Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. október / Az Idegen tekintete az olasz irodalomban (Puskás István: Távoli világok)

Az Idegen tekintete az olasz irodalomban (Puskás István: Távoli világok)

Az ELTE Eötvös József Collegium kiadásában 2014-ben megjelent Vidám
vigasztalanok – Emiliai írók antológiája című kötet már a számokat tekintve is nagyon
meggyőző: hat olasz író tizenhárom szövege, kilenc fordító tolmácsolásában. Ludmann Ágnes
válogatása reprezentatív keresztmetszetet nyújt az olasz irodalmi életben mindig is kiemelt
szerepet játszó Emilia-Romagna tartomány kortárs alkotóinak szövegeiből, vezérfonalául „a
kortárs irodalomra jellemző narratív stílus” bemutatásának szándékát választva. A Luigi
Malerba, Gianni Celati, Eramanno Cavazzoni, Daniele Benati, Paolo Nori és Ugo Cornia
írásait felsorakoztató kötet magyar fordításai az Olasz Műhely tagjainak nevéhez fűződnek,
akik nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint a „megbízhatatlan” narrátorok fejében hallható,
olykor a gondolatok között csapongó, „nyelvtanilag helytelen” mondatokat átültetni magyar
nyelvre. Lévén a kötetben egymás mellett szerepelnek az eredeti olasz írások és azok magyar
fordításai, az itáliai nyelvben és kultúrában némileg otthonos olvasó eljátszhat a szövegek
párhuzamos befogadásával, összehasonlítva, hogy a novellák és regényrészletek hogyan
szólalnak meg a két különböző kontextusban. Az engem ért élmények alapján bizton
állíthatom, hogy semmilyen hátrány nem éri azokat, akik a Laczkó Krisztina lektorálásában
kiadott szövegeket csak magyarul olvassák: alapos és értő fordításokról van szó, melyek során
a kulturális különbségek a lehető legjobban kisimulnak, a művek élvezhetősége egyáltalán
nem csorbul, sőt, néha egy-egy mosoly is kiül az ember arcára, hogy lám-lám, veretes magyar
nyelvünk még erre is képes…
Luigi Malerba két, a kötetben szereplő novellájában lélek és személyiség kérdését járja
körül, felbontva egyén és közösség hagyományosan kijelölt határait, amit a narráció
„megbízhatatlansága”, az egyes szám első személyű narrátorok tudatállapotának,
szemszögének állandó változása is felerősít. Malerba A cápa után (Dopo il pescecane – ford.:
Galac Ádám) című írásában főhősünk – akinek a szemszögéből követjük az eseményeket –
magas beosztásban dolgozó „ipari vezető”, a „Társaság” egyik főembere, akinek a
pozíciójából fakadó stressz áldatlan hatásaitól némiképp már meghasadt az elméje, s
munkahelyi megbeszélései során állandóan a fiókban tartott Berettáját markolássza. Gyilkos
ösztöneit mégis inkább a tengeren éli ki, ahol a cápák helyére a vele tárgyaló építészeket
képzeli, míg irodájába visszatérve az építészek helyére cápákat, s végül elméjében
menthetetlenül elmosódnak a képzelet és a valóság határai, csakúgy, mint az olvasóéban. A
Halálugrás (Salto mortale – ford.: Pálóczy Emese) című novellában az olvasó egyfajta „time
lapse” videót él meg, a narrátor tudata száguld, nézőpontja akár egy mondaton belül is
többször változik, ide-oda ugrálunk a szereplők között. A novella egy húsboltban játszódik, itt
a hentes kezében forgatott kés lesz az a gyilkos eszköz, mely többször is fenyegeti az egyén
integritását, s a kifüggesztett húsdarabok között beszélgetve eljutunk a halál és a lélek
viszonyának gondolatáig, továbbá a lélek és lélek közötti minőségi különbség kérdéséig:
„…marhából juhból lóból megölhet annyit amennyit csak akar, de összeadva sem tesznek ki
soha annyit mintha egy keresztényt ölt volna meg. Nagy különbség van ám, kérem.”.
Gianni Celati két válogatott novellájában az elszigetelődésre, az emberi kapcsolatok és
a boldogság mibenlétére keresi a választ. Sziget az óceán közepén című novellájában (L’isola
in mezzo all’Atlantico – Gianni Celati Narratori delle pianure című novellagyűjteményéből –
ford.: Szemere Ditta) Archie rádióhullámokon keresztül keresi a kapcsolatot a külvilággal, és
így meséli el rejtélyes szigetének szépségeit rádióamatőr kollégájának. Archie kozmikus
magánya, a szigeten töltött utolsó napok, a búcsú teszi beszámolóját bensőségesen meghitté.
A Hogyan halad előre a világ (Come fa il mondo ad andare avanti - Gianni Celati Narratori
delle pianure című novellagyűjteményéből – ford.: Balga Nóra) arra a kérdésre keresi a
választ, hogy vajon miért is gyarapodnak folyamatosan az elolvasandó szavak. Hogyan
működik az ember? Gondolkodásunk és lényünk valóban csak elektromos impulzusok
összessége? Választ természetesen nem kapunk, bár a novella végén neves tudósok egy
konferencia keretein belül megfejteni vélik a kérdést… Az Átutazóban (Dagli aeroporti –
Gianni Celati Narratori delle pianure című novellagyűjteményéből – ford.: Szemere Ditta) a
bennünket körülvevő világgal való kapcsolatunk ontológiai kérdésére fókuszál. Akár csak a
Tibeti halottaskönyvben, végigkövethetjük, amint a bennünket körülvevő illuzórikus valóság
lassan lebomlik, ahogyan érzékszerveink elvesztésével valójában közelebb kerülünk a valódi
léthez. A második, nem az anyatejjel magunkba szívott nyelv használata erősebben reflektál a
nyelvi jelrendszer konstruált voltára, s főhősünk éppen ezen keresztül érti meg és bontja le az
emberek közötti kommunikáció valóságos mivoltának képzetét is. Átutazóban vagyunk egy
reptéren, s mindent csak üvegfal mögül látunk…
Ermanno Cavazzoni az Albánok című, humorral és iróniával fűszerezett novellájában
(Gli albanesi – Ermanno Cavazzoni Vite brevi di idioti című novellagyűjteményéből – ford.:
Kerber Balázs) tágabb társadalmi kontextusba ágyazva ír a családon belüli elidegenedésről,
azokról az „albánokról”, akik egyszer csak megjelennek a konyhánkban idegesítő
szokásaikkal, s akikről immár nem tudunk semmit. A képzelődés tágas előtere (Il grande
limbo delle fantasticazioni – részlet Ermanno Cavazzoni Il limbo delle fantasticazioni című
tanulmányából – ford.: Nagy-Mihály Ágnes) a művész, a műalkotás és az őket körülvevő
„establishment” mibenlétéről és helyzetéről elmélkedik, párhuzamként említve a szentté válás
kérdését és folyamatát a középkorban. A Dino Campana, a költőben (Il poeta Dino Campana
– Vite brevi di idioti című novellagyűjteményéből – ford.: Kerber Balázs) Cavazzoni éppen az
imént említett irodalmi intézményrendszerből űz gúnyt, bemutatva annak kiszámíthatóságát,
esetlegességét.
Daniele Benati Cagnolati-ja (Cagnolati – Daniele Benati Silenzio in Emilia című
novellagyűjteményéből – ford.: Ludmann Ágnes) egy, a narrátor fejében játszódó akció mozi,
folyamatos menekülés egy bizonyos Cagnolati elől, olyan érdekes, bravúrosnak mondható
fordításokkal, mint „módszartan” (di-dattica) és „professzarok” (professorume). A tekéző öreg
(Il giocatore di bocce – Daniele Benati Silenzio in Emilia című novellagyűjteményéből –
ford.: Csarnó Helga Gabriella) a halál témakörével foglalkozik, illetve azzal, hogy vajon
hogyan ’éljük meg’ saját halálunkat, mi marad utánunk, s a lélek hogyan vesz ’tudomást’
elmúlásunkról. Megdöbbentő erejű utazás ez a múltba, amikor is a novella végére érve az
olvasó rádöbben, hogy a tekéző öreg története mellett saját életének a filmjét is végigpörgette
magában.
Paolo Nori Bassotuba nincs itt című írásában (Bassotuba non c’è – részlet Paolo Nori
Bassotuba non c’è című regényéből – ford.: Ludmann Ágnes) a kilátástalan, perspektíva
nélküli életet, a cselekvésre való képtelenséget veszi górcső alá: főhősünk orosz szakon
végzett értelmiségi, egy gyárban dolgozik, író akar lenni, de képtelen magát rávenni az írásra,
igazából semmihez sem ért, így véleménye sincs semmiről, vagy ha van is, csak előre gyártott
panelekből építkezik, gyereket nem akar, ezért barátnője, Bassotuba is elhagyja… Nori
kiválóan rávilágít a végtelenül sekélyes társadalmi felszín alatti impotenciára, az egyén
sodródásának problémájára.
Ahogyan Ludmann Ágnes írja a kötethez írt bevezetőben, „a tulajdonságok együttese
kivételesen szórakoztatóvá teszi a veleszületett irónián alapuló műveket hangos olvasáskor”.
Ugo Cornia Nagynéném történeteire (Storie di mia zia – Ugo Cornia Nagynéném történetei
című gyűjteményéből – ford.: Tetzel Barbara) ez az állítás fokozottan igaz, a rövid
elbeszélések már az olvasó fejében is úgy jelennek meg, mint ha valaki éppen mesélné őket.
Igazi ’békebeli’ történetekről van szó, melyeket az ember a kandalló mellett, süteményt
falatozgatva hallgat. Az 1995. november 11. (11 novembre 1995 – részlet Ugo Cornia Sulla
felicità a oltranza című regényéből – ford.: Ludmann Ágnes) története a köldökzsinór
végleges elvágásáról, az anya haláláról, az anyához fűződő testi-lelki kapcsolat immár külső
nézőpontból való átgondolásáról szól, elemezve hús és lélek összefüggését is: a másik testből
való kiszakadást, majd annak elporladását; e másik test azonban bennünk tovább él, s mindig
vigyáz ránk.
A kötetet letéve az olvasó úgy érzi, a sok különböző történet végül kerek egésszé áll
össze: egyfajta belső utazássá a sokféle író különböző narratívái között, amely egyúttal átfogó
képet ad a bevezetőben említett ’emiliai’ stílusról is. A kötetben Ludmann Mihály finom
illusztrációi teszik vizuális élménnyé is az olvasást. A könyv szerkesztője írja: reméli, hogy a
„szárnypróbálgatásokat egyre bátrabb kísérletek követik majd”. Azt hiszem, használhatok
többes számot: mi is őszintén reméljük.