„Megköt, felold a vándor szövevény” (Bartal Mária: Áthangzások)

Annak ellenére, hogy Weöres Sándor életművének szakirodalmát jelentős részben
monográfiák adják, e korpusz értelmezésére könyvterjedelemben vállalkozni mégis bátor
gesztusnak mondható. Az újabban mutatkozó örvendetes szakirodalmi figyelem ugyanis
eredményei nyomán is láthatóvá tette az anyag körüli elvégzetlen irodalomtudományi
feladatok nyomasztó méreteit, a kritikai kiadás hiányától például a műfordítói teljesítmény
részletesebb elemzésén át a költészeti teljesítmény tágabb irodalomtörténeti beágyazásáig.
Bartal Mária kutatásainak legfőbb merészsége, hogy e kihívások szerteágazó voltára egyetlen
paradigma keretei közt válaszol. A kísérlet kivitele impozáns. Eredményei pedig azzal együtt
is biztatóak, hogy a kötet hangsúlyelhelyezései nem egyenlő arányban szolgálják az
alaptézisek igazolását.
A szövegezésben alig érhető tetten, de világos, hogy a könyv erőteljesen polemikus
módon viszonyul a szakirodalmi kontextushoz, amelyben megszólal. A megjelenések
kronológiai rendjében aligha feltételezhetünk tervezett stratégiát, a munka mégis közvetlen
válaszként olvasható Harmath Artemisznek a centenárium évében megjelent Szüntelen
jóvátétel című monográfiájára, mely így referenciapontként szolgálhat a recenzeált kötet
elméleti pozíciójának kijelöléséhez. Így válik ugyanis feltűnővé, hogy Bartal egy klasszikus
filológiai-eszmetörténeti keret felől kontextualizált irodalomtörténeti paradigmát képvisel.
Gondja van rá ugyanakkor, hogy legyenek elméleti válaszai radikálisabb elméleti
megközelítések (itt nyilván mindenekelőtt Harmath Artemisz) lehetséges ellenvetéseire. A
másik oldalról tudniillik olyan diskurzusokhoz képest kell megszólalnia, amelyek a historikus
alapzat vagy az impresszionista körülírás korlátait mutatták meg, amikor a közvetlen
szövegolvasat adódott volna módszertani lépésként az adott narratíván belül, vagy a pályakép
szakaszolására került volna sor. A könyvet megalapozó mítoszpoétikai keret tehát
kapcsolóközegként funkcionál a mintaként jelenlévő paradigmák között.
A mítosz, amint azt az elemzés oly sok ponton láttatja, egyszerre szorosabban retorikai,
tágabban intertextuális alakzat és kulturális mintázat, vagyis általánosan itt az olvasatokban a
módszertani metalepszisek helye. Vagyis, akarva vagy sem, a kötet szerveződése a
megújulásban felismert visszatérés értelmében maga is mitologikus. S eközben persze a
lehető legtávolabb helyezkedik a tudományos tapasztalat antonimájaként előálló
irodalomtörténeti mítoszképzéstől. A kötet szövegolvasatai így a fejezetek egymásra
építésével állnak össze narratívává, a felépítéssel válaszolva a történetmeséléssel szemben
esetleg jelentkező – szintén szokványos, tehát némiképp megunható – teoretikus viszolygásra.
Egy ilyen kompozíció természetesen felülírja a szokványos tudományos szövegtípusok
formai kereteit. A pályakép és az átfogóbb irodalomtörténeti elbeszélés közt egyensúlyozva
invenciózus pontossággal simulnak a kötetbe a nem Weöres szövegeit elemző részek (Babits,
Füst, Euripidész, Petrarca, Mallarmé, Csokonai, Apuleius). Ritkán látni ennyire plasztikusan
egy életmű filológiai határainak kérdésességét.
Egyúttal alkalom nyílna tágabb irodalomtörténeti alakzatok újragondolására is. Persze ez
újabb és újabb kontextusok megnyitását implikálná, amit ekkora nagyságrendű munkánál
méltánytalan számon kérni az értekezőn. Mégis maradhat az olvasóban egyfajta hiányérzet,
miszerint a megállapítások történeti tétjének még a hozzávetőleges érzékeltetése is kifejtetlen
marad valamelyest.  A Babits-fejezet pl. irodalomtörténetileg elsődlegesen az újklasszicizmus
kategóriájának aláásásaként olvastatja magát, s ez csak lábjegyzetként kerül szóba, míg a
Füstről és a kardalhagyományról szóló fejtegetések mögött egy erőteljes és ígéretes
avantgárdkoncepció húzódhat, ez viszont csak utalásokból sejthető. A Psiché. romantikaképét
persze ilyen keretek között nem lehet megkerülni, ezt az elemzés az Ungvárnémetivel való
metaszintű és retorikai összeolvasásával mintaszerű érvelésben fel is vázolja.  A könyv egésze
pedig jól láthatóan a „próteuszi Weöres” metatoposzának leszámolásérvényű cáfolataként áll
előttünk. Ez az a pont, ahol historikai értelemben a legerősebb hiánytapasztalat
körvonalazható. Ha ugyanis a szerző megkockáztatja, hogy doktori munkáját a koherenciát
erősítendő itt megtoldja egy elméletileg kiélezett kanonizációtörténeti fejezettel, az
valószínűleg nagy lökést adott volna a Weöres-olvasás itteninél is távlatibb rehistorizálásához,
legalább a tudományosság (és talán lassanként a közoktatás) számára metareflexívvé téve a
szövegekkel szembeni interpretációs ingerküszöbünk megemelését.
A könyv hermeneutikai választásaival mondhatni hitet tesz a retorikai-poetológiai intenzív
olvasás elsődlegessége mellett. Így a róla való véleményalkotásnak egyszersmind a művek
maguk is tétjei lesznek, ezáltal válik a munka magát a költészetet illetően is rendkívül
informatívvá. Bartal olvasásmódja többnyire a referenciális motívumfejtés mitologikus
vonatkozásai felől tekint a szövegek intertextuális létmódjára. Weöres így nemcsak
hagyományok egybegyűjtőjeként mutatkozik meg, hanem átalakítójaként is; azaz nem
gyűjtőlencseként működik, hanem prizmaként. Amely pedig tudvalevőleg nem külön-külön
mutatja a szivárvány színeit, hanem egybefüggő kép módjára. Az Áthangzások szerzőjét ezért
mondhatni a fénytörés és a spektrumátmenetek izgatják leginkább. Az intertextusokhoz való
viszonyulás ugyanis a kötet meggyőző érvelése szerint jól látható alakulást mutat a pályán
belül. Az életmű legerősebben invenciózus szövegeiben – azaz A hallgatás tornya egyes
darabjaiban, a Tűzkútban és a Psiché.-ben – a különböző tradíciók eszmetörténeti és poétikai
hozadéka egymással kerül előre nem látható feszültségteljes viszonyba. Az elemzés azt a
mintázatot kísérli meg követni, ahogy Weöres egyszerre és egymáshoz képest szólaltat meg
nagyon különböző hangokat a múltból. A továbbiakban néhány példát érdemes közelebbről is
szemügyre vennünk arról, hogyan jelenik meg mindez az interpretáció apparátusában.
A hatástörténeti alakító erő a mindenkor a meglévő horizontokból való kilépésből sejthető
leginkább, és ez a kötet hermeneutikai eljárásrendjéből is tisztán kiolvasható. A korpuszban
evokált hagyományelemek szerepének értelmezése ott a leginkább revelatív, ahol ez képes
kiegyenlíteni a történeti érvelésben filológia, eszmetörténeti feltárás és poetológiai vizsgálat
jelenlétének arányát. Jellemzőnek tekinthető, hogy erre a legerősebb példák azok az esetek,
amikor az anyag természete metareflexióra készteti a recepciót, és nem várt következtetések
irányába indítja. Rendkívül pontos és kiegyensúlyozott például, ahogy a Három veréb hat
szemmel kommentárjainak erőteljesen fókuszált olvasata tudománytörténeti indexek mentén
társul friss kánonelméleti belátásokkal. A felvetés annál meglepőbb, mivel talán itt kerülünk a
legtávolabb a kiindulást adó mítoszelméleti kerettől, mégis világos az analógia az
intertextusok mozgósításának mikéntjével. Hasonló okokból a könyv kiemelkedő
teljesítményei közé tartozik a Gilgames-átsajátítás kapcsán a Nyugat-béli fordításmodellekkel
való lényeglátó összevetés és ennek filológiai keretezése. Mindkét említett fejezetben végső
soron irodalomszemléletek ütköztetéséig jutunk el, s ez az a mód, ahogyan talán a legjobban
áttekinthető, egyben reflexív kánonszerkezetek alakíthatók ki Weöres kapcsán.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a koncepció teljesítménye ebben a vonatkozásban
nem egyenletes. Valószínű, hogy ez a korábban külön-külön megjelent egyes fejezetek
szempont-egyeztetési nehézségeiből fakadhat. Mégis érdemes kiemelni a kötet egészének
figyelembe vételével, hogy a Babits-szövegek elemzése kapcsán mintha túl sok figyelmet
vinne el az oknyomozó adatolás egyébként érdekes háttérmunkája. Ezzel párhuzamos a
recenzens arra irányuló sejtése, hogy az orfikusságról szóló fejezet máskülönben impozáns
térfilozófiai felvezetése kissé aránytalannak tetszik, különösen úgy, hogy a későbbi
szövegolvasatok nem a várt mértékben kötik bele ezt a kitérőt a koncepcióba. Utóbbi esetben
megfontolandó lehet, hogy egy koncentráltabban érzékelésfenomenológiai térolvasat hogyan
hat vissza a vizsgált szövegek beszélőinek szubjektumkonstrukcióira, nyelvi alakíthatóságuk
tekintetében.
Sejthető már, hogy mikor az értelmezői apparátus arányai kapcsán ejtünk szót az
interpretációk általános hatékonyságáról, előbb-utóbb a nyelvi performatívum költői erejének
kérdése artikulálódik. Nem róható fel a szerzőnek, hogy nem kínál fel explicit
válaszlehetőségeket, az intenzív versolvasatok viszont igen izgalmas implikációkat hordoznak
erről, különösen a külön fejezetekben tárgyalt hosszúverseknél. Látható, hogy az
intertextuális-mitologikus háló a nyelvi kiinduló közeg tekintetében is átrajzolja a
szubjektumról alkotható elképzeléseinket. Az értelmezések szemantikai-motivikus
vonatkozásai meggyőznek a diszkrepanciák tétjét illetően. Viszont kérdéses, hogy a
beszédlehetőségek általános feltételei artikulálhatók-e a de Man-féle értelemben vett
tropológiai retoricitás híján. A könyv több helyütt él a „személytelenítés” és a decentralizált
beszéd kategóriáival, de erre csak a megnevezések ellentmondásossága, a lokalizációnak a
referencialitáson belüli lehetetlensége és az ehhez kapcsolt érzékelési deffektusok szolgálnak
érvként. Ha az elemzés átlépne itt egy metapoétikai térbe, és azt is meg tudná mutatni, hogy
az egyes versszakaszokhoz kapcsolódó olvasói hangkölcsönzés már eleve egy
stabilizálhatatlan pragmatikai rendet hív elő, akkor líratörténetileg és -elméletileg is
sokszorosára nőne az értelmezői kezdeményezés meggyőző ereje. A Mária mennybemenetele
bravúros intermediális olvasata, a Salve Regina nagyon körültekintő, kifejezetten elegáns
értelmezése mintha a hangadás módjairól nem merne konkrét hipotézist megkockáztatni.
Maguk a szövegek persze ezt az olvasási irányt nagyon nehezen felfejthetővé teszik, ez
különösen a Médeia kompozíciós szövevénye esetében föltűnő, ezért ez az óvatosság Bartal
részéről nemcsak érthető, hanem messzemenően felelős magatartás is. Az olvasatok
mindhárom esetben közös tanulsága, hogy az ilyen értelmezői metalépéseket éppen az
ikonográfiák újraalkotó mozgása nehezíti meg, s már a Theomachia metrumvarianciája
kapcsán kitetszik, mennyire nem egyértelmű a medialitás poétikai helye a mitologikusság e
költészetében.
Bartal Mária vállalkozásával tehát egy példaértékűen sokrétű, erős kötet született. A
jelzett kételyek együttesen sem ingatják meg azt a reményt, hogy a várható viták nyomán
nemcsak Weöresre, hanem a huszadik századi magyar lírakánonra általában is más pillantást
vethetünk, mint ezelőtt. Az értelmezett életművet ugyanakkor már most bizonyosan másképp
olvassa e kötet ismerője, mint mielőtt kézbe vette volna a könyvet, a módosulás pedig
nagyrészt affirmatív a munka irányában. Márpedig ennél nagyobb sikert nemigen érhet el egy
műértelmező kísérlet.