Egy tábor maradandósága

„A probléma, tisztelt hallgatóim, a képzelet.”
-- Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék

Vidéki kirándulásom előestéjén hosszú ideig bámultam egy varsói bárban whiskyspoharamba,
melynek falán a benne lévő Jack Daniel's helyett Jameson felirat állt. Vetettem egy pillantást
az iPhone-omra letöltött menetrendre, és azzal is számolva, hogy visszafelé legkésőbb a
23:55-ös krakkói járatot el kell érnem, úgy döntöttem, a 10:32-es csatlakozással megyek
másnap reggel  Małkiniába. Átszámoltam a pénzemet, majd magabiztosan rendeltem egy
második duplát, ám hiába mosolygott rám bíztatóan a dologtalan pultoslány, gondolataim
egy Jamesont szerető barna lányra terelődtek, akinek, kérdéses viszonyunk ellenére,
délután tűzzománc fülbevalót vásároltam az óvárosban. Csak a harmadik pohár után
indultam vissza a hostelbe, s így számlám végösszege egy vonatjegy árával lett egyenlő.
Az alkohol mégsem segített elaludni, a szobába lépve ugyanis kiderült, hogy nincs
hová feküdnöm. Érkezésemkor még volt egy szabad emeleti ágy, amin most egy fiú
félrecsúszott alsónadrágban horkolt édesdeden, ahogy a többin is az emberi jelenlét
cáfolhatatlan nyomai; csomagok, bugyik, széttúrt takarók mutatkoztak. Ott álltam
tanácstalanul, és hirtelen a Két félidő a pokolban című film kezdősnittjét, a barakkban alvó
magyar hadifoglyok képét vetítette agyam az éjszakai hostelszoba látványára. Nem kellett
volna annyit innom és rá akarok gyújtani, gondoltam, s ez végre kizökkentett annyira a
képzelgésből, hogy lemenjek a recepcióra. Időbe telt, mire a két huszonéves lány
egymásnak fordítgatva angol szavaimat megértette, mi a gond, még többe, mire
kiderítették, melyik kollégájuk követte el a hibát, s még ennél is többet kellett várnom, míg
egy másik szobában szabad ágyat találtak. Reggeli után, mikor kijelentkeztem, és
túrazsákomat a csomagmegőrzőbe akartam helyezni, egy harmadik recepciós
megvilágosodását is végig kellett követnem. Dehát ez a 21-es kulcsa, hebegte, papíron
viszont a 23-asba vagyok beírva. Röviden vázoltam neki a tegnapi incidenst, amire
szemeit meresztve megkérdezte, hogy elfoglalták-e az ágyamat. Vagy odaadták valakinek,
feleltem. Hát ez nagyon furcsa, vonogatta vállát, mert így rossz összeg szerepel az
adatlapomon, mivel a 23-as tíz-, a 21-es viszont hatágyas szoba, s a kettő ára között
tizenöt złoty a különbség. Megkérdeztem, szükséges-e fölmutatnom a foglalásomat
igazoló e-mailt, amiből világosan kiderül, hogy megelégedtem volna a tízágyas szobával
is, nem az én telhetetlen nyerészkedésemről, hanem az ő hibájukról van tehát szó, de ha
ragaszkodik hozzá, most már kifizetem a pénzt, mert amíg itt cseverészünk, lekésem a
vonatot; gondoltam magamban, de kimondanom ezt a teljes vereségemet beismerő
mondatot szerencsére nem kellett, mert a lenszőke lány sűrű bólogatások közepette
elfogadta a tényállást, majd szolgálatkészen kinyitotta a csomagmegőrzőt.
Mivel korán keltem, még ezután is maradt időm megkávézni a közeli Petite France-
ban, ahol párizsi utcatáblák hirdették a különböző italok és sütemények árát, járólap
helyett pedig macskakővel volt borítva a padló. Higgadtan szálltam föl a pályaudvarra tartó
buszra, mégis meglepődtem kissé, mikor egyetlen megállóval a Centrum előtt
prémgalléros bőrkabátban hozzám lépett egy ellenőr, és a jegyemet kérte. A maroknyi
digitális masina, amibe a kártyámat dugta fülsértően pittyegett, s jelzőlámpája pirosan
gyúlt ki. A busz megállt, a kopasz férfi pedig előzékenyen mutatta karjával, hogy legyek
szíves leszállni.
Türelmesen kivártam, amíg eldarálta lengyel monológját a téren, majd
megkérdeztem, tud-e angolul. „A hundred and sixty złotys”, felelte. Próbáltam vele
megértetni, hogy a karórám szerint még érvényes a huszonnégy órás jegy, hiszen azt
előző nap 10:05-kor váltottam, s akkor még csak tíz óra három perc volt. „A hundred and
sixty złotys”, szólt a válasz, amire hasonló makacssággal én is elismételtem, miért tartom
jogtalannak ezt a magas árú büntetést. „I have to go, sir, a hundred and sixty złotys”,
kattogtatta golyóstollát, mikor érdekeink metszéspontját keresve megemlítettem, hogy
nekem is el kell érnem egy vonatot, és igazán lehetne elnézőbb egy lengyelül nem
beszélő, idegen egyetemistával, akinek nincs is ennyi készpénz a zsebében. „Cash
machine”, mutatott ekkor a négysávos út túloldalára, és felcsúszó kabátujja alól kibukkant
a csuklójára tetovált vonalkód, „or the police”, eresztette le hangját. Nincs bankkártyám,
próbáltam csekély színészi képességeimmel hatást gyakorolni a robusztus férfi lelkére, de
megintcsak a monoton „A hundred and sixty złotys”, volt a felelet, majd rövid szünet után
hozzáfűzte: „I do my job”. Erre némán előhúztam pénztárcámat, és átnyújtottam a benne
lévő két darab százast. Amíg kitöltötte a csekket és leszámolta a visszajárót, arra
gondoltam, hogy ha ő csak a munkáját végzi, akkor igazán hozzájárulhatok, hogy ma este
tiszta lelkiismerettel feküdjön ágyba, hiszen tömör mellékmondatával öntudatlanul ismerte
be kiszolgáltatottságát, én viszont mentegetőző hazugságaimtól függetlenül
bankkártyámmal is megvehetem a vonatjegyet.
Most már igyekeznem kellett, hogy elérjem a 10:32-est, de mivel a kisebb állomást,
ahonnan Małkiniába indult a vonat, nem ismertem, úgy döntöttem, a központi
pályaudvaron váltom meg a jegyet. Ám az automata nem kínálta föl ezt az úticélt, és a
pénztárosnő is hevesen rázta a fejét, miután harmadik nekifutásra jól ejtettem ki a lengyel
város nevét. Nem tehettem mást, metróra szálltam, és átmentem a Wileńska
pályaudvarra. Épp a 10:32-est láttam elrobogni, mire az aluljáróból fölértem a
vágányokhoz.
Sóhajtva fújtam a cigarettafüstöt, és tanácstalanul néztem a külvárosi
kockaházakat, mintha tőlük várnám a választ, merre induljak egy kávé reményében.
Hosszan sétáltam a plexiüveges felüljáró mentén, mire barátságosabb utcákat találtam,
két sarok után pedig ismerős épületek közé kerültem, s egyszercsak az előző nap látott
Holocaust-emlékműnél lyukadtam ki. A hosszú sínpár végén, melynek kőből faragott
talpfáira a deportok célállomásait vésték, nyitott tetejű marhavagon állt, súlyosan
megrakva keresztfákkal. A feszületekre aggatott katonai sisakok, gépfegyverek és
szögesdrót foszlányok közé egyetlen Dávid-csillagos sírkövet helyeztek, melybe csontos
kezek kapaszkodtak mindenfelől. A tegnapi eső után most napfényben is készítettem róla
egy képet a telefonommal, hogy legyen mit mutatnom a Jamesont szerető barna lánynak,
majd száz méterrel távolabb, háttal a szobornak ittam meg második kávémat.
Csöndes, magazinjába temetkező nő mellé ültem a következő vonaton, és a
képhez csatolt sms-ben próbáltam összefoglalni a délelőttömet, ám épp ekkor a fülkébe
lépett a kalauz. Utitársam jegyét egyetlen pillantással elintézte, az enyémre azonban
hosszan meredt zöld szemével. Baljósan rövid lengyel mondatot intézett hozzám, amire
mosolyogva megkérdeztem, nem lehetne-e inkább angolul. A jegyem nem érvényes erre a
vonatra, mondta tiszta kiejtéssel, mivel regionális járatra szól, ez viszont InterCity. És
akkor mi volna a teendő, kérdeztem, még mindig mosolyogva. Vagy leszállok a következő
állomáson, vagy veszek nála egy másik jegyet. Nincs esetleg valami kiegészítő,
puhatolóztam tovább, ha már a távolsági díjat kifizettem? Ő azt nem tudja, ő csak az
InterCityk szabályzatát ismeri, vallotta be töredelmesen. Nemzetközi diákigazolványomat
átnyújtva kértem egy kedvezményes jegyet. Ezt a kártyát sem kevesebb ideig szemlélte,
mint imént a jegyemet, s már-már félő volt, hogy az értetlenkedéstől égnek állnak tüskésre
nyírt, vörös hajszálai. Hát ez nem lengyel igazolvány, állapította meg elmésen, erre ő nem
adhat kedvezményt. Akkor kérek egy teljes árút, zártam rövidre a kérdést, és maradék
pénzemből jó tíz złotyval többet fizettem érte, mint az automatából vásárolt retúrért. Újra
pötyögni kezdtem telefonomon, mikor csöndes köhintéssel jelezte, hogy pillanatnyilag az
első osztályon ülök, úgyhogy át kellene fáradnom egy másik kocsiba. Összeszedtem a
holmimat, elköszöntem szőke útitársnőmtől, aki egész idő alatt most nézett föl először
újságjából, de tekintetében nem láttam sem megértést, sem részvétet, sem sajnálatot. Az
üres fülkében végre nyugodtan foglalkozhattam a kérdéssel, hogy miként számoljak be
élményeimről a Jamesont szerető barna lánynak, ám az ablakon kitekintve egészen
másfelé terelődtek gondolataim. Noha tudtam, hogy még Małkiniától is nyolc kilométerre
fekszik a tábor, hirtelen az ott lemészárolt emberek szemével kezdtem látni a világot.
Akárcsak ők, én sem tudtam, pontosan hová tartok, és egyre azt lestem, hol bukkan elő a
krematórium kéménye a fák közül.
Filmbe illő jelenet volt, mikor bőrtáskámat keresztbevetve vállamon leszálltam a
vonatról. A sínek mentén húzódó nyárfák ágait alig lehetett látni a rajtuk ücsörgő varjaktól,
éktelen károgásuk pedig a Madarak halálhírt hozó hangsávjára emlékeztetett. Utazásomat
megelőzően tájékozódtam róla, hogy Małkiniából a legegyszerűbben taxival juthat az
ember a táborba, s noha eredetileg gyalogosan készültem megtenni a távot, az első vonat
lekésése miatt ezt már nem engedhettem meg magamnak. Cigarettázva jártam föl-alá a
parkolóban szimpatikus sofőr után kutatva, s mikor egy barázdált arcú, svájci sapkás férfi
kérdő hangsúllyal kiszólt autójának ablakán, már tudtam, ő az én emberem. Maradék
tizenöt złotym felmutatására szelíd bólintással válaszolt, s még azt is megengedte, hogy a
kocsiban szívjam el cigarettámat. Érkezéskor átnyújtotta névjegykártyáját, s noha tudtam,
hogy még egy fuvarra nem maradt pénzem, bíztató mosollyal csúsztattam a papírdarabot
belsőzsebembe.
Ott álltam Treblinka egykori bejáratánál, melyet ma az információs bódén, s a
betontalpfák hosszú során kívül nem jelez semmi. Ameddig a szem ellát, minden irányban
békés fenyőerdő terül el, melynek mélyébe csakis a néhai vágány nyomát követve
hatlolhat be az ember. Madárcsicsergéstől kísérve indultam a romok felé.
Egyetlen út vezetett az emlékműhöz, mely a szelektáló rámpa rekonstrukciója
mellett fekszik. A sírkövekkel telezsúfolt tisztás közepén hatalmas szürke téglákból rakott,
bejárat nélküli kapura hasonlító, ketté hasadt fal áll, fejfáján egymásba folyó amorf
alakokkal, balra tőle másik kőtömbön hét nyelven a felirat: „Soha többé!”. Némely
sírtáblára országok, némelyekre városok, másokra családok vagy egyszeri emberek nevét
vésték. Időbe telt, mire Magyarország és Budapest hantját megtaláltam, a temető szélére
tévedve pedig az egyik erdei ösvényen belesve megpillantottam a szögesdrótkerítés
tartóoszlopát. Tenyeremmel megérintettem a betonmonstrumot, majd a többi pózna
mentén elindultam az erdőbe. Egy döglött vakond tetemén kívül nyomát sem találtam a
halálnak. A tábor határánál szántóföldek húzódtak egészen a horizontig, párszáz méterrel
beljebb pedig illegális szemétlerakóhelyre bukkantam. Építkezési törmelék és üveghalom
töltötte föl a gödröt, s kiszakadt nylonzsákok bűzlöttek az emberi élet mocskától. Óvatosan
lépkedtem, akárha attól félnék, hogy beszakadhat lábam alatt a talaj, noha egy-egy madár
vijjogásán, és néhány gally reccsenésén túl békés csönd volt. Ha a tűző nap az ágak
árnyékát rajzolta a földre, félig lehúztam bőrkabátom cipzárját, ám ha felhők takarták a
fényt, még gyapjúsálamat is szorosabbra kötöttem a nyakamon. Fatörzstől fatörzsig
haladva apadt bennem a remény, hogy a még fényképezésre is érdemtelen emlékművön
túl bármit is láthatok ezen a helyen, s így nem lesz mit írnom vagy mutatnom a Jamesont
szerető barna lánynak. Már csak az önmagát hajtó séta vitt a következő tisztásig, és minél
beljebb hatoltam a sűrűbe, annál bátrabban hívtam segítségül képzeletemet az
emlékezéshez, ám épp mire több hullát láttam a fejemben, mint fát az erdőben, egy katlan
valósága elvágta a játékot.
A vulkán szájára hasonlító, körülbelül egy négyzetkilométer átmérőjű gödörről még
a magamfajta városi gyerek is sejthette, hogy nem természeti képződmény. Botladozva
ereszkedtem le az oldalfalon, nem éppen túrázásra tervezett tornacipőmbe homok folyt,
sarkam nyomában gyökerestül fordultak ki a fűcsomók a porlékony talajból. Ahogy a
széléről, úgy a szakadék aljáról sem láttam át a terepet, ezért fölkapaszkodtam egy, a
hepehupák közül dombszerűen kimagasló kőzetkupacra. A távolban egy kocka éles
sziluettjét vettem észre az ellenfényben hullámzó vonalak között. Vashuzalok tartották
egyben a mohafoltos betonfalakat. Valaha talán tárolóhelyiségnek használták az
embermagas épületet, melynek most nyitott oldalát egykor színtelen bádogkapu zárhatta
le. A katlan peremén száz méter hosszan húzódtak egy erődítmény maradványai, ám
hiába faggattam őket, a romok valósága megbénította képzeletemet. Kötéltáncos módjára
egyensúlyoztam végig a fal tetején, ahonnan már a gödör másik végéig is elláttam. Még
nem kellett visszafordulnom Małkiniába, ezért egylendülettel másztam ki a szakadékból.
Erdei földutak kereszteződéséhez érkeztem, ahol domborzati térkép segített a
tájékozódásban, a védőkorláton pedig piros betűs tábla hirdette, hogy omlásveszély miatt
tilos a szakadékba lemászni. A tábor néhai viszonyait jelző rajzból kiderült, hogy az elmúlt
másfél órában tiltott területen mászkáltam, ahol nemcsak látszatmunkát végeztettek a
rabokkal, de az első tömegsírok betelése után a krematórium hamuját is a katlanba
öntötték. Megbizonyosodtam róla, hogy a földút a főbejárathoz vezet vissza, s mivel még
mindig volt két órám elérni a vonatot, a barakkok felé mutató nyíl irányába indultam.
Claude Lanzmann filmjéből ismertem a fogolytábor mai képét, ezért tudtam, hogy az
erdőből egy tisztásra kell kijutnom, arra azonban nem számítottam, hogy már az ösvény
mellett is romokra találok.
Ha nincsenek a korhadt fatáblák, nem is tudtam volna megkülönböztetni a
vetkőzőbarakk, a fertőtlenítőfürdő, a gázkamra és a krematórium maradványait. A négy,
földbe ásott vasbeton építmény egyenként körülbelül tíz négyzetméteres volt, egymás
mellett ezen apróbb erdei tisztáson is elfértek. Sejtettem, hogy mindez az I.-es tábor
kisebb mészárlásainak helyszíne lehetett, ám így is képtelenségnek tűnt elképzelni, hogy
azokon a moha-ette lépcsőkön, amelyeken kisvártatva magam is lesétáltam, többezer
ember lépdelt gyanútlanul a halál felé. Cipőm orrával véletlenül arrébb pöcköltem egy
kavicsot, s a koccanó zajtól, amivel fölvertem az erdő csöndjét, én is összerezzentem.
Lehajoltam a félbetört kődarabért, majd kabátom mellényzsebébe csúsztattam.
Jelzőtáblák nélkül a közeli SS-szálláshelyek sem lettek volna felismerhetők. Már jóideje
nem mertem sehol sem vizelni, s most gyerekes bosszúvággyal készültem elővenni a
farkamat, amikor váratlan, hangos dobogás rémített meg. Hátam mögött egy német ház
maradványain fehér seggű őzike nyargalászott gondtalanul.
A két focipálya nagyságú réten párhuzamos sorokban álltak egymás mellett a
barakkok. Hiába ismertem képekről és túlélők elbeszéléseiből a tábori körülményeket, s
hiába láttam a feliratokon, milyen szigorú rend szerint különítették el egymástól a zsidókat,
a cigányokat, a gyerekeket, a nőket, a homoszexuálisokat és a politikai rabokat, egyrészt
a betontalpazatok viszonylag kicsi, húsz-harminc négyzetméteres területe miatt, másrészt
a fogvatartottak feltételezett száma miatt elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha
több tízezer embert ezen a zöld mezőn börtönöztek be, éheztettek és dolgoztattak halálra,
vagy küldtek nemes egyszerűséggel gázkamrába. Holott a fenyves határán lévő őrtornyok
maradványai is azt bizonyították, hogy a foglyok csakis itt hajthatták viszonylagos
nyugalomra a fejüket, noha ebben nyilvánvalóan nem kis akadályt jelentett, hogy
lakóhelyüktől alig ötven méterre feküdt egy másik, az előzőnél jóval nagyobb krematórium,
amint erről lendületesen sétálva a romok közt magam is megbizonyosodtam.
Visszafelé a mező másik végénél hatoltam be az erdőbe, s a földúthoz vezető
csapáson a kínzókamra és a börtön kőtörmelékei előtt találtam magam. Az egyik cellába
valaki kézzel ácsolt keresztet hajított, aminek idegenségét csak fokozta a tény, hogy fehér
nyárfából készült, amilyen sehol sem nőtt Treblinka erdejében. Most már igyekeznem
kellett, ha el akartam érni az utolsó vonatot Małkiniában, ahol legutóbb ilyen fákat láttam.
Az autók-járta földúton végre rá mertem gyújtani. Próbáltam fölmérni, mennyi időbe
telhet az idefelé megtett kerülők nélkül visszaérni a tábor bejáratához, s hogy utána
marad-e egy-másfél órám a vonatindulásig. Palackomból menet közben kortyolgatva azt is
meg kellett állapítanom, hogy fogytán az ivóvizem. Az egyre hanyatló nap fényében már
kabátom ki-becipzározgatására sem volt szükség. Nevetségesnek érezhettem volna
túlélési esélyeim latolgatását ezen a helyen, ha ebben a pillanatban nem tűnik föl egy
rendőrautó. Mint az egyetlen lehetséges bűnjelet, elhajítottam cigarettám végét, ám az
önmagammal szembeni gyanú ezúttal erősebbnek bizonyult a hatóságokénál, a némán
villogó jármű ugyanis csak lelassított, a benne ülő két rendőr rám nézett, majd néhány
lengyel mondatot a rádióba motyogva elhajtott mellettem.
Az emlékműhöz közeledve találkoztam a rajtam kívüli egyetlen magányos
látogatóval. A tarka biciklisruhában járkáló férfi fényképezőgéppel pásztázta a tájat, s két
kattintás között bánatosan rám meredt. Egy enyhe kanyar után már elláttam a szelektáló
rámpáig, ahol izraeli zászlókat lengető gyerekcsoport ácsorgott; fájdalmasan tudatos
zokogásuk hozzám is elhallatszott. Valamivel közelebb zömök férfi lépett ki az erdőből
kockás ingben, adóvevőjébe angol szavakat mormolt, oldalán pisztolytáska fenyegette a
világot. Újabb cigarettát készítettem a számba, miközben átverekedtem magam az immár
héber siratókat éneklő diákokon, de csak a bejáratnál gyújtottam rá. A parkolóban lévő
WC már zárva volt, és a recepciós bódé ablakát is redőny takarta, így vizesüvegemet nem
tudtam újratölteni. Utolsó pillantást vetve a tábor felé láttam, hogy a gyerekek mögött a
fegyveres őr és a biciklijét toló férfi kedélyesen beszélgetnek, ám épp amikor rászántam
magam a nyolc kilométeres táv legyaloglására, egy Dávid-csillag mintás, fekete pólót
viselő fiatalember kivált a tömegből és, „A moment, please!”, felém kiáltott. Bőrövén
szintén pisztoly lógott, mellé csíptetve a kockásinges adóvevőjének párja.
Elkérné a személyi igazolványomat, ha nem haragszom, mondta raccsoló héber
kiejtéssel. Az utolsó slukkot fényesre zselézett haja fölé fújva átnyújtottam hivatalos
iratomat. Hogy pontosan hol lakom Magyarországon, kérdezte. Mondtam, Budapesten, a
fővárosban. Akkor amíg ideér a kollégája ezt ellenőrizni, megérdeklődné, hogy mégis mit
keresek én itt. Hogy például zsidó vagyok-e, szegezte nekem, mielőtt szóra nyithattam
volna a szám. Igen, hebegtem, az volnék, bár nagyszüleim menleveleit nem hoztam
magammal, puszta érdeklődésből jöttem ide megnézni, mi maradt mára Treblinkából.
Tehát történelem szakos vagyok és kutatni jöttem, állapította meg inkább, semmint
kérdezte. Valójában forgatókönyvírást tanulok, vallottam be pironkodva, mivel az emberek
ezzel kapcsolatos értetlenségéről már bőséges tapasztalataim voltak. Akkor mégis, hogy
kerültem ide, honnan jöttem és miből finanszírozom az utazásomat, tette föl sorban
kérdéseit, majd átadta igazolványomat az időközben hozzánk ért zömök férfinak, aki egy
vonalkódolvasóra hasonlító marokgéppel ellenőrizte az okirat hitelességét. Varsóból
vonatoztam ide, mondtam immár kettőjüknek, ott szálltam meg egy hostelben, s az egész
utat felszolgálói keresetemből fizetem, egyetemi tanulmányaim mellett ugyanis egy
étteremben dolgozom. Hogy merre jártam Varsóban, hangzott a következő kérdés, amikor
már azt hittem, tisztáztam magamat. Fölsoroltam az összes múzeum, emlékmű és óvárosi
kávézó nevét, ahol az elmúlt nap során megfordultam, de vallomásom nyugtázása helyett
még gyanakvóbb kérdést döfött felém: ha tényleg Budapesten élek, honnan ismerem
ezeket a helyeket? Bátortalanul hivatkoztam a mindenki által használatos internetre,
megemlítettem, hogy a hostel személyzete is segítőkész volt, s hogy amúgyis szeretek
idegen városokat két lábon járva fölfedezni. Rendben van, mondta a kockásinges, és
miközben visszaadta igazolványomat, elnézést kért, amiért így letámadtak, csakhát ezek a
gyerekek az izraeli és a lengyel kormány védelme alatt állnak, nekik meg kötelességük
minden gyanús embert ellenőrizni. Mielőtt elbúcsúztunk volna, megkérdeztem, nincs-e
véletlenül szabad ülés a buszon, hogy ne kelljen sötétedésben visszagyalogolnom
Małkiniába. Nekik, sajnos, tilos idegeneket fölengedni az általuk védelmezett gyerekek
közé, mondta a kreol bőrű, és amúgy sem hiszi, hogy Małkinia felé mennének, folytatta a
másik, ha egyáltalán tudnák, merre van az.
A betonúton sétálva már a második cigarettámat szívtam, mikor az első autó
fölzúgott mögöttem, ám látva, hogy az iskolás buszt kísérő ezüst Ford közeledik, nem
álltam meg stoppolni. Az egysávos út jobboldalát szántóföldek szegélyezték, balra kertes
házak tűntek föl pajtákkal, istállókkal, szekerekkel. A veteményesükben kapáló
öregemberek csodálkozva néztek föl a városi öltözetű, szemüveges fiatalemberre, aki
elszigetelt otthonuk környékén baktatott, ahogy a mellettem elhúzó autókból is gyanakvón
pillantottak ki az utasok, ha egyáltalán lelassított annyira a sofőr, hogy föltartott
hüvelykujjamon kívül bármit is szemügyre vehessenek rajtam, ha nem éppen dudálva
próbáltak eltakarítani az útból.
Idefelé jövet hiába igyekeztem a taxiból minden elágazást megjegyezni, mire az
első kereszteződéshez értem, elbizonytalanodtam, merre menjek tovább. Arra még volt
időm, hogy gyalogosan elérjem a 19:45-ös varsói járatot, azt viszont nem kockáztathattam
meg, hogy néhány kilométert rossz irányba haladva később vissza kelljen fordulnom.
Fantáziálni kezdtem a képtelen helyzetről, ha netán a pályaudvaron kényszerülnék tölteni
az éjszakát folyadék, élelem és váltásruha nélkül, s csak az első hajnali vonattal venném
az irányt Krakkó felé, jó félnapi késést fölhalmozva előzetes terveimhez képest, amikor
fülsüketítő robajjal egy vajszínű Lada állt mellém. A letekert ablak mögül egy fehér
szakállas, vörös orrú férfi nézett rám, akinek csak a hegyes sipka hiányzott kopasz fejéről.
Angol kérdéseimre heves fejrázással, a Małkinia szó hallatára pedig egy lengyel mondattal
és széttárt kezekkel válaszolt. Némán bólintottam, majd hagytam, hogy továbbhajtson.
Három autót próbáltam még leinteni, ám mikor sorsomba beletörődve az utolsó korty vizet
is magamba ürítettem palackomból, ismerős robajra lettem figyelmes. A vajszínű Lada
ismét megállt mellettem, a kertitörpe kinyitotta az ajtót, majd az anyósülésre paskolt
tenyerével. Cikázó kék szemével az utat figyelve, félkezét a kormányon tartva, a másikkal
hevesen gesztikulálva végigkarattyolta az utat. A főúthoz érve hiába próbáltam jelezni,
hogy innen már visszatalálok, arany karórájára bökve nagyot legyintett, mintha bemutatna
az időmúlás szomorú tényének. Małkiniában addig érdeklődött a járókelőktől, amíg egy
vadászkalapos, kecskeszakállas úr a hátsóülésre huppanva el nem navigált bennünket a
pályaudvarhoz. Kedélyes párbeszédüket csak harsány kacagásuk szakította időnként
félbe. Az állomáson kezet ráztunk, a kertitörpe barátságosan megveregette a vállamat, de
egy szál cigarettát sem volt hajlandó elfogadni.
Segítségével háromnegyed órát nyertem a vonat indulásáig, s hogy elkerüljem az
idefelé vezető út konfliktusait, a jegypénztárhoz mentem. A váróterem nikotinsárga falához
három műanyag széket toltak, az ablak mögött parókás nő bóbiskolt. A forgótálcán
becsúsztattam Varsóban vásárolt retúrjegyemet, s kézzel-lábbal mutogatva
megérdeklődtem, érvényes-e a most érkező vonatra. A hölgy minden kérdés nélkül
ráfirkantotta a következő járat időpontját és vágányát egy cetlire, majd hüvelykujját
feltartva adta tudtomra, hogy minden rendben lesz. A húgytól bűzlő WC-ben a csap alá
erőltetve másfél literes üvegemet ismét ivóvízhez jutottam. Maradék aprómból még éppen
futotta egy kávéra a helyi restiben, ahol a pultosnő szemem láttára keverte el a Nescafét a
papírpohárba töltött forró vízben. Viaszkosvászonnal bevont asztaloknál három munkás
üveges sört ivott, és műanyag evőeszközökkel ették a rántotthúst hasábburgonyával.
Egyikük lengyelül próbált szóba elegyedni velem, de magyar származásom tisztázásán és
Puskás Ferenc nevének lelkes ismételgetésén túl nemigen jutottunk semmire.
A vonaton zenét dugva fülembe az ablaknak támasztottam fejemet. Nem volt erőm
sms-t írni, s négy-öt szám után el is aludtam volna, ha a tüskés hajú kalauz meg nem  
kocogtatja vállamat. Kezébe vette jegyemet, majd fejcsóválva azt mondta: „I'm sorry, sir,
the same situation.” Mosolyogva közöltem vele, akárha a Jamesont szerető barna lánynak
mesélném, hogy a pénztárosnő szerint ez igenis érvényes, ám a vörös férfi válaszát meg
sem várva nyúltam pénztárcámért, és újabb InterCity jegyet váltottam, ezúttal Varsóig.
Annyit kértem emberemtől, hogy a fel nem használt távolsági retúr hátára írja rá, mi
történt, hogy a pályaudvaron vissza tudjam váltani, amit készségesen meg is tett.
Kabátomba csúsztatva a papírfecniket ismeretlen kemény tárgyra tapintottam a
mellényzsebemben. Hosszan forgattam ujjaim közt a félbetört lapos kavicsot, s
elhatároztam, hogy otthon majd kifúratom.
Varsóban rögtön a jegypénztárhoz mentem, ahol a késő esti órákra jellemző rövid
sor ellenére tizenkét percet vártam, mire sorszámom alapján szabad ablakhoz kerültem,
majd további hét percbe telt, míg egy angolul beszélő kolleginát kerítettek számomra, aki
fehér egyenblúzának nyakát igazgatva próbálta megérteni szavaimat és kalauzom
magyarázatát a menetjegy hátulján, végül türelmét vesztve kijelentette, hogy az
automatákban, bankkártyával vásárolt jegyek árát nincs jogosultsága visszatéríteni. Akkor
adjon egy jegyet az utolsó krakkói vonatra, mondtam szinte puszta létezésem miatt
szégyenkezve, s már azon sem csodálkoztam volna, ha ezt a kérésemet is
visszautasítják.
Az aluljáróban kétszáz złoty készpénzt váltottam a Bankomatból, és az éjjel-nappali
gyrososnál ettem egy falafelszendvicset. A biztonság kedvéért két órás buszjegyet
vásároltam, mielőtt a hostelbe mentem volna csomagjaimért, holott alig egy órám maradt
megjárni az utat. Mire az éjjeli vonaton Krakkó felé robogtam, hogy a városba érkezésem
után ellátogassak Auschwitzba, már nem volt kedvem sms-t írni senkinek.