Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. november / Hamis tanú

Hamis tanú

Számításba véve annak lehetőségét, hogy az olvasó nem
ismerős napjaink Budapestjén, szeretném szíves tudomására
hozni, hogy a képviselőház a Főherceg Sándor utcában
található, a Nemzeti Múzeum szomszédságában, és Ybl Miklós
tervei szerint épült a kiegyezéskor, bár azóta már többször át
kellett alakítani. Itt, a képviselőház üléstermében mondott el a
mai napon, 1882. május 23-án, kedden Döbröghy Géza egy
sokat emlegetett és történetünk szempontjából nagy
jelentőségű beszédet.
  A képviselőházban aznap a boszniai helyzetről volt szó.
Egészen konkrétan az volt a vita tárgya, hogy a tisztelt ház
megszavazza-e a Bosznia-Hercegovinában tervezett
vasútépítésre szolgáló hitel keretösszegét. Ehhez a kérdéshez
szólt hozzá Döbröghy Géza képviselő (Függetlenségi Párt).
  Azzal kezdte, hogy az ő falujában, Tiszaréten borzalmas
gyilkosság történt. Még húsvét előtt, április elsején került rá sor,
de csak most derült ki a szörnyű bűncselekmény. A tiszaréti
zsidók becsaltak egy tizennégy éves cselédlányt a
zsinagógájukba. Ott leteperték, elvágták a torkát, és
belecsorgatták a vérét egy hagymahéj színű cseréptálba. Sőt,
nem is egy cseréptálba csorgatták, hanem kettőbe, és csak az
egyik volt hagymahéj színű, mert a másik tojásrántotta színű
volt. Az ugyanis köztudomású, hogy a zsidóknak egy
keresztény szűzlány vérét kell belesütniük a húsvéti
kovásztalan lepényükbe, más néven maceszba, megint más
néven pászkába. Ezt a Talmud szigorúan előírja nekik. Ő,
Döbröghy Géza szívesen fel is olvassa a Talmud erre
vonatkozó részletét. Itt van a felöltője belső zsebében a Talmud
hiteles német fordítása, amely Rohling professzor szaktudását
dicséri.
  A képviselőház elnöke, Poós Tamás (Szabadelvű Párt)
figyelmezteti a felszólalót, hogy jelenleg a boszniai vasútépítés
ügye van napirenden, és ettől a tárgytól lehetőleg ne
kalandozzék el.
  A felszólaló folytatja (emelt hangon): ő, Döbröghy Géza még
a nevét is tudja a szegény kis cselédlánynak: Eszternek hívták,
amíg élt, Ölyvesi Eszternek. Levágták a zsidók, mint egy
csirkét, mert keresztény szűzlány vére nélkül nem érvényes a
zsidó Húsvét, más néven Pészach, amikor a zsidók az
Egyiptomból való kivonulás emlékét ünneplik, amely kivonulás –
az előzményeivel együtt – világosan mutatja, milyen alávaló
módon bánnak el a zsidók az őket befogadó gazdanéppel.
Benne van a Bibliában. Ő, Döbröghy Géza szívesen fel is
olvassa a Biblia erre vonatkozó részletét. Itt van a felöltője
belső zsebében a Biblia, természetesen a Károlyi Gáspár által
készített, reformátusok által használt fordítás, de szükség
esetén a Káldi György-féle katolikus változatot is felolvassa,
mert az is itt van a felöltője belső zsebében, továbbá Rohling
professzor három kötetes fajhigiéniai bibliakritikája is itt van.
  A házelnök emlékezteti a képviselő urat, hogy most arról
vitatkozunk, megszavazzuk-e a boszniai vasút hitelkeretét, és
ha igen, akkor a Zágrábból induló vaspálya Banja Lukán vagy
Mosztáron át vezessen-e Szarajevóba, függetlenül attól, hogy
ezt a kérdést majd még a horvát képviselőház is meg fogja
vitatni.
  A felszólaló folytatja (torka szakadtából): ő, Döbröghy Géza
gyalázatos árulásnak tartja a zsidók Egyiptomból való
kivonulását. Ennek ellenére igen szerencsésnek tartaná, ha a
zsidók Magyarországról is kivonulnának mind egy szálig,
ahányan csak vannak. Ezt a magyar állam, különböző
adminisztratív eszközökkel, akár meg is könnyíthetné nekik. De
nem ez történik! Hanem az ellenkezője! Tízezrével, százezrével
özönlenek be az országhatáron Oroszország felől a kaftános,
pajeszos menekülő csordák, úgyhogy már teljesen ellepték az
ország északkeleti részét! És mi befogadjuk őket?
Magyarország olyan, mint egy túlterhelt hajó! Ha még egy
mázsa terhet ráeresztünk, menthetetlenül elsüllyed. Akkor is
elsüllyed, ha egy mázsa arany ez a teher, hát még akkor, ha
egy mázsa csatornaszenny! A Tiszaréten történt rituális
gyilkosság pedig világosan mutatja, mit várhatunk az
Oroszországból ránk zúduló bevándorlóktól, menekültektől és
egyéb zsidó aljanéptől! Ölyvesi Eszter vére az égre kiált!
  A házelnök eszébe juttatja a felszólalónak, hogy iménti
kijelentései felekezet elleni izgatást tartalmaznak, és azt ő nem
tűrheti. Az igazságügy-miniszter, Trombitás Alfréd, aki jobban
ismeri a polgári törvénykönyv reformtervét, mint a házszabályt,
nem bírja türtőztetni magát, és közbekiabál: „Hogy merészel az
úr egy vérgőzös dajkamesét, egy sötét és gonosz középkori
babonát a hajánál fogva ideráncigálni közénk? Ez itt egy
felvilágosult, modern jogállam törvényhozó testülete, nem pedig
falusi kocsma!” (Közbekiáltás szélsőbalról: „Az is a zsidóké!”)
„És ha már tényállításra vetemedik az úr: milyen bizonyítékai
vannak az úrnak arra, hogy Tiszaréten rituális gyilkosság
történt?”
  A felszólaló (mint aki erre várt) azt feleli: neki erre
cáfolhatatlan bizonyítékai vannak. Sziklaszilárd bizonyítékai! Itt
van a felöltője belső zsebében Rohling professzor
enciklopédikus műve, A zsidó rituális gyilkosságok igaz
története, a középkortól napjainkig. Ugyancsak itt van a felöltője
belső zsebében a tiszaréti plébános, Adamant Jenő hozzá,
Döbröghyhez intézett magánlevele, miszerint a vidékünket sújtó
elemi csapások, legfőképpen a szőke Tisza polipkarjainak
megannyi árvizes ölelgetése valójában az isteni gondviselés
ujjának intései, melyekkel az elkorcsosulás, a vallástalanság és
a liberalizmus rémálmából ébresztget minket. Hiszen a tisztelt
Ház a múltkor már kis híján megszavazta a polgári házasságot
is! Végül itt van a felöltője belső zsebében a tiszaréti zsidó
templomszolga fia, Spitz Móric által tett terhelő vallomásról
fölvett hivatalos jegyzőkönyv, amelyben a Móric gyerek
részletesen előadja, miképpen leste ki a kulcslyukon keresztül a
tiszaréti sakter, más néven rituális metsző és három bűntársa
által végrehajtott vadállati kegyetlenségű gyilkosságot. Innen
tudjuk a részleteket is, például a cseréptálak színét.
  Trombitás miniszter csodálkozva kérdezi: „Jegyzőkönyvről
beszél az úr? Honnan szerezte az úr azt a jegyzőkönyvet?”
Mire a felszólaló (diadalmasan): azt ő az ügyben eljáró
vizsgálóbírótól, Viola Mihálytól kapta egy hozzá, Döbröghyhez
intézett magánlevél mellékleteként. Az is itt van a felöltője belső
zsebében.
  Mire a miniszter elsápad, és így szól: ő mostanáig erről az
egész ügyről nem tudott. Így hát azt sem tudhatta, hogy
vizsgálóbíró van kirendelve, aki Tiszaréten nyomozást folytat.
Megígéri, hogy sürgősen tájékozódni fog, és miniszteri
hatáskörében megteszi a kellő intézkedéseket. Most pedig
beszéljünk valami másról, például a boszniai vasútépítés
hitelkeretéről.
  Azt is mindjárt elmondom, hogyan került sor Viola Mihály
vizsgálóbíró kirendelésére. Előbb azonban szeretném beavatni
az olvasót abba a vitába, amelyhez Döbröghy képviselő az
imént látott szakszerűséggel szólt hozzá.
  Ha már polipkarokról esett szó a föntiekben, akkor jussanak
eszünkbe a hidrafejek is. Történetünk évében, 1882-ben
szeretett magyar hazánkra két irányból, északkeletről és
délnyugatról vicsorognak egy-egy nyomasztó problémakör
hidrafejei, és az ilyen fejeknek tudvalevően az a tulajdonságuk,
hogy amikor egyet levágunk közülük, mindjárt kettő nő a
helyébe. Amikor egy gondot nagy nehezen megoldunk, a
megoldás szükségszerű velejárója lesz két másik, az előzőnél
jóval súlyosabb gond.
  Az egyik hidrafej a boszniai rendezési válság (ez vicsorít
felénk délnyugatról), a másik a galíciai menekültválság (ez meg
északkeletről).
  Csak röviden, hogy az olvasó lássa az összefüggéseket:
csapataink ideiglenesen Boszniában és Hercegovinában
állomásoznak, továbbá Novibazár egy részében is. Sajnos a
török hatóságok, amelyek az említett tartományokban ötszáz
évig folyamatosan fenntartották a rendet, újabban annyira
ellanyhultak, hogy mindennapossá váltak az összecsapások,
mindenütt felkelések robbantak ki, és az egyre súlyosbodó
polgárháborús állapot azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy
menekülő kulturálatlan idegenek százezrei – köztük
mohamedánok is! – fognak Szlavónián keresztül
Magyarországra özönölni, úgyhogy 1878-ban sürgősen lépni
kellett.
  Csapatainknak már csak azért is muszáj volt megszállniuk a
Nyugat-Balkánt, mert ha sokat totojázunk, akkor Szerbia szállja
meg, és ugye nem kell magyaráznom, hogy ez milyen
következményekkel járna. Például az lenne az egyik igen
veszélyes következmény, hogy létrejönne egy erős délszláv
állam, amely Oroszország szövetségeseként Horvátország
megszerzésének ürügyével hátbadöfné a Monarchiát. Úgyhogy
szépen odamasíroztunk, és meghiúsítottuk ezt a készülődő
disznóságot.
  Most ott vagyunk a Nyugat-Balkánon (ideiglenesen), és
építjük csórikáimnak a vasúti hálózatot. A sok százezer
bosnyák menekülő pedig nem menekül, hanem ül a fenekén,
mert Bosznia-Hercegovina biztonságos ország, ahol olyan
szigorú vagy még szigorúbb rend uralkodik, mint a török
hódoltság fénykorában.
  Igen ám, de ha már megszálltuk ezeket a vadregényes
történelmi tájakat, akkor az sem ártana, ha a jogállásukat
rendeznénk. Például el kellene döntenünk, hogy az Osztrák-
Magyar Monarchián belül Ausztriához tartozzanak-e, mint
Csehország és Galícia, vagy inkább Magyarországhoz, mint
Horvátország és Szlavónia.
  Szerintem tartozzanak Ausztriához, vacakoljanak velük az
osztrákok. Finanszírozzák ők a boszniai vasútépítést meg a
többi hóbelevancot, és akkor nekünk, magyaroknak az egész
nyugat-balkáni hacacáré egy krajcárunkba sem kerül.
  Nem jó, nem jó. Ha Ausztriához csatoljuk a Nyugat-Balkánt,
akkor az osztrák sógor olyan óriási lesz, mint egy elefánt,
úgyhogy mi, magyarok eltörpülünk mellette, mint egy egér, és
az egész világ látni fogja, hogy a dualizmus úgy, ahogy van,
bakfitty és pókmáj. Mindenki észre fogja venni, hogy a
Monarchián belül Magyarország éppúgy nem egyenrangú
Ausztriával, ahogyan Budapest sem annyira jelentős város,
mint Bécs. Különben is, Bosznia a középkorban a magyar király
fennhatósága alatt állt, úgyhogy nehogy márhogy lemondjunk a
jogos tulajdonunkról!
  Szerintem csatoljuk Bosznia-Hercegovinát Magyarországhoz,
azt az iciri-piciri Novibazárt pedig megkaphatja Ausztria, és
akkor mi leszünk a sokkal nagyobbak. Vagy inkább, tudjátok,
mit, Novibazár is legyen a miénk. Egyszer már úgyis a miénk
volt az egész cucc, ha jól emlékszem, Nagy Lajos király  idején.
  Nem jó, nem jó. Ki az Isten haragjának van annyi pénze, hogy
fizesse azt a sok vasutat meg közutat meg középületet meg
közvilágítást, amit ott egyik évről a másikra fel kell építeni, a
viaduktokról nem is beszélve? Nehogy már mi, magyarok álljuk
a cechet a bosnyákok kikupálódásáért! Kicsik vagyunk mi
ahhoz, és kevesen! Mi, magyarok már így is kisebbségben
vagyunk a saját hazánkban! Már így is tele vagyunk szláv
nemzetiségekkel! És akkor még felvegyük Boszniát is a
hátunkra púpnak? Aztán abból mi lesz, ha tízezrével
idevándorolnak a bosnyák cukrászok? Beleragadunk a
törökmézbe!
  Szerintem egyesítsük a horvátok lakta országokat és
tartományokat, méghozzá osztrák-magyar közös közigazgatás
alatt, és akkor horvát testvéreink lennének a Monarchia
leghívebb támaszai.
  Na még csak ez hiányzik, meg a faszomra egy bibircsók!
Összegyúrni Horvátországot és Szlavóniát Boszniával és
Hercegovinával? Hozzáadni élesztőnek Dalmáciát és Isztriát,
sütőpornak pedig a görzi grófságot? Milyen pogácsa vagy
palacsinta fog abból kisülni? Létrehozunk egy bazi nagy horvát
államot, mire a horvátok hálából azt fogják követelni, hogy
Zágráb legyen éppolyan egyenrangú főváros, mint Budapest,
és akkor a dualizmus átalakul trializmussá. Több se kell a
cseheknek, ők meg azt fogják követelni, hogy Prága legyen
éppolyan egyenrangú főváros, mint Zágráb meg Budapest,
vagy inkább még sokkal egyenrangúbb, és akkor a trializmus
átalakul kvadrializmussá.
  Most már ebből elég, álljon meg a dísz- és gyászmenet!
  Én ezektől az idegen szavaktól hülyét kapok.
  Én meg sík ideg leszek.
  Várjatok csak, ez még mind semmi. Most mondom a
legjobbakat. Ha a dualizmus átalakul trializmussá, az annyit
jelent, hogy az egyesített Nagy-Horvátország tokkal-vonóval
elszakad a magyar koronától. Azonkívül Fiumét is elveszik
tőlünk, úgyhogy nem lesz többé kijáratunk a tengerhez. És
hatvannégy vármegye helyett marad nekünk ötvenkettő.
  Ne már...
  De bizony! Ettől a csehek vérszemet kapnak, és elveszik
tőlünk a tótok lakta északi vármegyéket, Árvát és Liptót
mindenképpen, de valószínűleg Trencsént és Turócot is. Mert
ha a trializmus átalakul kvadrializmussá, az annyit jelent, hogy
ötvenkét vármegye helyett marad nekünk negyvennyolc.
  A kurva életbe!
  Mindig minket, magyarokat bántanak!
  Gyönyörűszép szám a 48, én tiszta szívemből 48-as vagyok,
de akkor is basszák meg az anyjukat!
  Amikor pedig mindez meglesz, Nagy-Horvátország
belecuppan Kis-Szerbia seggébe, és ez – dualizmus ide,
trializmus oda – annyit jelent, hogy az egész Balkán-félsziget
Oroszország fennhatósága alá kerül, miután a Monarchia és mi,
magyarok tálcán kínáltuk a cárnak. Ha meg nem ezt akarjuk,
akkor előbb vagy utóbb be kell vállalnunk egy fegyveres
konfliktust, magyarán szólva, háborút Oroszországgal, amelyet
aligha nyerhetünk meg, mert a köztünk élő szláv nemzetiségek
az első adandó alkalommal elárulnak minket, és beállnak
muszkavezetőnek.
  Ilyen nyomasztó gondok közt hánykolódtak a
felelősségtudattól áthatott magyar államférfiak. Nem csoda,
hogy fellélegzést, felfrissülést hozott nekik, amikor a bonyolult
pénzügyi vita közepette Döbröghy Géza előhozakodott az
iménti üdítő, naiv tiszaréti rémtörténettel. Amúgy eszük ágában
sem volt elhinni ezt a gyerekes badarságot. Inkább csak
nevettek rajta, és egy kicsit furcsálkodtak. Hát lehetséges, hogy
napjainkban, a XIX. század utolsó harmadában akad még
értelmes, művelt ember, aki ezt az agyrémet elhiszi?
  Pedig akad. Nemcsak Döbröghy hitte szilárdan, hogy a
tiszaréti zsinagógában rituális gyilkosság történt, hanem
Döbröghy elv- és képviselőtársa, Istókfy Győző is, a
Függetlenségi Párton belüli Antiszemita Frakció megalapítója.
Tőle kapta Döbröghy (persze, csak kölcsön) Rohling professzor
műveit, amiből arra következtethetünk, hogy Istókfy, ellentétben
Döbröghyvel, tud németül. És ha már frakció van körülötte,
akkor persze a frakciótagok is hisznek a vérvádban, de ők csak
fél szívvel. Öten vannak, ötször fél szív annyi, mint kettő egész
öt tized szív.
  Ez a Géza gyerek nem ért semmihez. Öt éve itt bassza a
rezet a képviselőházban, és még egyszer sem szólalt fel. Ez a
mai szöveg volt a szűzbeszéde. A pénzreform neki magas. A
közigazgatási reformot megugatja, de azt is csak az ülés után,
a Szikszaiban, sörrel és diólikőrrel megalapozva. Na de most
megtalálta azt a szakterületet, amelyhez kellő kompetenciával
hozzászólhat. És milyen leleményesen kapcsolja össze a
rituális gyilkosságot a menekültügyi válsággal!
  Bizony ám, a másik hidrafej, amely hazánkra vicsorog, a
galíciai menekültügyi válság. A zsidók Oroszországból
tízezrével, százezrével özönölnek a velünk szomszédos
Galíciába, régi magyar nevén Gácsországba vagy Halicsba.
Jönnek a Prut és a Szeret völgyében. Lebzselnek Stanislauban,
lopják a napot Drohobicsban. Átlopakodnak az Uzsoki-
szoroson, végigsompolyognak a Vereckei-hágón, és mindjárt itt
lesznek közöttünk, pedig már így is tele vagyunk zsidókkal.
  A közvélemény józanabb, mérsékeltebb része annak az
óhajnak ad hangot, hogy le kell zárni az államhatárt. Építsünk
szögesdrót-kerítést a galíciai határra, Jablonkától Körösmezőig,
jó sok őrtoronnyal és nagy létszámú, szigorú
határcsendőrséggel. Az majd gátat vet a népvándorlásnak.
  A radikális megoldás hívei azt javasolják, hogy a
menekülteket még a galíciai oldalon le kell tartóztatni,
gyűjtőtáborba vinni, ott megásatni velük a sírjukat, és belelőni
őket.
  És persze itt vannak az érzelgős emberbarátok, a taknyukat
csorgató, nyáladzó humanisták, akik azt makogják, hogy
szerencsétlen embertársaink – mármint az Oroszországból
menekülő, kampós orrú zsidók és pereputtyuk – úgysem
akarnak Magyarországon letelepedni, hanem az a szándékuk,
hogy kivándorolnak Amerikába. Úgyhogy adjunk nekik egy karéj
kenyeret meg egy pohár vizet, aztán szállítsuk el őket Fiumébe
vagy Triesztbe, ahol hajóra ülhetnek Isten hírével.
  Na persze. Ahogy azt elképzelik az ilyenek. Az új orosz cár
átdobja hozzánk a zsidóit, mi meg államköltségen etessük,
itassuk, babusgassuk őket. Még jó, hogy nem akarnak vasúti
első osztályon, hálókocsiban utazni Trisztbe vagy Fiumébe.
Mintha nászútra mennének. Vagy kéjutazásra!
  Ismét csak röviden, hogy az olvasó lássa az
összefüggéseket: az oroszországi pogromok tavaly, 1881-ben
kezdődtek, miután egy forradalmi terrorszervezet aktivistái
meggyilkolták az öreg cárt. A cár a hintójában ült, amikor valaki
a tömegből bombát dobott rá. A bomba felrobbant, húsz ember
szörnyethalt, és legalább ötször annyian megsebesültek. A
cárnak azonban semmi baja nem történt, mert a hintót
golyóállónak és bombabiztosnak építették, tudniillik addig már
hatszor kíséreltek meg merényletet az uralkodó ellen.
  Így tehát a cár, akin egy karcolás sem esett, megparancsolta,
hogy haladjanak tovább. Csakhogy ez nem volt lehetséges,
mert a robbanás végzett a lovakkal. A kíséret tagjai hiába
könyörögtek az uralkodónak, hogy maradjon a biztonságot
jelentő hintóban, és várjon, amíg hoznak újabb lovakat, a cár
úgy látta, hogy elmúlt a veszély. A tömeg – már aki élt és
mozgott – szétfutott, a hintó körül csak vértócsák, leszakadt
testrészek, halottak és jajgató sebesültek maradtak. A
merénylők (ha ugyan többen voltak), amilyen gyáva patkányok,
nyilván elszaladtak a többiekkel együtt. A cár kinyitotta a hintó
ajtaját, és kilépett a kövezetre.
  Ebben a szempillantásban egy mozdulatlanul heverő,
hottestnek látszó ember felugrott, és újabb bombát hajított a
hintó felé. A robbanás letépte a cár mindkét lábát. Másfél óra
múlva halott volt.
  A hírlapok részletes tudósítást közöltek a merényletről.
Többnyire azt is hozzáfűzték, hogy mind a tettesek, mind a
felbujtók zsidók. Csak zsidók lehetnek. Keresztény orosz ember
képtelen volna ilyen aljas és gyáva bűncselekményre az
uralkodója ellen.
  Utóbb kiderült, hogy a merényletet megszervező és
végrehajtó csoport tagjai egytől egyig oroszok és keresztények.
Zsidó nem is lehetett tagja a csoportnak, mert a csoport az
Oroszországban élő hárommillió zsidót kapitalista
kizsákmányolónak tartotta, és ennek megfelelően gyűlölte. Ám
ez a tény nem felmentő, hanem terhelő bizonyíték volt a
zsidókra nézve. Lám csak, ezek, amilyen alattomos patkányok,
még a narodnyikok közé is befurakszanak! Még a népi
forradalmárokat is ők pénzelik, ők irányítják! Álcázzák magukat,
sötétben bujkálnak, makacsul tagadják bűnösségüket. Pedig
most már csak a töredelmes beismerő vallomás segítene rajtuk.
Vagy most már inkább az sem.
  Két nappal azután, hogy a hírlapok beszámoltak a cár elleni
merényletről, Oroszország zsidólakta falvaiban és városaiban
fellángoltak a pogromok. A szó szoros értelmében fellángoltak,
mert a pogrom velejárója a gyújtogatás.
  A pogrom úgy kezdődik, hogy a zsidók elkezdenek
összevissza rohangászni, mint a megbolygatott hangyák vagy
termeszek.
  A zsidó összekapkodja a holmiját, és a gyerekeivel kirohan a
vasútállomásra, noha tudhatná, hogy a vasútállomáson
összegyűlt zsidókat verik agyon legelőször.
  A zsidó kirohan a városból a mezőre, noha tudhatná, hogy a
mezőn három versztányi messzeségből is észreveszik, és
utolérik, és összezúzzák a csontjait.
  A zsidó elrejtőzik a padláson, noha tudhatná, hogy a
padlásról le fogják hajítani.
  A zsidó elrejtőzik a pincében, noha tudhatná, hogy a
pinceablakon petróleumot öntenek be, amelyet égő rongy
követ.
  A zsidó elrejtőzik a máshol rejtőzködő zsidó szomszédja
lakásán, noha tudhatná, hogy az ő belét ugyanúgy kitépik a
hasüregből, ahogy a szomszédjáét kitépnék, ha a lakásban
találnák.
  A zsidó elrejtőzik helyben maradó keresztény szomszédja
lakásán, noha tudhatná, hogy a házmester úgyis nyomra vezeti
az őrjöngő csőcseléket.
  A zsidó meghúzza magát a sötétben, és retteg a sötéttől, mert
a sötétben semmit sem lehet látni.
  A zsidó kióvakodik a világosságra, és iszonyodik a
világosságtól, mert a világosságban mindent lehet látni.
  A zsidó kerüli a többi zsidót, noha tudhatná, hogy egyedül
semmi esélye a védekezésre.
  A zsidó sokadmagával összezsúfolódik, noha tudhatná, hogy
úgy fogják együttvéve ledarálni őket, mint a mozdony kereke a
sínekre terelt birkanyájat.
  A zsidó szervezi a fegyveres önvédelmet, noha tudhatná,
hogy erre nincs idő, nincs bátorság és nincs lehetőség, és hogy
ezzel csak még inkább felhergeli a bosszúszomjas néptömeget.
  A zsidó maga köré gyűjti kedves tárgyait, noha tudhatná,
hogy ezek a tárgyak halálos ellenségei lesznek. Tudhatná,
hogy a saját asztalkendőjével fogják megfojtani. Hogy a saját
kenyérszeletelő késével fogják elvágni a torkát. Hogy a saját
borospoharának szilánkjait fogják beletömni a szájába. Hogy a
saját esernyője hegyével fogják kiszúrni a szemét. Hogy a saját
éjjeliszekrényének acélveretes oromdíszébe fogják beleverni a
homlokát.
  És aztán bekövetkezik mindaz, ami előre tudható volt.
Továbbá bekövetkezik sok olyasmi is, amit nem látott előre a
csekély teherbírású képzelőerő.
  Ott fekszenek a halottak. Teljesen halottak és félig-meddig
halottak. Épnek látszó halottak és megcsonkított halottak.
Azonosítható halottak és felismerhetetlenné tett halottak.
Szénné égett halottak és lepénnyé taposott halottak. Magukban
heverő halottak és családostul heverő halottak. Egyenesen
fekvő halottak és törött gerincű, derékszögben kifordult lábú,
elgörbült halottak. Belső szervek nélkül tátongó halottak és
hosszában kettéhasított halottak.
  Ablakon kidobott csecsemők, fejjel a falhoz csapott
csecsemők, labdaként magasba hajított, kés hegyével elkapott
csecsemők, feldarabolt csecsemők, szétmarcangolt
csecsemők, anyaméhből kimetszett magzatok. Fiatal lány,
akinek levágták az orrát, miután megerőszakolták. Fiatal lány,
akinek levágták a mellét, miután megerőszakolták.
Öregasszony, akire rádobtak egy vaskályhát az emeletről.
Öregember, akinek rozsdás szögek állnak ki a halántékából.
  Ahol még nem volt pogrom, onnan menekülnek a zsidók, mert
nem akarnak addig várni, amíg elkezdődik. Ahol már volt
pogrom, onnan menekülnek a zsidók (már aki életben maradt),
mert nem akarnak addig várni, amíg ismét elkezdődik.
  A magyar politikusok egy része annak a vélekedésnek adott
hangot, hogy a menekültügyi válságot Oroszországban kell
megoldani. Az új cár, az előzőnek a fia vagy fékezze meg a
zsidóellenes zavargásokat, vagy tartóztassa fel a
menekültáradatot, amely Magyarország biztonságát most már
kolyan veszélyezteti.
  Mi a saját szegényeinket és elesettjeinket sem tudjuk
gyámolítani. Hát akkor hogyan is fogadhatnánk be több
százezer, esetleg több millió koldusszegény, vadidegen
menekültet? Ha én egy palack tintát egy nagy tóba öntök, azért
annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül
megihatja. A nagy angol vagy amerikai népsokaságban a zsidó
feloldódik, úgyszólván elenyészik. Ugyanez áll Franciaországra
nézve is. De ha a magyar levesbe önt az ember egy palack
tintát, nagyon is megromlik a leves, és azt meg nem eheti az
ember!
  Ezek nem azt a nyelvet beszélik, amit mi. Nem azt az
öltözéket viselik, amit mi. Nem azt az ételt eszik, amit mi. Nem
azt az Istent imádják, akit mi. Nem azt a törvényt tisztelik, nem
azt a szokást követik, amit mi. Nem azt a munkát végzik, amit
nagyra becsülünk. Hangosan imádkoznak, némán csalnak.
Szemetelnek, az út szélén végzik a kisdolgukat és a
nagydolgukat. Behurcolják a kolerát és a pestist. Tele vannak
tetűvel. Panaszkodnak, vádaskodnak, vesztegetnek. Nehogy
már beengedjük őket, mert ha ezek egyszer beteszik ide a
lábukat, soha többé meg nem szabadulunk tőlük.
  Sok magyar politikus gondolkodott így, nemcsak a
Függetlenségi Pártban, hanem a „mérsékelt ellenzék” néven
emlegetett Nemzeti Pártban is, sőt a kormányon levő
Szabadelvű Pártban is akadtak férfiak, akiktől nem állt távol ez
a látásmód. És ha a politikusok, valamint az újságírók között
akad nem kevés, aki így gondolkodik, akkor nyilván a
közvéleményben is jelen van az ilyen vagy ehhez hasonló
felfogás.
  Hogy messzire ne menjek, a tiszaréti közvéleményre
mélységesen jellemzők voltak az imént megjelenített nézetek. A
tiszaréti közvélemény öt személyből áll, ezek pedig: a plébános,
a református lelkész, a falubíró, a jegyző és a tanító.
Módszertani okokból nem számítom a közvéleményhez
Döbröghy Gézát, aki ritkán tartózkodik a falujában, de persze
nagy hatással van a közvéleményre, valamint a Züszmannt
sem, aki ugyan művelt embernek számít – én legalább tíz-
tizenkét könyvet számoltam össze a házában –, és két hírlapra
is előfizet, az Egyetértésre, valamint a Taksonyvidékre, de azért
senki sem gondolja, maga Züszmann sem, hogy ő része a
tiszaréti közvéleménynek.
  A tiszaréti közvélemény már akkor is galíciai
menekülthordákat vizionál, ha meglát négy-öt egymást követő
tutajt a Tiszán, rajtuk Máramarosba vagy Beregbe való
tutajosokkal. Meghűl az ereiben a vér, mármint a
közvéleménynek, ha megpillantja az Ungvár környéki orthodox
zsidók jellegzetes fekete kalapját. Elszörnyed, ha meghallja
német beszédjüket, amelyet a németül tudók sem értenek, mert
az nem is német nyelv, hanem csak egy eltorzított, romlott
zsargon.
  Márpedig a húsvét előtti szombaton ezektől a kalapoktól volt
fekete, és ettől a zsargontól volt lármás a falu. Tiszaréten aznap
a zsidók sakterválasztást tartottak, miután a régi metsző
elköltözött, és most a Törkő-vidéki falvakból, továbbá
Beregszász környékéről jöttek az állásra pályázó, ünneplő
ruhás jelöltek. Nahát, csakis ők ölhették meg szegény Esztert,
mert más józan magyarázat nincs rá, hogy Eszter aznap eltűnt,
és azóta sem látta senki. A föld ugyebár nem nyelhette el!
  Eszter édesanyját, özvegy Ölyvesi Jánosnét a tiszaréti
közvélemény fenntartás nélküli, teljes támogatásáról
biztosította, amikor a szerencsétlen asszony, legszebb
hárászkendőjével a vállán, sírva könyörgött a tekintélyes
férfiaknak, segítsenek előkeríteni a lányát.
  Adamant plébános kioktatta a nőt, hogy olyan esetek, amikre
ő gondol, régen, a középkorban csakugyan előfordulhattak, de
manapság egy civilizált országban, aminő Magyarország,
ilyesmire még csak gondolni is badarság. Ennél többet nem
mondhatott, mert az asszony nem az ő gyülekezetéhez tartozik,
nem az ő dolga nevelni. Beszéljen a fejével Lápossy tiszteletes
úr!
  A református lelkész arra figyelmeztette az asszonyt, hogy
addig nincs joga gyilkosokról beszélni, amíg minden kétségen
kívül be nem bizonyosodik, hogy csakugyan gyilkosság történt,
és azt a zsidók követték el. Gyakran előfordul, hogy a zsidókat
alaptalanul gyanúsítják azzal az esettel, amire Ölyvesiné
gondol. Hajdúnánáson például az történt húsz évvel ezelőtt,
hogy eltűnt egy kisfiú, és a nép ott is a zsidókat gyanúsította,
pedig a kisfiú még aznap kimászott a szalmakazalból, ahová
befúrta magát, és mindössze annyi történt vele, hogy aludt egy
jót. Mezőtelegden pedig, talán 1871 nyarán egy testvérpár tűnt
el, amit szintén megpróbáltak rákenni a zsidókra, és csak
másnap derült ki, hogy a két gyerek eltévedt az
embermagasságú kukoricásban. Ilyen intelmek után a
tiszteletes úr megrótta Ölyvesinét, amiért nem őhozzá, hanem a
plébánoshoz fordult elsőként a gyanújával. Talán bizony nem
bízik meg benne, a lelkipásztorában? Vagy talán át akar térni
katolikus hitre? Na, csak azt próbálja meg! Azt nagyon meg
fogja keserülni!
  A falu bírája, Borbély Gábor leültette Ölyvesinét a lócára, sőt
még egy keszkenőt is a kezébe nyomott, hogy azzal törölgesse
a könnyeit. Özvegyember volt, megtehette, senki sem
számoltatta el a keszkenőkkel. Majd a menye, a Bözsi kimossa,
még ha Ölyvesiné nagy bánatában belefújja is az orrát.
  Mit akar tőlem a nénémasszony? Hogyan képzeli kend? Mi
vagyok én? Falubíró vagyok, nem vizsgálóbíró! Nincs jogom
nyomozni! Nem is értek hozzá! Meg is büntetnének érte!
Micsoda? Hogy menjünk be a zsidótemplomba? Nézzük meg a
padlót, hátha ragad a vértől? Nyissuk fel a tóraszekrényt, hátha
ott vannak elrejtve a véres kések? Vizsgáljuk át az előpitvart,
hátha rábukkanunk a cseréptálakra, amelyekbe csorgatták a
kend lányának a vérét? Forgassuk át a hátsó udvarban a földet,
hátha ott van a kend lánya elásva?
  Erről ne is ábrándozzék a nénémasszony! Én, Borbély Gábor
a helyi közigazgatás képviselője vagyok, és a
vallásszabadságról intézkedő 1868. évi 53. törvénycikk 12., 13.
és 16. paragrafusa értelmében köteles vagyok tiszteletben
tartani minden Magyarországon bevett vallás vagy más néven
religio recepta önkormányzatiságát és belső szervezeti
működését. Ez magyarul annyit jelent, hogy a zsidótemplomba
csak akkor mehetünk be, ha szólok a Züszmann-nak, és ő
kinyitja.
  Mármost egyrészt a Züszmann nem nyitja ki, mert bolond is
volna, ha megtenné, másrészt én sem szólok neki, mert Húsvét
vasárnap van, amikor Krisztus feltámadását ünnepeljük, és én
ezen a szent napon nem állok szóba zsidóval. Máskor, ha
muszáj, igen, de ma meg holnap semmi szín alatt. Mert azt
ugye nénémasszony is hallotta a tiszteletes úrtól nem egyszer,
nem kétszer, hogy Krisztust éppen a zsidók ölték meg. Élve
felszögezték a keresztfára!
  Hogy akkor most mit csináljon a nénémasszony?
Megmondom én azt kendnek. Tessék holnap átmenni
Tiszaugarra Nyúzó szolgabíró úrhoz. Majd ő igazságot tesz,
amelynek szolgáltatására én nem vagyok jogosult, mert kicsi
vagyok én ahhoz. Majd ő kinyomozza, hová tették azok a
zsidók a kend lányát. Lássa, nénémasszony, neki aztán van
joga nyomozni. Ő tud is, szeret is nyomozni. Ő aztán, ha
egyszer nekiáll, akkor, kedves nénémasszony, úgy ki lesz
nyomozva a kend panasza, hogy csak úgy porzik.
  Ám egyelőre még csak az országút porzik, amikor másnap,
Húsvét hétfőn Ölyvesiné elindul a szolgabíróhoz Tiszaugarra.
Nem valami nagy út, jóformán csak egy macskaugrás. Jó
hátaslóval, kényelmes ügetésben alig húsz perc alatt
odaérhetünk. Ölyvesiné azonban a két lábán lépked. Nincs
lova, honnan is volna. A kissé csípős idő ellenére a vállán viszi
a csizmáját, hogy kímélje. Azt majd a szolgabíró háza előtt
fogja felhúzni. Az imént rálépett egy éles kőre, és most egy
kicsit sántikál. Kora tavasz van, és még nem keményedett meg
a talpán a bőr. Így hát ezt a viszonylag rövid utat Ölyvesiné bő
két óra alatt teszi meg. Jócskán benne járunk a délelőttben,
amikor Tiszaugarra érkezve, felhúzza a csizmáját Nyúzó Lázár
portája előtt.
  Még oda sem ér az oszlopos tornáchoz, amikor a Kati nevű
szolgáló közli vele, hogy várnia kell. A tekintetes úr fontos
ügyiratokban búvárkodik, ezért most nem lehet zavarni.
  Ez a Kati ott született és nevelkedett Ölyvesiék
szomszédságában, Tiszaréten. Aztán a Jóisten felvitte a dolgát:
a szolgabíróék magukhoz vették, szépen kimosdatták,
felöltöztették. Az volt az egyik szerencséje, hogy dolgos,
megbízható teremtés, soha egy percig meg nem áll. A másik
szerencséje meg az, hogy kancsal és ragyás képű. A tekintetes
asszonynak minden oka megvan rá, hogy csinos lányt ne tűrjön
meg a háznál. Hej, ha az én Eszterem is ilyen helyen
szolgálhatott volna! Akkor most nem kellene őt keresgélnünk.
Akkor most olyan jó helye volna, mint az anyja hasában volt
neki!
  Szorgalmasnak eléggé szorgalmas volt, csak az a kár, hogy
szép kislány volt. Két-három éven belül gyönyörű eladó lánnyá
serdült volna, és a szépsége miatt nem szolgálhatott volna úri
házaknál. Kár a szegény lánynak szépnek lennie. Nem való az
neki.
  A tekintetes úr az ebédjét fogyasztja, ezért most nem lehet
zavarni.
  A tekintetes úr az ebéd utáni pipázását végzi, ezért most nem
lehet zavarni.
  A tekintetes úr, megmásíthatatlan szokása szerint, ebéd és
pipázás után lepihent, ezért most nem lehet zavarni.
  Közben Nyúzóné Pöpecz Amália kitekint az ablakon, és
megszemléli a tiszaréti szegény asszonyt. Hát ez már megette
a kenyere javát, ez maholnap öregasszonynak fog számítani.
Erősen őszül, itt-ott a foga is hiányzik, a homloka barázdált, a
barázdákban pedig ott kuporog a sanyarúság és a keserűség.
Ez még az ő férjének sem fog kelleni.
  Így tehát benyit a jól megérdemelt szunyókálásból ébredező
Nyúzó Lázárhoz. Édes Lázókám, ott áll az a szegény asszony a
tornác előtt fél tíz óta, és most négy óra van. Ugyan már, legyen
olyan jó, és menjen ki hozzá. Biztosan valami fontos
mondanivalója van neki, ha ilyen régóta vár.
  A szolgabíró mérgesen dörmögi, hogy nincs félfogadás.
Ünnepnap van, Húsvét hétfő, és ilyenkor is jönnek az ügyfelek!
Mindig jön valaki, és mindig tőle, Nyúzótól akar valamit! A
múltkor is azzal jött egy derék atyafi, hogy nem ragad rá a
postai borítékra a bélyeg. Mit tehettem volna érte? Hogyan
orvosoljam a panaszát? Én nem is tudom, ki fog gondoskodni a
vármegyéről és a hazáról, ha a szolgabíróknak ez az
ügyszeretettől áthatott, áldozatkész és becsületes nemzedéke
– a miénk – egyszer majd kihal. Na gyerünk, nézzük azt a
némbert!
  Mondja, jóasszony! Mi a hézag?
  A lányom... az édes kislányom... eltühühühűnt...
  Ácsi! Ez így nem lesz jó. Ha óhaj-sóhaj esete forog fenn,
akkor tessék hivatalos formában előadni!
  Özvegy Ölyvesi Jánosné – vallása református, életkora 43 év,
foglalkozása napszámos, írni-olvasni nem tud – előadja, hogy
Eszter nevű 14 éves lánya, akit szegénységük miatt már 12
éves korában cselédnek kellett adnia, tegnapelőtt, folyó év
április elsején, szombat délelőtt gazdasszonya, Túri Andrásné
megbízásából elindult a boltba, hogy festéket és patkószöget
vásároljon, de a vásárlásból – amely a boltos elmondása szerint
megtörtént – nem érkezett haza. Nem jött meg a nap hátralevő
részében sem, nem került elő a tegnapi nap folyamán sem, és
nem lett meg ma reggel sem. Szombat dél óta nem látta senki.
Az Isten szerelmére kérem a tekintetes urat, segítsen rajtam,
keresse meg a lányomat, áldja meg a tekintetes urat az Isten!
  A szolgabírót elfutja a pulykaméreg. Már megint milyen
piszlicsáré üggyel zaklatják, méghozzá félfogadási időn kívül,
ünnepnapon, amikor ő pihenni szeretne. Elkódorog valami
cselédlány, aztán ő, Nyúzó Lázár keresse meg. Kedvenc
lapunk, a Taksonyvidék jóformán minden héten hírt ad egy-egy
eltűnt kisfiúról vagy kislányról. Arról már jóval ritkábban ad hírt,
hogy az ilyen gyerek előkerült. Tudniillik előfordul, hogy nem
kerül elő, vagy csak hónapok, évek múlva.
  Például nyáron a gyerek fürödni megy, és belefullad a
Tiszába. Vagy télen széttépik a farkasok. Taksony
vármegyében nincsenek farkasok, de a bihari vagy a zempléni
hegyekben vannak, és ha a gyerek felkéredzkedik egy arrafelé
tartó szekérre, akkor egyenesen a farkasok torkába viteti
magát. Olyan is van, hogy a gyerek megszökik a gazdasszonya
vagy gazdája mellől, de néha még a részeges, dúvad apja elől
is megszökik. Aztán soha többé nem kerül elő, de nem biztos,
hogy rosszabbul megy a sora, mint otthon. Meg aztán az is
előfordul, hogy a gyerek – főleg a lánygyerek – szerelembe
esik, és azért szökik meg. Egy 14 éves lány már tud szerelmes
lenni. Hajjaj, de még mennyire! Annak már többnyire ki vannak
fejlődve az idomai, azt már a havibaj is rendszeresen látogatja.
  Aztán az ilyen lányok, akik szerelemből megszöknek, előbb-
utóbb egy lembergi vagy kijevi bordélyházban találják magukat,
és akkor – ha már eltűnésről van szó – joggal mondhatjuk rájuk,
hogy perdita, vagyis elveszett lélek és test.
  Csakhogy az ilyen módon elveszett lélek és test nem a
tiszaugari szolgabíró illetékességébe tartozik.
  Már sarkonfordult, hogy visszamenjen a házába, amikor még
egy utolsó pillantást vetett Ölyvesinére. Igaz, ami igaz, nem mai
csirke, de azért látszik rajta, hogy fiatalkorában csinos
menyecske volt. Miért is nem húsz évvel ezelőtt jött a
panaszával!
  Ki tudja, mikor fordult meg utoljára férfi a közelében?
Bizonyára ki van éhezve a csókra. Attól még, hogy szegény
özvegyasszony...
  Aztán mondja csak, jóasszony: mióta özvegy kend? Mikor és
hogyan veszítette el a férjét?
 Jaj, ne is kérdezze a tekintetes úr, mert megszakad a szívem!
Hát az úgy volt, hogy az öreg Sarudy meghívta a lánya
lakodalmába az uramat a többi napszámossal együtt, akik
tavasztól őszig, látástól vakulásig dolgoztak a földjein, aztán az
én uram virtusból meg akart enni hatvan darab töltött káposztát,
vagy legalább ötvenet, aztán a harmadik töltött káposzta után a
torkán akadt egy darab füstölt oldalas, és
megfuhuhuhuhulladt...
  Teringettét! Ez már igazán különös história! Nyúzó szolgabíró,
ahogy elnézi a tiszaréti szegény asszonyt, biztosra veszi, hogy
ennek már lóg a melle. Bár a fene tudja. Ezt jó volna sürgősen
ellenőrizni az istálló mögött. Sajnos most nem lehet, mert
Málikám, lelkem éppen kikandikál az ablakon.
  Aztán mondja csak, jóasszony: ez az egy szem lánya van
kendnek? Vagy több gyereket is szoptatott az emlőjével?
  Jaj, ne is kérdezze a tekintetes úr, mert megszakad a szívem!
Hát az úgy volt, hogy volt nekem egy fiam is, az Andris, és az
Andris a huszároknál szolgált Szépasszonyfalván, és a Brandel
bárónak a csicskása volt, és a Brandel báró összeveszett a
körorvossal, mert udvarolni akart a körorvos feleségének, és a
körorvos arcul ütötte a Brandel bárót, és a Brandel báró
megparancsolta a Kaál Samunak, hogy sötétedés után lője le a
körorvost, mint egy kutyát, és a Kaál Samunak éppen
hasmenése volt, mert sok-sok szilvát evett ebédre, és ezért a
Kaál Samu helyett az Ölyvesi Andris lőtte agyon a körorvost a
Brandel báró pisztolyával, és még örült is neki, mert azt hitte,
hogy sok-sok pénzt kap a Brandel bárótól, amiért a
hadbíróságon magára vállalta az egész bűnt, úgyhogy a
börtönből meg is üzente nekem, hogy megvesszük a Bándi
Ferusék félfertályát a miénk mellett, de nem kapott sok-sok
pénzt a kezébe, hanem kapott egy nagy-nagy lófaszt a
seggébe, mert halálra ítélték, és felahahahahahakasztották...
  Ihajnáré! Ez már csakugyan kacifántos bonyodalom! Nyúzó
szolgabíró tapasztalatból tudja, hogy az ilyen kiszikkadt
zsellérasszonynak némelykor igen jóízű az ölelése. Próbálta ő
már nem egyszer, nem kétszer. No de akasztott ember
édesanyjával eddig még sohasem hancúrozott. Egyszer ezt is
ki kellene próbálni, méghozzá sürgősen, mert rövid a nyár,
múlik az élet. Sajnos most nem lehet, mert Málikám, lelkem
kidugja azt a kis huncut fejét az ablakon.
  Lázókám, édesem, jöjjön már be a házba! Lement a nap,
lehűlt a levegő, és ha megfázik itt nekem, akkor bajok lesznek!
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Nyúzó szolgabíró nagy
odaadással fagyoskodta végig az idei januári farkasvadászatot
a Homoród völgyében és a Magurán, és egy fikarcnyit sem hűlt
meg, hála a paprikás pálinkának, de Nyúzóné mindig is féltette
a férjét. Féltő szeretet volt az övé.)
  Igaza van, lelkem. Bemegyünk a házba, és megszerkesztjük
a hivatalos iratot.
  Nyúzó szolgabíró leül az íróasztalához, Ölyvesiné alázatosan
áll a szoba közepén. A csizmáját levetette a küszöbön, nehogy
a magyar haza földjéből egy szemernyit is bevigyen a tekintetes
úr házába. A férfi kedvetlenül állapítja meg, hogy Ölyvesiné
kezén piszkosak a körmök, de a lábán, ha lehet, még
piszkosabbak.
  Na mondja, jóasszony! Hogy néz ki a lánya?
  Háááát... én csak azt tudom, hogy tegnapelőttig hogy nézett
ki, és még addig is leginkább sehogyan se nézett ki. Amolyan
jóravaló, rendes lány volt, mint a többiek.
  Milyen magas a termete?
  Háááát... egy kicsit alacsony volt, de aztán sokat nőtt, amióta
beállt szolgálni először Ecetesékhez, aztán Túrinéhoz. A végén
már eléggé magas volt, de azért még így is alacsony.
  Milyen színű a szeme?
  Háááát... lótottam-futottam, nem volt nekem időm rá, hogy a
szemét nézegessem. Azt hiszem, kék szeme volt
szegénykémnek. Vagy inkább fekete.
  Van-e a kend lányának valamilyen különleges
ismertetőjegye?
  Háááát... hogy jegye volt-e neki? Jegygyűrűre tetszik
gondolni? Nem volt neki se jegygyűrűje, se jegyese. Fiatal volt
ő még ahhoz, meg pénzünk sem lett volna rá.
  Na jól van. Akkor legalább azt mondja meg nekem,
jóasszony, hogy ki van-e már fejlődve a melle, mármint a
lányának. Mert az fontos. És ha igen, akkor kicsi vagy nagy
melle van-e, és milyen színű a mellbimbó udvara?
  Édes Lázókám (a szolgabíróné, úgy veszem észre,
hallgatózott), ha maga bele merészeli foglalni a
személyleírásba az Ölyvesiné lányának a melleit, akkor a maga
élete ebben a házban, esküszöm az égre, pokollá változik. Hát
hiányzik az nekem, hogy az egész vármegye rajtunk röhögjön?
  Az eddig alázatos Ölyvesiné szemében most megvillan a dac.
  Ne tessék fáradni a személyleírással. Nincs arra szükség.
Tudom én azt nagyon jól, hogy soha nem fog élve előkerülni a
lányom. Az én Eszteremet megölték a zsidók. Becsalták a
zsidótemplomba, elvágták a nyakát, kicsorgatták a vérét, és
belesütötték a húsvéti lepényükbe. Szóltam is a falubírónak,
Borbély úrnak, hogy kutassa át a zsidótemplomot, de azt
mondta, hogy nem teheti, mert ő is fél a zsidóktól.
  A szolgabíró összerázkódik, mint amikor cseresznyézés
közben férges gyümölcsre harap az ember. A petróleumlámpa
fényében (hiszen öreg este van már) Ölyvesiné éppolyan
ápolatlannak és visszataszítónak látszik, mint az általa
hangoztatott förtelmes hiedelem.
  Hogy merészeli maga elhinni ezt a bődületes marhaságot?
  Ettől a hangnemtől Ölyvesiné csak még megátalkodottabbá
válik.
  Ne tessék nekem azt mondani, hogy marhaság! Ez úgy igaz,
mint a Szentírásban az evangélium. Úgy tessék elhinni, hogy
mára virradó éjszaka megjelent előttem Krisztus urunk,
méghozzá abban az alakjában, ahogyan feltámadt, és ő maga
mondta nekem, hogy a lányomat a zsidók ölték meg. Márpedig
én inkább hiszek Krisztus urunknak, mint akárki más
emberfiának!
  Még szerencse, hogy Nyúzó szolgabíró uralkodik magán, és
visszanyeli a szájára toluló gorombaságot. Inkább szól Katinak,
hogy hozzon a konyháról egy bögre tejeskávét. Ilyen úri italt
még úgysem élvezett a jóasszony, amióta lyukas a szája.
Naszóval. Itt a hivatalos irat, márnint a körözőlevél és a
személyleírás. Mindkettő benne lesz a Taksonyvidék pénteki
számában, úgyhogy péntektől az egész magyar nyilvánosság,
sőt igazából az egész világ a kend lányát keresi-kutatja.
Úgyhogy a jóasszony most szépen hazamegy, és nyugodt
lehet, mert a lánya eltűnésének ügye hivatalos útra terelődött. A
vérvád hazug meséjét pedig úgy rázzuk le magunkról, mint
kutya a vizet!
  A zsidók csalnak, lopnak, hazudnak, de gyilkolni nem szoktak.
Gyávák ők ahhoz.
  Ölyvesiné kimegy a szobából. Kint, a tornácon felhúzza a
csizmáját. Kimegy a kapun. Kint, a kapu előtt lehúzza a
csizmáját. A vállára akasztja, és belevész az áprilisi éjszakába.
  Telnek-múlnak a napok. Nyúzó szolgabíró, ellentétben
Döbröghy képviselővel, szorgalmasan, szépen és jól
gazdálkodik a birtokán. Nem állítom, hogy ő maga is beáll
kapálni-kaszálni, de azért mindennap bejárja a földjeit,
körmükre néz a béreseknek és a napszámosoknak, semmi sem
kerüli el a figyelmét.
  Mire kuruttyolni kezdenek a békák, az ő árpája, kölese és
tavaszi búzája már benne van a földben, és a borsója is el van
ültetve. Mire lerakja a tojásait a bíbic, ő már elvetette a mákot.
  Április első hetében veti a zabosbükkönyt és a lucernát.
Április második hetében veti a kukoricát és a krumplit. Esős
napokon kihordatja az istállóiból a télen felgyűlt trágyát a
földekre és a szőlőjébe, mert szőlője is van, ahol nem terem
annyira jó bor, mint a folyó túlpartján, Törkő-Hegyalján, de ami
terem, az legalább az övé. Április harmadik hetében veti a
takarmányrépát és a kendert. Április negyedik hetében veti a
tököt és a repcét.
  Közben a kiscsirkék már kikeltek, most kelnek ki a kiskacsák
és a kislibák. A kacsák mellé nem kell külön felügyelet, ők
megbízhatóan hazajárnak, de a libák mellé pásztort kell
fogadni, valamelyik szegény asszony hat-nyolc éves kislányát.
Az ilyen asszony már akkor is örül, ha a lánya a libaőrzéséért
kap húsz krajcárt meg egy perkálkendőt.
  Megszólal a pacsirta, kivirágzik az akác. Nyúzó Lázár méhei
zúgva, döngicsélve látogatják az édes illatú, fehér
virágkelyheket. Az ugari szolgabírónak harminc-negyven
családja van, mármint méhcsaládja, és a méhészet mezején
Ambrózy Ambrus alsókubinyi evangélikus lelkész Méhészeti
alapvonalak című szakmunkájából tájékozódik. Az ily módon
nyert elsőrangú méz értékesítésével a szolgabíró nem bajlódik,
mert nem is volna méltóságához illő, hanem egyben eladja az
egészet Honigmann Ábrahám szentvilmosi nagykereskedőnek,
aki Nyúzó mézét szép átlátszó csuprokba tölti, és egyik évben
„Közigazgatási Méz”, másik évben „A Valóság Édessége”
néven hozza forgalomba.
  Aztán következnek az első kapálások, gyomlálások. Aztán sor
kerül az első lucernakaszálásra is. De akkor már benne járunk
a májusban, annak is a második-harmadik hetében. Idén az
első lucernakaszálás – legalábbis Nyúzó birtokán – éppen a
fagyosszentekre, Pongrác, Szervác és Bonifác napjára esett.
Hála Istennek, idén  ezeken a rosszhírű napokon is ragyogóan
szép idő van, semmi sem hátráltatja a mezei munkát. Öröm
nézni, milyen szépen fejlődnek a növények, milyen serényen
dolgoznak a szolgabíró úr béresei és napszámosai.
  Az már kevésbé örvendetes hír, hogy Ölyvesi Eszter
cselédlány, aki másfél hónapja tűnt el Tiszaréten, még mindig
nem került elő. Nyúzó Lázár pedig ebben a szempillantásban a
bal kezével a szívéhez kap, jobbjával meg a homlokát öklözi.
Bassza meg! A körözőlevél! Meg a személyleírás!
  Hát nem elfelejtette Lázókám, édesem, beküldeni őket a
Taksonyvidék szerkesztőségéhez?
  Bizony, az Eszter hivatalos papírjai most is ott búslakodnak
az íróasztal melletti papírkupacban, ahová Nyúzó szolgabíró
egy önfeledt mozdulattal taszította őket néhány héttel ezelőtt.
  Mondjuk, tökéletesen érthető. Amennyi sürgős
mezőgazdasági munka van ilyenkor, tavasszal! Másfelől pedig
jobb későn, mint soha. Nem avult el az a személyleírás, most is
jó lesz az, meg a körözőlevél is, ha mindmáig nincs meg a
keresett személy. Ha meg esetleg mégis megvan, mert közben
előkerült, akkor annál jobb.
  Így tehát Nyúzó sebbel-lobbal beküldi a két részből álló
hivatalos iratot a szerkesztőségbe, és az meg is jelenik a
„Hivatalos Közlendők” rovatban május 16-án, kedden.
Ugyanebben a rovatban olvassa Nyúzó, hogy Ölyvesi Eszter
tiszaréti cselédlány titokzatos eltűnésének ügyét Réthy alispán
rászignálta ifjabb Tengelyi Jónás vármegyei főügyész-
helyettesre. Ugyanitt olvasható az is, hogy az ügy
kivizsgálásával – minthogy egy roppant egyszerű, vajmi kevés
tapasztalatot igénylő eljárásról van szó – Viola Mihály aljegyző-
gyakornokot bízta meg Tengelyi főügyész-helyettes.
  Na várjunk csak, várjunk csak. Miért a főügyész-helyettes,
miért nem Bunkó Menyhért főügyész? Ja, persze. A mi
Bunkócskánk még a múlt héten agyonlőtte magát. Egyesek
szerint szerelmi bánata volt (ami, mondjuk, 62 éves korban egy
kissé szokatlan, de korántsem lehetetlen), mások szerint így
akart tiltakozni a Csemegi-kódex bevezetése ellen, ami szerinte
a kötött bizonyítási eljárásjog fellazítását és az ősi magyar
bűnvádi eljárási gyakorlat felhígítását jelentené. Megint mások
úgy tudják, hogy számottevő hiány mutatkozott a kasszában, és
ez kényszerítette Bunkót erre a kétségbeesett lépésre.
  Na mindegy. Volt Bunkó, nincs Bunkó.
  De ki az a Viola Mihály? Nem az ő apja vagy nagyapja volt az
a rettegett zsivány, akit éppen a mi Nyúzónk őse, Nyúzó Pál
veretett vasra? Aki megszökött a vármegye tömlöcéből, és
aztán Tiszarét határában, a pandúrokkal vívott tűzharc
közepette esett el? Nyúzó Lázár homályosan emlékezett rá,
hogy az esetről könyvet is írt valaki, de hát Kölcsey Ferenc
helytállóan mondja, hogy a könyvek száma végtelen, az emberi
élet évei pedig végesek, továbbá óráinkat és napjainkat sok
egyéb foglalatosság kívánja magának. Most például a
cirokföldet kell rigolírozni, de attól félek, hogy már így is
elkéstünk ezzel a fontos művelettel.
  Én azt olvastam ebben a könyvben (amelynek sajnos nem
emlékszem sem a szerzőjére, sem a címére), hogy a Viola
nevű zsiványnak mindkét gyereke meghalt. Az egyik
megfagyott, a másik megbetegedett, kitört rajta a sínylődés.
Nem tudom pontosan, mi lehet az a sínylődés, de tény, hogy
Viola gyereke belehalt. Vagy pedig mégsem halt bele, és akkor
most ő a vizsgálóbíró.
  Persze, persze, már emlékszem. Oldalaghy Adelaida grófnő,
Aldzsi gróf kisebbik húga elolvasta az öreg Viola regényes
életrajzát, és könnyekig meghatódott. Megtudta, hogy a
haramia tulajdonképpen becsületes jellemű, nemes lelkű férfiú
volt, imádta a feleségét (a grófnő sajnos hajadon volt), kizárólag
zsidókat és németeket rabolt ki, magyart soha, és ha életben
maradt volna, bizonyára megjavult volna. A grófnő utánajárt, és
megtudta, hogy a bandita egész családja meghalt, kivéve a
hatéves Misikét, aki egy rokonánál, bizonyos Liptáknénál van
elhelyezve, és tökéletesen felgyógyult a sínylődésből.
  Nosza, a grófnő magához vette Misikét, és beíratta a
hitbizomány által fenntartott szekercefalvi elemi iskolába.
Tízéves volt a kisfiú, amikor a grófnő, magára vállalva a
taníttatás költségeit, elküldte Sárospatakra, ahol Misike minden
baj nélkül kijárta a református kollégiumot, azt leszámítva, hogy
Zsoldos Benő tanár úr megbuktatta görögből, úgyhogy
pótvizsgáznia kellett, de más baj tényleg nem történt, és a
drága jó Liptákné rendszeresen küldött neki almáspitét.
Úgyhogy Misike, aki 1837-ben születhetett, napjainkban 45
éves, és már aljegyző-gyakornok a vármegyénél. Mi több,
vizsgálóbíróvá nőtte ki magát, hacsak a „Hivatalos Közlendők”
rovat nem hazudik. De hát miért is hazudna?
  És csak most veszi észre Lázókám, édesem a „Hivatalos
Közlendők” harmadik fontos hírét. Ez viszont nem lehet igaz!
Ilyen nincs! „Nyúzó Lázár tiszaugari szolgabíró vétkes
mulasztás miatti fegyelmi tárgyalása folyó hó 17-én, szerdán
déletőtt fél tízkor kezdődik a vármegyeháza kistermében.”
  Hogyhogy nem kaptam idézést?
  Kapott maga idézést, édes Lázókám. Én vettem át, mert
maga történetesen részeg volt. Aztán amikor félig-meddig
kijózanodott, az idézéssel a kezében kitámolygott az
árnyékszékre, ahonnét, Lázókám, édesem, visszajött idézés
nélkül.
  A kurva életbe! Most mi a faszt csináljak?
  Most van fél kilenc, édes Lázókám, és ha a Pityu ott a bakon
egy kicsit megcsapkodja a lovakat, akkor fél tíz előtt három
perccel odaér. Biztosan kint van még a megyeházán a fekete
zászló a Bunkó Menyus miatt!
  A fegyelmi tárgyalás kellemes légkörben, kitűnő hangulatban
zajlott Szentvilmoson. Réthy alispán Nyúzó szolgabírót szóbeli
figyelmeztetésben részesítette, aztán koccintott vele. Kitűnő
francia konyakja volt. Nem is illendő magyarosan írni, inkább
úgy írom, hogy „cognac”. Miközben ők ketten és a vármegyei
törvényszék elnöke, Partvis Ferenc, továbbá a főügyész-
helyettes, Tengelyi, valamint a ki tudja, hogy hívják főjegyző
beszívták a párlat illatát, az alispán kifejtette: Lacikám (a régi
barátságra tekintettel, ő így becézte Nyúzót), Lacikám, tényleg
nem kellett volna ellazsálni a tárgyi bizonyítékok
összegyűjtését, mert ennek az idióta Violának most már nem
lesz könnyű dolga Tiszaréten. Igaz, hogy csak egy haszontalan
cselédlányról van szó, de már teljesen fel van izgatva a nép, és
félő, hogy önbíráskodásra kerül sor, magyarán szólva,
meglincselik a zsidókat. Mindenki szentül hiszi, hogy a zsidók
tüntették el azt a lányt. Ugye Eszternek hívják? Vagy inkább
csak hívták, de neked kellett volna kinyomoznod, hogy biztosan
meghalt-e, vagy esetleg még most is életben van valahol.
  Úgyhogy komolyan mondom, Lacikám, egy kicsit többet is
törődhetnél a hivatali kötelességeddel. Elhiszem, hogy fontos a
takarmányrépa meg a napraforgó, de ha rögtön odamentél
volna Tiszarétre, és szakszerűen intézkedtél volna, akkor most
a rendelkezésünkre állna az Eszter, már akár élve, akár holtan.
És nem volna ez a szörnyű hisztéria. Még egy kis cognacot?
  Na és, Lacikám, azt tudod-e, hogy ki volt, aki téged
feljelentett? Megmondjam? Merthogy természetesen kaptam
egy feljelentést. Én is innen tudok az esetről, és emiatt voltam
kénytelen kineveztetni vizsgálóbírónak szegény hülye Viola
Misit. Szóval, édes egy Lacikám, tényleg nem ártana, ha egy
kicsit jobban tudnád, hogy mi történik a gondjaidra bízott
járásban. Na jól van, nincsen semmi baj. Illetve baj van, de
megoldjuk. Kérlek, add át kézcsókomat bájos hitvesednek.
Eredetileg úgy képzeltem, hogy részletesen feltárom az olvasó
előtt, ki jelentette fel Nyúzó Lázárt az alispánnál és miért, de
aztán rájöttem, hogy történetünkben nem ez lesz a legnagyobb
titok. A következő fejezetet végigolvasva, akár tippünk is lehet.