Ki mit tud? Az irodalom, a szociográfia és a szociológia hasznáról vagy káráról

Ebben az esszében arra kívánjuk a választ keresni, hogy a magyar irodalom vajon tud­e
érdemlegeset mondani múltról és jelenről, arról, amit általában a „valóságnak”, az „életnek”
nevezünk. Illetve tud­e inspirációt adni a szociológusoknak, olyan témákat felvillantva, amelyek
tabunak számítanak? Hozzá tudott és tud­e járulni a történelmi emlékezet formálásához? A
kérdést ráadásul több oldalról kell körbejárnunk, röviden visszatekintve a magyar szociográfia és
szociológia történetére, amelyet – akárcsak az irodalom esetében – számtalanszor
válságtörténetként mutatnak fel, továbbá vázlatosan áttekintjük, milyen érintkezési pontjai voltak a
társadalomtudományoknak, azon belül is a szociológiának a szociográfiával, illetve a magyar
irodalommal, és egészében a politikával is, s e szakmák művelői milyen szerepet szántak
maguknak. Annak fényében is, hogy gyakori, megújuló, mostanság pedig egyre erősebb vád
érkezik a politikum részéről, hogy a bölcsészettudományok haszontalanok, egykor a szociológiát
veszélyesnek is tartották megfogalmazott kritikája miatt, de az írók esetében is régi­új vád, hogy a
magyar valósággal nem foglalkoznak, ráadásul ők is egyre jelentéktelenebbek.
Ha válság van, minden válságban van...
Legutóbb a filozófus­publicista Tamás Gáspár Miklós bírálta a mai magyar irodalmat: „Az 1980­as
években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt
negyedszázadban összesen.”[1] Ez esetben nem marginális kérdés, hogy miképpen lehet
irodalmi művek esetében a „jelentős” szót operacionalizálni. Hiszen a példányszám nem csak az
olvasási szokások megváltozása miatt nem mérvadó, hanem azért sem, mert 1990 előtt, a
szocializmus idejében az állam egyes írókat favorizálva a műveket (és a folyóiratokat is) úgy
dotálta, hogy azok több százezres példányszámban is megjelentek, miközben áruk is alacsony
volt. Később viszont az állam egyre jobban kivonult a kultúra támogatásából, sőt, 2010 óta Orbán
Viktor kormánya elbagatellizálja a bölcsészetet, illetve a humán tudományokat, s az
értelmiségieket haszontalan okoskodóknak tartják, s most éppen a kommunikációs szakok
megszüntetése a legfrissebb ötlet.[2] Ám miniszterelnöksége idején (1994­1998) a szocialista
Horn Gyula is úgy vélte: „Túl sok a filozófus.”[3] Összhangban a szocializmus érájával, amikor az
ellenzékinek nyilvánított, egyébként baloldali filozófusokat üldözték el az országból.
Ennek újabb epizódja volt a 2011­ben kitört a „filozófusbotrány”, amelynek lényege, hogy a
kormányzat filozófusok munkásságát kezdte el vizsgálni, kérdezvén, mire is költik el a pénzt olyan
külföldön is elismert filozófusok, mint Vajda Mihály vagy Heller Ágnes. A kormánybiztos
vizsgálódásának végül semmi eredménye sem lett, azaz a megvádoltakra semmiféle visszaélést
nem tudtak rábizonyítani. Viszont a filozófusok, a bölcsészek a médiakampány hatására a
közvélemény jobboldali részében (hiszen a megvádoltak jobbára baloldali, liberális
beállítottságúnak mondhatók politikai állásfoglalásukban, egy részük pedig egykor Lukács György
tanítványa volt), miközben nemzetközi színtéren neves társadalomtudósok, így Jürgen
Habermas, tiltakoztak a magyar kormányzat eljárása miatt. Az ügy úgy a magyar, mint a
nemzetközi sajtóban is heves viták tárgya lett, erős politikai üzenetekkel, vádakkal. Ám ez még
azt sem jelenti, hogy ma a természettudományokat favorizálnák: a kormányzat elképzelése
szerint szakmunkásokat kell képezni, ez a jövő.
De visszatérve az irodalomhoz: hogy régen minden jobb volt, azt nem csak Tamás Gáspár
mondja, hanem a magyar irodalom egyik doayen ­je, a 85 éves Réz Pál is egy 2014­es
interjújában. Az általa főszerkesztett Holmi című irodalmi folyóirat épp 2015­től szűnt meg, de
nem csak pénzügyi okokból, hanem mert Réz, illetve szerkesztő kollégái úgy látták, nincs értelme
folytatni, s olyan fiatalokat sem látnak, akiknek átadhatták volna az épp 1989­ben, a
rendszerváltáskor induló lapot. Réz szerint e 25 évben publikáltak fontos műveket, de az
eszményüknek tekintett Nyugat című folyóirat (1908­1941) színvonalát nem érték el sosem, sőt,
Tamás véleményét megelőlegezve úgy vélte, hogy „Furcsa, hogy a kommunizmusban több
jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.” Ki kell emelni, hogy szerinte „a jó magyar irodalom
zöme baloldali, szükségszerű, hogy a lapnak több a baloldali szerzője, mint a jobboldali, de azért
az is van.”[4] És e mondat kiválóan jellemzi, hogy a magyar irodalmi mező mennyire beágyazódik
a politikaiba, illetve hogy egy szerkesztő­irodalomtörténész ezt mennyire magától értetődőnek
tartja, amiből az is következik, a magyar irodalmi mezőben mindenkori elvárás a politizálás, de
legalább a politikai színvallás, ami „a másik oldalon” viszont megbélyegzésként jelenik meg.
Tamás cikke után a Magyar Narancs hetilap internetes oldalán többeket megkérdeztek a
kérdésről. Jellemző, hogy az idősebb írók, irodalomtörténészek inkább egyeztek vele és Réz
Pállal, kiemelve, hogy ugyan 1990 után is születtek jelentős művek, de azokat olyanok írták, akik
már 1990 előtt is fontos műveket alkottak, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György vagy
Kertész Imre (bár utóbbi regényét, a Sorstalanság­ot azután fedezték fel a magyar olvasók,
miután 2002­ben megkapta érte a Nobel­díjat). Először 1975­ben adták ki a holokausztot egy 15
éves fiú szemszögéből ábrázoló művet, de akkor visszhangtalan maradt, ahogyan a magyar
hatóságok és lakosság tevőleges szerepe a zsidók deportálásában és kifosztásában is tabu téma
volt. Ma már nem az, ám a holokauszt emlékévében, 2014­ben a magyar kormányzat olyan
szobrot állítatott – szintén szakmai viták, de civilek tiltakozások közepette is –, amelynek üzenete,
hogy a holokausztért nem a magyarok a felelősek, hanem az országot 1944. március 19­én
megszálló németek.
És még egy új, tipikus vélemény az egyik legrangosabb magyar könyvkiadó, a Magvető lemondott
vezetőjétől, Morcsányi Gézától, aki szerint a szépirodalom társadalmi hatása egyre kisebb, s
ennek oka: „a felvilágosodás vége, a multikulturalizmus újabb keletű válsága, nálunk, Kelet-
Európában a szocializmusból hozott népművelési igény megszűnése, vagy éppen a technológiai
forradalom, amely egyszerre demokratizálta és profanizálták a kultúrát”; s általában is az
értelmiség társadalmi szerepe már megszűnőfélben van.[5]
Ám a neves magyar társadalomtörténész, Gyáni Gábor viszont úgy látja, hogy miközben a
nyilvánosságban a public history az uralkodó, azaz olyan történészek uralják a terepet, akik
propagandisták és ideológusok, semmint történészek (azaz áltudományt művelő kóklerek), addig
„Nem feledkezhetünk meg végül a történelem történeteit a történészek történelménél élvezhetőbb
(átélhetőbb) módon elbeszélő szépirodalomról. A történelmi regény ráadásul újból reneszánszát
éli hazánkban.” Szerinte a jó történelmi regény jobban is lázba tudja hozni a nagyközönséget, de
még az intellektuális közéletet is: „kiemeli a szorosan a történelmi időhöz kötött élet eseményeiből
a tartósan előforduló (ismétlődő) helyzeteket, a velük kapcsolatos tapasztalatokat, és a ráismerés
élménye révén tudatosíthatja az olvasóban azok időszerűségét”.[6] Gyáni több ilyen szerzőt,
illetve regényt is kiemel, bár ezek egy része a 20. század előtti időkkel, sőt, a római korral
foglalkozik, mint Spiró György Fogság című regénye, de Závada Pálra is utal, akiről alant még
lesz szó.
Szerepzavarok és szerepkeresés
A magyar irodalom történetében állandó téma, mi az író feladata. A 19. században, a romantikus
nacionalizmus korában magától értetődő volt, hogy az író, a költő feladata, hogy vezesse népét
tűzön­vízen át, ahogyan azt a korszak leghatásosabb költője, Petőfi Sándor énekelte meg 1847­
ben, a magyar polgári forradalom kitörése, 1848. március 15­e előtt. Hogy a magyar írónak
kötelessége részt vennie a valóság feltárásában, az valójában máig politikai rendszertől
függetlenül aktuális feladat – így volt az I. világháború után, amikor az ún. baloldali népi írók egy
része járta a falvakat és írt szociográfiákat (de jobboldaliak is akadtak köztük), a nemzetet féltve,
annak hanyatlását tárva fel, a gyerekek éhezésétől kezdve az egykézésig (amikor a család csak
egy gyereket vállal, hogy az öröklés során ne aprózódjék fel a birtok). De a szocializmus
elkötelezett írói is igyekeztek aktuálisak lenni, és noha a magyar irodalomban is létrejött olyan
irányzat, amely az esztétikumot mindig is a politikum fölé helyezi, a magyar író ma is – annak
ellenére, hogy egyre inkább kiszorul a széles nyilvánosságból és véleményére egyre kevésbé
kíváncsi a nagyközönség – hangot ad véleményének. Sőt, egykor a kor egyik, ha nem a
legnépszerűbb, legjelentősebb írója, Mikszáth Kálmán (1847­1910) nem csak az újságírók
egyesületének elnöke volt (1896­99), de 1887­től élete végéig országgyűlési képviselő is.
Ahogyan a korszak másik leghatásosabb, legközkedveltebb írója, Jókai Mór (1825­1904) is
képviselő volt, s már az 1848­as forradalomban is fontos szerepe volt Petőfi Sándor mellett.
Az írók nem maradhattak ki a szocialista éra országgyűléséből sem – miután az 1956­os
forradalom kirobbantásában is jelentős volt a szerepük –, és a nyolcvanas évektől a tabuk
ledöntésében is élen jártak, bár nem pusztán a diktatúra leleplezésében. Hanem a nyílt
antiszemitizmus felélesztésében is: Csurka István író a magyar nemzeti radikalizmus
megteremtőjének mondható, az ezen eszméket a parlamentben hirdető, Magyar Igazság és Élet
Pártja elnöke is volt 1993­tól. Csoóri Sándor 1991­es, hírhedt esszéje, a Nappali hold szintén
nagy sajtóvisszhangot kapott, amelyben felélesztette a nyilvánosságban a régi összeesküvés-
elméletet, ti. hogy a zsidók uralják a magyar közéletet.
A rendszerváltás előtt és kezdeti szakaszában az írók mellett kiemelkedő szerepet játszottak a
történészek, filozófusok és szociológusok is. A szabad Magyar Köztársaság első elnöke az író
Göncz Árpád lett, sokan állami hivatalvezetők, nagykövetek, parlamenti képviselők lettek.
Kétségtelen, hogy két évtizede fokozatosan háttérbe szorultak az írók is társadalomtudósokkal,
bölcsészekkel egyetemben, ma az eleve politikusoknak készülők uralják a politikai mezőt az új
oligarchákkal szövetkezve (akad író, aki kleptokráciának nevez ezt az új rendszert[7]). Legutóbb
2010 és 2013 közt csak egy író került be a parlamentbe 30 hónapra, Kukorelly Endre, ám
Országházi divatok[8] című, naplójellegű önéletrajzából kevésbé ismerjük meg úgy a parlament, a
politika világát, mint Jókai vagy Mikszáth, gyakran vitriolos, leleplező típusú munkáiból. De annál
többet tudhatunk meg arról, hogy a magyar politikusok mennyire a futball őrültjei; hogy a nagy,
nemzetközi meccsek közvetítése során gyakorlatilag kiürül az országgyűlés háza, ami
egyszersmind jó fokmérője a demokrácia állapotának is.
De hová álljanak a szociológusok?
Hogy a magyar irodalom, a társadalomtudományok, ezen belül a történelemtudomány, az
antropológia vagy éppen a szociológia válságban van­e, itt mi most nem tisztünk eldönteni. Ám
mint az irodalom esetében is láthattuk, a kérdés folyamatosan napirenden van, miközben ezt
lemérni, összehasonlítani lehetetlen feladat, és csak sommás kijelentések tehetők, amelyek sem
nem verifikálhatók, sem nem falszifikálhatók. Ez az irodalom, a művészetek esetében különösen
igaz és értelemszerű: amit ma remekműnek tartunk, meglehet, évek múltán unalmas műalkotássá
válik. A kérdés inkább arról az oldalról közelíthető meg, hogy a magyar írók mit nem írtak meg,
vagy ha megírták, milyen mélységben, minőségben tették ezt, mely témákat kerülték el. Alant
pozitív példákat hozunk fel majd arra, hogy tarthatatlan ama többször, több helyütt elhangzott
vád, hogy a magyar írók 1990 után nem tudták megírni a rendszerváltás időszakát, vagy nem
írnak a súlyos társadalmi problémákról (ennek előzménye, hogy a nyugati íróktól pedig az 1956­
os forradalom „nagyregényét” kérték számon)[9].
W. G. Sebald 1997­es előadásaiban[10] pont a másik oldalról nézte meg, mit nem, avagy milyen
silány minőségben írtak meg a német írók a II. világháború után. Sebald azt vizsgálta, vajon mi
lehet az oka annak, hogy a német írók gyakorlatilag elfeledkeztek arról, hogy a háború alatt a
szövetségesek német városokat bombáztak szét, noha ennek sem erkölcsi, sem racionális oka
nem volt katonai szempontból. Hatszázezer civil halt meg a szőnyegbombázások során, több
milliónyian váltak hajléktalanná. Akadt ugyan pár novella, regény, amely feldolgozta a témát – bár
Sebald ezek javát kifejezetten silány munkának, giccsnek tartja, náci retorikájú közhely-
felmondásnak, sztereotípiák ismételgetésének. A kollektív amnézia tehát az írók hallgatásával
párosult (bár ehhez a társadalomtudományokat is odaszámíthatta volna), és azt kérdi, mi lehetett
ennek az oka? Szégyellték az emberek, feledni akartak?
Talán így tehető fel a kérdés a magyar irodalom és társadalomtudományok esetében is, ám
jómagam nem érzékelem azt a válságot, melyről az írás elején idézettek mondanak. Ismét ki kell
hangsúlyoznunk a korkülönbséget: az, aki például 1990 körül lett nagykorú, bizonyosan más
témákat tart fontosnak, ízlését is más befolyásolta, mint aki végigélte a szocializmust. De ez
éppenséggel rendszerfüggetlen, sőt, nem csak az irodalomra jellemző, és itt kis kitérőt teszünk a
szociológia és a szociográfia felé. És ez magyar sajátosságnak sem mondható, mondhatni,
egyesek mindig mindenütt válságot szimatolnak a jelenben, miközben megszépül a múlt. Így
Bognár Bulcsu[11] idézte fel Niklas Luhmann már­már apokaliptikus vízióját, aki éppen a halála
évében, 1998­ban publikált, Die Gesellschaft der Gesellschaft elején értekezik arról, hogy „nem
történt semmi jelentős előrelépés a szociológiában a társadalomelmélet területén a száz évvel
ezelőtti alapítóatyák, a klasszikusok időszaka óta,” s ebből ered a múltba fordulás, a klasszikusok
állandó recepciója. Luhmann alapvető kifogása a szociológia kapcsán az, hogy termelés folyik, de
jobbára csak üres fecsegés és adattermelés formájában, s jó esetben irodalmi jelleget ölt magára,
semmint átfogó elméletet produkálna, s leírná a társadalmat. Azt javasolta, hogy a többi
diszciplínából kell impulzusokat szerezni, és ezt a stratégiát „nomád viselkedés”­nek nevezte el.
Vagyis hogy oda kell vándorolnia a szociológusnak, ahol valami használhatót talál, új és mély
forrásokat. Utazzon. Luhmann ezt a vándorlást mindazonáltal absztraktnak képzelte el, lévén
maga is klasszikus szobatudós, aki három napnál többet sosem volt távol dolgozószobájától.
Hogy a magyar szociológia mire képes, milyen külön úton haladhat vagy kellene haladnia, mik a
nemzeti sajátosságok, amire ügyelnie kell, szintúgy gyakran felmerülő kérdés. A rendszerváltás
után nem sokkal, 1991­ben, a Magyar Szociológiai Társaság júniusi konferenciáján Csepeli
György és Wesselly Anna a közép­európai szociológia kongnitív esélyeiről szólt[12]: vajon a
posztkommunista társadalmak iránti megnőtt érdeklődés érájában hogyan mutatható meg a
magyar szociológia, annak hol lehet a helye, s az egyáltalán hogyan művelhető? Nem kérdéses,
hogy elméleti és módszertani szinten fel kell zárkózni a kurrens szociológiához, de „kötődnünk
kell a magyar társadalmi tapasztalat másságához, amely révén oly módon űzhetjük a
szociológiát, ahogy senki más, és nem pedig úgy, ahogy akárki is megteheti”. Ez azt is jelenti,
hogy az értelmiséginek, a tudósnak feladata is van – a társadalmi reformprogramok kidolgozása,
hogy az elmaradottság megszűnjön, a társadalom felzárkózzon a fejlett világhoz. Végül kifejezték
bizalmukat, hogy a közép­európai gondolkodók által felidézett kognitív esélytől nem leszünk
megfosztva, s tolmáccsá válunk Európa két része között.
A hozzászólók némelyike már akkor vitatkozott ezzel, hogy sikeres lehet e program, s hogy a
szociológiának jelentős hatása lehet a közéletre. Mindezt itt most azért idéztük fel, mert a Nyugat
és a Kelet közötti vergődés – vagy ahogyan a 20. század elejének nagy magyar költője, Ady
Endre megfogalmazta: komp­ország vagyunk – ismét aktuális, különösen az aktuálpolitikában.
Ugyan a szociológia az utóbbi 25 évben professzionalizálódott – új tanszékek nyíltak vidéki
városokban is, társadalomkutató intézetek –, miután a fővárosban, Budapesten ez már a
hatvanas években elkezdődhetett, amikor már nem minősítették burzsoá áltudománynak, noha a
kommunista pártelit továbbra is gyanúsan nézett a szociológusokra az ellenzékieket, a
renszerkritikusokat szimatolva bennük.[13] Közvéleménykutatás már a szocialista időszakban is
folyt, a rendszerváltás után több cég is megjelent a piacon, miközben a szociológusok például
1991­ben a társadalomtudományi mérés természetéről vitatkoztak a Replika folyóirat hasábjain, s
ugyanezen számban[14] interjúkat közöltek a magyar szociológia professzionalizálódásáról.
Akadt, aki úgy látta, 1990 előtt a szociológia divatba jött, mert a hatvanas évektől olyan
beszédhelyzetben startolt, amelyet „az ideológia terrorja jellemzet”. Az ötvenes években szünetelt
a társadalomtudomány művelése – írja Kuczi Tibor[15] –, de népszerűvé vált a líra, amely a
hatalom mindentudásával szemben „a szubjektív észlelés, az élmény érvényességét állította
szembe”[16]. 1994­ben pedig Szalai Júlia[17] és Tamás Pál is a (magyar) szociológia válságáról
írt.[18] E sorok írójának pedig személyes élménye, hogy amikor 1998­ban átvettük kollégáinkat
diplománkat a budapesti ELTE Szociológiai Intézetében, az igazgató, Csákó Mihály azzal
bocsátott bennünket útjunkra, hogy sajnálja, hogy nem fogunk tudni szociológusként
elhelyezkedni, mert nincs szükség ránk se.
De 1990 után újra megjelent a szociográfia is, és itt röviden vissza kell ugranunk a 20. század
elejére, az első magyar társadalomtudományos próbálkozásokhoz, amelynek művelői szintén
feladatuknak tartották a társadalom megreformálását, sőt, az aktív politizálást is. Az I. világháború
megszakította e folyamatot, és a szociológia a két világháború közt fekete báránnyá vált, mivel az
ún. polgári radikális szociológusok közül többen exponálták magukat a Tanácsköztársaság, a
kommunista forradalom idején (1919). De Néprajzi Társaságon belül, már 1920­ban létrejött egy
társadalomtudományi szekció, amely megindította a Társadalomtudomány című folyóiratot. Bár
intézményes szinten a katedrákon is megmaradt a szociológia, illetve a szakszociológiák
továbbfejlődtek.[19]
S mindezt azért kell felidéznünk, mert ekkor léptek színre az írók a szociográfus szerepében.
Némedi Dénes alapvető monográfiájában[20] tekinti át a témát, kiemelve, hogy a századelőn
megvolt az elméleti igény, valóságmegismerést akartak, de politikai törekvésekkel fonódott össze
a társadalom átalakításának igénye. Azaz tudós és politikus szerepe egybeolvadt már 1914 előtt
is.[21] Ugyanakkor a századelőn megújuló magyar irodalomban természetes volt az az európai
értékelés, hogy az irodalom, illetve az író, az értelmiségi nem válhat a politikai hatalom
támogatójává, független a polgársággal szemben is[22], de 1920­tól az ellenforradalom után –
amely a kommunista Tanácsköztársaság forradalmára (1919. március 21. és augusztus 1.) adott
konzervatív reakció volt – ez az irodalmi „ellenzékiség” visszaszorul, s immár az írók egy része a
hatalomhoz közelebb akar kerülni.[23] Ekkor indul el az ún. népi írók mozgalma, illetve a népi-
urbánus vita, ám a népi írók közt a baloldaliak voltak többségben, akik a „romlott várossal”
szemben a középpontba a „népet”, a parasztságot, a falut állították, mert ez újíthatja meg
Magyarországot. De felül is emelkedtek a politikán, az alternatíva pedig az „erkölcsi és nemzeti:
azaz népi” lett.[24] A társadalomkutatás e módja mozgalmi programmá válik a harmincas
években: a szociográfus elhivatott, nem a szakmaiság a fontos, hanem a napi politikán túli, népi
és nemzeti célok szolgálása.[25] A magyar társadalomtudományi gondolkodást az esszéizmus
jellemezte, aminek éppen az intézményi tudományosság fejlődési zavarai, lemaradottsága nyitott
teret. A korszak alapműve, ami újabb nagy lökést adott a szociográfiának, hogy a városi írók is
falun kutakodjanak, Illyés Gyula A puszták népe c. műve volt (1936), amelyet ma úgy tanítanak,
mint ami „átmenet a tudományos szociológia és a szépirodalom között. Olyan társadalomrajz,
mely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés elemeit egyaránt magában foglalja”.[26] De
inkább mondható vallomásszerű visszaemlékezésnek, melyből a pusztán élő cselédség
nyomorát, mélyszegénységét, kiszolgáltatottságát, kilátástalanságát ismerhetjük meg. Alapvetően
a többi népi író is e témát járta körbe, de akadtak, akik rezignáltan nem úgy látták, hogy a falu
népe, a parasztság fogja felzárkóztatni az országot a fejlettebb világhoz. Gyáni Gábor mindehhez
azt fűzte hozzá Erdei Ferenc (aki szociográfusként kezdte, majd kommunista politikusként
folytatta 1945 után) munkásságát vizsgálva, hogy „Némedi és Bognár gondolati
vonalvezetésében közös, hogy azért nem tekinthető a népi szociográfia (ami helyenként már
szociológia) tudományos vállalkozásnak, mert a társadalom vallomáson (a szerző saját
tapasztalatain) alapuló rajza.” Azaz a korabeli szociográfusok, írók a két világháború között
hadilábon álltak a valóságos történettel, és noha egyesek, így Erdei célkitűzése tudományos, van
módszere, de végül ami megszületik, az inkább irodalom, s nem tárgyleírás.[27]
A népi írók egy része, illetve mint az elméleti kérdésekkel is foglalkozó Erdei Ferenc a II.
világháború, illetve a kommunista hatalomátvétel után a hatalom részesévé, kiszolgálójává vált.
Az új világ hurráoptimizmusa közepette a megmaradt vagy éppenséggel új problémák leírása
nem volt kívánatos az egypártrendszerben, az 1956­os forradalom leverése után pedig különösen
nagy lett a csend, az írók egy része börtönben ült. A kérdés tehát, hogy ki írja meg azt, hogy mi
van, illetve hogy mi volt. A problémát bonyolítja, hogy egykor és ma is több helyütt felmerült az
elképzelés – még a történészek körében is, ahogyan arról a társadalomtörténész Gyáni ír ­, „mely
szerint, bár a regény és a történelem különböznek egymástól, ennek ellenére egyes regényekből
inkább meg lehet ismerni a múltat, mint magukból a történeti forrásokból”, s John Lukacsot, az
USA­ban élő, magyar származású történészt említi, aki szerint Kosztolányi Dezső Édes Anna
[1926­ban íródott] c. regénye tökéletesebben és mélyenszántóbban írja le az 1919­1920­as,
ellenforradalmi időszakot, mint maguk a történészek. De Gyáni kritizálja e hozzáállást – mondván,
azok, akik ilyesmit állítanak, maguk nem kutatták a témát társadalom­ és mentalitástörténeti
szempontból.[28] Azaz itt mi sem gondoljuk most az, hogy az irodalom mintegy kiválthatja a a
történelem­ és társadalomtudományokat, – de a magyar kultúrában ennek van egyfajta
hagyománya, amely egyszerre zavarba ejtő, problematikus, másfelől éppenséggel ihletet adó.
Azaz nem eshetünk abba a csapdába, hogy a levéltárban, könyvtárakban kutató író művét, amit
sok esetben fiktív elemekkel tarkít, készpénznek vegyük. A kérdés – Gyáni nyomában – az, e
regényeknek van­e társadalmi referenciája, milyen hatással vannak a társadalomkutatásra?
A magyar irodalom és társadalom tegnap és ma
A tegnapon itt és most a szocializmus azon időszakát értjük, melyet meghatározó politikusa,
Kádár János után kádárizmusnak neveznek, s 1957­től a rendszerváltásig, a köztársaság 1989.
október 23­i kikiáltásáig zajlott. A korszakot egyfajta kettős beszéd jellemezte: a társadalmi
problémákról egyre többet lehetett beszélni, de ez nem párosulhatott a hatalom nyílt kritikájával.
Vagy igen cselesen kellett megtenni, s ma irodalomtörténeti közhelyként emlegetik, hogy Konrád
György – akit szociológusként is jegyeznek, de főképp esszé­ és regényíróként – 1969­es
regénye, A látogató a levert forradalom után „mélyaltatásba” tett magyar irodalom új
kezdőpontjának egyike, melyben a szerző élményeit írt, miután 1959­ben munkát kaphatott
gyámhatósági, gyermekvédelmi előadóként a fővárosban. A regényben a hivatalnoknak öngyilkos
szülők kisfiáról kell gondoskodnia, akivel senki sem akar törődni. A könyv egyszerre korrajz a
levert szabadságharc utáni hatvanas évek apatikus, szürke világáról, de az öngyilkosság
megjelenése is fontos elem, hisz a hatvanas évek elejétől Magyarország állt a nemzetközi
öngyilkossági statisztikák élén.
A szociológia intézményesülése mellett tehát fontos szociográfiák is születtek, így Csalog Zsolt a
hetvenes években Kemény Zsolt szociológusnak dolgozott a cigányok kutatásában, de ennek
hatósági ellehetetlenítése után szociográfiákat írt a cigányokról, s ez már diktatúra­kritikának
számított. A munkásként író Tar Sándor munkáinak java ugyan 1990 után jelent meg, de ezek
egy része szociográfia, a perifériára szorult, kilátástalanságban és nyomorban élőkről szólnak, de
írt az egykori Német Demokratikus Köztárság­béli vendégmunkáskodásáról is (1976) vagy a
Budapestre ingázó vidéki munkásokról (1978). A szintén munkásként induló Hajnóczy Péter
szociográfiája, Az elkülönítő (1978) szintén kiváltotta a hatalom rosszallását, mivel az
elmebetegekről, az egészségügyről, és az ekkor egyre akutabbá váló alkoholizmusról szólt. A 39
évesen, 1981­ben elhunyt kultikus író maga is az alkoholizmus és a gyógyszerezés áldozata lett.
Noha a magyar írókról alkotott kép egyik centrális eleme az önsorsrontás (ivás, cigarettázás,
rendszertelen életmód, a 90­es évektől a fiatalok körében a droghasználat), amit kapcsolatba
hoznak még a nemzet tragédiáival is (mert mit lehet tenni egy diktatúrában? – inni, mint az
oroszok...), miközben ő maga épp a nemzetért aggódik, a kor kitermelt egy másik írótípust is (a
hatalom kegyeltjeiről nem szólva). A meghatározó kultúrpolitikus, Aczél György hirdette meg a
három T politikáját, ami a magyar tilt, tűr, támogat szavak kezdőbetűiből ered. Moldova György
volt a kezdetben inkább tűrt, később támogatott írók egyike, aki minisztériumi megrendelésre
szociográfiákat írt. Íróként ugyan a szakmai kánon ma semmire sem tartja, tény, hogy ma is aktív,
sőt, a rendszerváltás után még több könyvet publikál szinte az összes műfajban – életműve több
mint száz kötetből áll, amely közel tizetötmilliós összpéldányszámot ért el,[29] ami nem csak
magyar viszonylatban kiemelkedő. A kor sajátos paradoxona, hogy minisztériumi engedélyekkel,
támogatással tárta fel a valóság egy­egy szegletét, egyszerre adva a rendszer apológiáját, de
kritikával is írt a bányászokról, a textilipari munkásnők nehéz helyzetéről, a vasút áldatlan
állapotáról, a csempésző kamionosokról, vagy a rendőrségről, a bűnözésről. Bűn az élet c.
riportkönyvét (1988) – mert ezek inkább azok, semmint szociográfiák és fölöttébb szubjektívek is
– maga a belügyminisztérium rendelte meg, adatokkal látták el, amelyekről később kiderült, hogy
hamisak. Több mint félmillió példányban kelt el a tízmillió lakosú Magyarországon, és miközben
paradox módon írta le, a rendőrállam hogyan válik jogállammá, miközben a rendőrök továbbra is
jogellenesen cselekednek, amire még büszkék is, de a cigányellenes kijelentések kritikátlan
leírásával hozzájárult a cigányokról alkotott tévhitek elterjedéséhez, különösen a „cigánybűnözés”
fogalmáéhoz, ti. hogy az egyre nagyobb és jelentősebb, ami azt sugallta, hogy „a vérükben van a
bűnözés”, dolgozni nem is akarnak. És hiába, hogy szociológusok, antropológusok bizonyítják be
nap, mint nap e koncepció alaptalanságát, e rasszizmusra ma erős politikai mozgalmat, pártot
lehet építeni. Moldova 1990 után azonban még zavarosabb, ám népszerű munkákat ír, amelyek
visszasírják a szocializmus biztonságát és védik meg Kádár János és rendszere rémtetteit.
Mit lehet tenni?
Itt most nem célunk véleményt mondani a magyar szociológia eredményeiről vagy épp
sikertelenségéről, de azt állítjuk, a mai magyar irodalom tud és akar is foglalkozni a közelmúlt és
a mai magyar társadalom problémáival, tabukkal, noha meglehet, egy nem magyar olvasó
számára ezek érdektelenek. A magyar olvasónak, aki nem megy el csukott szemmel a magyar
társadalom válsága mellett, nem akar felejteni sem, megpróbálja megérteni a nemzet nevében
elkövetett bűnöket, viszont fontosak lehetnek, még ha esetleg esztétikailag, poétikailag nem is
remekművekről van szó. Nem kétséges, hogy a múlt század elején elterjedtebb humanista
írásművészet és életszemlélet háttérbe szorult, ám az túlzás, hogy mindent a cinizmus uralna el,
így az irodalmat is, amikor abban sem hihetünk, hogy az ember esetleg jó, erkölcsös is lehet, sem
abban, hogy valamit meg lehetne változtatni. Sőt, akadt az egyik legkiemelkedőbb költőt, Térey
Jánost kritikusa lenácizta, épp úgymond programszerű erkölcstelensége, humanizmusnélkülisége
miatt. Térey írt Drezda bombázásáról is[30] – amit nem sokkal korábban épp Sebald kért
számon a német írók korábbi generációin –, vagy egy kötetben Sztálingrád ostromáról és egy
budapesti hackerről[31], vagy szintúgy verses regényt egy budapesti fiatal bürokrata
életmódjáról[32], és az effajta témafelvetések a szociológus kutatók számára is inspirációt
jelenthetnek.
És ha a korábbi mértékűnek már nem mondható a szociográfia, az olvasói szokások miatt az
érdeklődés is jóval kisebb, a szexuál­szociológus Szilágyi Gyula szociográfiái egyszerre szólnak a
tiszántúli kis falvak lakóinak szexuális életéről, de mindennapi kultúrájukról, illetve
kulturálatlanságukról is[33], vagy a nagyvárosban élők szexuális életéről, elmagányosodásáról.
[34]
Itt most csak pár, újabb munkát emelhetnénk még ki, mint Tábor Zoltán Cigány rulett[35] (2014)
című szociográfiáját, amely egyszerre riportkönyv, szépirodalmi igénnyel megírt társadalomrajz is,
és tizenegy településről íródott, ahol 2008­2009 során a cigánygyilkosságok néven elhíresült
támadássorozatok zajlottak le, azaz cigányok elleni rasszista, fegyveres támadások, melyek hat
halottal és öt sebesülttel jártak. De nem a támadókról tudunk meg újat, akik véletlenszerűen
válogatták ki áldozataikat, hanem a magyar­roma együttélésről, a leszakadó, tengődő
településekről, emberekről szól, romák és nem romák munkanélküliségéről, életstratégiáiról, a
kilátástalanságról, s mindez fontos az egyre inkább elharapódzó gyűlöletet gerjesztő magyar
nemzeti radikalizmus, újnacionalizmus témájában.
Író és szociográfus szerepe tehát sokszor újra összemosódik, de ha ez nem vegyül hamis
nemzetmentő igénnyel, vagy a múlt elferdítésével, e művek bizonyosan hozzájárulnak a nem
eltorzított történelmi emlékezet felépítéséhez, az identitás alakításához és a valóságpercepcióhoz
is. Irodalom és szociológia kapcsolata is bonyolultabb lehet, mint hinnénk, és amíg az előbbi az
utóbbit inspirálhatja, addig az utóbbi akár eredményeivel, mint módszertanával is segíthet az
írónak. Szilasi László, aki 2014­ben publikálta szakmailag igen elismert regényét[36], egy
interjúban elmondta[37], terepmunkát is végzett művéhez, mely egy hajléktalanról szól, és célja
volt, hogy ráirányítsa a problémára a figyelmet, mert „Az irodalom sajátos tudatforma, olyan
dolgokat is közöl, amelyeket senki más, ráadásul teszi ezt egy olyan világban, amikor a képi
információ előtérbe került az írott szövegekkel szemben.”[38]
A vidéki élet hányattatott sorsai jelentek meg az utóbbi évtizedben a fiatalabb nemzedékhez
tartozó Grecsó Krisztián munkáiban; a rendszerváltó privatizációs bűnökről, az újgazdagokról, a
hajléktalanságról, a miniszteri korrupció és a budapesti társadalmi rétegek lecsúszásáról írt
regényeiben Kerékgyártó István; Garaczi László önéletrajzi ihletésű regényei pedig a hatvanas
évektől kezdődően írják le a magyar társadalom gyakran abszurd mindennapjait. Sajátos hangon
szól a szlovákiai magyarok életéről Grendel Lajos, a szerbiaiakéról Végel László. A romániai
származású Dragomán György művei elsősorban a romániai szocializmus nehéz éveiről szólnak
(A fehér király[39] című elbeszéléskötete több mint harminc nyelven jelent meg, így az USA­ban
is), de kiemelhetjük a szintén erdélyi származású Bodor Ádám munkáit is, még ha azokban a tér
és idő gyakran nem konkrét, mégis a gyakran oly reménytelen közép­európai sors mutatódik is
fel. A volt Jugoszlávia magyar írói sokat írtak a délszláv háborúkról és az az követő évekről, még
ha igen ingadozó színvonalon is. És itt most csak pár nevet emeltünk ki, miközben a német
nyelvterületen oly ismert Esterházy Péter, Nádas Péter és Kertész Imre munkáiról most nem is
szólunk.
Az esszém elején felelevenített vita során az is elhangzott, hogy akik – mint az utóbbi három író –
1990 után remekműveket írtak, már 1990 előtt (is) megírták korszakos műveiket. Ám azt hiszem,
hogy az 1990 után pályára lépők sem szégyenkezhetnek, így az utóbbi idők sikerkönyvei voltak –
nem csupán kritikusi körökben – Barnás Ferenc A kilencedik[40] és Borbély Szilárd
Nincstelenek[41] című regényei, melyek a hatvanas­hetvenes évek mélyszegénységéről írnak, de
akár egy mai magyar faluban is játszódhatnának, csak épp már a kitörés lehetősége nélkül. Mert
akkor is nagy volt a szegénység, de az emberek java még úgy érezhette, nem pusztán egyik
napról a másikra él, hanem ha kismértékben is, de gyarapodhat, gyerekei esetleg
továbbtanulhatnak. A kilencedik és a Nincstelenek azonban szakít azzal a szegénységképpel is,
amelyet az irodalom alakított ki a 19. században és a 20. század elején[42], illetve ezen az úton
haladt tovább a harmincas években a szociográfus írók egy része is, ti. hogy a szegény ember
valójában az igazi, tisztességes magyar ember, aki őrzi nemzettudatát, szegénysége organikus,
autentikus, a magyarhoz illik is ez, nem pedig a nyugatis polgári életmód, ami gyengíti a
nemzettudatot (ráadásul hagyományosan a polgári kapitalista világot, az üzletelést a németekhez
és a zsidókhoz kapcsolták, s ne feledjük, a bűnösnek nevezett Budapesten az 1850­es évekig
többen beszélték a német nyelvet, mint a magyart).
A 20. században lassan módosult a magyar irodalom szegénységképe, de a szocializmusban a
fejlődés bemutatása volt az elvárt, és ehhez képest is hozott markáns fordulatot Barnás és
Borbély regénye: szegénynek lenni már akkor sem erény, a falu világa, különösen a férfiaké,
agresszív. Hódít az alkoholizmus, a főleg az anyák által forszírozott vallás, a hit pedig merő
szemfényvesztés. Hogy a zsidókat a falu lakosainak segítségével deportálták, tabu téma,
akárcsak értékeik szétrablása. A mai vidéki, s még inkább a kelet­magyarországi állapotokra
kísértetiesen illik e két regény leírása, azzal a különbséggel, hogy az ott élők mára kiszorultak a
munkapiacról, mert összeomlott a mezőgazdaság rendszere, de a városokba ingázás is
megszűnt. Ma az egyik legfőbb „bevételi forrás” az uzsorakamatra felvett pénz, ami a
prostitúcióval jár sokszor gyakran párban. Az egyedüli kiút a nyugati munkavállalás, az emigrálás.
Jó példa erre a Kun Árpád esete, aki bölcsész és író létére ma Norvégiában szociális
gondozóként dolgozik, s ott írta meg az emigrálásról, az öregségről, a nyugati társadalomról, egy
vidéki norvég faluról regényét, mely sajátos kontrasztja is az előbb említetteknek, és szintén a
legrangosabb magyar irodalmi díjak egyikét kapta meg[43].
Hogy tehát a magyar irodalom elmenne a valóság vagy épp a történelmi kérdések mellett, ne
lennének jelentős művek (jelentsen ez bármit is), igen sommás és igazságtalan állítás. Jó példa
erre Závada Pál munkássága, aki szociológusként indult, család­ és falutörténeti szociográfiákat
írt szülőfalujáról[44], majd később regényeiben írt szűkebb pátriája, Békés megye magyar,
szlovák és zsidó lakosairól. Legutóbbi nagyregénye, a 620 oldalas Természetes fény[45]
hatalmas vállalkozás, amit ráadásul korabeli fényképek egészítenek ki a II. világháborút
megelőző, az az alatt és röviddel még utána játszódó korból. A szépirodalmi igénnyel megírt
munka társadalomnéprajz, társadalom­, gazdaság­ és kisebbségtörténet is, etnográfia,
szociográfia is, azaz elmosódottak a határok, de kétségkívül regény. Sajnos a regényíró néha
többet tud a kelleténél, mint azt elhihetnénk neki, keveredik a valóság a fiktív elemekkel, több
narrátor beszéli el a történetet, mely a II. világháború, a holokauszt és annak története is, milyen
háborús bűnöket követtek el a magyar katonák az egykori Szovjetunió területén. De arról is
olvashatunk, a háború után a KZ­ből visszatérő zsidókat mennyire nem látták szívesen a
település lakói, vagy hogy a világháború bódulatában magyar nacionalistává váló magyarországi
szlovákokat hogyan telepítették ki Szlovákiába az onnan elűzött magyarok helyére, és hogyan
váltottak újra identitást immár Szlovákiában, és később ki hogyan emlékezett vissza minderre.
Hatalmas történelmi tabló ez, mely a ma olyan közkedvelt kutatási témákhoz fontos adalék, mint
az emlékezés és felejtés, a történelmi emlékezet kérdései, ezek összefonódása az identitással és
a mindenkori nacionalizmusokkal, adott társadalmi csoportok radikalizálódásával a kiélezett
válságokban.
És pár szót a magyar színiirodalomról is. Mert ugyancsak azt kell állítanunk pár munkát emelve ki
ismét, hogy nem csak a legaktuálisabb társadalmi problémákról szólnak, de nem is csak helyzetet
írnak le, hanem fontos, sőt, tabu témákat döntögetnek. Így a romániai Székely Csaba Bánya-
trilógiájában a románok és magyarok lakta erdélyi falvak durva világát írja le, ahol az alkohol az
úr, megjelenik a papok erkölcstelensége, a politikusok haszonlesése, az élhetetlen falu, ahonnan
mindenki elvágyódik már. A szintén határon túli, szerbiai Urbán András szabadkai színháza pedig
nem csak társadalomkritikus – vagy ahogyan a délszláv színház kapcsán mondják: társadalmilag
angazsált –, de olyan témákat feszeget, mint a II. világháborús múlthoz való viszony (a Neoplanta
című darabban), vagy éppen egy Passport­triológiájában az (állam)közi határ kérdését, a határ
egyik és másik oldalán élő magyarok, illetve szerbek viszonyát, a nemzeti identitás és az
egymásról alkotott képet helyezi előtérbe. Ugyan Urbán darabjait nem írja le, itt azért emeljük ki,
mert e trilógiája megrendezése előtt színészeivel (kvázi) szociológiai előtanulmányokat folytatott,
interjúkat készítettek különféle nemzetiségű, foglalkozású, korú stb. emberekkel, sőt még
közvéleménykutatást is (még ha szociológiai szempontból irrelevánsat is, pl. a magyar­magyar
viszonyokról). A budapesti Pintér Béla társulatával pedig olyan attrakció, hogy jegyet szinte
lehetetlen szerezni előadásaira, amelyeket nem csak kiváló humor, de annál nagyobb
problémaérzékenység jellemez: a kórházi állapotok, az elmebetegség, az alkoholizmus, a szülői
szerepek, az abortusz, az árvaság, a szocializmusbéli besúgói, ügynöki rendszer (amellyel máig
nem tudott mit kezdeni a magyar politika és a közvélemény), média és politika viszonya, a
művészetek, a népzene és a népi világ, vagy a hittérítés, az új egyházak.[46]
A történelem hasznáról és káráról
Utolsó kérdéseink inkább retorikaik, és épp a fenti műfajokat érintő vádakat ismétli meg.
Nietzsche (de nem csak ő) óta az önreflexív kérdés a társadalomtudományok terén mindig inkább
jelen van, mint a természettudományokban, ahol a diszciplína története kevésbé fontos, ám a
történészek, szociológusok, írók stb. nem mennek avagy nem is mehetnek el tudományáguk
története mellett.[47] Nietzsche szerint, mint közismert, szükség van a történelem tudományára
(bár nem mindegy, mely típusára), s Némedi Dénes úgy vélte az ezen kérdés felidéző írásában,
hogy „A szociológia létjogosultságát klasszikus korszakában, tulajdonképpen a 70­es évekig, az
is alátámasztotta, hogy illetékesnek tartotta magát az intézmények integratív kereteként felfogott
társadalom és a ’problémák’ értelmében felfogott társadalom ügyeiben egyaránt. A szociológiára
azért is szükség van – vélték sokan e század elején –, mert számos olyan jelenség és ’probléma’
van, amely sem orvosi­higiéniai, sem pszichológiai, sem gazdasági, sem politikai eszközökkel
nem fogható meg. Elsősorban persze a szegénységről volt szó, s a vele összekapcsolódó
számos ’problémáról’: a devianciákról, a lakóhelyi szegregációról stb.” Azaz a szaktudós
szociológiatörténész szerint a hasznosság/károsság, vagyis a létjogosultság a 70­es évekig nem
volt kérdés – ám itt mi nem merészkednénk annak megválaszolására, a törés miért állt be (ha
egyáltalán beállt). Csak annyit vetünk fel, mire jók­e diskurzusok a szociológiáról, szociográfiáról
és irodalomról? Hozzájárulnak­e az egyéni és/agy a kollektív önmegértéshez, vagy feleslegesek,
ha a társadalmi helyzet megváltozásához, sőt, jobbításához nem tudnak hozzájárulnak?
Válaszaik, ne adj isten, jóslataik, a létrejött eszmék vajon mit hoztak a magyar társadalom
konyhájára? És egyáltalán, hogy mérhető ez?
Mi magunk úgy véljük, nem csak hogy értékek születtek az irodalom terén, ahogyan a
szociográfia, majd a szociológia is mutatott és ma is mutat fel eredményeket. A tabuk feltörése
esetében pedig éppenséggel élen jártak, járnak és járhatnak, miközben a hatalom, a politikum
részéről folyamatos (érvek nélküli, s így értelmetlen) támadások kereszttüzébe kerültek az
alkotók, a tudósok – ami azonban a régióban, Közép­Kelet­Európában, illetve a Balkánon szintén
nem ismeretlen jelenség. 1990­ig szinte mindenütt folyamatos volt az üldöztetésük, jobb esetben
emigrálni kényszerültek írók, filozófusok, tudósok, máskor börtönbe, vagy „csak” nem engedték
őket dolgozni és munkásként vagy épp munka nélkül tengődtek. Ma ilyen esetekről nemigen
hallunk Európa e részén, bárki azt ír vagy kutat (ha van miből), amit akar, csak épp vagy nem
jutnak el írásaik az olvasóhoz, vagy a mainstream, illetve a közmédia hallgat az általuk
feltártakról. Ez, azaz az elhallgatás, a közmédiából való kizárás is a cenzúra egy fajtájának
tekinthető – ami mégiscsak azt jelzi, a mindenkori hatalom a régióban ma is fontosnak, magára
nézve pedig veszélyesnek is tartja e diszciplínákat, amelyek hatása, ha kicsi is, adott esetben
mégis a bukásukhoz vezethet.
Az igazi kérdés pedig mindig örök marad: megragadható­e a valóság, a társadalom – ezen belül
az írók, a szociológusok, vagy akár a tömegmédia – hogyan képes önmaga leírására,
egyáltalában, mit jelent a megfigyelés, a megfigyeltek leírása pedig vajon a valóság leírásának
tekinthető­e, vagy – rosszabbik esetben – manipulatív megragadása annak, ami „van”, a
valóságkonstrukciónak. Ilyen értelemben érthető meg a harc a politikai mezőben ténykedők, de
az értelmiségi­művészeti mező aktorai közt is: a tét, hogy ki mondja meg, mi a „valóság”
(gyarapodik­e a nemzet, a gazdaság, milyen minőségű az oktatás, a média vagy épp a kulturális
folyamatok, az irodalom stb.), mert aki elhiteti, ő lát „jól”, ő ismeri jól a helyzetet, ő nyújt olyan
valóságkonstrukciót, amit mások pedig a társadalom önleírásaként fogadnak el, azzal
meggyőzheti a választókat, illetve megőrizheti hatalmát, legyen az a politika vagy épp a kultúra
területe.
A szociológiának és az irodalomnak viszont megvan az az előnye, hogy a politika által javarészt
ellenőrzött, befolyásolt, manipulált tömegmédiával ellentétben nem sémákra támaszkodik, nem
kész forgatókönyvek alapján, keretekbe gyömöszöli a híreket (avagy a tényeket), hanem mindig
az újat keresi. És ez a remény mindig megmarad, és életet is adhat e diszciplínáknak.
[] A szerző az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa.
[1] http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20150225_TGM_Kikerem_magamnak (Letöltés: 2015­02­25)
[2]http://eduline.hu/felsooktatas/2015/3/11/szakok_megszunese_felsooktatas_kommunikacio_MIQ1K6
(Letöltés: 2015­03­12)
[3] Ez életem legrohadtabb éve volt – interjú Gábor György filozófussal. Beszélő, 2011. március
http://beszelo.c3.hu/cikkek/ez­eletem­ket­legrohadtabb­eve­volt (Letöltés: 2015­03­12)
[4] http://magyarnarancs.hu/konyv/rez­pal­nem­olyan­jo­a­magyar­irodalom­91619 (Letöltés:
2015­03­10)
[5] „Nincs többé elegancia” – Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó leköszönő igazgatója, Hamvay
Péter interjúja. Magyar Narancs,2015. március 5., 10. sz., 36.
[6] Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. In: Uő: Nép, nemzet, zsidó.
Pozsony, Kalligram, 2013. 173­210. 190.
[7] Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren. Pécs, Jelenkor, 2014.
[8] Budapest, Libri, 2014.
[9] Szilágyi Zsófia: Rendszerváltás Abszurdisztánban. Kortárs, 2009/6.
http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0906/szilagyi.htm (2015­03­10)
[10] W. G. Sebald: Légi háború és irodalom – A rombolás természetrajza. Budapest, Európa,
2014.
[11] Bognár Bulcsu: Nemzeti szociológiák klasszikus szociológiája. Szociológiai Szemle, 2006/1.
103­115.
[12] Csepeli György – Wessely Anna: A közép­európai szociológia kognitív esélye. Replika, 1992.
1­2, 1­7.
[13] Lásd: Interjú Huszár Tiborral – A magyar szociológia intézményesüléséről. Replika, 1992. 1­
2, 31­47.
[14] Replika, 1991/ 2­3
[15] Kuczi Tibor: „Magánnyelv” – szociológia – közbeszéd. Replika, 1991. 2­3. 69­80.
[16] Op. cit. 70­71.
[17] Szalai Júlia: Merengések a szociológiáról. In BUKSZ, 1994. 4. 471­476.
[18] Tamás Pál: A sündisznó és a súrolókefe. Szociológia és társadalmi gyakorlat az új Kelet­Európában.
In XXX. 1963­ban alakult meg a Szociológiai Kutatócsoport, 327­350. MTA Szociológiai Intézete­MTA
Társadalmi konfliktusok Kutató Központja, 1994.
[19] Lásd erről pl.: Saád József: Magyar szociológia­történet: minek a története? Replika, 1996.
23­24. 161­173.
[20] Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930­1938. Budapest, Gondolat, 1985.
[21] Op. cit. 9­11.
[22] Op. cit. 14.
[23] Op. cit. 14.
[24] Op. cit. 16.
[25] Op. cit. 17.
[26] http://sulihalo.hu/diak/olvasonaplo/1321­illyes­gyula­pusztak­nepe­tartalom
[27] Gyáni Gábor: A paraszti individualizáció Erdei Ferenc felfogásában. In: Uő: Nép, nemzet,
zsidó. Pozsony, Kalligram, 2013, 42­70.
[28] Gyáni Gábor: Falusi elidegenedés avagy individualizáció Németh László című regényében.
In: Uő: Nép, nemzet, zsidó. Pozsony, Kalligram, 2013, 28­41. 28­29.
[29] Életművéről lásd: Révész Sándor: Kritikai szervilizmus – Moldova György pályaképe I. Magyar
Narancs, 2013/48. (november 28.) és A nemzeti szellem megtestesítője ­ Moldova György pályaképe II.
Magyar Narancs, 2013/50. (december 12.)
[30] Térey János: Drezda februárban. Budapest, Palatinus, 2000
[31] Térey János: Paulus. Budapest, Palatinus Kiadó, 2001.
[32] Térey János: Protokoll. Budapest, Palatinus Kiadó, 2010.
[33] Tiszántúli Emanuelle. Budapest, Osiris Kiadó, 2005.
[34] Nagyvárosi Emanuelle. M­érték Kiadó Kft., 2007
[35] Budapest, Európa Könyvkiadó, 2014.
[36] A harmadik híd. Budapest, Magvető, 2014.
[37] Élet és Irodalom, 2014. december 19., 20. p.
[38] http://szegedma.hu/hir/szeged/2015/02/szilasi­laszlo­a­harmadik­hid­egy­ismeretlen­tarsadalomba-
vezet.html
[39] Budapest, Magvető, 2005.
[40] 2006
[41] Pozsony, Kalligram, 2013.
[42] Lásd ehhez Margócsy István: Nincstelenség és sorstalanság a kortárs irodalomban és Bíró­Balogh
Tamás: Szegényekben gazdag irodalom című előadásait. A 2000 folyóirat szegénységkonferenciája.
Budapest, 2014. december 5.,
[43] Kun Árpád: Boldog észak. Budapest, Magvető Kiadó, 2013.
[44] Kulákprés. Család­ és falutörténeti szociográfia. Tótkomlós 1945­1956. Budapest, 1986.
[45] Závada Pál: Természetes fény. Budapest, Magvető, 2014.
[46] Pintér Béla: Drámák.Budapest, Saxum, 2013.
[47] Némedi Dénes: Minek a történet? Replika, 1996. 23­24., 173­181.