Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Nem véletlen. Töprengések a kortárs irodalom helyzetéről Lackfi János Véletlen című verse kapcsán (esszé)

Nem véletlen. Töprengések a kortárs irodalom helyzetéről Lackfi János Véletlen című verse kapcsán (esszé)

A kortárs vers, és eleve minden, ami kortárs, szükségszerűen magában tartogatja a
jegyet, magán hordozza, mint a szeplőket, hogy az olvasó, a laikus műértő ellen készül
merényletet elkövetni. A kortárs mű – minőségétől függetlenül – egy terrorista, mely a
legalattomosabb módon tesz az áldozatai, a cseleinek kiszolgáltatott, szegény olvasó-/néző-
/színházba járó/szoborleső etc. közönség ellen.
Míg egy film – köszönhetően a képeknek – valamelyest több kapaszkodót ad a
befogadónak, addig a kortárs vers ravaszabbul jár el, s szépen elbont minden korlátot, leszerel
minden fogantyút.
A kortárs vers – más művészetekhez hasonlóan – kényelmetlen konkurenciák
árnyékában kívánja az érvényesülést, s bár ezek a konkurenciák elismerésnek örvendenek a
kortárs költő szemében, az igazán komoly gondot az okozza, hogy a kortárs olvasó fejében az
irodalom teljes terét kitöltik/egyedül/kizárólag ezek vannak jelen. Az Arany-, Ady- és József
Attila-versek, mint egy bója, állandó viszonyulási pontként vannak jelen. Egy-egy szerző
irodalomtörténeti kanonizálásának megindulása még garantáltan nem biztosítja az olvasók
körében való érvényre jutást, a névnek és életműnek pedig a megtapadást. Kortárs költő az,
aki él, lélegzik, szerepel a tévében, a rádióban, interjút ad, könyveket ad ki – vagyis látható,
„jelen van”, ugyanakkor a publicitás a széles körű támadhatóságra is lehetőséget ad.
A közelmúltban kisebb botrányt kavart a 9. osztályos Magyar nyelv és kommunikáció
tankönyv 35. oldalára felvett „Véletlen” című Lackfi János-vers, mely így szól:
Csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten
kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem
koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem
fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten
depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben
könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem
vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen.
Önmagában a vers nem kellene, hogy értelmezési gondokat okozzon, mind a
szemantikai nyakatekertséget, mind a befogadást akadályozó nyelvi fogásokat nélkülözi a
szöveg, nem szándéka tehát az olvasó félrevezetése, az értelem ravasz megleckéztetése.
Másról tanúskodik a különböző fórumokon a vers alá írt – nem kevés! – komment!
Itt tegyünk egy kis kitérőt. Mitől lesz modern a művészet? A kortárs vers általában a
mindennapi életben fellelhető szavakat használja, hétköznapi szituációkat gondol és értelmez
újra, s elveti-elvéti a rímet és a ritmust, tömbökben mutatkozó szövegszörnyek olvasására
kényszeríti rá a Petőfi Sándor kétnegyedes ütemein nevelkedett, felkészületlen olvasót. A
kommentek ugyan nem reprezentatív jelleggel, de mintha arról adnának számot, hogy a hazai
olvasáskultúra olyan ősrégi fogalmak megemésztésével küzd, mint az irónia, s látóterében
sehogy sem ér össze a költészet a humorral, mert a költészet komoly, vérre menő dolog,
minden szava szent, s a panteoni magasságokban érvényesülő szövegekbe nem illik holmi
utcáról felszedett szavak használata. (Ezért van az, hogy a tankönyvek rendre kifelejtik, a
magyartanároknak meg egyszerűen nem jut az eszébe, hogy az irodalom megszerettetéséhez
elővegyék Arany János humoros-fricskázó verseit, Heltai Jenő viccesen erotikus dalait,
Kosztolányi rímjátékait vagy Karinthy Frigyes nyelvi trükkjeit.) Nem illik, még ha azok a
szavak történetesen a való életből származnak is, egy-egy buszon hallott beszélgetésből, női
magazin újságcikkéből, zöldséges pultok vagy közértek ártábláiról.
A jó vers fogalma a laikus olvasó esetében a rímben, az őszinteségben és a
hitelességben ölt testet. E három fogalom már egyenként is bajba kever, nemhogy egyszerre!
A rím meghatározása még többé-kevésbé világos, s mindenki objektív képpel rendelkezik
róla: a Pallas Nagylexikon definíciója szerint a rím: „a verselés egyik fontos eleme, mely a
ritmus azonos helyzetű szakaszainak kezdetét vagy végét ugyanazon hangok vagy szótagok
ismétlésével még jobban kiemeli.” Horváth Viktor: A vers ellenforradalma című könyvében
ezt írja a rímről: „Rím: A szövegben visszatérően ismétlődő prozódiai és/vagy akusztikus egyezés
vagy hasonlóság. A nyugat-európai versrendszerben írt magyar versek esetében hímrímre csak
hímrím, nőrímre csak nőrím felelhet.„Az őszinteség és a hitelesség azonban már nem adja ilyen
könnyen magát. Mit jelent egy vers szempontjából e két fogalom? Pilinszky János az egyik
fiatalkori versében[1] gyújtogatással fenyegetőzik, József Attila korai versében[2] pedig
öngyilkossággal. Őszinte-e a Petőfi nevével jegyzett, Borozgatánk apámmal című vers, holott
állítólag a költő nem bírta a bort, s hogy van az, hogy Ady Endre egyszerre volt „Góg és
Magóg fia” és „Dózsa György unokája”? Szijj Ferenc Biztos tudat című versében a szülei
betegségéről, a kórházi állapotról, a halálról ír, s Oravecz Imre legújabb versei nem kisebb
súlyú témákról, az öregségről, az egyedüllétről, a kegyes, gyors halál vágyáról számolnak be
tárgyilagos pontossággal. Ebben rejlik az őszinteségük, a hitelességük? Ettől jó versek?
Pontosan mit kér számon őszinteség és hitelesség címszava alatt a verstől az olvasó? Amatőr
versblogok anyagai közt nem egy vers szól szerelmi bánatról, egy barátság végéről, az
öregség közeledtéről, vélelmezhetően tökéletesen hitelesen és az őszintén, szívük összes
fájdalmával és őszinteségével: az ezeken az oldalakon elérhető hozzászólások is ezt emelik ki
[1] „A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.”
[2] „Katómtól bucsut veszek: / aztán, - öngyilkos leszek!” (1921 tavasz).
és értékelik érdemként. Találkozik-e egy amatőr szerző versének őszintesége Szijj Ferenc
vagy Oravecz Imre versének őszinteségével? Míg az amatőr költő a „mindent el akarok
mondani” elvével ír verset, s tálalja a nyelv hétköznapi konyhájából kivehető szerkezetekkel a
mondanivalóját, addig Szijj vagy Oravecz csavar egyet az egészen, s őszintesége tárgyi
anyaggá, költői eszközzé válik, nem kevésbé, mint egy metafora vagy egy kép, s ehhez
csatlakozik még a tudatos válogatás. Míg a jó költő szelektív, addig az amatőr hulladék-
guberál.
De mi a helyzet a hitelességgel? Az amatőr általában a kettőt – őszinteség és hitelesség
– rendre összekeveri, s a személyes adatok és élmények versben rögzítésével megelégszik.
Szijj Ferenc Biztos tudat című versében a következőt írja: „Magányos a szemem, ha nincs
sötétség.” Mit írna le egy amatőr költő? „Magányos a szemem, ha nincs fény.” Ez elsőre
hiteles. A fény hiányában a szem funkcióját nem látja el, a sötétségben nincs mit látnia.
Egyedül marad. Magányos. Ennek, akármennyire is igaz és hiteles, vajmi kevés köze van a
költészethez. Szijj Ferenc egyetlen szót változtat meg a mondatban, úgy, hogy az egyszerű
mondat egész jelentése megváltozik tőle. Érdekesebb, gondolkodásra késztetőbb formában
mutatkozik, ami arra biztat, hogy újragondoljuk, megkérdőjelezzük, felülbíráljuk a látásról és
az érzékelésről addig kialakult elképzeléseinket. Egy szón, egy főnéven múlna a költészet, a
valódi hitelesség? Néha igen, egy jól elhelyezett szón, mint a bokszoló győzelme egy ügyesen
kivitelezett bal horgon.
És akkor néhány – az érthetőség kedvéért picit stilizált – komment.
„Az az undorítóan aljas az egészben, hogy ez a vers egyáltalán megszületett egy államilag
díjazott, agyonpatronált költőtől, és az, hogy ezt nem dobta a szemétbe, vagy csúsztatta a fiók
mélyére. Hanem megjelentette a legtöbb példányban kiadott tankönyvben. Mert bizonyára
megkérdezték tőle, hogy betehetik-e.”
„Miért kell kortárs irodalmat tanítani? Azt fedezze fel mindenki saját maga, azt, ami tetszik
neki, és ami érdekli! A régi, nagy költőkről érdemes tanulni, a kortárs irodalom rohad!
(Tisztelet a kivételnek, akad azért, de kevés. ”
„Azért, ha nem haragszik meg érte a világ, én ezt a förmedvényt nem nevezném versnek!
Kabaréban előadva kupléként jó is lehet, de ne említsük egy lapon a KÖLTÉSZETTEL!”
Az idézett három komment valamennyire lefedi a kortárs vershez való közeledés során
képződő félreértések egész sorát, s ezen az sem enyhít, ha figyelembe vesszük, az idetévedt
olvasó intézményes keretek közt utoljára a tankönyvekben találkozott a verssel, mint az
emberiség, a humánum szolgálatában álló műalkotással. A legtöbb hozzászólás nyílt támadás
a kortárs ellen, s majdnem mindegyik a jól bejáratott, régi költők versei után áhítozik, Petőfi
és Arany, Babits és Kosztolányi után. Az egész történetben a megfeledkezés a legszomorúbb.
A megfeledkezés arról, hogy valaha Balassi Bálint is kortárs volt, nem kevésbé Ady Endre, s
nem kis időbe telt, míg megkapták az igazolt minősítést: don’t touch, klasszikus! A kortárs
vers a kommentelők egybehangzó véleménye szerint sokszor az érthetetlensége miatt nem
fogyasztható. A hozzászólók az eddigi gondolkodásukhoz mérten viselkedő verseket várnak
el, az értelmezési mezőjükben helytálló szövegeket, s ugyanazt a kritikai megközelítést
szeretnék alkalmazni egy Tandori Dezső-versnél, mint amit egy Tompa Mihály-versnél
megtanultak. Kérdés, mennyire érti az Tompa Mihályt, aki Tandori Dezsőt nem? Az olvasás a
szövegek változásával kellene, hogy fejlődjön, s semmi nem támasztja alá azt a feltételezést,
hogy a szöveg direkt akadálya a befogadásnak, s nem az olvasóban, az olvasó szöveghez való
alkalmazkodási képességében bujkál a hiba, mint a megfázás. Az éli túl a kortárs költészetet,
aki, mint az állatvilág egy része, alkalmazkodik a megváltozott környezeti körülményekhez, a
szélsőséges időjárás kihívásaihoz. Egy-egy szélsőségesnek ítélt szöveg és a fogékony olvasók
között idővel megteremtődik a kontextus, s ha kevesen is vannak, azért a kortárs költészet
rajongói tábora kialakulófélben van.
De térjünk vissza a kommentekhez.
Több komment a tizenévesek védelmében kel ki a vers szövege ellen. Egy 14-15 éves
fiatal az általános iskolában a huszadik századi irodalomból már megismerkedett Radnóti
Miklós és József Attila életművével, tudatában van a holokausztnak, az ’56-os magyar
forradalomnak, anyanyelve a szleng, s nem ismeretlen előtte a „csúnya” beszéd (ha
máshonnan nem is, Csokonai,[3] Petőfi[4] és Kosztolányi[5] verseiből), és a kifigurázás,
szarkazmus, az irónia sem idegen tőle. Alapvetően egy mindenre nyitott, több
információcsatornából táplálkozó tizenévessel van dolgunk, akinek – ha kialakult, ha nem –
véleménye van. Képes elmondani saját benyomásait egy szövegről, képes azt elutasítani vagy
elfogadni. A problémát az irodalomoktatás steril oktatási kultúrája, a szövegekhez
fertőtlenítővel, gumikesztyűvel való közeledés tragédiája, s a nagyon messziről indulás (vö.
[3] „Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek, / Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek”.
[4] „Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!”
[5] „Nyald ki a seggem Karinthy!”
Ó-magyar Mária Siralom etc.) okozza. Kukorelly Endre jól foglalja össze a helyzetet a Lil(l)a
legyező – A kortárs irodalom helyzete az oktatásban című írásában. „Beszél róla, beszélteti,
szól helyette is, a jelen emlékezik, prezentál, magyaráz. Visszafelé, kortárs műveken
átolvasva, innen ért(elmez)ve látszik igazán bármi a tradícióból, a visszafelé olvasás mutatja
fel és konzerválja a régiséget. A régi az újhoz képest az, ami, nélküle legjobb esetben is tiszteletre méltó,
nem igazán érthető, magányos leporolandókat szemlélgetsz. Új Mű annyiban új és mű, amennyiben a
saját elődje is, melyet tartalmaz. Nem is képes nem tartalmazni: anti-tradicionalista
koncepciók a leginkább, ezek vannak a legerősebben „kiszolgáltatott” helyzetben attól, amitől
szabadulni akarnának. Ahelyett, hogy az iskola az iskolást ezen a zsinóron eresztené alá az
amúgy túlságosan is vonzó mélységekbe, fölös erőfeszítésre késztetve fölfelé mászatja. És az
szenvedés.”
Az általa javasolt visszafelé utazás az irodalomban az intelligens olvasás
elsajátításához járulna hozzá, ahogy az is, ha szabadabban kezelnék az irodalomtanításban az
irodalom történetét, már csak azért is, mert az nem egy kronológiai szigorúsághoz illeszkedő
rendszer, nem lineárisan következik egyik mű a másikból, sokkal inkább a szabadabb,
mozaikosabb építkezést követi. Oravecz Imre verseiből könnyebben megérthetjük Weöres
Sándort, s Weöres Sándorból a több ezer évvel korábban született misztikus szövegeket. Nem
kisebb nyereség lehet még, hogy a kortárs költészet tárháza sok ügyes újságírófogásokkal
manipulált cikk megértésére, a média technikáinak kicselezésére tenné fogékonnyá az olvasót,
ha beszélhetnénk több ezres létszámot tömörítő olvasói táborról. S az irodalom múltjában
tovább merészkedő könnyebben észrevenné akár a Nyéki-Vörös Mátyás egy-egy szándékolt
rémisztgetős-poklos kelléktára mögött a megbújó ravasz cselt, Janus Pannonius humorának
segítségével és fülledt erotikát vastagon tartalmazó művein keresztül szépen rálátna a
reneszánsz vulgáris világára, vagy Pasolini filmjeire. (Hogy Pannonius mennyire a
kortársunk, elég hozzá kézbe vennünk Orbán János Dénes nemrég kiadott, Pannonius-
átköltéseket tartalmazó verseskötetét).
A kortárs szöveg menő, a kortárs szöveg a miénk, nem árt a használata.
A vers kapcsán nem egy hozzászóló úgy jár, mint Nicky Hornby CiciKrisztus című
novellájában a biztonsági őr.[6] A kommentelő Lackfi Jánost támadja, a vers keltette ellenszenv
[6] „És akkor viszolyogtam tőle. Két perccel azelőtt még tetszett, most meg gyűlöltem. És gyűlöltem a fickót is,
aki csinálta. Buzi állat. Odamentem, hogy megnézzem a művész nevét, és kiderült, hogy egy nő az. Martha
Marsham. Hogy csinálhat ilyet egy nő? – gondoltam. Azt megértettem volna, ha valami pasi csinálja, akinek túl
sok pornóújságja van otthon, és nincsen barátnője. De egy csaj? És reméltem, hogy valakinek sikerül valahogy
a szerző személye ellen irányul, holott nyilvánvaló, hogy a vers szövege a vers írásának
pillanatában azonnal és végérvényesen levált a szerző Lackfi Jánosról, s önálló, saját életet
kezdett, innentől az olvasónak képezi tulajdonát, vele lép közeli, intim kapcsolatba. A vers
szerzője a háttér jótékony homályába került, s a reflektorfényt onnantól az olvasó figyelme
veti rá. Szögezzük le végérvényesen, a globalizáció világában nem születik olyan produktum,
ami idővel nem találja meg a maga befogadó közegét, rendszeres használóit. A sokat
szidalmazott bevásárlóközpontok, plázák, az emberi kapcsolatok elidegenedésének vádjával, a
magánélet nyilvánosba való áttolódásával, egy újfajta közösségiességgel rágalmazott
Facebook és egyéb kommunikációs terek létezését a befogadó közeg legitimálja, ezzel pedig
egyértelműen annak szükségszerűsége mellett teszi le a voksot. A műalkotások soha nem
környezetük kizárásával születnek, létrejöttük elengedhetetlen velejárója nem egy befolyással
rendelkező tényező. A közösség, amiben az alkotó él, a korszak és a társadalom, amiben,
vagy, amiknek a hatására a mű létrejön. Andy Warhol Brilló dobozai akármekkora tiltakozást
váltottak is ki a „műértők” között, nem egyebet tettek, mint alkalmazkodtak a fogyasztói
társadalom elvárásaihoz, a giccsre és a bóvlira nyitott közösségek igényeihez, csak épp a
művészet címszava alatt követték el ezt a támadást az éles kritikai vélemény
megfogalmazásához. Lackfi János verse – s számos példával élhetnénk még – szintén nem
egyebet tesz, mint a hétköznapi nyelvből kiemelt szövegek torzított formában visszaadásával,
versbe ültetésével figuráz ki, mutat meg, tár fel egy-egy problémát, a fiatalok nyelv- és
szlenghasználatát, mindezt egy ma már klasszikusnak számító vers ritmusába ültetve. S ahogy
Hornby novellájában a festmény alkotója megállapítja,[7] úgy Lackfi János is célt ért, a verssel
helyzetbe hozta az olvasókat, nem egy, kortárs verset soha nem olvasó kommentelőt,
párbeszédet, vitát – most tekintsünk el a vita minőségétől – kezdeményezett a kortárs
költészetről, a költészet mikéntjéről, a nyelvhasználatról, mindarról, amiről sokan
gondolhatják, nem érdekel és nem foglalkoztat már senkit: az irodalomról és a kultúráról. A
modern művészet címszava mindenre ráillik, amihez úgy érezzük, közünk van, mozgásba hoz,
felháborít, foglalkoztat és vitát generál, azaz, egy semmit nem keltő kortárs szöveg halott és
érvénytelen marad, semmiképp nem modern.
A tankönyv. Hol a vers tere? Bach zenéje másképp szól a Zeneakadémián, a Mátyás
Templomban vagy egy autóparkolóban? A vershez rendelt tér befolyással bír a vers
szétcsesznie ezt a képet, és, mondtam magamban, én ugyan nem fogom leállítani őket, ha nekikezdenek. Talán
még segítek is nekik. Mert ez azért felháborító, hát nem, Jézus csupa ciciből? Ez nem rendjén való.”
[7] „A művészet lényege a provokáció. Hogy reagálást váltsunk ki az emberekből. És én megtettem. Művész
vagyok.”
akusztikájára, némi túlzással, jelentésmódosítást hajt benne végre? Hogyan szól a vers egy
aluljáróban? Néhány éve Kelemen Barnabás hegedűművész Joshua Bell ötletéhez hasonlóan a
Blaha Lujza téri aluljáróban adott elő Bach-darabokat.[8] Rosszul tette? Hovatovább Bach
zenéje nem illett oda? A tankönyv sokak szemében templom, szentség, abba akármilyen, a
mai világhoz közelítő, a jelen fragmentumaira reflektáló, társadalomkritikát megfogalmazó
szöveg nem kerülhet, a tankönyv a régi idők dallamos, emelkedett szövegeinek a
privilégiuma. Egyesek attól tartanak, a tankönyv legitimálja a kortárs költői ámokfutást, félig-
meddig útlevelet nyújt a halhatatlanság országába. Ez a cím pedig sokak szerint rég halott
vagy rég öreg költők megtisztelő kiváltsága. Pont ez a baj a korábban megjelent
tankönyvekkel, hogy kerülték a kortárs tónust, s a költők életét is mintegy úgy tárgyalták,
mintha unalmas, poros emberek lettek volna, s akikhez és akiknek az írásaihoz – a nagy
időbeli távolság miatt – semmi közük. Az újabb típusú, a kortárs szerzők és szövegeik felé
nyitott tankönyvek, ha az oktatás rosszul vagy egyáltalán nem használja (ki) őket,
végeredményben nem sokat érnek, s a régóta fennálló probléma erősödik tovább, hogy a
huszadik századi irodalomnak a tanítása körülbelül Radnóti Miklós életművével ér véget, s
hol van még Weöres Sándor, Pilinszky János, Szőcs Géza, Schein Gábor, Borbély Szilárd,
Takács Zsuzsa költészete?
Érdemes elidőznünk a szakmaiságot, a művészet, mint üzlet kategóriát kifogásoló
megjegyzéseknél. Kosztolányi írja egyik, Kner Imrének címzett levelében: „Nekem
magamnak kell ellátnom a lapokat és a bírálókat (kik könyvemről írnak) ajánlott könyvekkel.
Ez már a budapesti sajtóetikett. Épp ezért kérek erre a célra 60 példányt. Minthogy minden
lapnál legalább két példányt kell elhelyezni: az egyik, a hivatalos példány a szerkesztőé, a
másik azé, aki ír róla.” Kosztolányi nem bízta a véletlenre a könyvéről megszülető
recenziókat, a könyv reklámozásában határozottan részt vett. Ma is élne az önmenedzselés
módszereivel, kihasználná a lehetőségeket, s rádióban, tévében beszélne, különféle tematikájú
show-műsorokban lenne meghívott vendég, előadásokat tartana, írói Facebook-oldala lenne,
könyvtrailert vetne be a műve népszerűsítésének hatékonysága érdekében, írói ügynökirodát
működtetne. Akit ez bánt, valamit nagyon másképp gondol a művészről, s még nagyon mást a
kortárs művészről. Andy Warhol, Salvador Dalí, Ernest Hemingway külön kultuszt
teremtettek maguk köré, s a műveiken kívül a jelenlétükkel, a szerepléseikkel igazolták
magukat s a tevékenységüket. A középkori iniciálék festői számára nevük rögzítése
szükségtelen volt, de mára az életmű építéséhez a szerző is nagyban hozzájárul, s nem egy
[8] https://www.youtube.com/watch?v=F248_qCn9TE
jelentős kortárs költő – Térey János, Lanczkor Gábor vagy Gerevich András – Facebook-
oldalt indított könyve számára.
Összegzésképp egyrészt megállapítható, a kortárs irodalomolvasás és
szövegértelmezés helye kibővült, s a folyóiratok és irodalmi estek határán kívül megnyíló tér
alkalmat ad a „hétköznapi olvasók” véleménynyilvánítására, gondolkodására a kortárs
irodalomról, másrészt az olvasói vélemények továbbgondolást sürgetnek, hogy milyen
formában lenne a legcélravezetőbb a kortárs irodalom tanítása, esetünkben a költészet
megismertetése és megértetése, akár az iskolai oktatásban, akár azon jóval túl.