A szocreál kritikája (Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei, 1945–1953)

A megközelítés módja szerint különböző szakaszokra osztott és eltérő megnevezésekkel

illetett világháború utáni időszak iránt egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik irodalmi színtéren is.

Bár a kutatás tárgyát ellentmondásos vélemények övezik, talán megkockáztatható, hogy e terület

irodalmi szempontú vizsgálatának indoklása lassan nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen a

rendszerváltozás után már az esetleges személyi érintettséget leszámítva szabadon kutatható,

feltárható az a(z irodalmi) félmúlt, amely példátlanul radikálisan változtatta meg a kulturális szféra

egészét. Scheibner könyve az eddigi szakirodalom már meglévő eredményeinek fényében is

jelentős irodalomtörténeti munka, hiszen olyan irodalomkritikai – kanonizációra,

fogalomhasználatra, vitákra, könyvkiadásra kiterjedő – problémákra is fókuszál, amelyek

eszmetörténeti-ideológiatörténeti szempontból sok esetben elhanyagolhatóak, irodalomtörténeti

szempontból viszont semmiképp. Emellett azt is világossá teszi, hogy sokkal összetettebb,

feltáratlanabb és jelenvalóbb időszakról van szó annál, mintsem hogy az irodalomtörténeti

emlékezetből száműzhető legyen. Természetesen nem először merül fel a kérdés, hogy mit lehet

kezdeni a kommunizmus, szűkebb értelemben a szocreál örökségével. Scheibner állítása az, hogy

mindenekelőtt szembe kell nézni vele.

Scheibner Tamás egy napjainkban is tisztázatlan kérdésekben bővelkedő témakörrel

foglalkozik. Érdeklődése arra irányul, hogy a politikai rendszer miként befolyásolta az irodalomról

való megszólalásmód példátlan mértékű átalakítását, 1945-től Sztálin haláláig, és ezt milyen

intézményes változások kísérték vagy készítették elő. A szerző a politikai gyakorlatot az ideológiai

feltételrendszerrel együtt tárgyalva ad átfogó, részletes és árnyalt képet a második világháború utáni

politikai rendszer(ek) történetéről, megítéléséről. A sok esetben napjainkban is elterjedt, mégis

téves nézetekre rámutatva hangsúlyozza, hogy a világháború utáni rendszerváltás hosszas és

összetett, ellentmondásos folyamat volt, amelynek alakulását jelentősen meghatározta, hogy

legkevésbé sem tükrözött társadalmi igényeket. Ez pedig fontos különbség a pártpropagandához

képest, és megkerülhetetlen szempont az új irodalmi intézményrendszer kialakulásának, az új

beszédmód bevezetésének áttekintéséhez. Ahogy a szerző rámutat, a párt hivatalos értékelése

szerint például a Szikra Nyomdai, Irodalmi és Lapkiadó Vállalat hatalmas erőfeszítéseknek

köszönhetően elért sikertörténetet mutat fel, Scheibner azonban meggyőző érveket sorakoztat

amellett, hogy valójában – és főként az alakulása utáni első években – a többi kiadóhoz képest

hatalmas erőforrásokat összpontosított csekély hatékonysággal, ennek egyik oka pedig épp a

kommunista párt népszerűtlensége volt. Hasonló módon közelít a Magyar-Szovjet Művelődési

Társaság megalakításának problémáihoz is, amelynek létrehozását Horváth Márton már 1944-ben

szorgalmazta, és amelynek kezdeti célja mindenekelőtt nem a közvetlen agitáció, hanem pusztán a

szovjet irodalmi termékek iránti ellenszenv mérséklése volt. Scheibner mindkét esetben szem előtt

tartja, hogy a szervezetek működését a belső ellentéteken túl meghatározták a szovjet és a magyar

pártvezetés közötti és a párton belüli viszonyok alakította változó kultúrpolitikai,

művelődéspolitikai feltételek is. A szerző precízen követi végig azoknak a meghatározó politikai és

ideológiai ellentéteket, visszatérő konfliktusokat, amelyek kihatással voltak az irodalmi közegre:

érzékelteti, hogy korántsem homogén (sem az új hatalmi berendezkedés, sem az irodalom ebben

betöltött szerepét tárgyaló) politikai-irodalmi diskurzus. Véleménye szerint többek között ezért sem

lehetséges a politika és irodalom kapcsolatát egy, a politikai teret az irodalmi térrel azonosító, annak

megfeleltető, vagy arra lefordítható rendszerként kezelni. Ez nem jelenti a politikai koncepciótól

való függetlenítést: Scheibner az esztétikai-módszertani kérdések köré szerveződő

eseménysorozatokat, kritikai vitákat tudatosan irányított irodalompolitikai összefüggésrendszerben

helyezi el.

Ezek közül Lukács 1945 utáni szerepének értékelése – és Lukács filozófiai gondolkodásának

összeegyeztetése a párt politikájával – talán a legismertebb, máig vitatott kérdés. A konstruált vita a

szerző szerint többféle funkciót tölthetett be egyidejűleg, tekinthető a szocreált bevezető aktusnak

is. Elsősorban mégis a nyilvános önkritikai gyakorlat elterjesztését előkészítő eseményként

értelmezi, amely nem a Szolláth Dávid által elemzett egyéni aszketizmus relevanciáját, hanem a

társadalmi jelentőségű és magas hatásfokú esemény politikai célzatosságát domborítja ki. Vagyis

Scheibner a vita demonstratív jellege mellett érvvel, tágabb kontextusba helyezve a vitát, így többek

között párhuzamot von Georgij Alekszandrov esetével, hiszen a szovjet filozófus munkássága elleni

támadás, és annak politikai aspektusa is megegyezett Lukács helyzetével.

A Lukács-vita okainak és következményeinek újragondolásakor feltérképezi a pártpolitikai

koncepciót, és Lukács korábbi és későbbi szerepvállalását, nyilvános megszólalásait, a Révai-féle és

a Kádár-rendszerbeli megítélését, vagyis az egész kötetre jellemző alapossággal, körültekintéssel jár

el. Lukács sematizmus elleni harcot hirdető előadását pedig a Felelet-vita (elvi) előzményének

felfogható gesztusaként is értelmezi. Egyaránt számot vet a sematizmushoz társított eltérő

értékrendekkel és politikai célokkal, a rendszer fenntartásához és a desztalinizációhoz tartozó

retorikai eljárásokkal. A nyelv és ideológia kapcsolatát Scheibner végig kiemelten kezeli, hiszen az

átformálódó irodalmi diskurzus sajátos szókincsének újrateremtése, a sokszor változékony

fogalomhasználat ismertetése nélkül ma már értelmezhetetlenek a kiépülő diktatúra eseményei.

Scheibner emellett a jelentősebb irodalmi terminusok jelentésváltozásaira, későbbi dekódolására is

hangsúlyt fektet. Ezek közül a sematizmus és szocreál tévesen elterjedt azonosításának cáfolata az

egyik legfontosabb, hiszen e fogalmak a közbeszédben ma is gyakran egymás szinonimáiként

jelennek meg. Kifejezetten a szocialista realizmus fogalmi áttekintésével az első fejezet foglalkozik.

A szerző a különböző meghatározásokat, értelmezéseket alapul véve művészeti irányzatként és

nyelvi képződményként is elemzi a szocialista realizmust, emellett a közvetlen előzményekre

vonatkozó rivális elképzeléseket, az eltérő hagyománykijelölő törekvéseket, a műfajra vonatkozó

kritériumok változékonyságát tekinti át. A második rész Az irodalmi szovjetizálás kezdetei cím alatt

ismerteti a Szikra, valamint a MSZMT tevékenységét, és az új irodalmi kánon kialakulásának

fázisait.

Mindezzel együtt veti fel Scheibner a korszakolás problémáját. A tágabb értelemben vett

irodalomkritika intézményét értve érvel amellett, hogy az első, tudatos szovjetizáló törekvések már

1944-ben megindultak, de 1945-öt tartja ebből a szempontból korszakhatárnak, bár hangsúlyozza,

hogy a kulturális forradalom az MDP megalakulása, a népi demokrácia és a proletárdiktatúra nyílt

azonosítása után gyorsult fel, azonban a közigazgatás konszolidációja, a pártszervezet

központosítására irányuló törekvések, a párt legnagyobb vállalata, a Szikra, és a hozzátartozó

kommunista lapok, (Szabad Nép, Szabadság) indulásai korábbra datálhatók. A harmadik rész a

sztálinista kritikával és irodalomtörténet-írással foglalkozik, a Lukács-vita, az első írókongresszus

és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az Irodalomtörténet című folyóirat vizsgálatán

keresztül. Ahogy a Szikra és az MSZMT esetében, irodalompolitikai perspektívából láttatja az

egyik legfontosabb kultúrforradalmi ágensnek – a társadalom átformálásának, a tudatformálás egyik

eszközének – szánt Magyar Irodalomtörténeti Társaság tevékenységét. Ugyanakkor tágabb

perspektívából tekinti át, hogyan befolyásolták a párt taktikájának változásai, egyes gazdasági

tényezők, személyi konfliktusok, illetve a nemzetközi politikai helyzet a változékony irodalmi

irányelveket, valamint bemutatja, hogy milyen módon történt az új irodalom népszerűsítése, az

irodalomtörténeti közeg megújítása, és az új tézisek prezentálása.

A szerző a világháború után az egypártrendszer bevezetését, a párt (kultúr)politikai

koncepciójának változásait, a különböző társadalmi rétegek megnyerését célzó taktikákat,

mindezzel együtt és elsősorban az irodalmi intézményrendszer és az irodalmi-kritikai beszédmód

kialakítását komplex összefüggésrendszerben elhelyezve tárja föl. Scheibner könyve precíz, sűrű és

tartalmas, a vonatkozó szakirodalom sorában mellőzhetetlen, az irodalomtudomány

szovjetizálásának ellentmondásos és összetett folyamatáról, annak jelentéséről és jelentőségéről

megkerülhetetlen munka.