Dorka könyve

BARACK
Akkor, amikor apa halála után minden áldott
vasárnap fel kellett mennünk anyához ebédelni
Szterrel, miközben rajta látszott, hogy hamarosan
szakít Barttal, a fiúval, akivel akkor együtt élt, én
meg kivontam lassan magam Péter karja alól,
mintha apa halálával törvényszerűen nekünk is
egyedül kellene maradnunk, mint anyának, mert
a nők egyszerre is véreznek, és egyszerre is
gyászolnak egy családban, sokszor
elgondolkoztam azon, hogy érdemes­e nekik
elmondanom magamról az igazat egyszer, vagy
hadd higgyék továbbra is, amit látnak belőlem,
hiszen minden történet annyiféleképpen létezik,
ahányan elmesélik. Talán én is annyiféle vagyok,
ahányan elmesélnek.
Miért ne lehetnék én az a Dork is, akit Szter
lerajzolt olyan sokszor, amikor modellt ültem
neki? Világosszürke papírra, fehér krétákkal
kente fel az arcomat, csak a szememet maszatolta
oda feketével, máskor azt mondta, Botticelli
rajzolt olyan nőket, mint amilyen én vagyok.
Ha játszottunk, ő volt a Nap, én a Hold, az ő vára
a sárgabarackfa volt a pécsi kertben, ahol a
nyarakat töltöttük nagyanyánál, az enyém az
őszibarack, ő vérzett, fájt és piszkos lett a
csatában, rólam viszont lepattantak a barackmag-
lövedékek, legfeljebb a helyük kékült be, mint
később a férfiak marka nyomán a combom vagy
a fenekem, és Szterke, aki pedig sebes volt, nem
egyszer még az arcán is, bűnbánóan hozta rám a
borogatást délutánonként, amikor nagyanya
berendelt a kertből, mondván, hogy le kell
pihenni.
Szter nem bírta a siesta idejét. Alighogy
nagyanya betette maga után a szobája ajtaját, és
nyekkent a dereka alatt az ágy, már ki is szökött,
vissza a kertbe, vagy a padlásra, máskor a
pincébe a régi bútorok, újságok és limlomok
közé.
Őt verték, anya és nagyanya is. Engem nem, és
és egy idő után tudtam, hogy ezek a kreol nők
nem bírják megütni a fehér arcomat, és az összes
pofont, amit Eszter kap, igazából el kellene
osztanunk.
Ő mégsem tudott bántani. Nem akart visszaadni
semmit, tűrte némán, ami kettőnknek jár,
összeszorított szájjal, és utána, ha tehette, a
kertbe ment. Ha Budán voltunk, a diófájához,
annak az ölébe ült, ha Pécsett, akkor a barackfája
törzsét ölelte át, és amikor megálltam előtte,
köpött.
– Nem érdekelnek – sziszegte és a ház felé
biccentett a fejével, ahol anya vagy nagyanya
csinálta tovább a dolgát, mintha a verés olyan
lenne, mint a főzés vagy a portörlés: házimunka
vagy kötelesség.
Sokszor megkérdeztem tőle, hogy fáj­e neki, ha
ütik, de amikor azt kértem, adja vissza nekem,
rázta a fejét.
– Azért jövök a fához, hogy ne kelljen visszaadni
senkinek – mondta, és este ugyanúgy felmászott
a kerítésoszlopra vagy a sufni tetejére, mint
délután, pedig azért kapott.
Néha azt gondoltam, nem is engem szeret, hanem
azt, hogy szép vagyok. Sokszor rajtakaptam
gyerekkorunkban, hogy bámul. Figyelte a
mozdulataimat, azt, ahogy a cipőmbe bújok,
máskor azt, ahogy kezet mosok. Olykor fejből
lerajzolta a kezemet vagy a fülemet vagy az
orromat.
A Botticelli­albummal Szterke néhányszor együtt
aludt kisgyerekkorában, úgy szorította magához,
mint más gyerek a játékmackóját, és hallottam,
hogy este apa suttogva kiabált anyával, hogy el
kellene vinni pszichológushoz, mert ez nem
normális, mire anya visszakiabált, hogy apa a
nem normális, Szter pedig tudja, hogy mi a szép,
és azt, hogy „szép”
kiabálta, mintha apa el akarná venni tőle is a
család múltját, Olaszországot vagy legalábbis
Firenzét, vagy Botticellit, vagy az albumokat,
amelyeket anya úgy hordott haza a
munkahelyéről, az antikváriumból, mint ahogy a
húsgyár dolgozói a szalámit, a textilgyár
dolgozói meg az anyagot, mivel akkor még
szocializmus volt.
Akkor még minden koszos volt és büdös, egész
Pécs ragadt, de ragadt már a vonat is, amelynek
fülkéjében csak apa körül volt egy sávban
tisztaság.
– Ülj le – szólt rá tízpercenként Szterkére,
automatikusan az újságja fölül, mintha felhúzták
volna, de Szter állandóan felugrált, aztán, amikor
apa rászólt, visszarogyott, mintha elájulna.
, anya olyan hangsúllyal
Dombóvárig ezt játszották, végül kénytelen
voltam belerúgni Szterbe, amikor nyolcadszor
jött vissza a folyosóról. Addigra tiszta mocsok
volt még az arca is, fekete sávok húzódtak
keresztbe az orrán, és fekete volt a keze is, de
apa az ilyesmit nem vette észre. Valahol Pécs
előtt tíz perccel, mint azok, akik sokat utaznak
egy vonalon, és belső órájuk van, összehajtotta
az újságját, és levette a bőröndöt.
– Ülj le – mondta Szternek, aki
felpattant, majd visszarogyott, és ahogy
felnéztem apára, aki a felettünk lévő kalaptartóba
kapaszkodott, láttam, hogy a borosta kék árnyéka
már ott van az arcán, a szeme alatti ívek pedig
sötétszürkék, talán az állandó fordítástól vagy a
cigarettától. Apa gyűrött volt, elegáns, és fáradt
ahhoz, hogy Szter apja legyen.
– Hagyd békén – kértem annyiszor
Sztert akkoriban, aztán később is –, de ő
állandóan apa után járt, bement, ha apa fordított,
szavakat kérdezett, berohangált a rajzaival, aztán
eltépte a kiflijét reggel, hogy a felét neki adja,
mintha nem rakta volna tele nagyanya a kenyeres
kosarat, vacsoránál teletöltötte apa poharát
borral, és ha tehette, horvátul válaszolt neki, mert
ez volt az egyetlen dolog, amitől apa néha
elmosolyodott, de aztán, ahogy Szter odaállt elé,
maga se tudja, mire várva, legfeljebb a vállát
veregette meg.
Én nem szerettem Pécset. Attól a nyártól fogva
meg különösen nem, hiszen olyan pokoli volt a
meleg, hogy mire apával az állomástól a házig
értünk, ömlött rólunk a víz. Akkor még nyitva
volt a kapu, Szter mégis a kerítésen mászott át,
ahogy szokott, és rohant a barackfájához,
odanyomta az arcát a kemény lapocskákból álló
vastag barna törzséhez, aztán átölelte, talán még
beszélt is vele, de a fák közé húzott kötelekre
terített lepedők eltakarták.
Amikor előjött, ragyogott. Behajolt a
kerti csap alá egy paradicsommal, amit útközben
szakított, és ahogy beleharapott a forró
zöldségbe, a leve végigfolyt az állán, le a
könyökén, ahonnan csöpögni kezdett, mintha a
vére folyna.
Otthagytam. A ház elviselhető volt, mert
nagyanya már reggel lehúzta a vitorlavászonból
készült redőnyöket és kinyitotta az összes
ablakot, hogy legyen levegő, a veranda üvegei
mégis izzottak, és langyos volt a fehér­bordó
kőpadló a lábam alatt, a hátamba nyomódó,
szúette, kopott festékű zöld ajtófélfa fája pedig
melegített. Apa mégis a verandán ült le,
kinyújtott lábbal a nagy karosszékben. Nagyanya
a keze ügyébe tette a törökösen főzött kávét, és
elnéztem apám fiatal arcát, a szája körül a
borosta kékesfekete árnyékával, a hollófekete,
sűrű hajával, és hogy a bőre és a szája vértelen,
vékony és hideg; apa fekete­fehér volt és
keskeny, szomorú és okos.
Ő nem izzadt sohasem, talán ezt hozta délről,
onnan messze Pulából, ahonnan a pécsi
nagyanya nagyapja és nagyanyja Zágrábba
vándorolt, nem izzadt, nem kiabált, nem
mosolygott és nem ért hozzánk szinte soha, csak
agya volt és szemüvege, és ahogy néztem az
arcát a cigaretta füstjén át, az ajtófélfával a
hátamban, hirtelen eszembe jutott, hogy talán
apán is van egy pont valahol, amit, ha
megérintek, sírni vagy mosolyogni kezd,
felpofoz vagy rám kiabál, esetleg megsimogatja
Szter arcát, de nem tudtam ezen túl sokáig
gondolkozni, mert Szter feltrappolt a lépcsőn, és
letett apa elé két tökéletes marelicát: az egyiknek
a héja rózsás volt, szinte kicsattant már, és
hallottam, ahogy forr a belseje, mint nagyanya
tűzhelyén arrébb a lekvár, a másik gyönge
narancs színű volt, mégis puha, ovális és szép
formájú. Néztem Szterke tenyerén a két
gyümölcsöt, és tudtam, miért hozta apának, és
szorítottam a hátam mögött az ajtófélfát, hogy
apa a rózsásat vegye el, de apa a gyönge, ovális
barack után nyúlt, és ahogy szétválasztotta
kétfelé, aztán beleharapott az egyik felébe, Szter
állt ott, mintha arra várna, apa kéri­e a másikat is.
– Mosd meg a kezed – mondta apa neki
halkan, és Szter a rózsás barackkal bevonult,
aztán jött is ki nagyanyába kapaszkodva, egy hét
múlva meg, amikor Berko megérkezett
Zágrábból, szemenként hozta fel neki a barackot,
csak a rózsásból, és Berko a vállán vitte körbe a
kertben.
Azon a nyáron, azt hittük, sohasem lesz
eső, egy este nagyanya mégis többször kiment,
hogy megnézze a rezdületlen eget, amely liláskék
volt a kert felett. A virágok és a gyümölcsfák
verandára beúszó szaga, az volt más, mint
szokott: erős és fojtó. Addigra apa már rég
elutazott, elment anyához a kilencedikre, hogy
elkezdjék megölni egymást, Berko meg
visszament Zágrábba, csak mi hárman ültünk
dédanya asztalánál a verandán a nyitott ablakok
előtt, és Szter szétkente a szúnyogokat a háló
belsején. Amióta nagyapa meghalt, és nem volt,
aki megjavítsa a kereteket, mindig bejöttek a
bogarak.
– Jég lesz – mondta nagyanya váratlanul, és
kinézett a lila égre. Olyan szárazság volt napok
óta, hogy porzott a kőút a lábunk nyomán, ha
hátra mentünk a gazosba, és a ruhákból húsz perc
alatt száradt ki a víz, a csap környékén meg
felhőkben dongtak a darazsak. Dél után nem
sokkal kimentünk Szterrel, hátra a barackfájához,
és ahogy álltunk a kert végében, hirtelen
elvakított a fény. Olyan volt, mintha kiégne az
agyam, és belém ömlene az a folyós, fehér fény.
Láttam, ahogy a szomszéd ház kitárt ablakai
nagy, kitárt szárnyú madarakká válnak a
párkánytól való elrugaszkodás pillanatában, hogy
felszálljanak az ég felé, a nap szétfolyik a
kertben, láttam, ahogy a növények indái
összefonódnak a napdarabokkal, rátekerednek a
fényfoltokra, mintha karral és lábbal
kapaszkodnának beléjük, láttam a gyökerek útját
a föld alatt és a kert alatt végighúzódó
vízerecskét, amely délnek tart, láttam Sztert,
ahogy a barna bőre átragyog, mintha belülről
világítana, láttam, ahogy nézi a barackmagot a
napon, aztán a szájához emeli, és megérinti a
nyelvével azokat a redőket, míg a fa törzsén
végigmászik egy darázs és tompa ütődéssel a
földnek lottyan egy gyümölcs a kerítés felőli
oldalon, láttam a kerítésrács csillanását és akkor
szétnyílt az ég a fejem felett, és megjelent rajta
egyetlen fekete pont. Akkor a szememre
szorítottam a kezem, mert féltem, hogy
megvakulok. Hallottam magam mellett Sztert,
ahogy zilál, végül, amikor levettem a kezem a
szememről, láttam, ahogy a ruhákra mutat,
amelyek már merevre száradtak a napon.
– Nézd – mondta, és előre lépett, aztán
leszakított kettőt a paradicsomokból, és az
egyiket felém dobta. Belevájtam a fogamat,
lyukat csináltam rá, úgy szívtam ki a vörös levét
a fehér fényben állva, ugyanazzal a mozdulattal,
mint Szter, és a fekete pont akkor eltűnt az égről,
a szomszéd ház kitárt szárnyú ablaka madárból
ablakká vált újra, a növények levelei, indái és
ágacskái a földre simultak újra, Szter eldobta a
barackmagot, és a darázs elszállt. Amikor
beszaladtunk a házba, nagyanya a konyhaajtóban
állt.
– Ne menjetek ki többet délután –
mondta nagyon halkan, aztán végigmért minket,
és azt mondta, én leszek a szebb, Szter meg a
csinosabb, és láttam, hogy Sztert nézi inkább,
aztán elfordul, mint aki akar még valamit
mondani, de meggondolja. A fekete pontra
gondoltam, amely a fehér fényben megjelent,
aztán arra, hogy ha Szter nincs ott, és nem dobja
oda a paradicsomot, lehet, hogy tényleg
megvakulok, és hogy jó, hogy Szter ilyen jóban
van a kerttel, mert végül is a kert mentett meg
minket, mintha ránk zárná a karját, ahogy anya
szokta, amíg kicsik voltunk.
Alighogy nagyanya megjósolta a vihart,
megmozdult a levegő, és valami szél leborított a
párkányról egy három napja ott felejtett
borospoharat, aztán, ahogy a szilánkok közt
szétfolyt a vörösbor maradéka, nagyanya felállt.
– Ebből se lesz ecet – mondta, és
elkezdte becsukni a spalettákat a verandán, de
akkor már rohantunk Szterrel a piros szoba felé,
hogy elkapjuk a függönyt, amelyet a plafonig fújt
a feltámadt szél, és az első villám fényénél
megláttam Szter öreg arcát, amilyen majd öregen
lesz; szép volt és indián, olasz vagy horvát, kínai,
esetleg japán, és láttam az ablaktáblában magam
fehér csecsemőként, aztán ahogy behúztuk végre
a spalettát, és Szterke ráfordította a riglit,
észrevettük, hogy mindketten csurom vizesek
vagyunk, és a padlón is áll a víz.
– Megvagytok? – kiabálta valahonnan
kintről nagyanya, aztán lezuhant vagy eldőlt
valami.
– Dédanya – mondta Szter, akinek a
fejéből nem lehetett kiverni, hogy a halott
dédanyánk járkál a kertben és a házban éjszaka,
és abban a pillanatban hatalmasat dördült az ég,
aztán vaksötét lett a házban.
– Ne féljetek – mondta nagyanya
valahonnan közelről, de ahogy Szterbe
kapaszkodtam, éreztem, hogy majd kiszakad a
szíve, végül nagyanya meggyújtotta valahogy a
gyertyát, amit az asztalra tett.
– Ne féljetek – mondta nagyanya még
egyszer, és ahogy közelebb lépett, láttam a
gyertyafényben Szter rémült arcát, aztán, ahogy
összeszorítja a száját dacosan.
Legfeljebb egy órát, ha esett. Jég nem
volt, a barackfa környéke reggel mégis tele volt
levert gyümölccsel, és Szterrel sorba raktuk a
kőjárdán őket, hogy kimenjen belőlük a víz,
mielőtt felvisszük a lekvárba.
– Nézd – mutatta Szter, és guggolva egy
repedt gyümölcs fölé hajolt, amelybe épp
belemászott a darázs, én meg arra gondoltam,
hogy valami történt az éjjel, amiről nem tudunk.
BUDA
Ültem nagyanya ölében, és bár hallottam én a
hangokat, az nem érdekelt. Hanem, hogy ha
nyolcas csoportokba rendezem a billentyűket,
akkor a nyolcadik hang az elsővel azonos, így
keletkezik egy rés a következő nyolcas sor előtt,
de voltaképp mégsem, mert ott újra indul az
egész. Amikor nagyanyát elkezdtem faggatni, azt
mondta, erről nem tud semmit sem. Ő csak a
hangokat hallja, nem szokott számolni közben, és
akkor eszembe jutott, hogy befogom a szemét,
hogy játssza el az Esőcsepp prelűdöt így. Talán
még szebben játszott, mint máskor, közben
mesélni kezdte, hogy a nővére egyszer leoltotta a
villanyt egy Beethoven­darab közepén, amikor
társaság volt náluk, még a háború előtt.
Nagyanyának és nagyapának a dolgok vagy a
háború előtt voltak, vagy után, így esett szét az
életük két részre, és a két rész közötti hat év úgy
húzódott keresztül az időn, mint egy sebhely,
amely sohasem gyógyul be már.
– És mi lett? – kérdezte Szterke, aki
közben bejött észrevétlenül, és leguggolt a nagy
sárga kályha előtt, hogy melegítse a hátát.
– Leégett, mert tudtam fejből az egészet
– mondta nagyanya, aki néha furcsa szavakat
használt, amelyek nem voltak neki valók, és
Szterke felkacagott.
– Leégett? – kérdezte, aztán hirtelen
szomorú lett. Álltam nagyanya háta mögött a
kissámlin, erősen fogtam a szemét a két
kezemmel, összeszorított ujjakkal, és éreztem,
ahogy lüktet a szíve, aztán hogy mozognak a
szemgolyói az ujjam alatt, mintha magában
olvasná a kottát, végül az ujjaimon át, nagyanya
csukott szemén át elkezdtek belém folyni a
hangok, aztán vissza, nagyanyába a másik
kezemen át. Akkor én is becsuktam a szemem,
de így is csak azt láttam, hogy hányadik hang
szólal meg a nyolcból, miközben betöltötte az
orromat a levendula meg a gyöngyvirág illata,
ami a ruhájából áradt. Hirtelen kinyitottam a
szemem, és láttam, hogy a nyaka fehérebb, mint
a gyöngysor, amit visel. Február volt, talán.
– Még egyet? – kérdezte azon a puha
hangon, ahogy akkor beszél, ha a zongoránál ül,
és mondtam neki, hogy akkor most azt a
Beethovent, amit akkor játszott, amikor Róza
leoltotta a villanyt harmincnyolcban. Számoltam
a hangokat.
– Az ezelőttit még egyszer – kotyogta
bele szinte az utolsó hangba Szter, és nagyanya
belekezdett megint a Chopinba, amit azon a
délutánon Szterke még nyolcszor játszatott el,
végül hagytam nagyanyát, és odaültem Szter
mellé a padlóra a nagy kályha elé a sarkamra én
is, nézni Szter arcát, amelyről leolvashattam
volna a kottát, úgy változott hangról hangra,
aztán figyeltem a hármas osztatú ablak előtt a
jegenyét és a sarokban nagyapa íróasztalát.
Csönd volt a lakásban, mint minden délután,
amikor nagyanyával hazajöttünk az iskolából, jó
csönd, amelyben Szter mindig elbújt valahová,
amíg nagyanya engem tanított. A legtöbbször a
sötét hallban akadtam rá zongorázás után: néha
kimeredt szemmel nézte a tálalószekrény
oldalának indáit, máskor a kályha vasajtaját
bűvölte, vagy épp a nagy ebédlőasztal földig érő
terítője alól mászott elő.
– Ha becsukom a szemem, tudom, hogy
mi volt – mondta egyszer, és elkezdte mesélni
azt, hogy Giuseppe Grasselly hogy jött be
szekéren Magyarországra, és hogy hozta
magával a feleségét, aki megszülte dédanyát,
aztán meghalt.
– Véresre köpködte a paplanját kínjában
– mondta Szterke, aztán kilopta a nagy dobozt a
könyvespolc aljából, és a földig lógó terítő alatt
megmutatta dédanya korcsolyás képét. Dédanya,
aki anya nélkül nőtt fel, és csak az iskolában
tanult meg magyarul, ott állt a jégen, annyi
idősen, mint mi, és a hétéves Szter, akinek
hiányzott a két első foga, épp úgy nézett ki, mint
a képen dédanya, még a két copfja is ugyanúgy
esett előre, és a száját is ugyanazzal a
mozdulattal szívta be, mint nagyapa anyja
ezerkilencszázban Szegeden.
– Emlékszem rá, hogy aznap, amikor a
jégről hazament, csokoládét ivott – mondta Szter
komolyan a terítő alatt, de ahogy meghallotta,
hogy nagyapa hazajött, beseperte a régi
bonbonos dobozba a képeket, és rácsukta a
fedelet, aztán ahogy nagyapa átjött a hallon, ő
kislisszant a másik ajtón és bedugta a dobozt a
helyére. Nagyapa, amikor Szter elkezdett
beszélni ükanya véres paplanjáról, és arról, hogy
dédanya balkezes volt, megtiltotta neki, hogy
nézegesse a képeket, talán azért, mert ükanya
tényleg tébécében halt meg és dédanya balkezes
volt, csak épp ezt senki nem mondta el
Szterkének. Tudta.
Ha Szter mellettem volt, nem voltam
egyedül, pedig ahogy én nem tudtam utána
menni a színek közé vagy a család múltjába, ő
úgy nem tudott velem jönni a számok vagy a
hangok közé. Ami neki kék volt, az nekem egy,
ami neki acélszürke, az nekem C­moll, ami neki
forró, az nekem fényes, mégis tudtunk egymással
beszélni, főleg, amikor kitaláltuk azt, hogy a
szavak nem elég pontosak, és elkezdtük
használni a kezünket. Már nem tudom,
melyikünk találta ki a kéznyelvet, de korán
lehetett, mert azon a délutánon, amikor nagyanya
Chopint játszott csukott szemmel, már mutattam
Szternek, hogy tényleg nem csal, levettem az
ujjaimat a szeméről, és végigsimítva a
tenyeremet a másikkal, jeleztem, hogy tiszta, és
Szter a homlokára bökött, ami jelenthette, hogy
tudom, de azt is, hogy hülye.
Ahogy nőttünk, a jeleink is nőttek velünk, míg
tizennégy éves korunkra annyira kifinomítottuk
őket, hogy akik velünk voltak, azok nem igazán
láthattak semmit abból, hogy beszélgetünk,
legfeljebb, hogy Szter hátradobja a mindig
előrehulló, vastag, tömött copfját, amihez
nyolcéves korától ragaszkodott, hiába kérte anya,
hogy hadd vágja le a haját, hogy ne kelljen
minden reggel megfésülnie, aztán végigsimít a
szemöldökén, én meg a szám szélén húzom
végig a kezem, aztán behajlítom a jobb kezem
négy ujját a combomon tartva, mintha
zavaromban a szoknyám húzgálnám. Ez azt
jelentette: meglátott valakit a társaságból, akit
eddig nem vett észre, de mégis érdekesnek tűnik,
én meg azt válaszoltam neki, hogy mondd, ki az,
és a ki azt a kérdőjelbe hajlított tenyerem és négy
ujjam jelentette. Akkor ő ránézett mondjuk anya
kollégájára, aki egész este nem szólt egy szót
sem, csak a sarokban ült, és a csöndes férfi öt
perc múlva már jött is ki utánunk a konyhába,
aztán a hűtőnek támaszkodva rám nézett.
– Te vagy a matematikus, ugye? –
kérdezte, aztán Szter felé fordult:
– Te meg a festő.
Szter jelzett, és ahogy mutattam neki, hogy igen,
a fejemet egyszer lehajtva, mintha csak
lepillantanék a blúzomra, már mondta is a
férfinak, hogy téved, épp fordítva, ő foglalkozik
a matematikával néha hobbiból, és én festek, de a
férfi csak állt tovább, az egyik karját a
fejmagasságban lévő mélyhűtő tetejére téve, a
lábát keresztbe vetve a másikon, és nyugodtan
vizsgált tovább engem és Sztert is, ahogy
pakoltuk a tálcára az újabb borokat, hogy
anyának ne kelljen ugrálnia, hanem hadd legyen
szép nyugodtan, és valahogy megéreztem, hogy a
férfi anya miatt jött ki, nem ránk kíváncsi, hanem
anya lányaira, és amikor láttam, hogy hogy’ nézi
Sztert, mint a kutyák a földre tett labdát, amikor
arra várnak, hogy valaki rúgja el nekik, akkor
tudtam, hogy járt már anya lábai között, de Sztert
sem bánná, mivel olyan, mint amilyen anya
lehetett tizenhárom évesen, és Szter
rámosolygott, aztán, ahogy hirtelen megfordult,
lecsúsztatta a válláról a kék blúzt, hogy a
gömbölyű, barna válla és a nyaka szinte súrolta a
férfi száját, amikor a tálcát felkapva elindult a
nappali felé.
– Nagy francok vagytok ti – mondta, vagy
inkább morogta a férfi, és kihúzta a dugót a
tokajis üvegből, amibe az mindig beleszorul,
majd a kezembe nyomta, és leült az asztalhoz
kint, mintha anyát várná, aki jött is nemsokára,
hogy megnézze a szendvicseket. Szterrel nem
lehetett beszélni arról, ami a napnál is
világosabbnak tűnt; amikor éjjel egy körül
elmentek a vendégek, és anya szélesre tárta az
összes ablakot, hogy beengedje a januári éjjel
tiszta, karcos levegőjét és kiengedje a
cigarettafüstöt, aztán nekiállt mosogatni, a
homlokát nekiszorítva a mosogató fölötti
szekrénynek, hiába mutattam Szternek, hogy a
pasival valami van, csak nézett, aztán vállat vont.
Nem hitte el.
Azon a nyáron, az utolsó olyan nyáron, amikor
még gyerekek voltunk, már egyedül utaztunk
Pécsre a másik nagyanyához. A peronon állva
várt, kicsin és kövéren, és Szterke odarohant
hozzá, mintha még a nyakába tudna ugrani, aztán
zavartan megállt. A télen egy fejjel tűlnőtte
nagyanyát. Lassan mentem utána, és ahogy
néztem őket messziről, megláttam azt a vörös
feliratot a falon, hogy Beatrice, aztán elolvastam
visszafelé, hogy ecirtaeb, végül ledobtam a
zsákomat kettőjük mellé, és átöleltem Szterrel
együtt nagyanyát.
Valaminek vége volt.
Aztán elindultunk a Kolozsvár utcán, Szter és
nagyanya elöl, én meg utánuk, néztem az előttem
lépkedő Szter fenekét, amely majdnem
szétrepesztette a farmerszoknyát. Ahogy haladt,
húzta maga után a szagát, amely édes volt és
fanyar, mint azé az arab datolyaszappané,
amelyet Les hozott Irakból vagy Iránból legutóbb
anyának. Amikor megláttuk a fagylaltost, mégis
két oldalról ugrottunk rá nagyanyára, hogy
minden úgy legyen, mint régen volt. Vagy hogy
megpróbáljuk legalább. De a narancsfagylalt
akkor, nyolcvannyolc nyarán édesebbnek tűnt,
mint máskor, és Szter talált benne egy
narancshéj­darabot.
– De hát eddig ezt porból csinálták –
mondta értetlenül, és megállt. Aztán megállt
nagyanya is, mert Pécsett és Zágrábban, amikor
valami fontosat akart valaki mondani a családból,
mindig megállt, így volt, hogy háromnegyed
órássá vált a vasútállomástól a házig a
húszperces út.
– Sok minden változott – mondta
nagyanya, és Szter a sarkon kidobta a fagylaltját,
amikor meg a házhoz értünk, megrázta a
kilincset.
– Bezártad? – kérdezte hitetlenkedve
nagyanyát, aki előkotorta a kulcsot valahonnan.
– Be – mondta nagyanya, és Szter
előrefutott a kertbe, és átölelte a barackfa
derekát, mintha az megvédené attól, ami jön.
Húsz évvel később, amikor megláttam
azt az elmosódott Beatrice feliratot a nagy piros
betűkkel az egyik betonház falán, eszembe jutott
az a pécsi délután, amikor ő a barackfát ölelte,
aztán éjjel kiszökött, és rázta a duplára zárt kaput
egy szál ócska férfiingben, amely alatt semmit
sem viselt, és én néztem, ahogy áll az utcát
megvilágító ócska lámpa sárgás fényében, mint a
dédanyja, aki tizenötévesen megesett, hogy aztán
ezerkilencszáznyolc januárjában megszülje
nagyapa bátyját, egy halott csecsemőt. Hogy
hogy’ maradt fenn a családban ez a történet, nem
tudom, de hogy Sztert, aki minél idősebb volt,
annál jobban hasonlított Grasselly Lilire, onnan
egyre jobban féltette nagyapa, az biztos, úgyhogy
akkor, tizenötévesen nekem kellett lerónom az
adósságát, talán mert ikrek vagyunk.
JÁZMIN
A jázminszappanos reggel volt az első puha
reggel évek óta. Talán az illat miatt, amely
belengte mindkettőnk szobáját, talán, mert a
szappangolyót mintha kókuszreszelékbe
forgatták volna, kis forgácsokba, és jó volt fogni
ezt a reszelős, tiszta szagú, tenyérbe simuló kis
vacakot, talán csak a pirkadat homályába
bevilágító hó miatt, talán a régi, sárga paplan
miatt, amely alól, ha kidugtam a lábam, éreztem,
ahogy húz a huzat a franciaerkély alatt, talán
mert hallottam Sztert a másik szobában, ahogy
szuszog, ébredés előtti szuszogás volt ez már,
aztán majd jön a nyújtózkodás; minden reggel
hallottam a kettőnk szobája közé behúzott
beépített szekrényen át, ahogy felébred, és
számba veszi a tagjait, hogy megvan­e mindkét
lába és mindkét keze, a füle meg a szeme, aztán
kiegyenesíti a gerincét, csigolyáról csigolyára,
mielőtt a meztelen telitalpát a krémszínű
szőnyegpadlóhoz üti.
A szappant először el akartam dugni,
becsomagolva a ruhák mögé, aztán, amikor
felébredtem olyan korán, mégis kivettem a
kabátzsebemből, és méregettem a tenyeremen,
ott, ahol az étkezőasztal sarkánál összefut az
előszoba és a nappali, és jobbra anyáék csukott
hálójára látni, balra meg Szter szobájára,
amelynek üvegajtaját beborítja a mindenféle
plakátragacs­maradék meg cédula, rajz és
kitépett reklám. Úgy néz ki az az ajtó, mintha
egy grafikai műhely szemetese lenne, igaz, Szter
egész szobája úgy néz ki, mintha műhely lenne,
anya hiába könyörög és sivít minden pénteken,
amikor takarít, Szter olyankor lehajtja a fejét, és
pimaszul néz, felfelé azzal a különös, se zöld, se
sárga, se barna szemével, amit nagyapától
örökölt, aztán elmegy itthonról, a hóna alatt a
mappájával vagy a rollba tekert rajzlapokkal,
amelyeket egy zsinóros csőben hurcol magával,
úgy, hogy ha sasszézik vagy ugrál a lépcsőn,
csörögnek a csőben a középre csúsztatott
ceruzák.
Ott álltam a kezemben a szappannal, és néztem a
hajnali étkezőt és a konyhaablakon belátszó
havat, néztem a karácsony előtti csöndet és
szimatoltam a jázminszappanéval keveredő
tisztaságszagot, ezt a klórból, friss, zsályás
öblítőben áztatott, száradó ágyneműhuzat-
szagból, bennragadt kalácsillatból és
portalanságból összeszűrt lakásszagot, amely
anya keze nyomán kitartott majdnem vasárnap
estig, végig, míg hétvége volt, és hallottam anyát
pihegni jobb felől, és apát halkan horkantani,
aztán hallottam, ahogy Szter mocorog, és
reccsenő csigolyákkal kinyújtja magát, és halkan
felül, aztán hatig számol, számolja a kék foltokat
a lába szárán. Hiába ígérte, hogy ott hagyja az
edzést, ígérte nekem is, meg állítólag a
műteremben is, a törött ujjak miatt, mert nem
tudta fogni a ceruzát, de vissza­visszajárt, aztán
abbahagyta két hétre megint, és kezdte elölről,
mint a drogosok. A karate volt a drogja.
– Ki akarom fárasztani magam – lihegte, amikor
a futásból feljött reggelente, vagy az edzésről
hazaesett este tízkor, és nem evett semmit
napokig.
Az volt a legrosszabb. Nézni, ahogy koplal, és
fekete karikák nőnek a színváltós szeme alá, míg
eltűnnek az izmai is, amelyekért annyit
dolgozott, már a betegsége előtt is, aztán a
betegség után, újrakezdve az egészet, míg rájött a
nemevés, és elkezdte a saját húsával táplálni
magát, mint a királyfi a griffet a mesében.
– Én kivágnám a combomból azt a darabot –
mondta, amikor nagyanya mesélte azt a mesét,
ültünk a nagy fotelben nagyanya két oldalán, és
ahogy átnéztem rá, láttam, amilyen később lesz,
láttam a szemében a hülyeséget, hogy tényleg
kivágná a húsát, hogy neki ez nem mese, hogy
képes lenne a húsával etetni a griffjét vagy a
kutyáját is akár, mégpedig azonnal, ahogy eszébe
jut, mint ahogy képes feltámadni és éhen halni,
vagy megtanulni oroszul, csak mert amikor
mégsem halt meg abban a betegségben, egy
orosz nő állt lázálmában a régi szobánk ajtaja
előtt, aki valamit kérdezett tőle, valamit az
Arbatról, még 1917 előtt.
Igaz, ismeri az álmok beszédét, és nem nagyon
téved, máig ismeri, és máig nem téved.
– Álmodban nem tudsz hazudni magadnak –
mondta mindig, ha köré gyűltek, és hülyeségeket
meséltek neki, és még azt is meg tudta mondani,
hogyha nem volt igazi az álom.
– Te nem tudsz portugál férfit álmodni – mondta
Timinek nyitásból, nem sokkal azután, hogy
visszajött az iskolába, mint egy csillogó tollú, de
tört lábú fekete madár, aki alig tud felugrálni a
lépcsőkön. Ott pihegett még a fordulóban, és
fogta jobb kézzel a cirádás, kék korlátot, amikor
Timi odament hozzá, mert elmondtam
Krisztának, aki elmondta neki, hogy Szter tud
álmot fejteni.
– Hazudsz – mondta mérgesen, aztán ment
tovább, otthagyva a fordulóban Timit, aki mögött
ott állt még néhány lány.
– Ez hülye – mondta akkor Timi, és felfújta a
rágógumiját, míg billegett a sarkán, mint egy
igazi kurva, de azt nem mondta, hogy nem
hazudott. Nem is mondhatta volna, hiszen
mindenki tudta, hogy kitalálta az egészet, a
portugál férfit, mindenki tudta, hogy Timi
jószerével azt sem tudja, hol van Portugália, vagy
ha igen, nem biztos benne, hogy spanyolul
beszélnek­e ott vagy nem, de ahogy Szter ment
fölfelé azon a lépcsőn, a vékony, fekete hátával,
mégis olyan egyedül volt az igazmondásával,
hogy beleszakadt a szívem.
– Miért nem mentél bele a játékba? – kérdeztem
tőle, amikor átmásztunk a HÉV­vágányokon, és
először megálltunk pihenni, hogy bírja hazáig azt
a negyedórás utat, amely vele félórás volt
akkoriban, amikor épp hogy meggyógyult.
– Hazudott – mondta felháborodva, és láttam,
ahogy elönti a düh, a sziszegő méreg, amitől zöld
lesz a szeme, haragos zöld, vad zöld, világító
zöld, olyan, mint a tenger Dubrovniknál,
gyerekkorunkban, és akkor tudtam, hogy jobban
van. Amíg beteg volt, a szemét néztem minden
reggel, amely, ahogy ment ki belőle az élet,
minden reggel sötétebbnek tűnt. Hallottam éjjel,
ahogy motoz, hallottam, ahogy visszafojtja a
köhögést, és a szájában a vízzel fekszik,
amelyből, akárhányszor köhögni kezdene, lenyel
egy kortyot, aztán beleköhögi egy­egy rohamnál
a vizet a paplanba, végighallgattam az egészet,
mert abban a lakásban is csak egy beépített
szekrény volt anyáék hálója meg a gyerekszoba
között, a kilencediken. Anyáék arra az időre
kiköltöztek a nappaliba, a kinyitható ágyra,
nekem meg átadták az ő szobájukat, onnan
hallgattam Sztert, ahogy küzd a lázzal, minden
éjjel, míg végre elalszik, és csak akkor kezdtem
bőgni, míg elaludtam én is. Gyerekkorunkban is
mindig én nyertem, mindig megnyertem a sírás
idejét magamnak, az egyedüllét idejét, mert én
nem fárasztottam ki magam nappal.
Amikor végül átfordult egymáson Szter élete és
halála, azon az éjszakán egyáltalán nem aludtam.
Addigra szinte fekete volt a szeme a nagy sebek
között, amelyek az arcát is beborították, és az
ínyét és a nyelvét és a torkát, olyan volt a szeme
a láztól, mintha őrült lenne, egy szétvert arcú
őrült, aki ugat és fuldoklik, aztán hány, és
dobálja a fejét. Akkor is dobálta magát, halkan,
hogy ne zavarjon, míg egyszer csak csönd lett,
olyan némaság, amilyen csak üres lakásban tud
lenni, amelyet hónapokra ott hagytak, amelyből
kihaltak, vagy amilyen a januári éjszakán tud
lenni a külvárosban, ahol laktunk.
Nem mehettem be hozzá, így a küszöbre ültem,
mint ahogy ő ült a küszöbön, amikor anya fordult
az életbe a halálból, ebben a családban ez így
megy, két majdnemhalott öt éven belül, ültem a
küszöbön, és hallgattam, ahogy mormol,
értelmetlenül, és csikorog és suttog, aztán
csattog, mintha alkudozna különös, indián
nyelven valakivel, aztán teltek a percek és telt az
éjszaka, és úgy sejtettem, hajnal lehet már, közel
hajnal, amikor kiszakadt belőle az a nagy levegő,
aztán hallottam, hogy feláll, motoz a lábával a
szőnyegpadlón, és az ablakhoz megy. Akkor
hirtelen nyugodt lettem, nem tudom, miért, és
visszamentem anyáék ágyába, hogy aludjak egy
órát iskola előtt. Lehet, két vagy három óra is
volt, mert úgy ébredtem, mintha kialudtam volna
magam, és amikor reggel benéztem Szterhez,
intett, hogy tűnjek el, mutatta a jelet, hogy
takarodjak, ne sajnáljam, és mutatta Pécset,
amiből sejtettem, hogy sárgabarackot kér, mert
neki most mindegy, hogy november van. Talán
fel sem fogja, csak mutogat a régi, közös
nyelvünkön, amit még akkor találtunk ki, amikor
kicsik voltunk, a kertben, a budai nagyanyáék
házának kertjében, a diófán, hogy tudjunk
beszélni, ha a felnőttek ott vannak, akkor is.
– Szter marelicát kér – mondtam apának, ahogy
kiléptem a konyhába, és apa felnézett, nézett
valahová rám, mintha tőlem kérne tanácsot, hogy
honnan vegyen sárgabarackot, amit mi
marelicának hívunk nagyanya nyelvén. Így
alakult, mert bizonyos szavakat Pécsről
felhoztunk Pestre a bútorokkal meg dédanya
csipkéivel meg könyveinek egy részével együtt.
Felhoztuk például a gyümölcsneveket, a
marelicát meg a breskvát meg a grozdicát meg
felhoztuk, hogy dosta és hogy secko jedno, meg
hogy cekaj és cekaj malo meg felhoztuk az ajvart
és a padlizsánt, pontosabban: apa és Szterke
hozta fel, ők hoztak haza Zágrábból is egy csomó
szót, mi meg anyával rájuk hagytuk, hogy
legyenek egy kicsit még horvátok, pécsi horvátok
Pesten, mint nagyanya.
– Őszibarack van – mondta anya, és előkotorta a
szekrény hátsó sorából a bontatlan, belül
falapokkal leszorított celofános üvegnyi
barackot, amit még a budai nagyanya tett el, és
néztem anyát, hogy vajon tudja­e, hogy az éjjel
majdnem meghalt az egyik lánya, aki nem
őszibarackot, hanem sárgabarackot kíván,
napfényízű marelicát. Pécs ízét akarja, a nyárét,
az életét, a rohadt negyvenfokos délutánokét,
amelyeken olyan elégedett volt, mintha az Isten
neki fűtene, az kell neki, az a cukros, nyelvszélen
szétcsorduló ízű tömény förtelem, a sárgabarack,
amit úgy utálok, ő meg úgy szeret, és akkor úgy
csináltam, mintha iskolába mennék, csak előtte
kivettem apa zsebéből egy ötvenest. Nem
akartam ennyit, de nem volt kisebb, és ahogy
bementem a közértbe, láttam, hogy laposan
néznek az eladók, hogy mit keresek itt hétfőn
délelőtt. Akkor rájuk mosolyogtam, és
megkérdeztem, hogy merre van a sárgabarack-
befőtt, és telepakoltam a kosarat. Szter aludt,
amikor felértem, és elnéztem álmában a makacs
pofáját, és gratuláltam neki, hogy nem döglött
meg, aztán elbőgtem magam egy kicsit, amikor
belegondoltam, hogy anya itt hagyta így, mert
nem mert tovább itthon maradni a beteg gyereke
miatt, nehogy kirúgják, és Szter, mintha érezte
volna, hogy nem vigyáznak rá tovább a fal másik
oldalán, átfordult a halálból az életbe aznap éjjel.
Apa ugyan otthon volt, apára volt bízva Szter,
hogy ő felügyelje tovább, hátha rosszabbul lesz,
vagy jobban, de apa becsukott ajtónál verte az
írógépet, úgy, hogy azt sem hallotta, hogy
hazajöttem. Akkor a konyhában kibontottam az
egyik konzervet, és kikanalaztam egy üvegtálba,
beletettem a kanalat, aztán odaloptam az ágya
mellé, és mellétettem még két kinyitott dobozzal,
hogy legyen neki elég, ha felébred, és elmentem
az iskolába, ahol azt mondtam, hogy véradáson
voltam, de anya táskájában maradt az igazolás,
amitől csönd lett, mert aki nem ad vért, annak
ilyenkor lelkiismeret­furdalása lesz, és
mindenféle rosszra gondol, ami megeshet vele.
Délutánra, amikorra hazamentem megint,
megette azt, ami az üvegtálban volt, és megint
aludt, és ahogy beleszagoltam a szoba
levegőjébe, éreztem, hogy eltűnt az a savanyú
szag, a halál szaga, amilyen szaga a pécsi
nagyapának is volt az utolsó egy évben, amikor
némán át­ meg átment a verandán egy­egy
metszőollóval vagy fogóval a kezében, hogy
megigazítsa a sövényt vagy a kapu sarokvasát. Ő
úgy tűnt el, amikor még kicsik voltunk, mintha
sohase lett volna ott, az arcát már nem is tudom,
csak a szagát jegyeztem meg, mintha
emlékeznem kellene majd rá, és örültem, hogy
Szter szobájának már csak simán betegségszaga
van.
Akkor, amikor ott álltam a kezemben azzal a
jázminszappannal, amelynek illata betöltötte a
hajnalt, úgy döntöttem, hadd érezze meg, ha
megérzi, odaadom előbb, hiszen bármikor
meghalhatunk, és mert Szter nem halt meg két
évvel ezelőtt, tizenötévesen, azon az éjszakán,
végül is jár neki sok minden, ami a Timi-
féléknek, akik nem tudják, hogy Portugáliában
milyen nyelven beszélnek, nem.