meg is van lőve / rádfogják majd hogy ime új Lővy /
akit a puska tanít meg lőni.
Nos, ez is majdnem dadaizmus, de csak majdnem. A nyelvjáték távolról sem válik
egyeduralkodóvá Z. Németh költészetében. Azok a versek a fontosak, amelyekben indulat és
rezignáció, lázadás és beletörődés egyazon versben mutatkozik meg, különösképpen a
szonettekben, melyeknek Z. Németh a legelső számú képviselője a szlovákiai magyar
irodalomban (ha a szlovákiai magyar irodalomról még beszélni lehet). A szonett mutatja meg,
milyen a költő. Szonettet csak az ír, aki szakmailag is kellőképpen felkészült nagyobb
mondanivalók kihordására. A Triatlonban számos nagy kompozíciót hord ki a költő – de nem
látványosan. Így a felületes olvasó (s valljuk be, néha a nagy sietségben felületesen olvasunk),
elsiklik fölötte. A másik újdonság bizonyos régi (és híres) versek újragondolása, pontosabban,
iróniával való feltöltése. Egy példa mutatóba: „még nyalnak a völgyben / az esti vigécek.“
Majd a következő sorban: „még zöldell a hársfa / az aknamezőkön.“ Ugye, jó? Vagy nem jó?
Én mindenesetre az aknamezőn zöldellő hársfát az egész 20. századi történelem egyik
jelképének tartom. A legjobb Z. Németh versekben a nyelvjátékok és a kosztolányis kínrímek
a múlt század abszurditásai felé mutatnak. Petőfiből (és Aranyból ugyanabban a versben) Z.
Németh István lesz. Helyes? Miért ne lenne helyes? Hiszen a 19. század és a 20. század között
jelentékeny a különbség. (Sajnos.) Z. Németh úgy 20. századi, hogy a folyamatosságra is
rámutat, a 19. század és a 20. század ellentétére, hiszen ugyanannak a történelmi folyamatnak
a részesei lettünk, csakhogy a 20. században, fordított irányban. Ehhez pedig csakis az irónia
a legközelebbi módszer.
Zs. Nagy Lajos, Bettes és másfelől Z. Németh költészete között finom módszetani
különbségek is vannak, ami az első olvasásra hajlamos elsikkadni. A szójátékok Zs. Nagy
Lajos és Bettes számára gyakran ötletszerűek, egyszerűen nincs szíve kihagyni egy szójátékot.
Különösen Bettes számára igaz ez. Z. Németh viszont annyit emel át, mondjuk a
gyermekverseiből, amennyi éppen szükséges a mondandó megerősitéséhez. Mondhatni úgy,
hogy mélyebb gondolkodó? Azért ezzel is csínján bánnék. A vers sikeres vagy nem sikeres
voltában nem a gondolkodás a döntő szempont. A legnagyobb magyar gondolati költőnek,
Babitsnak volt elsőrendű feladata, hogy a gondolkodást költészetté lényegítse, s ez olykor
csakugyan sikerült neki.
Tőzsérrel, az intellektuális líra megteremtőjével az élen, a szlovákiai magyar irodalom
legalább harminc éve gazdagítja a magyar költészetet, ha ez, sajnos, eléggé nem is
nyilvánvaló. Zs. Nagy Lajos, Tóth László, Bettes István, Z. Németh István azok közé a költők
közé tartozik, akik a magyarországi főbb irányzatokat – éppen a játékosan groteszk voltukkal
– megkerülték. Pécsi Györgyi szerint „idegen test“-ek a kortárs magyar irodalomban.
Valóban, harmincegynéhány év után. Zs. Nagy Lajos, Bettes és Z. Németh után fölvetődik a
kérdés, még mindig idegen test-e a kortárs magyar irodalomban, s ha igen, beszélhetünk-e
egyetemes magyar irodalomról? Éppen Z. Németh és jó néhány kortársa vissza próbája
csempészni a felvidéki magyar irodalmat a tudatunkba? És éppen, paradox módon, a
magyarországi irodalomnak köszönhetően? És ezúttal jogosan? No, maradjunk abban, hogy
ez nehéz kérdés.