Apa Szarajevóba ment

Nehezemre esett belátni, a belátás nehézségeiről pedig épp az út során kezdtem
egyet-mást megtudni, hogy én még most is arra a másik életemre vártam, amit
elhagytam félúton. Vártam, hogy csak úgy szimplán előbújjék valahonnan, mert
nekem igenis van egy másik, mondhatni rendes életem, mintha soha senki nem
ment volna el éntőlem és mind együtt lennénk: apám, nagyanyám, meg idővel a
másik, akit úgy kell elképzelni, hogy már eleve ott van, beleírva a múltamnak
talán abba a pillanatába, ahol a rendes életem megállt és része annak, amit most
egyelőre csak álmodom, ám amint úgy istenigazából megjelenik benne, egy
csapásra megszelídülne, mert az a másik élet, amire titokban még most is várok,
mindenkit szelíddé tesz, hogy mást ne mondjak: engem is.
Néztem a bobpályát, a törött kanyarokban ciklámen, encián és hamuvirág színű
graffitik éktelenkedtek, hol fekete keretben, egymástól elkülönülve, hol meg
egymásra sprézve, odébb a körbelőtt Vucko elványadt fekete-pirosban,
győzelemjelbe tartott ujjai egymásra csúszva, egy utolsó fohász, a szelídség
utópiája – Ask útikalauzában legalábbis az állt, hogy a kabalaállatka a
szelídséget szimbolizálja –, egy falfirka az ezer csapás előttről, ami egyszer s
mindenkorra mutatja, mily hasztalan az imádság ínség idején. Az egész Igman
hegy egy akadálypálya, vasbetonlapok és -oszlopok, szélfútta viskók, amelyek
bírói fülkék lehettek egykor, gyommal benőtt éttermek, rozsdás felvonók, porig
bombázott szállók, többezer éves lelátók, apám életének és általa az enyémnek
is a romos makettje, hisz itt kezdődött és végződött az a század, amelyben élnem
adatott, legalábbis az első tizenpár évet – de hát nem ez határozza meg azt, aki
mostanra lettem, s azt is, akivé holnap válhatok?
Hová mennél, ha elmennél innen, kérdezte egyszer a másik, nem sokkal azután,
hogy visszajöttünk a gyilkos zalai hétvégénkről, és ő, mint egy spleenbe
burkolódzott díva, a kanapémra kuporodva bámult maga elé. Az ágyékára
néztem, hetek óta nem járt terepre, nem mondta ugyan, de a drága
szövetnadrágjaival önkéntelenül is tudatta – olyan márkákat hordott, amiket egy
magamfajta legfeljebb a körutat ellepő turkálókban láthat, de azok egytől-egyig
hibásak voltak: bolyhosak, koszlottak, itt-ott lyukasak is. Ahogy ott ült, a sarkait
maga alá húzva, nemtelenné vált egycsapásra, és én ettől annyira, de annyira
kívántam, hogy úgy éreztem, a következő pillanatban megfulladok. Csak
térdeltem mellette szemeimmel az ágyékára tapadva, ugrásra készen, a szoba,
benne én is feloldódva, mintha csak ő létezne, vagyis hát az ágyéka, és lélegzet-
visszafojtva vártam, hátha a vágynak valami csekély jelét mutatja, ő azonban, a
spleenjét leszámítva, éppen csak annyira létezett, hogy már ne is lehessen
megszólítani. Ott és akkor végleg beletörődtem abba, hogy nem tudom
kimondani, amit akarok.
Mert hát kétféle ember van ezen a világon: egy, aki kimondja, a másik meg
sosem. Hiába, hogy épp ott és akkor karnyújtásnyira volt a rendes élet, hogy
lerendezhettem volna az egészet, vele együtt elengedhettem volna ezt a
1
megtölteni való ürességet, ami én vagyok, nem tettem semmit, szóvá se tettem,
mert kellett a teste, sem előtte, sem utána nem kellett semmi ennyire – évekkel
fizettem volna, mások éveivel is akár, hogy a tömzsi kezét, amivel a fenyőrigó
nyelvét a hálóból kigabalyította vagy a töviszúró gébics törött lábát sínbe rakta,
végigfuttassa a bordáimon, egyre csak olyan fertályakon kutatva, amiknek közük
nincs a beteljesüléshez, én mégis jóval azelőtt kielégültem, hogy a keze elindult
felém.
Meg kell törni a rontást, mondta Goroszlai Gizella, a jósnő, aki a kévézaccot a
csészealjra borította, s a fehéren maradt porcelánfoltokban egy oroszlán
körvonalait rajzolta ki. Ez egy hímkurva, tette hozzá, fuss, fiam, mindegy, hogy
merre, fuss, ha kedves az életed. Én meg futottam. Az utolsó pénzemből, amit
még az ismeretségünk előtti reklámforgatások alatt tolmácsként kerestem,
vettem egy éves kombinált bérletet a sportuszodába, és két szigetkör után
leúsztam magamról a keze nyomát. A számát kitöröltem, a nevét sosem is írtam
be, hogy megszólítva őt ne kelljen a létezéséről tudomást vennem, mert
énnekem, mióta apám elment tőlünk, csak az kelt életre, aminek neve volt.
Emiatt, és nem csak, sehogy se hívtam, telefonon végképp nem volt
felhatalmazásom erre, legfeljebb üzenetet küldhettem, eleinte azt is rébuszokban,
amit csak mi ketten értettünk. Én magam voltam a bűn, önszántamból váltam
azzá, mikor a keze először indult el a bődületes fingattrakció után, a bűntudathoz
pedig újabb és újabb kéjérzet társult, ahányszor csak magamra hagyott.
Azokban a napokban viszont, Gizella tanácsát megszívlelve, hiába futottam
előle, legbelül, valahol nagyon mélyen, ahol evidenciákká válnak a népi
bölcsességek és babonák, egy hang folyton azt énekelte, hogy: Ha elhagyott egy
hétre, elhagyom én kettőre. Aztán már csak ez a hang volt, egyre feljebb és
hangosabban szivárgott belőlem, végül pedig kitört a kenyeresnél, erre
lélegeztem futás közben, és erre fordultam a medencében is. Ha a kettőre
fordulok, szeret. Ha kettőre érek a Podmaniczky sarkára, akkor is.
Az első pár hetet sírva, fuldokolva csináltam végig, semmi nem klappolt,
örültem, ha egy karcsapással tovább bírom és nem nyelek le egy lélegzetvételnyi
vizet. Szigorú is voltam magammal: sem a tempóval, sem a dalszöveg ritmusával
nem csalhattam, ki kell ennek jönnie, hajtogattam, és láttam magam előtt a
betűket, úgy tekergőztek, mint egy rohadt kis féreg, ami soha nem érte el a
medence végét.
Aztán mégis. Hétfő volt vagy szerda, de lehet, hogy péntek. A páratlan napokon
szerencsésebb vagyok. Egyik kezemmel megkapaszkodtam a szűrőrácsban, a
másikkal, homlokomat a medence falának döntve, az úszószemüvegből
kilögyböltem a klórpárában meggyűlt könnyeket, és még sokáig bámultam a
fehér párkányt megilletődve, mert hát mi mást tehettem volna a dicsőség
mámorában, amit senkivel nem oszthattam meg. Most már elmehetsz, úgyis az
enyém vagy, és jóformán ki se mondtam, ott állt előttem, keki terepmintás flip-
flop papucsban, majd lehajolt és kisimította az arcomból az összetapadt tincseket.
Nem lehetett megmozdulni: csíkba olvadt tekintetében annyi megróvás, rettenet,
2
hogy szipákolni kezdtem, majd ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mit keres itt,
honnan tudta, csak azt mondtam: bocsáss meg.
Te kis butus, felelte kisvártatva, és kiemelt a vízből, mint egy gyermeket. A
Margit-romokig levegőt sem vettem, úgy futottunk, nyomunkban a vággyal,
mintha magunk elől menekültünk volna, hogy kevéssel azután magunkhoz
térjünk meg. Aztán egy csapásra lehiggadtam. Nem lehet, mondtam, mikor a
falnak döntve szétfeszítette a combomat. Ő ezt látszólag jóvá is hagyta, majd
elővette hirtelen a fényképezőgépét, leguggolt, az öklével kitágított és belém
fényképezett. A gyönyörtől szembe pisiltem, erre nevetni kezdett, én meg
elsírtam magam. Az autójában volt nedves törlőkendő, azzal lecsutakolta a lábam
közét, le az arcát is, majd hazavitt. Egész éjszaka egy szemernyit sem aludtunk,
ki-be járkált a testemben, ketten voltunk a világmindenség.
Legközelebb, mikor ismét magamra hagyott a teljességben, felkerestem Gizella
jósnőt, aki jól leteremtett – Székely leánka hogy lehet ilyen hitvány gatyaszár!
Hát miféle takonyból gyúrtak téged, fiam! –, én pedig rámordultam, hogy a
rontással szemben tudna-e bárki erős maradni, erre azonban nem felelt. Azt, hogy
nem vagyok székely, már nem is firtattam, azt sem a zaccból, sem a
horoszkópomból nem látta, a hétezer forintot viszont unzsenír leperkáltatta, mert
a cigánykártyából kerekperec kiolvasta, hogy októberre teljesen megszűnik a
függés – május volt, gondoltam, azt a pár hónapot már féllábon is kibírom.
Júliusban beállt a nyakam, vetkőzni se tudtam, a cuccaim folyton fennakadtak a
copfomon, úgyhogy a konyhapultnak döntött, többször egymás után a fülembe
nyüszített, aztán elővette a távcsövét és feldugta azt is, de nem nézett belém.
Legközelebb egy barátjával jött, erre megijedtem, furamód a fizikai fájdalomtól
inkább, semhogy az adott pillanatban elgyötrődhettem volna a jelentéseken. Tedd
fel a lábad a konyhapultra, mondta, majd hintázni kezdett a hokedlimen. A
barátja, egy koraötvenes vörös és nyurga, mögém állt. Fáj a nyaka,
figyelmeztette a másik, csak óvatosan. A vörös nekicihelődött, nagyot köpött a
markába, én meg a fűszerkészletet bámultam, tizenkét babérlevél, három
vaníliarúd, sárfányos szeklicét venni kell nemsokára, borókabogyóból is csak öt.
De semmi nem történt. Mikor megfordultam, a vörös már a sliccét gombolta,
nem nézett rám. – Most akkor mi lesz? Kellek vagy nem?
A másik erre megállt a hintázásban. – Hát azt hiszed, osztoznék rajtad, butus?
Miután én is osztozom rajtad, gondoltam, de nem mondtam ki, ahogy arra sem
válaszoltam, hogy hová mennék, ha innen el. Valójában szinte mindegy lett
volna, hol vagyok, ha vele. Azt, hogy ott, abban az országban, amit ugyanúgy
magam mögött hagytam, semmiképp se akaródzik élni, hogy gyűlölöm a
másodlagosságot, ami ellen hiába is ágálok, újra és újra nevetségessé teszem
magam, akkortájt még nem mondhattam ki, mert egyelőre nem volt tudomásom
róla, talán pont őmiatta, talán mert azt hittem, hogy vele még így is egész
vagyok. Nem tudtam róla, holott egyre ritkábban jártam emberek közé. Ő maradt
az egyetlen mércém, ő a tükröm is. Ha hárman jönnek, netán még többen,
mindannyiuknak állok készenlétben, mintha a befogadással példát mutathattam
volna, gyorsan terjedő, ragályos példát, ami már másnap eljut a bevándorlási
3
hivatal összes tisztjéhez, de leginkább ahhoz, aki hat órán át faggatott, már ha
faggatásnak lehet nevezni, hogy valaki megállapításokat szegez az embernek,
összefüggéstelen egymásutánban és megfellebezhetetlenül.
Tehát az édesapja kommunista volt. Nem, nem volt az, én legalábbis úgy tudom.
A keleti váltóban mégis helyet kapott. A keletiben vagy a nyugatiban. Homályos
az egész. A román belügyminisztériumhoz beadott kérvénye alapján maga
megkapta az édesapja dossziéját. Abban a keleti váltó szerepelt. Valóban oda
készült, de valahogy mégis a nyugati váltóban tűnt el. Tehát mégsem volt
kommunista. Gyerek voltam, mikor elment. Nem kötötte az orromra. Maga
szerint egy két oldalas dosszié azt bizonyítja, hogy tiszta volt. Semmit nem
bizonyít, így igaz. Ez itt egy többezer oldalas jelentés. Nézzen bele. Két fedőnév,
két ügynök. Így néz ki egy dosszié, ha valaki tiszta. Ezt ön biztosan jobban tudja.
Az édesapjáé két oldal. Kettő. Nem értem, hogy jön ez ide. Lapozzon 1984-hez.
792-ik oldal. Rendben. A Gherasim fedőnevű ügynököt január elejétől felváltja
egy bizonyos Avram. Ekkortájt ment el az édesapja, ha jól tudom. Vízkereszt
környékén, igen. Maga szerint csak úgy kiengedték egy ilyen eseményre. Hogy
vigye a lángot.
Gyerek voltam. Nekem egyszerűen csak hiányzott. Meséljen, mit tud még róla.
Semmit. Anyám szerint régen halott. Az édesanyja nem ment férjhez utána. Nem
ment. De heti kapcsolatban állt ezzel a Bebével. Életemben nem láttam ezt az
embert. Bebe Onofriuc. Nézze meg jobban. A nevét se ismerem. Az édesanyja is
román, ugye. Származását tekintve igen. És Bebe is. Ugyanabból faluból.
Anyám városi. Mindig is az volt. De vett egy száz hektáros telket a
szülőfalujában. Ez nevetséges. Miből vette volna. Magát a nagyanyja nevelte,
ugye. Nevelt ő is, amíg élt. A fia miatt utálta Bebét és az édesanyját. Nem
tudom, kit utált, kit nem, én nem ismerek semmilyen Bebét. Magát mégis Bebe
Onofriuc jelentette be, ő járta ki magának a munkavállalói engedélyt. Anyám
egyik ismerőse valóban segített a vízum megszerzésében, de az illető nő volt, ha
jól tudom. Tehát lepapírozták magának. Azóta is románok foglalkoztatják. Azóta
szabadúszó vagyok, nem függök senkitől. Szabadúszó… értem. Írja le, kérem,
hogy néz ki egy napja. Hánykor kel, mit eszik, mennyit dolgozik. Rendben. Addig
lesz szíves ideadni a mobilját. A mobilomat. Lássuk csak. Abonyi Petra. Meséljen
róla. Mit meséljek. Nem ismerhetek mindenkit a névjegyzékből. Árvai Jácint.
Történetesen ő is csak alkalmi ismerős. Akkor írja le azt is, hogy kiket ismer. Ha
a névjegyzékre gondol, visszakérném a mobilomat. Mobil nélkül írja le. Akit
ismer, azt anélkül is ismeri, nemdebár. De igen, elnézést. Látok itt egy OB
jelzésű tételt. Van olyan is, igen. Onofriuc Bebe esetleg. Nem ismerek ilyen nevű
embert, már mondtam. Hívja fel. Most. Legyen szíves. Ezt nem tehetem. Akkor
felhívom én. Kérem, kérem, inkább ne. Valamelyikünk márpedig fel fogja.
Általában ki van kapcsolva. Azért tegyünk egy próbát. Nem hívhatom csak úgy…
ripsz-ropsz. Írhatok neki, ha gondolja, és majd visszahív. Nocsak, talán a
szeretője. Ez igazán nem tartozik magára. OB. Beszédes, nagyon beszédes. Nem
az, amire gondol. Mi lesz itt egy óra múlva, ha már most belelát a
gondolataimba. Nem úgy értettem. Hanem hogy értette. Igazán elmondhatja
4
nekem. Ez egy rövidítés. Original Bastard. Csak úgy. Juj, ez nagyon állat. De
nem lennék a muki helyében. Hát ennyire szereti őt. Ennek semmi köze a
szeretethez. Behúzom a függönyt, nehogy azt higgye, vallatáson van. Én mégis
azt hiszem.
A nap teljesen elvakított, a legkínosabb percekben semmit se láttam, legfeljebb
sziluetteket. Hiába pislogtam, hunyorogtam, száraz volt a szemem, mintha
kenderkóc lenne a helyén. Kér egy pohár vizet, kérdezte a kihallgató tiszt, majd
felállt és behúzta az iszapszínű függönyöket. A hangja megenyhült, de még
órákig nyaggatott. Hol az anyámról akarta tudni, hogy milyen viszonyban volt az
apjával, miért nem ment újra férjhez, miért csatlakozott egy zöld mozgalomhoz
és miért nem vette vissza a lánykori román nevét, hol a nagyanyámról, hogy
miből fedezte az utazásait, s hogy szerintem miért kaphatott minden évben
útlevelet, mikor másoknak kétévente is csak kivételes esetben járt. Volt, amire
tudtam válaszolni, de bőven akadtak olyan kérdések, vagyis hát megállapítások,
amikről ott és akkor hallottam először. Többet tudott a családomról, mint én.
Amikor elengedett, sok szerencsét kívánt az új életemhez, és azt mondta, ha
megtalálom valamikor az apámat, küldjem csak be hozzá, hadd nézzen a szeme
közé. De ezt már jószerint meg se hallottam. Lucsogtam a verítéktől, a
fülcimpámról kövér cseppekben potyogott az iszonyat, én mégis boldog voltam,
hogy túl vagyok ezen is. Másnap átvehettem az ideiglenes személyi
igazolványomat. Letelepedett lettem végre, s úgy hittem, egyetlen szó elég lesz
ahhoz, hogy lezárjam egyszer s mindenkorra ezt a végtelennek tűnő utat.
Felkapaszkodtam a betonra és beültem a bobpálya medrébe. A felhőket néztem,
úgy peregtek, mint az évek, s velük az emlékeim. Volt valami otthonérzet abban
a hidegben, mintha egy teknőben lettem volna, beleveszve a kihűlő habfürdős
vízbe, s láttam apámat, amint odagügyög. Csak hallása legyen, a jó iskoláját,
igen, mindig ezt mondta, a jó iskoláját, káromkodás helyett. Vajon hány mondat
van, hány történet, amire sose fogok emlékezni már. Egy öreg hang hívott,
Gelsomina, mondta, én meg gondolkodás nélkül felkerekedtem, pedig lehet,
hogy az egész egy buta tréfa, és aki hívott, nem is az apám. Ugyan, hessegettem
el, hiszen ő volt az egyetlen, aki sose ejtette ki a nevem, talán ő is utáltatta meg
velem. Gelsomina, Gelsomina, mondogatta, mikor mérgemben lerántottam az
abroszt vagy a nagyanyám Niveájával bevakoltam egy-két likat a falon, és az
orra összeért az ínyével, úgy nevetett. Aztán felrakta a Nino Rota lemezt, az
ölébe vett, és: Hallgasd csak, ez itt a trombita hangja, szomorúan száll, mint a
hegyen a cinegék. Ez meg a fagotté, behömpölyög a völgybe, kopogd ki utánam,
te csibész. Én pedig kopogtam Gelsominára, az Amarcord keringőjére, és
kopogtam Jézus Krisztusra, Mária Magdolnára meg Heródesre is. Mielőtt elment
volna, megbeszéltük, hogy megtanít zongorázni. De elment, sose jött vissza, az
anyám pedig hallani se akart klimpírozásról a gyász idején. Néztem a felhőket,
majd felkönyököltem. Ask egy aprócska pontba koncentrálódott a völgyben, azt
hiszem, őt jobban felvillanyozta, s jobban meg is viselte Szarajevó. Elővettem
egy cigarettát. Napok óta nem dohányoztam, úgy nyargaltunk át ezen a vidéken,
mint valami ultrafutók. Csak a fejünkben élt a környék, foltokban szitált és
5
csapódott le a valóság, nem beszéltünk arról, amit láttunk, az emlékeinket
másnak hajkurásztuk, valami mégis összekötött. Lehet, hogy a fogság mágiája
vagy talán épp a szabadságé volt. A végén már én is salátát ettem extrudált
kenyérrel, könnyű voltam, mint a pisztráng, és éreztem a véremben elhúzó
meteorrajokat. Néhány nap és még a vicces pólóit is kilögyböltem volna, de
szerencsére nem volt több napunk. Ask úgy tett, mint aki nem vesz tudomást
róla, ámbár az is lehet, hogy akkor éjjel, mikor a hajamat falta, végleg
elbúcsúzott. Ez zavart egy kicsikét. Hogy pontosan mi, azt nem tudtam
megragadni, de szenvedtem tőle, mintha valóban szerettem volna, pedig nem is.
Vagyis hát nem úgy. Talán a hirtelen kihunyás, az volt mindig a nyomomban,
vagy már belém is égett, annyiszor pattantak meg éntőlem, ahogy az
osztálytársaim mondták anyámról, az emberek. Felcihelődtem és elindultam a
mederben. Pénzt még mindig nem kértem tőle, miután megreggeliztünk, ismét
alkalmatlanná vált a dolog. Legrosszabb esetben kiállok stoppolni. Vagy
felhívom anyámat. Fogság vagy szabadság – egyre megy, ha az ember szegény.
Bárcsak így maradna minden, ilyen higgadt közönyben, gondoltam, ahogy egyre
lejjebb haladtam a völgy a felé. A fagottok lágyan hömpölyögtek, cinkék
cikáztak a gazosban, az Igman hegy felfelé lejtett, az egyik viskó tövében pedig
Gelsomina trombitált. Gyönyörűséges, mondta egy apáca, és berúgta a viskó
ajtaját. A kiszivárgó sötétségből félhomály lett, aztán világosság. Nagyon
szépen játszik, meg kell adni, lépett ki egy másik apáca, és a kettőből négy lett,
aztán nyolc, tizenhat, végül megtöltötték az egész völgyet és felsorakoztak
Gelsomina mögé. Gelsomina pedig elindult trombitálva a felfelé lejtő Igman
csúcsa felé. Elinte csak fújta, fújta, a saját zenéjét lélegezte vissza, abból
merített új erőt a szomorúságra, de aztán, mikor az apácák legnagyobb
ámélkodására lángok csaptak ki a tölcsérből, elvette a szájától égő trombitáját,
a magasba lendítette és begyújtotta a napot. A nagy fényességre kiürült a fertály:
az apácák köddé váltak, elnémultak a fagottok és a cinegék, a gazos pedig fel-
felszikrázott, mint a jég. És akkor ott, a semmi közepén felcsendült a Monti
csárdás, és Katarina Witt megjelent csipkés pártában, borjúszájú ingben, majd
egy libel sorozattal és egy hármas axel–tólup kombinációval megnyerte a
rövidprogramot. Tényleg ciklámen a szoknyája, mondtam bele a fényességben
szendergő nagyanyámnak, aki, mint minden másban, a színekben is verhetetlen
volt. Ült a kisszobában a fekete-fehér kemping tévé előtt, nézte az olasz foci
vébét a tonett székében hintázva, s mielőtt a játékosok pályára léptek volna,
üvöltötte ki a színeket – A jugóké is azúrkék! Tiszta szerencse, hogy nem a
digókkal játszanak! –, én meg a színes Grundigból, amit a jeles
bizonyítványomért kaptam tőle, elképedve nyugtáztam, hogy sose fog mellé,
hogy nem csak Katarina Witt szoknyáját, de még az olimpiai hópelyhet is jól
tippelte, lévén az is ciklámen keretben virított, akárcsak a korcsolyázónő
kardlábai.
Mikor a bobpálya medrének végére értem, már felszáradt minden, újra felhők
peregtek, csak az emlékek foszlottak el belőlük, üres volt a fejem. Ha nagyon
6
akartam volna, újra benépesíthettem volna, de kellett a sivárság, ami egyre
messzibbre taszított Asktól, felperzselve köztünk minden élőt és élettelent.
Ask Burlefot végigfotózta közben az egész komplexumot. Nem sokat szóltunk
egymáshoz, nem is kérdezett. Leültünk a narancssárga dobogókra, a
betontakarás mögött néhány fenyőfa, mintha a természet a kulisszák mögé
dobálta volna őket előadás után. Amíg Ask a fotóit nézegette, rágyújtottam –
olyan mélyről préseltem ki a füstöt, hogy a beleim odafonnyadtak a hasfalamhoz,
a méhem meg eltűnt végérvényesen.
Átmenjünk a sípályákra, kérdezte Ask kisvártatva, de megráztam a fejem.
Nincs messze, utána felraklak a vonatra.
Nem akartam sípályát nézni, ugyanolyan hegy, mint a többi, nem nagy etvasz.
Mit szeretnél?
Hogy csak üljünk.
Akkor hát üljünk, mondta és tovább nézegette a fotóit.
Csend volt. Apámra gondoltam, hogy vajon mennyit változott. Hozzáöregedett-e
a hangjához az arca, hasonlít-e az élettársa anyámra, és a féltestvéremben
felfedezem-e önmagam. A fenyőfák körül kutyák nyargalásztak, majd csaholni
kezdtek vadul. Egy óriási nyúl cikázott el előttünk, a hájtól már-már
bukfencezett.
Ez nagyon jó lett, bökött rá Ask az egyik fotóra, amin a bobpálya szélére
könyökölve őt bámulom gőgösen.
Én nem ismerem ezt az arcom, mondtam, I’m not that arrogant.
Oh, dear, you aren’t arrogant at all.
Ahhoz túlontúl kicsi vagyok, gügyögtem, ugye hogy kicsike vagyok?
Szép vagy, mondta a tekintetével és megérintette a könyökömet.
A kutyák ezalatt üldözőbe vették a nyulat. Az egyik korcs úgy szaporázta, mint
Garrincha gólpassz előtt. A bal hátsó lába alig is ért a fölhöz, sarló alakban
kaszált tökei alatt, amitől a jobb lábának iksze még a balnál is torzabbnak tűnt.
Aztán megtorpant hirtelen, visszanézett, és néhány rekedt szűkölés után elindult
felénk.
Ask, mondtam.
Just a moment.
Ask, ez egyenesen nekünk jön.
A kutya megállt előttünk, a szája szögletében tajtékzott a nyála és kancsalul
vicsorgott ránk. Valahová Ask és közém fókuszált.
Ask, look out! Hogy mondják angolul, baszki, hogy veszett!
De mielőtt bármi is eszembe juthatott volna, a ronda kis görcs nekiugrott Asknak,
előbb a vádlijának, majd a combjának, amihez hozzá is ragadt.
Fuck deg, csinálj valamit, szedd le rólam!
Mit csináljak? Mit?
Csak álltam ott, égő bűntudattal, magamat okolva mindenért, aztán megindultam
a fenyőfák felé. Ask sikoltozása bevette magát az egész völgybe, a felvonók
csikorogtak, morgott az ég, én pedig kétségbeesett kapaszkodtam az egyik
fenyőbe, cibáltam, esengtem neki, hátha az ölembe hullajt valamit. Végül a
7
földről guberáltam pár törött ágat, majd visszarohantam és püfölni kezdtem a
kutyát. De annak meg se kottyant, Ask tovább üvöltött, ömlött a combjából a
vér.
Itt fogok megdögleni, ne simogasd, a rohadt életbe, vágd már agyon!
Egy pillanatra visszahőköltem, öklendezni kezdtem a rengeteg vértől, ami a
nyállal elkeveredve úgy habzott, mint nagyanyám szappanfőző vize. Aztán
megfogtam valahol a tövénél az egyik ágat, behunytam a szemem, és beledöftem
a kutyába. A nyomorult pára rekedten szűkölt, Ask zihált, én is ziháltam, de a
pilláim nem engedelmeskedtek, vörösen sustorékoltak, mint mikor a sapkám a
szemembe lógott Vízkeresztkor, és megkondultak a lélekharangok, és búgott a
sziréna a Maros felső völgyében, mert a pápa ordináriussá nevezte ki Kräuter
Sebestyént. Aztán elült a folyó, elült a város, a piros sapkámat lekapta a szél, a
kutya már nem szűkölt, a felvonó sem csikorgott, csak Ask zokogott némán –
ekkor mertem kinyitni a szemem. A combjában öklömnyi kráterből bugyborgott
a vér, a lábainál meg ott vonaglott, üveges tekintettel és némán, a veszett kis
dög.
Rabid. Jutott eszembe. Rabid. Mondtam Asknak rekedten.
Hívjál mentőt, kérte sírva, majd lekapta a fekte pólóját, és elkötözte a combja
tövét.
Elővettem a mobilomat és elindultam térerőt keresni. Negyedóra múlva már a
mentőben ültünk, Ask a kezemet szorítva zokogta, hogy szeret. Mire betolták a
műtőbe, elveszítette az eszméletét. Az adatait nekem kellett bediktálni és velem
közölték az ellátás várható költségeit. Nem vagyok a hozzátartozója, feleltem
erre, csak együtt utazunk. Márpedig, akármi történjék is, a műtét cechjét
valakinek állnia kell. Belekotortam Ask hátizsákjába, és elővettem az úti
szütyőjét. Mindig abból szedte ki a pénzét, ha meghívott valamire. Ezerhétszáz
euró volt benne. A szívem a dobhártyámig ért. Letántorogtam az automatához,
vettem egy kávét és elszívtam egy fél doboz cigit. Nem sokkal azután, hogy
visszamentem a recepcióhoz, kijött az orvos, remek angolsággal tudatta, hogy bár
sok vért veszített, most már minden rendben, a harmadikon fekszik az egyágyas
kórteremben, de holnapig nem valószínű, hogy magához tér.
A műtétet azon melegében kifizettem, háromszázötven euró volt, adtam egy
ötvenest az orvosnak. Aztán kivettem ötszázat, a maradékot visszatettem a
hátizsákjába, felosontam Ask szobájába, a zsákot az éjjeli szekrényébe zártam,
megcsókoltam, és kisétáltam a kórházból.