Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Szerb Antal – ma (Havasréti József: Szerb Antal)

Szerb Antal – ma (Havasréti József: Szerb Antal)

Új monográfia jelent meg Szerb Antalról (1901–1945), a kivételesen művelt és kivételesen
szellemes íróról, akinek regényíróként és irodalomtörténészként is sikerült maradandót alkotnia.
Vannak, akik Szerb Antalt főként irodalomtörténésznek tartják, aki mellesleg prózát is írt. Mások
elsősorban remek prózaírónak tekintik, akinek tudományos teljesítményét talán nem is kellene
egészen komolyan venni. (A további, lehetséges variációk felsorolásától most inkább
eltekintenék.) Az újabb magyar irodalomtörténetek hol mint prózaírót, hol mint irodalomtörténészt
mutatják be. Maga Szerb Antal A világirodalom története előszavában így írt saját munkájával
kapcsolatban: „Ötven év múlva könyvemben az akkori szakembert már nem az fogja érdekelni,
amit a régi és új írókról mondok benne, mert azt úgyis fogja tudni, hanem az, amit a mai olvasóról
mondok; mert addigra már irodalomtörténeti adat az is, hogy mi tetszett ma és mi nem.
Könyvemben ötven év múlva az lesz érdekes, ami addigra elavul benne, az, ami a mai felfogásra
jellemző.” (Magvető, 1996: 11–12.)
A Szerb Antal­életmű szakirodalma igen nagy: két bibliográfiája is van (Szerb Antal
bibliográfia, szerk. Tóbiás Áron, FSZEK, 1961; Szerb Antal bibliográfia, szerk. Nagy Csaba, PIM,
2001), emlékkötetek jelentek meg róla (Akitől ellopták az időt, szerk. Wágner Tibor, Kráter, 1996;
Visszaperelt idő, szerk. Wágner Tibor, Krónika Nova, 2005), két kötetben gyűjtötték össze a
recepció jó részét (Tört pálcák 1–2. szerk. Wágner Tibor, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999; 2000),
hogy az azóta is folyamatosan megjelenő írásokról ne is szóljunk. A szerző a kötet utószavában
megjegyzi: „Könyvem számos helyen épít a Szerb­művek kritikai fogadtatására, de egy
kifejezetten recepciótörténeti fejezet szétfeszítette volna a tervbe vett munka kereteit.” (669.)
Meg kell még említeni két kiadványt, melyekre a monográfia szerzője is erősen
támaszkodik, a naplókra és a levelekre gondolok (Szerb Antal: Naplójegyzetek [1914–1943], Sajtó
alá rendezte Tompa Mária, Magvető, 2001; Szerb Antal válogatott levelei, szerk. Nagy Csaba,
PIM, 2001). Ami a monográfiákat illeti: Poszler György 1965­ben adta közre Szerb Antal
pályakezdése című munkáját (Akadémiai), ezt követte az 1973­ban megjelent Poszler­mű, a Szerb
Antal című monográfia (MTA–Akadémiai). Most pedig, negyven évvel Poszler György könyve
után, megjelent Havasréti József Szerb Antal című kötete a (Szerb Antal életművét is gondozó)
Magvető Kiadónál. A két monográfia részletes összevetésére ebben az írásban nincs lehetőség,
legyen elég annyit megjegyezni, hogy míg Poszler könyve kifejezetten irodalomtörténeti munka,
addig Havasréti kötetét inkább egy tágabban értelmezett kultúraelméleti felfogás jellemzi.
A hatalmas (720 oldalas) kötetből megismerhető Szerb Antal életútja és pályaképe, s
jóllehet a monográfia számos életrajzi kérdést érint (a pályakezdést, az írói működést, a
munkaszolgálatot), a kötet semmiképpen sem tekinthető életrajznak. A szerző időrendben haladva,
külön fejezetekben tárgyalja a korai irodalomtörténeti tanulmányokat (Az udvari ember; 1926;
Magyar preromantika, 1929), a nagy, összefoglaló műveket (Magyar irodalomtörténet, 1934;
Hétköznapok és csodák, 1935; A világirodalom története, 1941), a regényeket (A Pendragon
legenda, 1934; Utas és holdvilág, 1937; A királyné nyaklánca, 1943), s három esszét (A harmadik
torony; A világvárosi ember; Könyvek és ifjúság elégiája), ezenkívül kitér még a rövidebb írásokra,
egyes novellákra, néhány műfordításra (Casanova, Huizinga), a VII. Olivér (1941) című regényre
és a Száz vers (1943) című antológiára is.
További fejezetek foglalkoznak a korszak irodalmi intézményrendszerével, színtereivel
(így a folyóiratokkal és kiadókkal), továbbá Szerb Antal irodalomfelfogásával és
kultúraszemléletével; s többek közt olyan témák kerülnek még elő, mint a szellemtörténet és a
pszichoanalízis, Huizinga művei (A középkor alkonya Szerb Antal fordításában olvasható
magyarul) és Spengler történelemképe, Norbert Elias civilizációelmélete és Kerényi Károly Szerb
Antalra gyakorolt hatása. Szerb Antal James Joyce iránti ellenszenvének értelmezése helyet kapott
a kötetben, de számos, Szerb Antal számára fontos szerzőről alig, vagy egyáltalán nem esik szó.
Nem olvashatjuk például Chateaubriand nevét, pedig a Síron túli emlékiratok egyik bekezdését
(igaz, jelöletlen idézetként) Szerb Antal beépítette az Utas és holdvilágba – ezt csak azért jegyzem
meg, mert egyébként a monográfia Utas és holdvilág­fejezete áttekintést ad a regény
előzményeiről.
A monográfiában Havasréti részletesen tárgyalja a 2001­ben megjelent Naplójegyzetek
(1914–1943) szövegeit (például a második fejezetben, melynek alcíme: „Szerelemfilozófia és
szexualitás Szerb Antal ifjúkori írásaiban”). Szerb Antal Dulcinea című 1936­os írásának elején
(nem kevés távolságtartással) tesz említést a naplójáról. „Egyetemi hallgató koromban vezettem
ezt a naplót. Mikor írtam, bizonyára úgy képzeltem, hogy idővel óriási értéke lesz a szememben,
mert megeleveníti majd fiatal napjaimnak édes és kétes búját és örömét. De ez is tévedés volt, mint
minden, amit akkoriban hittem és vallottam.” (In Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 360.)
Meglehet, nincsen könyv hiba nélkül, de sajnálatos módon ebben a monográfiában
zavaróan sok a pontatlanság – legyen szó akár idézetekről, akár hivatkozásokról (az 1935­ben
megjelent Budapesti kalauz. Marslakók számára című írás címe például „Budapesti útikalauz”­
ként szerepel a 462. oldalon), sőt még a Szerb Antal­szonett, az „Orpheus az Alvilágban” (1944.
aug. 6.) szövege is hibásan szerepel (a Szerb Antal válogatott levelei című kötetet követve, a
pontatlan „száz téren át” olvasható a könyv 647. oldalán, a megfelelő „száz tárnákon át” helyett).
Nem kifejezetten hiba, de azért megjegyzem, hogy a monográfia szerzője, Szerb Antal 1936­os
olaszországi útinaplójára, A harmadik torony című írásra a 2002­es kiadás alapján hivatkozik (In A
kétarcú hallgatás, Magvető, 2002: 21–50.), jóllehet abban nem a teljes szöveg szerepel – a teljes
szöveg olvasható viszont a 2007­ben, önálló kötetben megjelent változatban (A harmadik torony,
Magvető, 2007). Ezzel együtt Havasréti József Szerb Antal­monográfiája – kérdésfelvetéseit és
meglátásait tekintve – feltétlenül korszerű munka, melynek legfőbb erősségét a finom
részletelemzések adják. Olyan részletelemzésekre gondolok, mint az „okkult­mágikus világkép”,
illetve az „etnikai és gender­szempontú különbségtételek” A Pendragon legendában; az utazás és a
„tájfilozófia” vizsgálata az Utas és holdvilágban; vagy a habitus, a szépség, a zártság és a
dekadencia allegóriájának feltérképezése A királyné nyakláncában. Erről a könyvről írja Havasréti:
„Szerb művei közül talán a Nyaklánc a legmozaikszerűbb. Ennek okai sokfélék: a montírozás, a
számadatok tömege, a portrék sora, az elkalandozások, a szövegbe szőtt aforisztikus
megjegyzések, valamint a rengeteg idézet és utalás. E tényezők miatt válik Szerb könyve nagyon
összetetté: elaprózott és felszínes, mélyértelmű és populáris, seious és nyegle, szentenciózus és
nagyon is sokatmondó alkotás.” (613.)
Végezetül szeretném hosszabban idézni a kötet utószavában olvasható összegző
megállapítást: „Végül pár megjegyzés Szerb Antal mai népszerűségét, illetve irodalmi jelentőségét
illetően. Szerb a populáris és az elit irodalom kettősségén belül egy sajátos köztes helyet foglal el,
a lektűrnél és a midcult­nál kicsit több, az elit irodalomnál, az igazán jelentékeny irodalomnál
kicsit kevesebb. Hazai népszerűségét és (újabb) nemzetközi sikereit részben annak is köszönheti,
hogy írásai jól összemérhetőek számos, a lektűr és a komoly irodalom határán egyensúlyozó,
nagyon művelt és nagyon formatudatos sikerszerzőével, ilyen például Julian Barnes, Paul Auster,
Milan Kundra, Lawrence Norfolk vagy éppen Umberto Eco. Az általuk művelt és képviselt
irodalom tökéletesen ’eurokonform’: kiemelkedő írni tudás, sziporkázó stílus, irodalmi és
pszichológiai érzékenység, a különleges, olykor bizarr kulturális referenciákhoz való vonzódás,
könnyed irónia és szórakoztató történetek jellemzik őket. Ebben a regiszterben helyet kaphat a
colour locale, illetve a társadalmi, a földrajzi, a lélektani egzotikum, olvasóiknak nem kell
megküzdeniük semmiféle felkavaró kulturális idegenséggel. Ezt a szövegvilágot
megtermékenyítette az irodalmi posztmodern világlátása és írástechnikája, továbbá arról sem
feledkezhetünk meg, hogy jelentkezésekor a posztmodern irodalom éppen az elit és a populáris
kultúra közötti határok eltüntetésének egyik kezdeményezője volt. Noha Szerb nyilvánvalóan nem
posztmodern szerző – mint ahogy jelentős kortársa, J. L. Borges sok tekintetben az –, de jól
olvasható a posztmodern felől: ironikus, öntükröző, kedveli az idézeteket, és van benne valamiféle
manierista báj. Mai népszerűségéhez talán az is hozzájárul, hogy életműve a jelenkori olvasó
számára valamiféle kulturális aranykort közvetít; regényei a két világháború közötti Európát –
baljós árnyaival együtt is – a polgári kultúra letűnt­nosztalgikus szigeteként ábrázolják.
Természetesen Szerb írásaiból is adatolható a társadalmi különbségek és megkülönböztetések
iránti érzékenység megléte, de legfőbb problémái életfilozófiai és kultúrkritikai problémák,
írásaiban egymást relativizálják és egymást értelmezik az olyan motívumok, mint egyfelől a
művelt polgár elegáns kulturális díszletek között élvezett békés élete, másfelől a polgári
egzisztencia törékenysége is. Szerb legjobb írásai az egzisztenciális bizonytalanságnak olyan
mítoszait, képeit, történeteit fogalmazzák meg, melyek a húszas­harmincas évek jellegzetes
irodalmi témai voltak, de sikeresen konvertálhatók a második ezredforduló – a ’mi világunk’ –
hasonló tapasztalatai felé.” (671–672.)