Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. március / Tűzáldozat a Múzeum kertben. A (proletár)diktatúra ellenségei (tényfeltárás)

Tűzáldozat a Múzeum kertben. A (proletár)diktatúra ellenségei (tényfeltárás)

1963-ban lezárult a forradalom utáni megtorlás időszaka, kiengedték
a börtönből az elítélteket (igaz, nem kis részük hosszú időre
megbélyegzett marad). A konszolidáció és az 1968 elején bevezetendő
új gazdasági mechanizmus előkészületei társadalmi, gazdasági,
kulturális, szellemi erjedést hoztak. Az emberek felejteni, élni és
építeni akartak. A hazai fejlemények, a nemzetközi enyhülés kedvező
körülményeket, feltételeket teremtett a fejlődéshez, a lassú
változáshoz.
   1968 augusztusában azonban a „baráti” országok tankjai
eltiporták a prágai tavaszt, s ezzel végképpen szertefoszlott az
emberarcú szocializmus megvalósításának lehetősége, illúziója. Nincs
tovább miben hinni. A konzervatív erők Keleten és Nyugaton egyaránt
megerősödtek.
   A Kádár-rendszer aranykorának számító, 1963-mal kezdődő és a
hetvenes évtized elejéig tartó időszakban az állambiztonsági szervek
változatlan intenzitással kutattak a közellenség után. (A PB 1963.
szeptember 10-i ülésére készült jegyzőkönyv szerint 246 659
állampolgár adatait kezelték. Közülük 5824 fő veszélyes elemnek
számított, s több mint 106 ezren szerepeltek a kutató
nyilvántartásban.)
    Egy 1969-es belügyminiszteri jelentésből kiderült, hogy növekedett
az ifjúsági bűnözés, köztük a politikai típusú. Míg 1964-ben csak 11
fiatalt vontak felelősségre összeesküvésben való részvételért, 1968-
ban 46-ot, 1969-ben pedig 64-et. 1969-ben ellenséges politikai
tevékenység miatt csaknem félezer ember ellen indítottak eljárást:
kétharmaduk ellen „burzsoá és jobboldali revizionista platform
alapján”, egyharmaduk ellen „baloldali revizionista” beállítottságú
cselekedeteik miatt.[1]
Találkozás a Háryban
1969. március 15-én a Múzeum kerti hivatalos állami ünnepség
befejezése után 60-80 fiatal elindul a Parlament előtti
Kossuth–szoborhoz, leteszik a virágaikat, majd átmennek a budai
Bem–szoborhoz. Közülük harminc-negyvenen délután öt körül az
Erzsébet–híd pesti hídfőjénél, az autóparkolóban gyülekeznek, sokuk
virágot szorongat a kezében. Először a Március 15. téri
Petőfi–szobornál eléneklik a Himnuszt, majd a Múzeum kertbe vezet
az útjuk. Hét órára jár, tizenöt-húszan maradnak, amikor egyikük azt
javasolja, hogy üljenek be a közeli Háry–borozóba. A véletlen sodorja
őket össze, nem ismerték egymást. Pontosabban: történetünk két
főszereplője, még délután a Petőfi–szobornál összebarátkozott.[2]
    Szirmay Tamás 21 éves, műszaki főiskolára jár. Édesapja
középiskolai tanár, édesanyja nyugdíjas. KISZ-titkára jellemzése
szerint csendes, szolid, segítőkész, „politikailag tájékozott és reális
ítéletű” osztálytárs, jó vitapartner, szereti az irodalmat és a zenét.
    A másik főszereplő Babay László. Ő az, aki délután a Nemzeti
Múzeum kertjében felmászott a zászlórúdra, és kisimította az
összegyűrődött nemzeti lobogót. 21 éves, figuráns egy
tervezőintézetben, bár érettségi után kitanulta a villamos-műszerész
szakmát. Munkahelyi igazgatója a következőt írta róla: „a
szakszervezeti és politikai munkában nem nagyon tudott részt venni.
Munkaviszonyát a munkahelyéről való távolmaradások miatt
szüntettük meg.” Helikopter-pilóta szeretne lenni, 1967-ben részt vett
az MHSZ repülőklubjának munkájában, háromszor jelentkezett
tartalékos tiszti iskolára.
   Kettejükkel érkezik Kovács Ferenc is: 19 éves, művészeti
gimnáziumban érettségizett, rajzoló, munkáscsalád sarja. Főnöke
jellemzése szerint a vállalat politikai jellegű rendezvényein nem
szokott részt venni.
   A Háry-borozó zsúfolt, Babay az egyik teremben megkérdezi egy
kisebb társaságtól, hogy leülhetnének-e melléjük. A padokon 17-21
éves fiatalok ülnek. Ismerik egymást, hónapok óta találkozgatnak a
Háryban. A hat fiú munkáscsaládból származó, alacsony képzettségű,
fizikai munkás, a három lány pedig adminisztrátor. A hangadó Joó
István 19 éves, nyolc általánost végzett, cserépkályhás szakmunkás

vizsgát tett, de segédként dolgozik. A kilenctagú társaság egyik tagja
ellen betöréses lopás gyanúja miatt eljárás folyik, egy másikuk pedig
büntetett előéletű (vagyon elleni bűncselekmény miatt 9 hónapra,
tiltott határátlépés előkészülete miatt három hónapra csukták le, lopás
kísérlete miatt 6 hó felfüggesztett börtönbüntetésre, jogtalan használat
miatt pedig 6 havi javító-nevelő munkára ítélték.)
   A két társaság többek között arról beszélget, hogy 1848-at nem
lehet méltó keretek között megünnepelni, míg március 21, a
Tanácsköztársaság évfordulója, április 4, a felszabadulás ünnepe, és
november 7, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója
piros betűs ünnep.
    Az este végén Szirmay javasolja, hogy ne hagyják abba a
szabadságharc emlékének ápolását, és néhány nap múlva ünnepeljék
meg Kossuth halálának 75. évfordulóját. A társaság tagjai
egyetértenek vele, felírják a telefonszámát és abban is megegyeznek,
hogy minden hónap utolsó szombatján ugyanitt találkoznak.
   Ezután gyakran jönnek össze valamelyikük lakásán, vagy a
Háryban. A létszám alkalmanként változik, de hamar 10-15 főre apad.
A hangadó egyre inkább Szirmay lesz: a társaság tagjai közül talán
neki vannak egyedül valamennyire kiforrott nézetei a rendszerről. A
többiek felnéznek rá, általában elfogadják a véleményét.
   „Szirmay volt a higgadt ideológus, a megfontolt”, Babay pedig „a
forrófejű, anarchiára hajlamos” – így jellemezte később kettejüket
egy társuk, Kovács Ferenc. Rajtuk kívül a társaság többi tagja csak
epizodista, vagy statiszta, nem játszik kezdeményező szerepet. A
résztvevőket a rendszerrel szembeni ködös elégedetlenség, valamifajta
értelmes, vagy annak vélt cselekvés lehetősége, de leginkább az
együttlét élménye köti össze. Kovács szerint:„Csupa fiatalok voltunk
[...] jó volt együtt.” Szirmay gyerekkori barátnője, Herczeg Erzsébet
pedig örült, hogy Szirmay „végre talált egy neki megfelelő baráti
társaságot, [...] mindig szeretett volna barátokat és nem volt
társasága.”
Robbantás
A társaság nyolc tagja már március 20-án gyertyát tesz a
Kossuth–szobor talapzatára, március 22-én pedig ugyanitt 18-20-an
gyűlnek össze. Egyikük elszavalja Ady Endre: Kossuth halálának
évfordulóján című versét, Szirmay rövid méltatást tart, ezután a közös
pénzből vásárolt koszorút leteszik a szobor talapzatára.
   Március 29: a társaság első hó végi találkozója a Háryban. Babay
meglepő javaslattal áll elő: robbantsák fel a Gellért-hegyi
Szabadság–szobrot, vagy a szocialista rendszer valamelyik más
jelképét: a Dózsa György úti Lenin–szobrot, vagy a
Tanácsköztársaság emlékművet. Úgy véli, hogy ezzel forradalmi
hullámot lehetne elindítani. Szirmay szerint viszont a törvény
súlyosan büntet minden erőszakos cselekményt, az elkövetők bajba
sodorhatják magukat, a csoport tagjait, és a hozzátartozóikat is.
    Április 4-én Babay a lakásán a társaság három tagjával találkozik.
Kijelenti, hogy rendelkezik robbanóanyaggal, amit azonban kérésre
sem mutat meg, mondván, hogy az anyag a fürdőkád alá van
befalazva. Április 12-én a Háry borozóban nyolcan-tízen lehetnek
jelen. Szirmay kifejti, hogy harcolniuk kell az alapvető emberi jogok
érvényesüléséért, mert Magyarországon nincs szólásszabadság,
megbüntetik, aki bírálni meri a rendszert. Felveti, hogy hasonlóan
gondolkodó fiatalok részvételével hozzanak létre ötfős csoportokat,
amelyek sejtszerűen épülnének fel: a tagok nem ismerik egymást, csak
őket a vezetőjük. A lappangó, a rendszerrel politikailag szembenálló
csoportok akkor lépnek majd akcióba, ha forradalmi helyzet alakul ki
(ha kivonják az országból a megszálló szovjet csapatokat.)
      Április 16-án Szirmay és három társa (Joó István, Kovács Ferenc,
és a 20 éves, segéd-gépkocsivezető Tóth Zoltán) a lakásán keresi fel
Babayt, és végleg lebeszélik a robbantásról. Szirmay Jan Palachról és
Bauer Sándorról beszél.
Palach és Bauer
Jan Palach egyetemista 1969. január 16-án a prágai Vencel téren a
szovjet megszállás ellen tiltakozva felgyújtotta magát, és három nap
múlva meghalt. Temetésén óriási tömeg vett részt. Példáját – és
nemcsak hazájában – többen is követték, csak januárban és
februárban, Csehszlovákiában nyolcan gyújtották fel magukat.[3]

    Január 20-án, néhány perccel egy óra után, Budapesten, a Nemzeti
Múzeum kertjében, Bauer Sándor 17 éves autószerelő-tanuló benzines
palackkal lelocsolta, majd felgyújtotta magát. Miközben teste égett,
kezében két kis nemzeti színű zászlót szorongatott. Az időközben
összegyűlt két-háromszáz embernek azt kiáltotta, hogy Jan Palach
példáját követve a szovjet megszállás ellen akar tiltakozni. Súlyos
égési sérülésekkel szállították a Honvéd Kórházba. Kórtermében –
amelyet rendőrök őriztek – többször kihallgatták, majd január 22-én
este hét órakor Dr. Tihanyi Sándor – a budapesti rendőrfőkapitány
állambiztonsági helyettese – utasítására előzetes letartóztatásba
helyezték. „[...] nevezett barátai és ismerősei körében a
Magyarországon állomásozó szovjet csapatokra, továbbá a Magyar
Szocialista Munkás Pártra és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt
Kormányra gyalázó kijelentéseket tett. Ezt a felfogását széles körben
terjesztette. [...] szabadon hagyása esetén tartani lehetne attól, hogy
az általa megkísérelt bűntettet végrehajtaná, vagy egészségi
állapotában kárt tehetne, illetve szabadlábon hagyása a köznyugalmat
zavarná.”
     Január 23-án Bauer belehalt égési sérüléseibe. Búcsúlevelét a
rendőrség elkobozta.”Szeretnék élni – írta szüleinek – de most szénné
égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”, osztálytársainak szóló
üzenete: „[...] eszme nélkül nem él, csak létezik az ember.” Január 28-
án a Rákoskeresztúri új köztemetőben temették el, szűk családi
körben, állambiztonsági felügyelet mellett. A szülőknek titoktartási
nyilatkozatot kellett aláírniuk, senkit nem értesíthettek.
     Az elkövetkező hónapokban kihallgatták Bauer szüleit, tanárait,
barátait, iskolatársait, az autószerelő tanműhely vezetőit és szerelőit,
mindenkit, aki kapcsolatba került vele. A hatóság verzióját, amely
szerint Bauer nem volt teljesen beszámítható (Népszabadság, január
22.), több tanúvallomás is cáfolta. Szécsányi Oszkár történelemtanár
szerint: „Az órákon rendszeresen aktív volt [...] sokat olvasott. Nem
emlékszem arra, hogy az iskolán belüli megnyilvánulásaiban
bármilyen zavaros, vagy helyesbítésre szoruló megnyilvánulása lett
volna”. Kóris Erika ápolónő: „[...] kiegyensúlyozott, vidám fiúnak
ismertem, édesanyjával nagyon szépen éltek együtt”.[4]
    Bauer barátai, Berger István és Sabján Miklós ellen bejelentési
kötelezettség elmulasztása miatt indult eljárás, amelyet 1969. március
19-én zártak le figyelmeztetéssel. A sírt több éven át figyelték.
Végjáték
1969. április 26-án kerül sor a második hó végi szombati
összejövetelre a Háryban. Szirmay közli, hogy a szoborrobbantásról
végleg letettek, ehelyett önégetést terveznek. Az nehezen deríthető ki,
hogy kinek a javaslatára, mert a fiatalok későbbi, rendőrségi
vallomásai annyira ellentmondásosak. Kovács Ferenc arra hivatkozva,
hogy Bauert a hatóságok idegbetegnek állították be, úgy vélekedik,
hogy legalább 18-20 fiatal kövessen el önégetést. Megállapodnak
abban, hogy még toboroznak fiatalokat. Az elképzelések szerint
minden résztvevő hozna magával egy magyar zászlót és kannában 20-
25 liter benzint, és miközben leöntik, majd meggyújtják magukat a
Nemzeti Múzeum lépcsőjén, bekapcsolják a magnetofont, amelyről a
Himnusz szól. A többség megdöbbenéssel fogadja a tervet, de egy
lány és három fiú támogatja azt.
    A társaság később átsétál a Múzeum kertbe, ahol Szirmay felveti:
jól látható helyre írják fel Bauer Sándor nevét. A feladatra a közülük
legmagasabb, Babay vállalkozik: egy tégladarabbal a lépcsőfeljáró
oldalpárkányának homlokzati részére nagy keresztet karcol, fölé írja
az 1969-es évszámot, alá pedig Bauer Sándor nevét. Az összejövetel
késő este Kovács Ferenc lakásán folytatódik: megállapodnak abban,
hogy május 1-jén találkoznak a Múzeum kertben.
Ugyanaz – másképpen
A titkosszolgálat az első pillanattól résen van, a borozó egyik
vezetőjének – aki társadalmi kapcsolat – azonnal gyanús a társaság, és
a március 15-i estéről néhány nap múlva beszámol a körzeti
megbízottnak. Felidézi két fiú beszélgetését. „És mi van akkor, ha én
a rendőrség embere vagyok?” – kérdezte az egyik fiatal, mire a másik
kijelentette: „Akkor lebuktunk.”
    Április 1-jén megérkezik az első feljelentés a Belügymisztériumba.
A levél úgy született, hogy a társaság egyik lánytagja elmesélte a
tapasztalatait munkahelyi kollégájának: „Azért mondta mindezt el
nekem, mert nem volt egy bizalmas barátja. [...] Tudta, hogy én
bejelentést teszek, és lediktálta nekem azt, amit leírtam.” A
bejelentésben szó esik arról is, hogy a társaság március 22-én a
mátyásföldi Ikarus Művelődési otthonban szórakozott. Amikor a
szovjet laktanya mellett haladtak el, Babay arról beszélt, hogy
valahogy be kellene jutni, és lőszert, robbanóanyagot szerezni. „A
Szabadság, vagy a Lenin szobrot muskátlis cserépbe tett
robbanóanyaggal akarják felrobbantani”. A lányt hamarosan
megkeresik a Cég emberei, és ezután társadalmi megbízottként referál
a csoport összejöveteleiről, az ott elhangzottakról.
     Április 16-án egy újabb társadalmi kapcsolat azt jelenti, hogy
kilencen is ajánlkoztak az önégetésre. (Valójában csak négyen.) Az
informátor arról is beszámol, hogy Babay a budapesti Pártházat akarja
levegőbe röpíteni, amihez állítása szerint fél kiló dinamittal és
gránátokkal is rendelkezik. Ezen kívül van egy forgópisztolya és egy
géppuskája is.
     Április 19-én a Háry–borozóbeli társadalmi kapcsolat Szebeni
Sándor őrnagynak referál a csoportosulásról. Szerinte a 18-25
évesekből álló társaság rendkívül vegyes összetételű, öltözködésükön,
magatartásukon is látszik, hogy társadalmilag különböznek egymástól.
Különösebben nem hangoskodnak, összedugott fejjel beszélgetnek,
vitatkoznak. Keveset fogyasztanak, legutóbb is harmincan mindössze
nyolc liter bort ittak. (Az informátor azonos lehet az üzletvezető-
helyettes/társadalmi kapcsolattal, aki korábban azzal dicsekedett
összekötőjének, hogy az üzletben  gumicipőben jár, és így sikerül
észrevétlenül megközelítenie és kihallgatnia a társaság tagjainak a
beszélgetését.)
    Ugyanezen a napon a BM más forrásból is információhoz jut a
„szervezkedésről”. Egy hároméves börtönbüntetését néhány hónappal
korábban letöltött köztörvényes bűnözőt – akit ekkor több betöréses
lopással is gyanúsítanak –, a rendőri felügyelet szabályainak
megsértése miatt 15 nap elzárással sújtják. A rendőrségi fogdában
„kitálal”, mert úgy érzi, hogy ügyét majd kedvezőbben bírálják el. A
Szirmay-féle társaságról az összejöveteleken résztvevő kollégájától
hallott, ennek alapján azt állítja, hogy: „Az egész balhé arra irányul,
hogy egy második ’forradalom’ törjön ki.” „A fenti szervezkedést azért
’köpte be’, illetve jelentette fel, mert ő tudja, hogy a betöréses
lopásokért esetleg előzetes letartóztatásba kerülhet, majd börtönbe és
társai nélküle is elkövetik a robbantásokat [...] és azok lebukása
esetén őt is beköpnék. [...] kijelentette, amennyiben a hatóság a
segítségét igényli, kész mindent megtenni, hogy az elkövetéseket
megakadályozza, a bűncselekmény elkövetésre szövetkezett társaságot
leleplezze.” „Huszti” fedőnéven beszervezik. 5
    Egy újabb társadalmi kapcsolat április 22-én azt árulja be, hogy Joó
István a nyáron szeretne Jugoszláviába utazni a rokonaihoz, de nem
akar hazatérni. Kitért a jelentés arra is, hogy mi hangzott el legutóbbi
összejövetelükön a Háry–borozóban. „A Kossuth dalok kapcsán
valaki felvetette, hogy a borozó pincére nagyon gyanús, sokat járkált
közöttük, és amikor a magyar szabadságról énekeltek, mindig
kinyitotta a szellőzőt.”
     Április 26-án a Háry borozóban konspirál Szebeni őrnagy. A belső
teremben 20-22 fő gyűlik össze, élénken vitatkoznak, de Szebeni nem
hallja, hogy miről. Később egy zenész bemegy a társasághoz és
különböző dalokat játszik: a Kossuth nótát, a Fel-fel vitézek a csatára
című dalt, a Marseillaise-t, és „több olyan dalt is [...], amit nem
ismerek, de ezek is ilyen magyarkodó, hazafias jellegű dalok voltak.
[...] ezeknek a daloknak az éneklése összeválogatott, tendenciózus.
[...] a mondanivalója, a refrének – ’Éljen a magyar szabadság, éljen a
haza’ – kihangsúlyozása, többszöri megismétlése feltétlen
gondolatokat ébreszt a résztvevők és a hallgatóság között.” Szebeni
ugyanakkor örömmel nyugtázta, hogy „Huszti” ügynök bevezetése
eredménnyel járt: „ott tartózkodásomkor már bizalmas körülmények
között a társaságban ült.”
Csend és kiáltás
Április 30-én hajnalban a BM lecsap az „ellenségre”, az akciót –
amelyben 18 rendőrtiszt, köztük egy alezredes és két őrnagy is részt
vesz – dr. Tihanyi Sándor, főkapitány-helyettes irányítja. Házkutatást
tartanak és börtönbe kerül Szirmay, Babay, és a társaság legaktívabb
négy tagja: Joó István, Kovács Ferenc, Székely Kornél és Tóth Zoltán.
[6] A félárva Kovács Ferenc – akinek az édesanyja nem tartózkodott
otthon, mert dolgozott – azt kéri, hogy értesítsék őt telefonon. A
gyanúsítottak ezután kb. fél évig nem írhatnak és nem kaphatnak
levelet.

    A fogdában öt ügynököt („Weisz”7, „Tatár”,8 „Eretneky”9, „Tarr
Géza”,10 „Gyáros”11) és két fogdaügynököt („Kovács”12 és „Sólyom
Ferenc”13) állítanak rájuk. Szirmayra két ügynök is jut. „Tatár” csak
néhány napot tölt vele a zárkában, és csak annyit tud kiszedni belőle,
hogy nem akar disszidálni, mert itt van rá szükség. „Weisz” többször
is jelent, megállapítja, hogy zárkatársát „szinte átlagon felüli fiatalos
lelkesedés fűti az általa vélt igaznak a véghezvitelében.” Június elején
azonban megakad a „figyelésben”, mert: „Az első kezdeti
beszélgetések után, különösen a cselekményre vonatkozóan hallgatás
állott be.”
     Babay viszont annál beszédesebb, arról mesél „Kovács”
fogdaügynöknek, hogy milyen középületeket és szobrokat akart
felrobbantani, és ehhez miféle muníció állt rendelkezésére. Aztán
néhány nappal később beismeri, valótlanságokat állított, azért, hogy
zárkatársa hősnek tartsa. A Babayt kihallgató tiszt jelentésében arra a
következtetésre jut, hogy a fiatalember „bár korához képest elég sokat
tanult [...] ideológiailag teljesen képzetlennek mondható, még az
alapfogalmakkal sincs tisztában, történelmi ismeretei is nagyon
hiányosak.”
      A kihallgatásokon, de az iratismertetésen sem vehet részt ügyvéd,
őket a hatóság jelöli ki. A tárgyalás 1969. szeptember 15-én kezdődik
a Fővárosi Bíróságon. A bíró Dr. Bimbó István14 már több koncepciós
pert vezényelt le, és kiküldött bíróként ő hirdette ki – felakasztásuk
előtt – Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál halálos ítéletét.
    Az izgatásként indult, majd összeesküvés előkészületére módosult
ügyet a vádirat nagy ívű világpolitikai összefüggésekbe helyezi, s
hosszasan ecseteli az imperialisták aknamunkáját, majd megállapítja,
hogy Szirmay és társai „[...] további szervezkedésre hívták fel a
társaikat. A terheltek politikailag ellenséges, ellenforradalmi célzatú
cselekmények elkövetésére vállalkoztak, és a közös elkövetésben

megállapodtak.” Szirmay számlájára írják az önégetés tervét, és hogy
társainak azt állította: „[...] a népi demokratikus rendszer
ellenségeinek csoportba gyűjtése, a belső reakció tömörítése nem
bűncselekmény.” (Ebben a vádiratban már az is provokatív
cselekedetnek számít, hogy a fiatalok virágot tettek a szobrokhoz,
mert ezzel „felkorbácsolták” a nacionalista szenvedélyeket.)
    Tizenegy tárgyalási nap után október 3-án ítéletet hirdetnek.[15] Az
elsőrendű vádlottat, Szirmay Tamást 3 év 6 hónapi, Babay Lászlót 1
év, 2 hónapi, Joó Istvánt 1 év 8 hónapi, Tóth Zoltánt 1 év 6 hónapi,
Kovács Ferencet pedig 10 hónapi szigorított börtönbüntetésre ítélik. A
Legfelsőbb Bíróság Dr. Vágó Tibor[16] vezette tanácsa (előadó bíró:
Király Gyula) az 1969. december 2-i ítéletével helybenhagyja az első
fokú bíróság döntését, egy kivétellel: Babay büntetését két évre
súlyosítja.
Aztán
Hat fiatal rendőrhatósági figyelmeztetést kap, később pedig (1970
májusában) kutató nyilvántartásba kerül. Egyikük azonban nem ússza
meg ennyivel: a 21 éves Volenszki Erzsébet adminisztrátort 1969
októberében beszervezi Pollacsek Kálmán őrnagy. „Mosolygó”
fedőnéven 1974 végéig jelent, többek között szabaduló társairól, az
ünnep előtti gyanús szervezkedésekről, és ráállítják Nagy Gáspár
költőre is.[17]
      Szirmay és Babay büntetését az 1970. évi 7. tvr. 1§. (2) bekezdés
alapján a felére csökkentik, Szirmayét 1 év 9 hónapra, Babayét pedig
egy évre. 1970. május 2-án Szirmayt és társait az állambiztonsági
szolgálatok alapnyilvántartásba veszik. Babay 1970 júniusában
szabadul. 1981 júniusában Svédországba disszidál.[18]
     Szirmay szintén 1970 júniusában, hat hónappal korábban kerül
feltételesen szabadlábra, s egyúttal rendőri felügyelet alá helyezik.
1972. március 15-én újra feltűnik a korábbi évekénél népesebb
„illegális” ünneplők között. A pesti tüntetések mellett a
Szentháromság téren tömegoszlatásra is sor kerül. Szirmayt itt

igazoltatják. Az V. kerületi Rendőrkapitányság izgatás bűntett gyanúja
miatt eljárást indít ellene, amelyet ugyan bizonyítékok hiányában
megszüntetnek, de ennek ellenére 1500 forint pénzbírsággal sújtják.[19]
A tüntetők közül 15-en kapnak börtönbüntetést, 17-en pénzbüntetést,
két tüntetőt rendőri felügyelet alá helyeznek, 29 résztvevőt
rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítenek, 18 személlyel pedig
„nevelő jellegű beszélgetést” folytatnak.[20] (A Kádár-rendszer a
kezdetektől brutálisan lépett fel az általa politikailag veszélyesnek
tartott, a szabadságjogokat hiányoló fiatalokkal szemben.[21])
    Szirmaynak mostantól nyolc éven keresztül minden március 15-ét
– reggel hattól este tízig – a rendőrségen kell töltenie. A főiskolán
nem tanulhat tovább. A szabadulása utáni bő két esztendőben nyolc
munkahelyen dolgozik (betanított villanyszerelőként,
segédmunkásként, betanított műszerészként), majd három évig a
Postánál adminisztrátor. Kollégái közül többen jelentenek róla, a
Könyvértékesítő Vállalattól, a Műcsarnokból és a Postától a BM
nyomására elküldik. Végül az ELTE TTK-ra kerül technikusnak,
gépésznek; főnöke kiáll érte és ezért maradhat, végül 35 évi
munkaviszony után innen megy nyugdíjba.[22] Ítéletét a Fővárosi
Bíróság 1994. február 2-án megsemmisíti.[23]
Hol (proletár) diktatúra van…
Az 1956 utáni első, komolyabb rendszerellenes megmozdulásra,
tüntetésre 1973. március 15-én, az ünnep alkalmából kerül sor.
    Az MSZMP március 17-22. között megtartott XI. kongresszusa a
fejlett szocialista társadalom felépítését tűzi ki célul, amely a
kommunizmusra való átmenetet készíti elő. Az ideológiai harcot is

fokozzák a (kis)polgári és „tudománytalan” világnézetek, s az
„ellenséges” eszmék ellen. A gazdasági bajokért Fock Jenő
miniszterelnököt teszik bűnbakká, és lemondatják. Május 8-án
megszületik az MSZMP KB „Néhány társadalomkutató antimarxista
nézeteiről” című határozata, amely „antimarxista jobboldali,
revizionista” nézetei miatt elítéli Bence Györgyöt, Hegedűs Andrást,
Heller Ágnest, Kis Jánost, Márkus Györgyöt, Márkus Máriát, Vajda
Mihályt, akiket kizárnak a pártból, illetve elbocsátanak az állásukból.
Május 9-én Darabbér című könyve terjesztéséért letartóztatják
Haraszti Miklóst, majd 14 napos éhségsztrájkja után szabadon engedik
(a kézirat birtoklásáért Konrád Györgyöt is őrizetbe veszik.)
      Október 11-én Kádár János részt vesz a Budapesti Műszaki
Egyetem nagyaktíva gyűlésén. Felszólal és kérdésekre is válaszol.
Kitér a március 15-i – ahogy ő fogalmaz – „ramazurira” és az
ellenzékiek tevékenységére. „Nálunk proletárdiktatúra van [...] –
jelenti ki – népünk sorsa drágább, mint egyes emberek személye,
divathóbortja, felelőtlensége vagy gazembersége.”

[1]  Standeisky Éva: Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, Évkönyv IX., 1956-os Intézet,
2001

[2] ÁBTL, V- 57864/1, V-57864/2

[3] Január 20-án Pilsenben Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás, január 21-én Znojmóban Josef Jaroš 19 éves
traktorista, 22-én Brnoban Miroslav Malinka 22 éves munkás, 23-án Léván Jan Gabor 22 éves munkanélküli,
január 24-én Pozsonyban Emanuel Sopko 23 éves mechanikus, Prágában Blanka Nacházelová tanuló, január 26-
án Cheben Jan Bereš 16 éves tanuló, február 25-én Prágában Jan Zajíc, 19 éves tanuló, április 9-én Jihlaván  
Evžen Plocek, 40 éves technikus, 1970. február 13-án Brassóban Moyses Márton, 29 éves költő, 1972. május
14-én a litvániai Kaunasban Romas Kalanta, 19 éves diák.

[4] ABTL, Verebélyi János és társai V-157854/1

[5] Nem azonosítható.
[6] Kovács Ferencet június 10-én, Székely Kornélt május elején feltételesen szabadlábra helyezik.

[7 -13] Nem azonosíthatók.
[14]. Az általa vezetett tanács összeesküvésben való részvétel bűntettében marasztalta el 1965. június 30.-án P.
Rózsa Elemér volt jezsuita rendtagot és társait illetve 1971. június 30-án Hagemann Frigyes papot és hat társát.

[15] B XVI. 3256/1969/18
[16] Az általa vezetett tanács ítélte másodfokon halálra Mansfeld Pétert.
[17] 6-os kartonjának alsó száma: 227223, felső száma: 0080-035-8. A hálózatból való kizárása oka:
„megbízhatatlan.” (Szőnyei Tamás: Titkos írás, Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990, Noran
Könyvesház, 2012, II kötet, 213-214. o.)
[18] Babay Lászlót nem tudtam felkutatni, ezért nincsenek információim a szabadulása utáni életéről.

[19] Szalai Miklós és társai V-159241/1, Szántó Zoltán és társa V-159241/8
[20] Tabajdi Gábor–Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt, A pártállam és a belügy, A politikai rendőrség működése
Magyarországon, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008, 365. o.

[21] Lugossy Istvánt   például 1960 szeptemberében, 17 évesen, negyedik  gimnazista korában, huszadmagával tartóztatták le, államellenes  szervezkedés vádjával.
Az volt a „bűne”, hogy egyszer  továbbadott egy ismerősének néhány röplapot, illetve laza kapcsolatban  állt egy iskolatársával, Kassánszky  Zsomborral, aki
sokat  foglalkozott ’56 emlékével, házibulikon gyújtó hangú verseit szavalta. A  húsz vádlott 64 évet kapott, Lugossy hármat, amiből kettőt le is ült,  az előzetes
letartóztatás tizenegy hónapját magánzárkában. A  szabadulása utáni nyolc évben rövidebb-hosszabb idő után minden  munkahelyéről kirúgták. Sokadik
jelentkezésre ugyan felvették a  Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de két évig nem kapta meg az  operatőri  diplomáját. Ő fényképezte 1975-ben a Bódy
Gábor  rendezte Amerikai anzixot. A hetvenes években még alkalmanként jutott  megbízásokhoz, a nyolcvanasokban azonban már nem, mert a BM mindig
utánanyúlt. (Gervai András: Fedőneve:”szocializmus”, Jelenkor, Pécs, 2011, 346.o.)
[22] Szirmay Tamás szóbeli közlése (2012. november 10-én)
[23] 13.B. 94/1994/2