Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. november / Feminista irodalomtörténeti széljegyzetek (Kádár Judit: Engedelmes lázadók – Magyar írónők és nőideál-konstrukciók a 20. század első felében)

Feminista irodalomtörténeti széljegyzetek (Kádár Judit: Engedelmes lázadók – Magyar írónők és nőideál-konstrukciók a 20. század első felében)

Kádár Judit a hazai feminista irodalomkritika egyik „nagyasszonya”, írhatnám enyhe
sznobériával, vagy választhatnám új kötetének szellemiségéhez és tematikájához, vagyis a
polgári nőirodalom kialakulásának hőskorához jobban illeszkedő, bár hazai pályán
megterheltebb, „úttörője” kifejezést. Mindenesetre ő vetette fel először a hatástörténeti
kapcsolat lehetőségét Erdős Renée erotikus lírája és Ady szecessziós én-kultusza között, vagy
értelmezte elsőként a történelemi regény hagyományának szubverzív megújítójaként
Kosáryné Réz Lola alig ismert regénytetralógiáját. Szorgalmasan és akkurátusan aláhúzva a
feminista diskurzus által feltárt, mára már közhelynek számító tényt, hogy az esztétikai alapú
kánon a női szerzőkkel szemben a felejtés, a kitörlés, a perifériára szorítás mechanizmusait
működtette. „Hálisten, mindez már a múlté”  dőlhet hátra megkönnyebbülten a már nem az
elavult férfias-nőies sztereotípiák szorításában lélegző mai olvasó; minket már nem
feszélyezhet ez a paradigma, irodalmi és társas viszonyainkban feszültséget nem gerjeszt a
bigott „elnyomósdi-emancipációsdi”. Kádár Judit le is szögezi ezt számunkra „Költőnők ti
csontos, csúnyák” című tanulmányának konklúziójában: „A mai negyvenes és még fiatalabb
irodalmárok számára a nők által létrehozott költészet egyenértékűsége már magától értetődő.”
Az Engedelmes lázadók címmel publikált tanulmánykötet nem pusztán a szerzőnek az
elmúlt tíz évben már megjelent írásait gereblyézi össze, hanem irodalomtörténeti
nagynarratívát igyekszik létrehozni. Erről árulkodik a kötet szerkesztése is: az előszó és az
összegzés, a társadalomtörténeti kontextust teremtő nyitófejezet után a címlapon
felvonultatott öt nőírónak szentelt, egy-egy pályaívet részletesen bemutató tanulmányok
sorakoznak a Tutsek Annától induló ívben, következik Erdős Renée, Lux Terka, Tormay
Cecil, Kaffka Margit, a legtovább élő és író Kosáryné Réz Lolával bezárólag. Kosáryné
történelmi regényeit, Erdős lírájának korabeli kontextusát és hatástörténetét, a kánonból való
kiszorulását külön tanulmányokban vizsgálja részletesen Kádár Judit. Majd az átfogó témájú
írások következnek, mint néhány szignifikáns sajtótermék nőképének és a női költészet
recepciótörténetének a modernitásból induló és napjainkig húzódó áttekintése. Ez az
általánosító szemlélet már a pályatörténetek között elhelyezett, Kaffkát taglaló írásban is
jelentkezik, amely sokkal inkább esettanulmányként, mintsem életrajzként olvasandó: hiszen
Kaffka életrajzán és műveinek tematizációján keresztül a nőkérdés kulcstémáját, a nők
korabeli iskoláztatásának lehetőségeit és körülményeit mutatja be.
Függelék címmel a kötet végén hozzáférhető még egy táblázat is, ami a 30
legismertebb, polgári korszakbeli nőíró iskoláztatására vonatkozó, az adott író születési
helyét, idejét és ismert foglalkozásait is tartalmazó adatokat foglalja össze. A terület
feltáratlanságát mutatja még a gyakori „nincs adat” megjelölés. Számomra sokkolóak így egy
csokorba sűrítve a tudván tudott tények, amelyek csak megerősíthetik az egyéni
erőfeszítésnek kijáró, talán inkább mai önazonosságunkat erősítő együttérzésünket. (30 író
nőből csak 3 jutott el bölcsészettel kapcsolatos felsőoktatási képzéshez, Czóbel Minka és
Ritoók Emma külföldön, Reichardt Piroska pedig Budapesten.)
A bevezető mellett egy jól tagolt fejezetet szentel a kötet a század eleji nőkérdés
történeti hátterének, az emancipációs mozgalom fő törekvéseinek, a korszakbeli nőkép
bemutatásának. Ebben saját kutatásokra és néhány, a témában már rendelkezésre álló hazai
nőtörténeti szakirodalomra egyaránt támaszkodik, ilyen például Pető Andrea és Szapor Judit
munkája, A női esélyegyenlőségre vonatkozó gondolkodás hatása a magyar választójogi
gondolkodásra vagy A női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetekben kötet, illetve
ez utóbbiban Acsády Juditnak a századelő nőképét bemutató tanulmánya. Fontos perspektíva,
hogy Kádár Judit nemcsak nőtörténészekre hivatkozik, hanem beépíti például Gyáni Gábor
alapvető mentalitástörténeti írásainak eredményeit is. Ugyanakkor hiányolom, hogy Agatha
Schwarz-on kívül nem kapcsolja be a témát a nemzetközi feminista modernitás-kutatások
áramába, gondolok például Rita Felski írásaira.
A nőirodalom történetét a diszkurzív elnyomás elleni küzdelem történetében ábrázolni,
patinás vállalkozás. A hazai feminista kritika gyakran kietlen berkeiben járatlanabbak számára
fontos összefoglalni néhány alapvető tudománytörténeti tényt ezzel kapcsolatban. Például azt,
hogy a társadalmi emancipációt célzó, a maszkulin liberalizmus ihlette klasszikus feminizmus
nálunk szinte a nyugat-európaival vállvetve haladt. (Hamarosan látható a mozikban, Emily
Plankhurst leányai címmel, a szüfrazsett-mozgalmat a nagy nyugati szabadságmítoszok
mentén ábrázoló film.) A dualizmus boldog békeidejének plurális világában követi nyomon
Kádár Judit könyve Tutsek Anna és Erdős Renée írónői indulását, mint a kor alapvető
szociológiai tendenciáit reprezentáló életutakat. A Tutsek-pálya kompromisszumait a lecsúszó
dzsentri kálváriája és a nők önálló jogi státuszának, munka és tanulási lehetőségeinek hiányai
egyszerre jelölik ki. Az erdélyi családból származó, sokáig férjhez menni nem tudó, élénk
intellektuális érdeklődésű, és írói ambíciókkal megáldott, egyedülálló nő kiegyezik a
gyerekírói pályával, mint számára biztos egzisztenciát is kínáló lehetőséggel, és ebben teremti
meg írói arculatát.
Erdős pályája a túladunai kis falu orthodox közösségéből a századelő nyitott és pezsgő
Budapestjének kulturális terén át a zsidó asszimiláció és a női emancipáció rögös útjainak
metszéspontjában alakul. A századelő újító szellemű és felkapott költőnője a Bródyval való
szerelmi viszonyból kilépve íróként Pesten ellehetetlenül, ezért külföldre utazik, majd
idegösszeomlását katolizálás és új írói identifikáció követi, ami egybeesik a hazai politikai
fordulattal, a katolikus-nemzeti kurzus kialakulásával. Sikeres lektűrjeinek a húszas években
egyszerre „erotikus-katolikus” jelzőkkel illethető paradoxona, hogy a női lét tabutémáit a
korszak kispolgári elvárásait nem sértve tematizálják.
„A századforduló tájékán megszülető, Kaffka Margit életműve kivételével soha
kellően el nem ismert női irodalomnak egyik jellegzetes hangon megszólaló, úttörő
képviselője” – írja könyvében Kádár Judit Lux Terkáról. Majd a felkapott újságírónő
Budapest-Schneider Fáni című, 1908-ban írt, a közelmúltban ismét kiadott regényét
részletesen értelmezve jut a következő megállapításra: „Lux Terka e regényében Budapest
mint femme fatale metaforájával, Budapest-Fáni sorsának alakításával már 1908-ban jelezte a
feudalizmustól szabadulni még a polgárosodó fővárosban sem képes, a reformok végrehajtása
helyett a bajokért a felelősséget bűnbakokra hárító társadalom mély válságát.” A kulturális
kontextus és az irodalmi toposzok összefüggésének érzékeny vizsgálata helyett néhol a
feminista kritika hetvenes évekbeli hangvételét idéző, sematizáló, harcos szemlélet, a
társadalmi folyamatokat megszemélyesítő elképzelések uralják a szöveget. Ugyanakkor
példázzák is a feminista kutatásokra jellemző interdiszciplináris szemléletet. Bár Kádár Judit
elsősorban irodalmárként van számon tartva, mint az irodalomtudomány kandidátusa, aki
jelenleg a szombathelyi főiskolán tart kurzusokat, az irodalmi szövegeket gyakran
kordokumentumként olvassa, illetve szociológiai-társadalomtörténeti reprezentációként
kezeli. Az értelmezéseket áthatja a feminizmus „politikája”, Kádár a nemzetközi gender-
kutatások közéletében is szerepet vállal (2002 International Comparative Literature
Association (ICLA) Gender Studies Committee-jének választmányi tagja), elkötelezettsége a
kötet kézikönyvvé alakítani igyekvő szándékában is nyilvánvaló.
A szerző az előszóban leszögezi, hogy a XX. század első felére kialakulóban volt egy
sajátos, női irodalmi hagyomány Magyarországon, az irodalom perifériáján ugyan, de a
tömegkulturális termelés lehetővé tette jelenlétüket, ez a hagyomány pedig 1945 után
megszakad. (Maga a női író mint szakma természetesen megmarad, az emancipáció
szocialista változata nem vitatja el a nőktől az írás jogát. Sőt az irodalmi elitbe bekerülnek
további nőírók, mint például Nemes Nagy Ágnes.) Bár a kommunista hatalomátvétel után
kibontakozó kulturális padlássöprés a konzervatív feminista Kosárynéval és a katolicizmusa
miatt szalonképtelenné lett Erdőssel együtt, gyakorlatilag a polgári nőirodalmat szinte teljes
egészében érintette, ideológiai szempontból a legmegterheltebb életmű Tormay Cecilé.
Jelen kötet Tormay-fejezete elsősorban az ezredforduló után új erővel fellobbanó
kultusz ellendikcióját formáló szövegre, Az antiszemitizmus jutalma címmel már 2003-ban
megjelent tanulmányra épül. Az írás elsősorban a Bujdosó-könyv antiszemita toposzainak
felsorakoztatására, valamint a MANSZ tevékenységének és politikatörténeti szerepének
bemutatására fókuszál. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét 1918 novemberében
szervezte meg Tormay és a később háttérbe szorult Ritoók Emma, a női választójog Károlyi-
féle törvényének megszületése után. A Tormay-féle narratíva szerint a román betörés miatti
riadalom, a nemzetvesztés réme motiválta ezt a lépést, a „magyar asszonyok” a haza
megmentésére szövetkeztek. Ennek a Kádár szerint már-már fasiszta irányultságú
szervezetnek az ideológiai súlya meghatározó marad végig a Horthy-korszakban, ehhez a sok
helyütt csak a magyarországi feminizmus konzervatív fordulataként aposztrofált jelenséghez
kapcsolódik például a nagy példányszámban megjelenő, államilag finanszírozott Napkelet
című sajtóorgánum is. Kádár Judit hangsúlyozza, hogy a konzervatív politikai elit a
hagyományos női szerepek hívószavaival nyeri meg a női szavazókat, megteremtve ezzel a
keresztény-nemzeti kurzus egyik fontos bázisát. Tormay Bujdosó könyvének megszületése
tehát már ehhez a magyar asszonyok vezetője-státuszhoz kötődik, Kádár álláspontja szerint
antiszemitizmusában pedig még saját korának jellemző, hasonló tematikájú írásain is túltesz.
A Horthy-korszak hivatalos nőpolitikájának reprezentatív figurájaként előtérbe tolt írónő 
Kádár megfogalmazásában  „ezen buzgóságának” túlzóan felelősségre vonó megítélését
Kollarits Krisztina Egy bujdosó írónő című, 2010-es könyvében erősen vitatja. Kollarits
Tormay Bujdosó könyvének szemléletét az írónő társadalmi osztályának, az úri középosztály
vezető elitjének tipikus nézőpontjaként fogadja el, adott történelmi helyzetben
akceptálhatónak tartja, a politikai elitnek a Monarchia összeomlása és a forradalmak miatt
kialakuló veszélyérzetét pedig lírai és drámai hangnemet is mozgósítva érzékelteti. Érdekes
számomra a védő és vád-beszédek dinamikáján túl Kádár Juditnak az a mikrokutatása, amely
szerint Tormay is, Tutsekhez hasonlóan, 1906-tól, édesapja halála után, a korabeli, a pártában
maradt nőket kiszolgáltatott helyzetbe hozó társadalmi gyakorlatokból próbált az irodalmi
tevékenységgel kitörni. (Kollarits Krisztina egyrészt „osztálya” nézőpontjával azonosítva
menti Tormay antiszemitizmusát, majd Kádárral vitatkozva éppen az ellenkezőjét igyekszik
bizonyítani, tudniillik, hogy Tormay nem tartozott a „hanyatló dzsentrihez”, tehát nem volt
szüksége az írói egzisztenciára, hiszen minden férfi családtagjának értelmiségi-polgári
foglalkozása volt, és nagy hivatali karriert futott be. Így Kollarits Tutsek nem különbözteti
meg a férfiakkal és a nőkkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat, lehetőségeket.)és Kaffka
Margit taníttatását a saját ambíciójukon túl az apa halála után elszegényedő család szituációja,
a biztos egzisztencia hiánya, valamint a kislányok külsejéről alkotott negatív ítélet (tudniillik,
hogy úgysem lehet majd őket „jól” férjhez adni) együttesen ösztönzi. A gyermekeit egyedül
nevelő Erdős és a férje betegsége miatt a családfenntartó szerepébe kényszerülő Kosáryné
esetében is alapvető motivációvá válik az írói lét egzisztencia-teremtő lehetősége. Milyen
szomorú, mondhatnánk e sorstörténeteket olvasván, hogy a nagy ambíciót és tehetséget a női
szabadságfokokkal kapcsolatos elképzelések korabeli korlátai ilyen rejtekutakra, tévutakra
szorítják. „Engedelmes lázadók”, mondja a cím. A lázadás ilyen „nőies”, behódoló változata,
a pszichológia nyelvén az elnyomó, az agresszor szerepéből származó elvárások
interiorizálása, Verena Kast svájci pszichológusnő szerint az agresszor-áldozat szerepjáték
dinamikájában igen gyakori, az áldozatszerep vállalása pedig jól illeszkedik a hagyományos
női szerepkörhöz, sőt egész kultúránk egyik alapvető beíródása. Kádár Judit többüknél
megjegyzi azt, amit Tutseknél így fogalmaz meg: „haláláig azt a nőknek másodrendű szerepet
juttató patriarchális szemléletmódot, nőideált népszerűsítette, amelytől fiatalon oly sokat
szenvedett.” (39.)
Tormay pályája jó példája annak, hogy az uralkodó ideológia eszméinek túlhajtása, az
agresszor oldalára állás elfedi a felforgató és szankcionálandó női aktivitást. Julia Kristevának
van erről egy alapvető eszmefuttatása A nők ideje címmel fordított tanulmányában: az a
kérdés áll az írás középpontjában, vajon miért van az, hogy a legnagyobb elnyomó rendszerek
(a latin-amerikai diktatúrákra fókuszál, Kínát és a nemzeti szocialistákat említi) rendre
kitermelik az elnyomást nem megváltoztatni akaró, hanem abban még „lelkesebb”, élen járó
női segítőket…
Egyetérthetünk tehát Kádárral abban, hogy milyen ironikus is az, hogy a szubverzív
módon ambíciózus, identifikációját nő létére az alkotó aktivitásban és a társadalmi
szerepvállalásban kialakító, nemi identitásában sem a társadalmi elvárásokat kielégítő Tormay
nőideállá lett. Ezért is tartom fontosnak Tormay kapcsán Kádár Juditnak azt a meglátását,
amely, bár pszichologizáló érvek mentén, textológiai megfigyelésekkel kevéssé megerősítve,
a zsidó-ábrázolás negatív sémáit a férfi-figurák negatív ábrázolásával kapcsolja össze: „a
férfiak iránt érzett, leplezett ellenérzéseit a zsidók elleni gyűlöletté transzformálta.”(68) Az
ellenmítoszon túl azonban még fontos kijelenteni, hogy másságát, női önértelmezését Tormay
a korabeli szélsőjobboldali ideológia keretei között tudta sikeresen megformálni.
Kis magyar feminizmustörténeti kalauzolóként összefoglalva leszögezném, hogy a
húszas években a feminista mozgalom konzervatív fordulata következett be, az állam az
immár szavazó nők megszervezését politikai feladatként happolta el, az egyre nagyobb
számban jelentkező nőírók pedig írásaikkal a hagyományos anya-szerep primátusát, a polgári
házasság kettős moráljának elfogadását a populáris katolicizmus eszköztárával erősítették.
Visszatérve a zsidóábrázolás témájához: ez köztudottan a genderszemlélettel érintkező
probléma, hiszen a szubjektum megalkotottsága szempontjából a zsidó és a női identifikáció
egyaránt az abject pozíciójában, a hatalmi diszkurzusok által preformálva jön létre. Így a
zsidó irodalmárok saját hangjának megtalálása a nőirodalmárok törekvéseivel teljesen
párhuzamos. Meggyőzően mutatja meg a „zsidóként jelentős magyar íróvá lenni
„megszólalási nehézségét”, asszimilációs konfliktusát Bródy Sándor és Kiss József esetében
Komlós Aladár.
Kádár Judit nem a szubjektumelméletek szempontjából, csak alapvetően tematikus
elemként tekint a zsidó figurájának irodalmi ábrázolására, amely jelzi írójának ideológiai
állásfoglalását. Például Kosáryné történelmi regényében kiemeli az „uralkodó elit rasszista és
irredenta politikájának keserűen ironikus bírálatát”, ami a női szempontú történelmi regény
alapvető törekvése, a női geneológiához kapcsolt alternatív értékrend.
A kötet utolsó tanulmánya valamelyest kilógni látszik a nőtörténeti keretből, ugyanis
az Oscar Wilde-tól kölcsönzött „Szerelem, amely nem meri néven nevezni magát” címen
queer-horizontú vizsgálódásokat olvashatunk. A tanulmány elsősorban az Oscar Wilde körül
kibontakozó botrány magyarországi sajtóvisszhangját összefoglalva és a Wilde-ról írt
irodalomtörténeti szövegeket vizsgálva jutott arra a megállapításra, miszerint „a szexuális
másság, a «normális» heteroszexuális viselkedés megnevezésének tilalma az irodalmi művek
fordításában és az irodalomtörténet-írásban is egészen a huszadik század második harmadáig
hatott, és befolyásolta a művek interpretációját.”
Kádár Judit saját fordítói tapasztalataihoz is kötődő „delfinológiai” érdekességekkel
szolgáló írásban olvashatunk többek között arról, hogyan viszonyult Kosztolányi a
homoszexualitását nyíltan vállaló és egyben a mizogünia megtestesítőjeként számon tartott
angol íróhoz. (1906-ban Babitsnak azt írja a Dorian Gay-ről, amit később le is fordít, hogy „a
legnagyszerűbb könyv, amit valaha írtak.”) Csak üdvözölni tudom ezt a hiánypótló
szemléletet, úgy tűnik, egyre több és alaposabb kutatás lát napvilágot a marginalizált
nézőpontok, például a szexuális mássággal kapcsolatos önreprezentációk témájában, hadd
említsem például legutóbbi rácsodálkozásom tárgyát, Csehy Zoltánnak a magyar líratörténetet
átforgató monográfiáját. (Csehy Zoltán Szodoma és környéke, Homoszocialitás,
barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben, Kalligram, 2014)
Emeljük még ki Kádár Judit kutatásaiból Kosáryné történelmi regényciklusának
értelmezését, amely a szövegeket női történelmi önreprezentációként olvassa, a regényt a női
kultúra szimbolikus terének és idejének megalkotásaként, vagyis női szempontú történelmi
regényként üdvözli. Kádár Judit a történelmi események direkt hatásaként írja le az egyes
kötetek narratív stratégiájának változásait: például a harmadik részben, a Vaskalitkában a
zsidó-magyar együttélés idilli múltjának ábrázolása a Vészkorszak eseményeihez kapcsolható.
A mű a II. világháború alatt íródott, 1942-ben jelent meg az első kötet, az Asszonybeszéd, az
utolsó, a Por és Hamu pedig 1946-ban látott napvilágot. A regénynek recepciója, Kádár Judit
értelmezéséig, alig van. Ennek a női szempontú történelmi regénynek a megszületése fontos
lépés, úgy gondolom, valóban beszélhetünk valamiféle fejlődés-folyamatról a női nyelv és
saját-történet kitalálását tekintve a korszakban, ugyanakkor nem generált folytatást.
Ugyanebben a kulturális emlékezet alatti helyzetben maradt Lesznai Anna nagyregénye, a
Kezdetben volt a kert is, az írónőnek saját korától napjainkig meg-megújuló kultusza ellenére.
Jó hír, hogy első, kis példányszámú megjelenése, 1966 óta most 2015-ben, az idei könyvhétre
végre napvilágot látott a Múlt és Jövőnél. A regény lélegzetvételét és problematikáját tekintve
egy „női Háború és béke”, ráadásul a Trianon-trauma és a zsidó-identifikció
összekapcsolódása szempontjából is halaszthatatlanul érdekes olvasmány. (Legközelebb a 90-
es évekre érik meg újra az irodalomtörténeti szituáció női szempontú történelem-írásra,
napjainkra pedig már igen gyümölcsöző irodalmi-játékká lett a gender-történelem. Gondolok
csak az elmúlt évből Tompa Andrea Fejtől s lábtól című remekbeszabott és népszerű
regényére.)
A hazai feminizmus történetének vázlatához zárásként összefoglalnék egy utolsó
közhelyet, a „nem lehet elégszer elmondani” attitűdjével, amit egyébként Zsadányi Edittől a
hazai gender szempontú irodalomelmélet-történet kutatásnak nemzetközileg is elismert
figurájától tanultam. Hogy nálunk a Kádár-rendszerben nemcsak a modern irodalomelméleti
iskolák adaptálása tolódott el a 90-es évekre, hanem a feminizmus második áramából is
jórészt kimaradtunk (kivételt képez például Bollobás Enikő tevékenysége). Hogy ez az
időszak volt másutt a női szempontú irodalomtörténetek megszületésének, az esszenciális
nem-felfogás jegyében zajló kánonrevíziónak a kora. Hogy a 68-as társadalmi mozgalmakkal
szorosan összetartozó irodalmi irányzatok, így a feminizmus is saját társadalmuk
diszkurzusait alakították. Nálunk mindez nem igazán történt meg, illetve a kilencvenes
évektől összetorlódva zajlott, míg másutt azóta a gender studies a posztmodernbe
termékenyülve hozzájárult a kánon határainak átrendeződéséhez, hovatovább (ó, szörnyűség)
lebontásához, nálunk még mindig idegen test(ünk). Ne csodálkozzunk hát a feminista
irodalomtudomány hazai adaptációjának hányattatott alakulásán, a túlérettet a szupertrendivel
vegyítő együttállásán. (Haladás kétségtelenül történt: anno saját kulturális paradigmájukban
állva, Gyulai még un block, Schöpflin pedig már csak per cop küldte vissza a nőket a
főzőkanálhoz, ma pedig talán akad néhány női akadémikus is.)
Kádár Judit sokat tesz a polgári nőirodalom felfedezéséért, a töredezett, feledésbe
merült női hagyomány folytonosságáért. Számos szerző bukkan fel a könyv lapjain a 19.
századtól napjainkig, és számos szöveg kerül egymással, és a gyakran szigorú kritikus
górcsövén át saját értelmezői horizontunkkal párbeszédbe.
Ne dőljünk még egészen hátra, mi, emancipált nők és felvilágosult férfiak, pionír
hangütésben mondva: azt gondolom, minden megjelenő kötet, minden párbeszéd, így talán ez
a recenzió is javít azon az áldatlan állapoton, hogy hazai berkekben a feminista nézőpont még
mindig nem teljesen megemésztett kulturális viszonyulás.