Ködfátyolon túl (Németh Ványi Klári: Anarcsi boszorkányok)

Németh Ványi Klári első regénye, az Anarcsi boszorkányok Czóbel Minka és Büttner
Helén barátságáról és az anarcsi kúriában együtt eltöltött évtizedekről szól. Szokatlan a
regény nézőpontja, hiszen a két főszereplőt a napló- és levélrészletek mellett az anarcsi
emberek babonás, élénk fantáziával átszőtt visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. A történet
lényegét éppen ezért nem az irodalom, a festészet vagy az alkotás adja, hanem a két művésznő
sok találgatásra okot adó kapcsolata. Az anarcsi szájhagyománynak köszönhetően és a szerző
fiktív adalékai által egy nyírségi boszorkányhistória elevenedik meg. Egy olyan
boszorkánytörténet, amelyből hiányoznak a boszorkányok, és végső soron hiányzik maga
Czóbel Minka is.
Az Anarcsi boszorkányok figyelemfelkeltő cím. Divatosságán túl utal a Czóbel
Minkáról évtizedek óta folytatott irodalomtörténeti diskurzusra, akárcsak a nép babonás
képzeletére. Czóbel Minka a lírájában (Boszorkánydalok) maga teremti meg a „boszorkány-
mítoszt”, amely az évtizedek múlásával sajátos módon forr egybe az életrajzzal, és él tovább
számos irodalomtörténeti tanulmányban. Anarcsi boszorkányként tehát nem először jelenik
meg Czóbel Minka: ez a címke, sajnos, időnként eltereli a figyelmet egyedi költészetéről. Az
alcím, A javasasszony igaz története a Nyírségből tovább fokozza a kíváncsiságot, és azzal az
ígérettel kecsegtet, hogy a történetben szereplő adatok a könyv műfaji sajátosságai mellett is
pontosak, tényszerűek. A Czóbel Minka életrajzát kevéssé ismerők számára a borító belső
oldalán található fülszöveg nyújt támpontot, hiszen itt találkozunk elsőként a művésznők
nevével, sőt, azt is megtudhatjuk, hogy a regény dokumentumelemeit fiktív adalékok
gazdagítják. Ezt támasztja alá a könyv mottójának választott idézet is Simone de Beauvoirtól:
„Az irodalom és az igazság között bizonytalan a kapcsolat”. Tökéletes a mottóválasztás,
hiszen regényében a szerző éppen erre a bizonytalanságra épít. Hiába a számos hitelesnek
tűnő napló- és levélrészlet vagy riport, az olvasónak fogalma sincs, mi a történet
igazságalapja, és mi merő kitaláció. Ez a regény legnagyobb hibája.
Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága önmagában is érdekes. A közös alkotói
folyamatokról, egymás inspirálásáról vagy a Párizsban együtt töltött hónapokról fennmaradt
feljegyzések a Czóbel Minka-életrajz értékes adalékai. Kár, hogy a regény nem dolgozza fel a
barátság legértékesebb vetületét, és megelégszik a találgatásokkal. Kapcsolatuk jellegéről
megoszlanak a vélemények, mivel nem áll rendelkezésre egyértelmű bizonyíték intim
viszonyukra. Büttner Helén már a kinézetével megbotránkozást keltett. Mindig férfiruhában
járt, haját rövidre vágatta, mély hangon beszélt, és különös szokásaiból a nyírségi pusztán sem
engedett. Az írónőt néhányan magányos, megkeseredett vénlánynak mutatják be, mások idős
korában is tetterős, mozgékony, vidám embernek, megint mások Justh Zsigmondhoz köthető
romantikus szálakat keresnek, vagy a festőnővel való feltételezett leszbikus kapcsolatot
boncolgatják. Tény, hogy a művésznők német, ritkán francia nyelvű levelezése számos
zavarba ejtő kifejezést tartalmaz. Ezek közül néhány a regényben is megtalálható. A szerző is
Büttner Helén nők iránti vonzódásából indul ki, és ez a motívum végighalad az egész
könyvön, végül a fantáziadús visszaemlékezésekkel nyer megerősítést. Ugyanakkor már a
festőnő eredetileg német nyelven írott levelei sem hitelesek a regényben. A szerző Büttner
Helén gyakran obszcén szavaival olyan érzetet igyekszik kelteni az olvasóban, mintha az
egész korabeli úri társadalom, hátrahagyva az önbecsülést és a keresztény értékrendet, a
bűnös élvezetek fertőjébe süppedt volna. A szerző Czóbel Minka napló– és levélrészletei közé
is csepegtet ebből a szándékból, kedve szerint alakítva a megszólaltatott emberek, az élők
emlékezetét. A leszbikusságot tényként kezeli, mégsem jut tovább a feltételezésnél.
A regény másik motívuma maga a boszorkányság. Az írónő javasasszony voltára nem
először történik utalás. Kiss Margit monográfiájából tudjuk, hogy Czóbel Minka értett a
gyógynövényekhez, számos betegséget kezelt, ezért a település lakói idős korában is
bizalommal fordultak hozzá. Persze, ez még nem lenne elég egy vérbeli
boszorkányhistóriához, ahogy a naplórészletek pontos gyógynövényreceptjei sem. A szerző a
regény végén riportszerűen bemutatott anarcsi beszámolók alapján kívánja helyére tenni az
összes részletet, kísértetkastéllyal, szellemekkel és befalazott gyermekkoporsóval együtt. A
megelevenedő babonás képzelet akár a valóságból is meríthetne. A kúrián évtizedekig három
nő (Czóbel Minka, özvegy nővére és Büttner Helén) osztozott, és pusztán e tény elég lehetett
volna a találgatásokra, még akkor is, ha mindhárman saját lakrésszel rendelkeztek. Azonban
néhány gyógynövényrecept még csak nem is varázsige, hogy elhitesse az olvasóval Czóbel
Minka boszorkányságát, más adalékra viszont aligha akadhatott a szerző. Pedig a regény címe
figyelemfelkeltő, és ez a motívum, ha hitelessé nem is, érdekessé még tehetné a regényt.
Csakhogy a szerző nem tud mit kezdeni ezzel a lehetőséggel. Ráadásul Büttner Helén
feltételezett leszbikusságán túl semmiféle boszorkányos tettet nem követ el, így végképp
indokolatlan a címben szereplő többes szám használata. Sőt, amennyiben ők ketten
boszorkányok, miért nem vált Minka nővére, Emmy is azzá?
A szerző a riport műfajához nyúl, amikor az anarcsiak szemüvegén át kívánja
bemutatni a két művésznő barátságát. Valóban érdekes kísérletet tesz múlt és jelen
összekapcsolására, ám a megszólaltatott emberek túlzott vulgaritása sok esetben felesleges,
nem mellesleg méltatlan is. Semmit nem ad hozzá a ma is élő legendához, csak még jobban
eltávolít az írónőtől. A nép hangja nem feltétlenül trágár, és a legkevésbé sem attól lesz igaz.
Ráadásul a kúria végnapjait vagy az értékek széthordását, elégetését bemutató drámai képek
önmagukban is hatásosak lennének, ahogy a polgármester profitorientált látásmódja is. Sőt,
Czóbel Minka alakja egy olyan képpel gazdagodhatna, amilyennel tanulmányokban, elő- vagy
utószavakban aligha találkozhatunk. Sajnos, a szerző pontatlanul használja az északkeleti
nyelvjárást, és a riportok a naplórészletekkel együtt széttördelik a regényt. Ráadásul az általa
megszólaltatott emberek – a polgármestert is beleértve – gyakran sértő megnyilatkozásai igen
lesújtó képet adnak a mai Anarcsról. A szerző végszó gyanánt Anarcs pusztát is megszólítja.
A „máladozó falak” és az „elmúlásában is szép őspark” regényhez illő drámai záróképek.
„De túl, / A ködfátyolon túl, / Szép tündérkertek nevetnek” – írja Czóbel Minka egyik
versében, és, szerencsére, az egykori bárókert a regény megjelenése előtt néhány hónappal
tényleg új életre kelt. Apró részlet, ám erről a szerzőnek is tudnia kellett volna.
A regény szokatlan szemszögből mutatja be – Margócsy József irodalomtörténész
szavaival élve – a régi udvarház utolsó gazdáit. Sokféle embert megszólaltat, a napló- és
levélrészletekkel, valamint a kissé töredezett történetmeséléssel a hitelesség érzetét keltve az
olvasóban. A valós és fiktív elemek teljesen egybemosódnak, így vagy mindent elhiszünk a
szerzőnek, vagy azt sem, ami mégiscsak Czóbel Minkához tartozik. Persze, egy regénybe sok
minden belefér, és nem kell, hogy igaz legyen, kivéve, ha ezzel az ígérettel kecsegtet a
borítón. A regény legnagyobb hibája, hogy nem váltja be ezt az ígéretet. Hitelessége
folyamatosan megkérdőjeleződik, nyelvezete gyakran vulgáris, műfaja pedig közelebb áll az
újságíráshoz, mint a szépirodalomhoz. Kár érte, mert egy valóban Czóbel Minkáról szóló
regényen keresztül végre a szélesebb olvasóközönség is megismerhetné az írónő
munkásságát.