Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. november / Kísérleti tankönyv (György Péter: A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957-1980 között)

Kísérleti tankönyv (György Péter: A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957-1980 között)

„Szegény utókor: nem felfedezni való, hanem elfelejteni való örökséget hagyományozunk rá.”
(Interjú Hámos Györggyel, ÉS, 1970. június 13.)
„A következő évek talán legfontosabb memóriapolitikai feladata a múlt közös
bevallása lesz. Az új nemzedéket az elődök világának megismeréséhez hozzásegítő
tárgyiasítás, ha tetszik, objektiválás talán majd bántó lesz azok számára, akiknek a tegnapi
világát felidézik a könyvek, kiállítások és filmek, ám eleve sértő szándékkal nem
közelíthetünk a múlthoz. Aki ugyanis úgy gondolja, hogy a sajnálat vagy a gúny alkalmas
módszer a Kádár-rendszer világának bemutatására, épp olyan tévedést követ el, mint a Kádár-
rendszer hajdan a Horthy-rendszerrel szemben, s éppúgy kettétép életeket, ahogyan 1948-ban
a kommunisták tépték szét elődeikét. A múltról szólhatunk persze iróniával, de csak akkor, ha
iróniánkat mély empátia szövi át.”
A fenti sorok György Péter 2005-ben megjelent, Kádár köpönyege című könyvéből
valók. Nem csak azt hivatottak illusztrálni, hogy az esztéta érdeklődése a Kádár-kor
művészete iránt nem új keletű (említve itt a teljesség igénye nélkül az idézett kötet mellett Az
ó- új világot, a Néma hagyományt vagy A hely szellemét), hanem mintegy programadónak is
tekinthetőek legújabb kötete, a 2014-ben megjelent Hatalom képzelete fénytörésében, azaz:
úgy tűnik, György Péter módszeresen nekifogott e korszak vizsgálatának, s ennek
szublimátuma a vaskos kötet.
A kötet előszava is ezt látszik alátámasztani, s egyébiránt az egyes fejezeteken átível
egy erőteljes önértelmező narratíva, de minderről később még lesz szó. Hamar világossá
válik, hogy a könyv részben azt a metamorfózist kívánja rögzíteni, ami a mindennapi terek
önkéntelen kísértetiessé válásának folyamata, s teszem hozzá: vonatkozik ez az irodalom, a
képzőművészet tereire is. Kérdés, mi ennek a kvázi rekonstrukciónak a célja: hogy
visszaidézzünk egy többé-kevésbé valaha talán még otthonosnak is nevezhető helyet, s
időutazóként visszacsöppenve ebbe a prezentizmusba, mintegy a közegbe belehelyezkedve
próbáljuk megérteni a korszakot és művészetét; vagy ragaszkodva egyre távolodó
pozíciónkhoz igyekezzünk számot vetni egy még így is közeli és utánunk nyúló múlttal. Az
időhatárok esetén az 1980-as évet mint végpontot az esztétikai gyakorlat végével magyarázza
valamivel később, már az ötödik fejezetben György Péter, ami nem esik egybe a politikai
gyakorlat végével, 1989-cel (a kötet alcíme: Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között).
Egy emlékezet nélküli világban tehát az „emlékezet antropológusaként” elmerülni
sokadik blikkre sem tűnik egyszerű feladatnak. Főként azért, mert a Kádár-kor gyakorlatilag
kétféleképpen emlékezet nélküli: egyrészt maga sem rendelkezett egészséges emlékezettel
saját örök jelenidejűsége okán, másrészt nincs emlékezete manapság sem. Alig foglalkoznak
művészetével érdemben – bár egyfajta felfutás érzékelhető e téren, s ebbe a sorba e könyv is
illeszkedik –, aki pedig erre adja a fejét, még mindig gyanússá válhat sok esetben, vagy
beletenyerelhet ma is kényes problémagócokba. Mindennek sokféle következménye lehet:
botrány, mély hallgatás, vagy megtűrt csodabogár-lét. Akár a ’60-as, ’70-es, ’80-as években.
„(…) számos, a kánonok rendjéből, a korszak utóéletéből kitűnt alkotó elfelejtését
érdemtelennek és értelmetlennek is látom. Láttatni igyekszem, hogy az 1980-as években
kialakult – s részben Balassa Péter munkásságához is köthető – irodalomkritikai fordulat
végül és akaratlanul több olyan alkotót maga alá temetett, akiknek munkássága nélkül a
Kádár-korszak kulturális rendszerei, és túl azon: életvilágai igencsak hiányosan
rekonstruálhatók.” (13.) Kétségtelen erénye György Péter kötetben szereplő szövegeinek,
hogy mindezt nem felejtik el hangsúlyozni, s ezáltal belénk vésni, a rövid ’80-as évekről szóló
fejezetben részletesebben is kitérve a problémára (59-60.), valamint odafigyelve a legújabb
fejleményekre, mint például Szőnyei Tamás Titkos írás című monstre munkájára, melyet kis
túlzással arányos terjedelmű lábjegyzetben méltat, s melyről kritikát is írt a Jelenkorba Az
utolsó történelmi nagyregény címmel (Jelenkor 2013/3, 294.).
A kérdés adott: ha György Péter történelmi nagyregénnyé olvasta Szőnyei közel 2000
oldalas monográfiáját, mi hogyan olvassuk a Hatalom képzeletét? Erre is van javaslat:
„[m]eggyőződésem, hogy ezeknek az évtizedeknek a korszakká változtatása, ennek a
kísérletnek az önálló értelmezési keretté való átírása segíthet abban, hogy a későn születettek,
a rendszerváltás után felnőtt nemzedékek megérthessék, miért kerül elő újra és újra az a
szakadék, amelynek ők az innenső oldalán élnek, s néznek vissza egy kiismerhetetlen múlt
felé, miközben ugyanazokon az utcákon járnak, ahol egykor minden másképp volt” (64.). A
szövegek annak tudatában vannak, hogy egy koncepciózus könyv részei, s ily módon
folyamatosan reflektálnak is pozíciójukra, többször elmondván, hogy „[e]z a könyv: egykori
szövegek, terek, képek esettanulmányaiból összeálló montázs” (70.), s lépten-nyomon
hangsúlyozzák az ifjak számára a múlt megismerésének fontosságát.
György Péter művészeti történelemkönyvet írt mindazoknak, akik már nem
tapasztalhatták meg a Kádár-kor valóságát. Úgy is mondhatnánk: kísérleti tankönyvet. A
tankönyvek pedig nem kerülhetik meg a morális kérdéseket. A tankönyvíró meglehetősen
sokat tragizál, azaz valamiféle melankolikus emelkedettséggel szól sok esetben, ám mindez
teljesen logikus a hangnemre nézve, hogyha elfogadjuk azt a világos gesztust, amely a kötet
koncepciója mögött meghúzódni látszik: egy elveszett generáció siratóját olvassuk, melyet a
szocialista rendszer összeomlása veszejtett el, és azóta sem sikerült a tagjait megtalálni, a
szerző szerint elhibázottan. A vízió ez: az egykorú, bonyolult gondolkodásmódot
rekonstruálni kell, s csak így érthetőek meg ezek az életművek, jelenségek, ám egy biztos: az
említettek mindegyike újra felfedezendő érték, amit csak az érzelmileg túltöltött tankönyvírói
hang kitörései bizonytalanítanak el, például mikor érhető lenne, ha az olvasónak „vállát a
zokogás rázza” (230.). A válogatás e koncepció alátámasztása érdekében szerveződik, a
kötetben tárgyalt építészek, festők, írók alkotják a György Péter által a korszakból
megismerésre javasolt kánont.
A Kádár-korszak kultúrájának és művészetének vizsgálata minden gyanússága mellett,
azon túllépve gyakran elismerést is arat, ám maga a vizsgálódás ténye még nem érdem.
Szerencsére rengeteg lényegi megállapítást tartalmaz a könyv, a teljesség igénye nélkül az
irodalom– és művészettörténetek nagyvonalú újraírásairól, a korszakkal való foglalatoskodás
„holtak enciklopédiája”-jellegéről, valamint a periódus afáziájáról is.
A két súlypontot képző fejezet az egyes írókról, költőkről szóló esszék (X.
Árnyékban), valamint a közegről és a kor négy emblematikus képzőművészéről
megemlékező, hasonló jellegű, szépirodalmi igénnyel megformált szövegek (XI. Képek,
szobrok, pályázatok). Az életművek újraolvasása és újraértése, amikor valóban megtörténik,
és nem csak a társadalmi kérdésekről gondolkodó alkotót és a méltatlanul elfeledett, rendszer
által megnyomorított, de nagyszerűségét nem kellően alátámasztó nekrológot olvassuk, talán
szükségtelen hangsúlyozni, mekkora jelentőséggel bír. Egy-két bosszantó hiba sajnos
előfordul (pl. a Somogyi Tóth Sándornál idézett mondat, mely szerint „az értelmiség előtt két
út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik lehetetlen”, utolsó szava helyesen: járhatatlan, illetve
Kardos G. Györgynél a hivatkozott Bencsik Sándor Történelem alulnézetből című könyv
helyesen: László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben, stb.), valamint erősen
problematikus, hogy a szövegek szerzője pontosan tisztában van vizsgált szereplői
motivációival, akár gondolataival is, pl. „(…) nem hálás kívánt lenni, igazat akart írni” (251.
Gáll Istvánról). György Péter azok helyett beszél, akik nem tudnak, mert ő tud, egyfajta
esztéta-Tar Sándorként, de ne felejtsük az Esterházy nem szó szerint idézett mondatában
megbújó önkényes-önkéntes gesztust, és annak problematikusságát sem.
„A korszak esztétikai vitái újra és újra ezt járták körül [ti., hogy az a bizonyos út nem
a jövőbe, hanem a semmibe vezetne – P. S. A.], írták át és felül, míg aztán el nem jött a vég,
amelyben egyszerre vált mindez – igazságtalanul és visszavonhatatlanul – lényegtelenné,
egyszerű múzeumi tárggyá, amely egy tárló üvegén át szemlélhető, de már nem érinthető, s
amelynek leírása volt ez a könyv.” (367.). Sokatmondó a konklúzió, hiszen elméletben pont
egy kortárs, színes-szagos, érinthető (múzeum)pedagógiát próbált megvalósítani ez a könyv, s
talán ebben van a kulcs a korszak vizsgálatához. György Péter magángyűjteménye, kísérleti
tankönyve sok kérdést vet fel, ám egyre inkább az az érzésem, hogy mindezek
megválaszolása már azok feladata, akiknek e kötet szerzője szándéka szerint íródott.