A coming out után (Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza)

„Ezek a könyvek mind a melegekről szólnak, méghozzá elsősorban meleg férfiakról, hiszen
magam is az vagyok, ezt a világot ismerem.” – így kezdődik Nádasdy Ádám A vastagbőrű
mimózájának előszava. Bár az élelmes olvasó általában átugorja az előszavakat, és hagyja,
hogy a kötet világa szippantsa be, nem pedig a hozzá írt ajánlás, az első pár oldalnak itt mégis
nagy jelentősége lesz: jó nagyítóként a legmegfelelőbb pontra szögezi a tekintetet – és okosan
menti fel magát az egyetlen, kritikaként felhozható ügyben, a „melegség” kérdésének
leszűkítésében.
Nádasdy Ádám ugyanis (valóban) a személyeset, az egyénit kínálja fel – paradox módon
pedig éppen ezzel emeli a közbeszéd tárgyává témáját, a melegség kérdését. A kérdés verbális
terrénumának körberajzolásával a coming out cselekvő erejének megnyitását, az ismeretlen
belsővé tételét kísérli meg, és hozzá kell tenni: sikerrel. Nádasdy Ádám könyvheti kötete
nemcsak az egyik legnagyobb várakozással körülvett könyve a 2015-ös évnek, hanem az  
utóbbi idő egyik legfontosabb irodalmi-társadalmi eseményének tudható be a szövegegyüttes
megjelenése.
A 1995 és 2014 között megjelent írások egy kötetben való kiadásának nagy jelentősége van.
Az írások nagy része már megjelent nyomtatásban; ahogy az több helyütt is felmerül, a kötet
nagy részét az Élet és Irodalomban 2014-ben megjelent tárcák adják, kisebb részt pedig a
témához kapcsolódó korábbi szövegek, a Mások folyóiratában közölt kritikák; továbbá
interjúk, beszédek, úti beszámolók és rövid novellák válogatása adja a kötet szerkezetét. Az
egy fedél alá rejtése ezeknek az írásoknak arra tesz kísérletet, hogy felmutassa a melegség
személyes (Nádasdy Ádámhoz köthető) vonatkozásain keresztül az általános problémákat.
Egy csokorba gyűjtve, nagy adagban, szinte napló-szerű őszinteséggel vezet be a kötet egy
meleg férfi személyes élményein keresztül saját belső világába – eltörli az idegenséget.
A vastagőrű mimózában a leginkább azt a következetes, retorikai bravúrt lehet szeretni, ahogy
a szövegek a külső nézőpont felől kerülnek egyre beljebb és beljebb: a kötet személyes
hangvételű filmkritikákkal kezdődik. Ezek sorában egy-egy úti beszámoló, anekdota-jellegű
kitérő van el-elszórva, valahogy úgy, mintha egy hosszú, lassan bensőségessé alakuló
beszélgetés során történne. Egyre több és egyre mélyebb belátást biztosít a saját
tapasztalataiba, ezzel, a folyamatos megismeréssel utat nyit a melegség kérdésében járatlan
vagy nem meleg olvasó számára is, amin aztán képes végigkapaszkodni: a szerzői „én” és a
szerzői „mi” kapcsolatának bonyolult rendszerét adja – nemcsak általában, mint ahogy a kötet
alcíme sugallja, szól ez a könyv a „melegekről, melegségről”, hanem naplószerűségével tűnik
ki: lehetőséget ad a különbségek regisztrálására azzal, hogy folyamatosan reflektív
viszonyban áll saját származásának, identitásának, környezetének befolyásoló erejével.
Ahogy annyiszor kiírja, sulykolja a kötet: az író konzervatív, polgári, hagyománytisztelő – az
írások is inkább szemérmesek, visszafogottak. Mégsem hat domesztikáltnak a könyv – illetve,
ha elsőre annak is tűnne, Nádasdy Ádám okosan rázza le magáról a „komformizmus” vádját:
a saját tapasztalat csak egy utat nyit meg. A szelet, amit ebből a hatalmas témából megvilágít,
ugyan vékony, de hogy ne volna az, hiszen emberre szabott. Nem beszél mások helyett – és
megannyiszor végigírja, hogy meg is ragadjon: más helyzetben más szituációk, más reakciók
a természetesek. Mégis rengeteg példát hoz be, utalásként, mellékszereplőkként, anekdotaként
mindazokról, akik ebből a könyvből „kimaradtak”: egy leszbikus jóbarát, nagymarkú Jozsó, a
vidéki, családos biztonsági őr, a „macsóbb” közegben élő fekete New York-i, transzvesztiták,
melegségükre éppen ráébredő fiatal srácok – mindezek teljesen szétszórva az időben, 1995-től
napjainkig…
Ennek kapcsán gyakran éri az írásokat az a kritika, hogy az időbeli felosztás nem ad
megfelelő keretet a szövegeknek. Ez azonban egy igen fontos tanulsággal szolgál: az 1995-tel
kezdődő írások viszonylag egyenletesen jelzik a melegség társadalmi és egyéni megítélésének
tendenciáit. Talán össze is kapcsolható ez azzal, hogy a szövegek miként érnek el az
filmkritikától addig a napló-jellegű, kifejtő, szinte lélekelemző prózáig, ami a 2014-es
szövegeket jellemzi: talán egyre bátrabbak, egyre szabadabbak lennének az írások? 1995-ös
szövegében, a tabu és szemérem kapcsolatáról ír: a művész feladata, „joga”, „kötelessége” a
szemérem korlátait áthágni. „Mindent mondhat, mindent megmutathat... – ám ezért szörnyű
árat fizet: a művészt senki sem sajnálja.” A 2014-es szövegek viszont a személyesség egy
olyan, minden általánosítástól mentes formájáig jutnak el, ami ellenpontja ennek az első
szövegnek – a teljes megmutatkozás („verbális nudizmus”) már nem kizárólagosan a művész
joga.
Talán hibás volna Nádasdy idézett szövegét továbbgondolva sajnálatnak nevezni a néhol
keserű, de inkább édes szövegekkel kapcsolatos olvasói attitűdöt (még ha ő maga „baj”-ként
is jellemzi a melegséget egy helyen) – mondjuk inkább megértésnek, megismerésnek,
szimpátiának, amit a feltárulkozó író iránt érzünk. Mert a kötet legfontosabb tette, hogy
nagyon egyéni, szubjektív, amit megír. Talán az előszó nélkül is összeáll a végére a kép: nem,
nem túl szép, nem, nem túl kispolgári és nem is túl öreguras. Egyéni, mint ahogy minden
„baj”, „adomány”, „tulajdonság” is egyénivé válik, ha közelről nézzük. Végeredményben
ezért nem lesz ez a könyv olvasó-szelídítő, hanem tanító. Kifejt, magyaráz, szabályokat fektet
le: a férfi melegség egy formájának leíró nyelvtanát adja a kezünkbe, fogalmi hálót rendez be,
amelyben külön kell választani a tabut és a titkot, személyeset és magánügyet, szemérmet és
prüdériát. Szótárként funkcionál.
Nyilván az író személye miatt is a kötet (bár igen olvasmányosan és gördülékenyen)
nyelvfilozófiai kérdéseket pedzeget a melegséggel kapcsolatban – bár ez utóbbi a téma,
elsősorban mégis a nyelvről beszél – kijelölve a melegséget egy klasszikus emancipálódási
vonalon, melyben a szövegek 1995-ös kezdeténél még a tabuk ledöntésének pillanatának
lehetünk tanúi, ám haladva a 2014-es textusok felé már a kimondás, a kiírás bátorságán egy
lépéssel túlhaladtak a tárcák. Gerardus Van der Leeuw A vallás fenomenológiája című
alapvető írásában ezt olvassuk: „A tabu afféle figyelmeztetés: vigyázat! Nagyfeszültség!
Hatalom halmozódott fel, jó lesz vigyázni! A tabu az egyértelműen konstatált
hatalomteljesség; az ember ellenmozgásának az legyen a célja, hogy a hatalommal való
telítettséget elismerje, az adott távolságot tudomásul vegye, és önmagát biztosítsa"[1]. A tabu
szakrális fogalom, és annyiban érdekes a számunkra, hogy távolságot hoz létre köztünk és
önmaga között, így biztosítva a normák nyugalmát. Nádasdy előszava így hangzik: „Nem az a
titok, amit nem tud senki. A titok az, amit mindenki tud, de mindenki tudja róla, hogy titok.”
Ha minden titok szót tabuval helyettesítünk ebben a mondatban, stabil definíciót kapunk a
tabu természetéről. Automatikusan irányul így a figyelem a titok és tabu kérdésére, például a
Melegnek lenni elsősorban titok című tárcához. A titok (tabu) félelmet keltő idegenségére
hívja fel a figyelmet. „A homoszexualitás ma már nem bűn, mint sokáig gondolták, nem is
betegség, mint azután vélték, hanem elsősorban titok. A homoszexuálisok talán éppen ezért
irritálják a társadalmat. Kik ezek? Mit csinálnak? Hogy élnek? Látszik rajtuk? Bármelyik férfi
lehet meleg?” Nem maga a tény az tehát, ami zavaró, hanem a körülötte kinőtt kérdések,
amelyek a kimondhatatlanság fényében tetszelegnek. Eltartani önmagunktól, a többségi
társadalomtól, vagy éppen a magánszféra kizárólagos területére terelni ezeket a kérdéseket
(„tolerálni”, hiszen „mindenki azt csinál otthon, amit akar”) éppúgy megerősíti a tabu tényét
és a hatalmi diskurzust. A nyelvi megformálás, a mély bemutatás, a fókuszpontok
különbözőségének sorrendje tehát valódi, bátor politikai aktussá válik jelen kötetben, ami
nemcsak az egyes szövegek szintjén (hiszen foglalkozik aktuálpolitikával, például a mai
magyar politikai hozzáállással, a „gyorsan oldódó bölcsesség” hatalmi diskurzusából kiinduló,
[1] Gerardus Van Der Leeuw, A vallás fenomenológiája, Osiris, 2001, 36.
megszilárduló közbeszédről) jelenik meg: a normasértő, határátlépő gesztusként értelmezett
nyilvános beszédet alakítja át egyszerűen csak: beszéddé.
Nádasdy Ádám kötete a publikusságot akarja megteremteni a melegségről szóló beszéd körül,
definiáló, magyarázó, érvelve meséléssel akarja letörni magáról a homoszexuálisokra nőtt
hatalmas falloszt (a férfi melegség titokzatos tárgyát, tabusító totemét) – teszi ezt úgy, hogy a
lehető legkönnyedebben beszél szerelemről, kapcsolatokról, a mindennapokról. Mert ez a
természetes, hogy író ír, a tanár tanít: a meleg tanár író az őt érdeklő meleg témákról tanít és
ír. Kérdés, hogy átalakul-e lassan a melegség megítélése annyira, hogy a tiltott titokból tabu, a
tabuból pedig lassanként szerteágazó, a kérdés színességét tükröző diskurzus váljon, aminek
ez a kötet csak egy, szűk körét világítja meg.