Imágó(k) (Dragomán György: Máglya)

1857-ben Flaubert Bovaryné című regénye irodalmi szenzációként hatott, s nemcsak azért,
mert az írónak sikerült áttörnie az olvasói elvárásokon, s olyan kérdéseket feltennie,
amelyeket a közerkölcs miatt addig nem volt szokás; a sikerhez hozzájárult az új irodalmi
forma, a személytelen elbeszélésmód (impasibilité), s az „átélt beszéd” alkalmazása. A
Flaubert ellen indított perben az államügyész azzal vádolta az írót, hogy művében a
házasságtörést dicsőíti, védőügyvédjének bizonyítania kellett, hogy az idézett sorok nem az
elbeszélő objektív megállapításai, hanem a szereplők szubjektív véleménye. Az író ugyanis
szakítva a korábbi irodalmi tradícióval, új művészi formát alkalmazva nem foglalt állást
hősével kapcsolatban, s ezzel megingatta az olvasók korábban egyértelműnek tűnő erkölcsi
ítéletét. Ma már nem akasztanak szeméremsértési pert azoknak az íróknak a nyakába, akik
férfi létükre a női lelket próbálják ábrázolni, s az sem valószínű, hogy egy új esztétikai
formának morális következményei lennének, vagy hogy egy szépirodalmi mű nagyobb
társadalmi hatáshoz vezetne. Az viszont előfordul, hogy az írók egyiket-másikat
ambicionálják, s Dragomán György Máglya című regénye azért zavarbaejtő, mert nem derül
ki pontosan a szerzői szándék: vajon a lányregény és a napló imitálásával történő formai
játékról, írói kísérletezésről van szó, vagy Dragomán a tágabb értelemben vett magyar
történelemről próbál elmondani valami fontosat. Ez utóbbit sejteti a borító, melyen vörös róka
látható egy átszakított szögesdrót mögött, ezzel politikai, történelmi asszociációkat keltve, a
könyv hátulján pedig a következő olvasható: „Ő személy szerint azért kockáztatta az életét,
hogy ne hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket, de ha mi magunktól akarunk
hülyék lenni, akkor úgy kell nekünk. Akkor megérdemeljük majd, hogy megint a nyakunkra
üljenek, és ha megint az lesz itt, ami régen volt, azt magunknak köszönhetjük. A mi hibánk
lesz.” Ám az idézet meglepően későn, a regény utolsó harmadában (368.o.) bukkan fel,
ráadásul nem a főszereplő szájából hangzik el, hanem egy mellékalak, Gumibá, a rajztanár
mondja a délutáni szakkörön, mikor a diákoknak önállóan kéne kitalálniuk, mit rajzoljanak,
de az óra végén csak üresen hagyott papírokat látni. Az írói módszer és szándék leginkább a
főhős nagymamájának kiszólásai alapján rekonstruálható: „Nagymama közben egy
almaszeletet márt a mézbe, azt mondja, nem kell mindent agyonlelkizni, a matek unalmas, a
történeteknek meg az a dolguk, hogy egyszer véget érjenek.” (399.o.) majd ugyanebben a
fejezetben, „Nagymama elhallgat, az arcát mintha szilánkokra törnék a ráncok, fuldokolva
nyeli a levegőt, azt mondja, lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy
egészen másképp történt minden, sokkal egyszerűbben (…)” (406.o.) Mindez akkor hangzik
el, mikor azt sejteti, hogy őt is elhurcolták zsidó barátnőjével, Bertukával Auschwitzba.
Dragomán regényében a „huszadik század botránya” délutáni mesévé egyszerűsödik egy
hóbortos nagymama előadásában, s ez a regény egyik alapvető hiányosságára mutat rá, hiszen
egyáltalán nem mindegy, hogy a nagymama volt-e haláltáborban vagy sem, a „lehet, hogy így
volt, de az is lehet, hogy nem”, furcsán veszi ki magát egy ilyen történetre, tágabb értelemben
egy ilyen témájú regényre vonatkoztatva. Ráadásul Emma apja zsidó származású, vagyis félig
a kislány is az, de sem a zsidósághoz, sem a zsidóságához nem viszonyul. Ha Flaubert Emma
Bovary, akkor Dragomán (s ez is a fókusztalanságot mutatja) nem a főhőssel, Emmával,
hanem a nagymamájával azonosítható (igaz őt is Emmának hívják), ami azért problematikus,
mert a 444 (!) oldalas regény én-elbeszélője a 13 éves unoka. Emma azonban nem válik igazi
központi karakterré, a regény végét leszámítva nem reflektál környezetére, csak egy imágó,
mindenki hasonmása. Apja festőművész, ezért jól rajzol, anyja jó futó volt, ezért tájfutó lesz, s
mert a nagypapája földrajzot is tanított, ügyesen használja a térképet és az iránytűt, s mivel a
nagymama vonzódik a mágiához, Emma is fogékony lesz rá. A kislányhoz hasonlóan
imágószerű és kétértelmű a mű címe. A máglya szó hangzásra nagyon hasonlít a mágiára, de
mint sok mást, úgy Dragomán ezt az összefüggést sem vezeti végig a regényen. A könyv
kétharmadában a mágikus realista beszédmód tűnik markánsnak, látszólag különböző,
visszatérő (mágikus) motívum (pl. liszt, kötőtű, hajtű, dió, por, tűz, hangya, róka) mozgatja az
epikai szövetet, ám az utolsó harmadban az író nyelvet vált, s csak a politikai metaforák
teljesednek ki. A máglya szó is elsősorban politikatörténeti kontextusban értelmezhető. A
regény elején, a tábornok elvtárs kivégzése után az intézetben máglyát gyújtanak a diktátor
képeiből, s a politika mentén gondolkozva, a máglya a tűzzel is összekapcsolható, s így a
forradalmat elfojtani akaró sortüzet is a szó mögé lehet sejteni. A róka alakja különböző
formában a regény elejétől jelen van, de csak a könyv végén válik didaktikus szimbólummá, s
a regény címlaphősévé. Emma futás közben találkozik egy rókával, felfedezi a rókatelepet,
szétvágja a drótkerítést és szabadon engedi az állatokat, de a rókák nem tudnak mit kezdeni a
hirtelen kapott szabadsággal, a lánynak kell szétkergetnie őket.                      
A regény 42 fejezetét Dragomán filmszerű technikával meséli el, Emma jelen idejű
elbeszélésébe függőbeszéd formájában épül be a többi szereplő szólama, s ebbe a textusba
ékelődik a nagymama dőlttel szedett második személyű szövege, jelentősen rontva az epikai
hatást. Az egyes szám második személyű beszédmód fölöslegesen teszi didaktikussá a regényt
(a nagymama a világháborúról, a zsidóüldözésről, s a háború utáni internálótáborról beszél),
ráadásul bizonyítja az összkoncepcióban rejlő tisztázatlanságot is: ha a történelmi utalások
ennyire direkten, szájbarágosan (dőlttel szedve) kiemelve szerepelnek, Dragomán miért
erőlteti a fiktív, „mágikus” teret, miközben a szerző korábbi munkáinak ismerete nélkül is
könnyen felfejthető, hogy a regény helyszíne és ideje Erdély a romániai forradalom után. A
főszereplő szülei még a forradalom előtt halnak meg autóbalesetben (a szerző ezen a ponton is
lebegtet, az ellenzéki festőművész apa lehet, hogy politikai gyilkosság áldozata lett), Emma
intézetbe kerül, s az éppen megözvegyült nagymama (a nagypapát valószínűleg megölték)
érte jön, hogy magához vegye. A regény kilenc hónap eseményét meséli el, ami alatt a kislány
felnőtté válik, a történet végén (megfelelő motiváltság nélkül) a kamaszokat jellemző
flegmaságból kilépve morál-filozófiai eszmefuttatásokba kezd, s szerelmével, Péterrel
megmentik a rendszerváltásban csalódott tömegtől a besúgó nagymamát. A (magyar)
történelem, s a történelmet, (polgár)háborút, diktatúrát elszenvedő egyén viszonyulása
mindezekhez, valamint a túlélési stratégiák elemzése fontos rétege lehetne a regénynek, ha
Dragomán nem a könyv utolsó harmadában kezdene el foglalkozni ilyen típusú kérdésekkel.
A szerző ekkor tér vissza ahhoz az irodalmi tradícióhoz, mely Magyarországon a hatvanas-
hetvenes években élte virágkorát – s melyhez már A fehér királlyal csatlakozott –, amikor a
gyerekkor mint téma rejtett választ jelentett a sematizmusra, s lehetőséget adott arra, hogy az
írók leleplezzék az ideológiai manipulációt. Dragomán előző könyve az Egy családregény
végével rokonítható, A fehér királyban a gyermekvilágon keresztül modellezte a diktatúrát, s
Nádaséhoz hasonló dinamikus regényszerkezetet hozott létre. A gyereknarrátorhoz igazított
stíluson belül, mese és valóság, a fenyegetettség-érzés és líraiság feszültségei mozgatják az
epikumot. Mindkét regényben kezdetektől jelen van a gyermeki játékokban a vadság,
szeretetéhség okozta magány, s ez a motívum a Máglyában is megjelenik az iskolai
verekedések, bandaháborúk esetében, s bár egyik mű sem politikai regény, de a külső
regényidő politikatörténetileg pontosan meghatározható.
Érthető lenne az az alkotói szándék, hogy a korábbi esztétikai eredményeket megtartva, s
azokat meghaladva a szerző valami újat akarjon kipróbálni, de sem a mágikus, sem a politikai
réteg nem teljesedik ki, igazi családtörténetet sem kapunk, és számos mellékalak
kidolgozatlan marad (pl. Anka, a könyvtárosnő). A fejezeteken belüli alfejezeteket „mozgó”
hangyák választják el egymástól, s Dragomán hangyaszorgalommal szállítja a motívumokat,
írja le Emma szenzuális tapasztalatait, próbálja kifürkészni a női lelket. De hiába az
aprólékos, a fénykép pontosságát idéző, olykor lenyűgöző technikai megoldás, ha a könyvet
olvasva egyre inkább a hiányérzet erősödik fel, mintha a szerző valaminek a fényképét,
lenyomatát, imágóját adná, miközben a lényeg rejtve marad. A nagymamának (és
Dragománnak) nincs igazi varázsereje, ahogy Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjében a
rendező alakította pap sem igazi szakrális személy, csak álpap. Az álpap egy nála gyónó
tüdőbeteg nőnek tűt ajándékoz azért, hogy ha nem az igazat gondolja, szúrja az ujjába.
Emmának, a nagymama tanítása szerint hajtűt kéne döfnie a térdébe ahhoz, hogy az idős
asszonyt kínzó tömegnek porhanyós anyaggá váljon a lába, s térdre rogyva kérjenek
bocsánatot azért, amit csinálnak. A tüdőbeteg nő meghal, lakótársa véletlenül meglöki a kezét,
s tű a szívébe szúródik. Az álpapnak menekülnie kell a nyomozók elől, s a spicli felirattal a
nyakában szenilisen álldogáló nagymama sem maradna életben, ha Emma és Péter nem menti
ki a tömegből. Bódy az egyetemes szétesés érzékeltetésére a popkultúra számos elemét
építette be filmjébe (pl. zsúfolt történések, fantasztikum, hajsza, krimi-elemek), a képeket
pedig következetesen elszínezte, de Dragománnal ellentétben, eljárása mögött mélyebb
filozófiai elgondolás húzódik, többek között az, hogy a művészet a tényekkel folytatott
küzdelem a valóságért. Dragomán a Máglyában szintén műfajokat kever, de ötletszerűen, „a
történelem egy rémálomszerű fikció”, s „a történeteknek az a dolguk, hogy egyszer véget
érjenek” alapon, így az alkotói és az egyéni szabadságot szimbolizáló hangyák egyszerű
geggé silányulnak.