Megszegett testamentum (Györe Balázs: Halálom után eltüzelni!)

„Ó, építsd a halál­hajódat. Építsd mielőbb,
Mert ami vár rád – az a megsemmisülésnek az útja.”
mert szükséged lehet rá.
D. H. Lawrence: A halál hajója
Újpesti utcakép a szocializmus korából: anyát és gyermekét látjuk elmenni. Kép a képben:
az anya arra kéri kisfiát, hogy üljön modellt, szeretné lefestetni őt. Ez a kezdés a regény
zárómondatához illesztve („Vezesse életét az Isten!”) válik majd egésszé. Talán nem pusztán az
elbeszélő anyjához fűződő ellentmondásos kapcsolatáról szól ez a könyv – ahogyan a borító
fülszövegében olvassuk. Címe – mint a későbbiekben megtudjuk – felkiáltójellel is
nyomatékosított kettős kívánságot takar: az anya első szerelmével folytatott levelezését és őt magát
is kéri elégetni. Fia betartotta, de meg is szegte e végső akaratot. Az anya testét – ahogyan ő
meghagyta – elhamvasztották, első szerelme hozzá írt levelei és az emlékiratai azonban nem
kerültek tűzre, e regény tiszta költészetté átlényegülő kötőanyagává váltak. Az anya fizikai
hanyatlása, majd megsemmisülése, a szenvedése, kiszolgáltatottsága, személyiségének szétesése,
pszichés elfojtásainak felszínre törése mind­mind kíméletlen naturalizmussal épülnek bele a
narrációba.
Az elbeszélő magával sem elnéző: betegápolóként ugyan mindent megtesz, de érzelmileg-
morálisan többször meginog, sőt az exitus pillanatát sem várja meg, otthagyja anyját a kórházban
(185. o.).
Csak röviden (mert elemzésünknek nem tárgya) utalunk a civilizációtörténetben fogant, de
a hétköznapokban leegyszerűsödött anyaimázsra, mert szemben mindazzal, amit ebben a
regényben olvashatunk, ez a „normatív” anyakép tele van aggatva klisével, ideológiával, sok­sok
őszintétlenséggel. Eredete a középkor végére nyúlik vissza (devotio moderna), amikor a szakrális
és a laikus anyaképet egybemosta a vallásosság s a művészet, leghatékonyabban talán a vizuális
művészet. Anya és gyermek kapcsolatának archetípusa a Szűz–Krisztus páros, amely kölcsönös
szenvedésből és az önfeláldozásból fakadt. A nő végletesen: a bűn hordozójaként (Éva) vagy
anyaként (Szűz Mária) szerepel a könyvek könyvében, a Bibliában, majd a művészetekben is. Az
erósz és a mártírium antipódusai, vagy­vagyai között nincsenek árnyalatok, fokozatok. A két
véglet eggyé nem forrhat össze sohasem. A bibliai és egyházi utalásrendszerrel terhelt nőképre
ráadásul még a vele szemben lehetetlen elvárásokat támasztó morális kódex is rakódik, amelynek
személyiséget, szabadságot elfojtó hatásait több helyen is észrevehetjük ebben a regényben: az
anya katolikus neveltetésében, majd a döntéseiben (amelyek közül a legszörnyűbb az, hogy ötven
évig élt egy olyan férfival, aki őt nem szerette). Az olvasó valósággal szomjazza e témában a
nyers, sallangmentes, kegyeletsértő művészi megközelítésmódot. Olvasás közben érzékelhető,
hogy mind az anya, mind a fiú fellázadnak, szembefordulnak a rájuk tukmált szerepelvárások
ellen.
Az első oldal gyerekkori emlékképe után az anya, Széles Ilona rajztanári diplomája, majd
nyolc idézet következik Jack Kerouactól a gondoskodó, de az utódnak nem szárnyat adó, inkább
azt bebábozó, bebugyoláló anyáról. Ezután az elbeszélő széles érzelmi­indulati skálán mozgó,
anyját felidéző recitálása következik. Minden mondat az anya szóval kezdődik: az emlékkavalkád
csupa ellentmondás. Kötődés és tiltakozás. Majd az anya önéletírását: amerikai és újpesti éveit
idézi. Az anyai biográfia mintegy visszautaló magyarázatul szolgál arra, hogy miért kezdődött a
regény Újpesttel és miért olvastunk ennyi Kerouac­idézetet: Amerikában, New Yorkban jött a
világra, de szülei hazatértek és éppen Újpesten telepedtek le, oda, ahol a regény elején megláttuk
anyát és fiát. Elfojtásokkal teli önfeláldozásra, örömtelenségre, egyszóval semmi jóra nem
számíthatunk, amikor azt olvassuk, hogy az anya a komfort nélküli, egyszobás lakás konyhájában,
nyugágyban tölti az éjszakát, hogy a rokonoknak szállást adhasson. A beat nemzedék
emblematikus írója, Jack Kerouac nemcsak anyaélménye révén rokonítható a regénybeli fiúval; a
kerouaci lázadó, ellenkező attitűd sugalmazza, majd a narráció előrehaladtával igazolja is az
elbeszélővel való rokonlelkűséget. („Állásom nincs. Úgynevezett szabadfoglalkozású író vagyok.”
52. o. „Sose gondoltam, anyámmal ellentétben, hogy vinnem kell(ene) valamire az életben.” 142.
o. „Érettségi után hosszú hajat és hosszú szakállt növesztett. Deviáns magatartású lett!”– írja róla
az anyja. 249. o.) Széles Ilona a család mint felettes én irányítása alatt állt. Előbb a szülők,
testvérek, majd a férje szabtak korlátokat neki, s akadályozták abban, hogy kedve és hajlamai
szerint éljen. A sors, az ananké sem pártolta – amelyben ráadásul hitt is (232. o.) –, mert fiatalon
elvesztette élete igaz szerelmét. Férje szinte egész házasságuk alatt ápolásra szorult; majd a halálát
követő özvegységben, az anya utolsó életszakaszában, betegségben és szenvedésben, a saját
halálra készülésben fonódik mind szorosabbra az anya–fiúi kapcsolat. Amikor a leginkább
szüksége van rá, mert férjében, az együtt töltött ötven évben csalódva, női betegségektől sújtva,
legközelebbi, még élő rokonától, gazdag, sikeres öccsétől is elhagyatva, testi és szellemi
hanyatlását fiával kell megosztania. A szerző anyja halálát és a halált követő teendőket, a kegyelet
és az emlékőrzés teljes mellőzésével, a pszichológiai és érzelmi motívumok kiiktatásával írja le.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy családregényt tartunk a kezünkben vagy anya–fiú kapcsolatról,
esetleg annak újfajta, pátosztalan bemutatásáról szól ez a könyv. A különféle szöveganyagok és
szövegminőségek hajszálpontosan vannak egybeszerkesztve. Irodalmi idézetek, hivatalos
szövegek, kórházi zárójelentések, operációk orvosi leírásai, temetői ügyiratok, lajstromok,
inventáriumok, magánlevelek és visszaemlékezések alkotják a nyersanyagot. A szerző minden, az
öregség, betegség, halál, ápolás témájában ismeretes, flaubert­i értelemben „készen kapott” (idée
reçue) érzelmi és szövegpanelt félresöpör, és merőben új módon állít emléket az édesanyjának.
Miközben mindvégig érezzük a naturalisztikus, sőt, nem ritkán brutális valósághoz tapadást, a
dokumentarista, szikár, eszköztelen, tényközlő írói attitűdöt, tudván tudjuk, hogy az irodalom, a
fikció szabadságos világában vagyunk, ahol az anya megkapja majd mindazt, amit a való élet
megtagadott tőle: a szuverén létet, a megszólalás és önkifejezés jogát, a hétköznapokat művészetté
átlényegítő képességeket.
Az írás, az írás sorsot formáló, mágikus hatalma a regény elsődleges tárgya. Az apa, az anya
és a fiú között az írás teremt különös, bonyolult viszonylatokat: egymásról, de nem egymásnak
írnak (még akkor sem, ha levelekről van szó, mert a címzettek válaszai következetesen
hiányoznak). Az egyes családtagok az én és a másik nézőpontjából is megjelennek ezekben az
írásokban, időben előre­ vagy visszautalva. Mindegyikük kudarcot vall. A 46. oldalon együtt
vannak mind a hárman az írással való kínlódásban. Az elbeszélő kamaszkora első regénye
torzóban maradt, édesanyja is „...belekezdett néhány történetbe”. A férjéről akart írni... hétszer is
belefogott, de „beletörött a bicskája” (144. o.). Apjáról pedig ez áll: „Habár élete úgy alakult, hogy
rejtett vágya ellenére nem tudott író lenni...” (46. o.) Közös bennük, hogy létük, egzisztenciájuk
magjában teremtő erő rejtőzik, a szülők titokban írnak, és csak a fiúnak adatik meg, hogy vállaltan
is alkotó művész legyen. Hármójukban van még egy közös vonás: az apa a szerelemért áldozza fel
magát, az anya a családért, a fiú az irodalomért. Az anyja elégedetlen, nem tud beletörődni abba,
hogy fiának nincs állása, amit ő maga nem bán, nem vágyik rá. Van még egy negyedik szereplője
is e családi háromszögnek: Varga Edit. A szülők írásos megnyilvánulásainak ő a rezonőrje.
Mindhármójuk, sőt – az anya igaz szerelmét, Lugosi Lajost is beleszámítva – négyőjük életét a
háború élménye, illetve annak utóhatásai árnyékolják be. A szülők: Ilona és Pál nem egymás iránt
tápláltak szerelmet, józan megfontolás alapján léptek házasságra. Az írás menedék, pótcselekvés
volt a számukra elhibázott döntésükért, életükért. Edit a háború alatti bujkálás közben kozmikus
terekben lebegő, ihletett, költőien emelkedett leveleket írt Györe Pálhoz. („Kérjük együtt Istent,
hogy az eljövendő esztendőben is a mennyei drágakövekből kirakott hídján vezessen
bennünket...”). Az „Aphrodité­szépségű és testű” serdülő lány a keatsi „A thing of beauty is joy
forever” narcisztikus ideálját testesíti meg. Látomásos költői hangja a háború után egy csapásra
elvész és hétköznapi dolgokról: érettségi vizsgáról, külföldi utazásról számol be, szakítólevelet ír,
aztán 1948­ban, elválásuk után három évvel így gratulál volt szerelmének: „Házasodási
szándékodhoz egyébként sok szerencsét kívánok”, majd ugyanitt szóba hozza, hogy ő is
megszeretett valakit, és e szavakkal búcsúzik Györétől: „Ave et vale” – ami azt juttatja eszünkbe,
hogy a műveltség mennyire őszintétlen és külsőséges cicoma tud lenni. A regényben mindez nem
szerepel, csak az anya egy memoár­mondatának („Megmaradt levelezésüket a Dohány utcai
Zsinagóga Emléktára Múzeumának adtam.” 243. o.) utánajárva jutottunk Edit érintetlenül
megmaradt, kézzel írott, huszonhárom leveléhez. Györe Pál levelei nem voltak ebben a
dossziéban, felesége arra hivatkozva, hogy túl apró betűkkel írt, szintén kézírással, A4­es,
franciakockás lapon dolgozva idézi őt, illetve értelmezi leveleit és kommentálja kettejük
kapcsolatát. Valamilyen oknál fogva Varga Edit nevét kisbetűvel írja. Edit a háború után
képeslapokat is küld, például a fent idézett, Pál házasságát üdvözlő képeslap Rembrandt hitvesét
ábrázolja virággal, rózsaszállal a kezében. Véletlen egybeesés: a rózsa és a rózsafüzér Pál
feleségének, Széles Ilona életének attribútuma vagy leitmotivja: mert vallásos, katolikus volt és az
is maradt mindvégig. Rózsafüzért adott szerelmének, Lugosi Lajosnak karácsonyi ajándékul 1944­
ben, akit hamarosan majd ezzel temetnek el. Edit képeslapjának hátoldalán a festmény is a regényt
finoman átszövő képzőművészet – illetve egy virág, a rózsa utalásegyüttesét gazdagítja. Ilona
sosem lett festőművész, pedig festőakadémiára járt, de tanulmányait politikai okokból meg kellett
szakítania. Alkotás helyett tanított, de még szakmai előmenetelét is visszavetette az ötvenhatos
forradalomban való részvétele. Négyük vallomásait, leveleit olvasva nem lehet nem kimondani,
hogy tehetségük és formátumuk alapján Pál és Ilona igen is méltó társai lehettek volna egymásnak,
ha nem éppen más, hozzájuk képest középszerű lényekbe lettek volna szerelmesek...
Az író szétszaggatja az időrendet, az élet folyamáét, és a feltehetően kronologikus naplókét,
levelekét, ezért első látásra töredezettnek, talán érthetetlennek tűnik a szöveg. Igaz és jogos ez az
alkotói közelítés, mert életünk több szálon fut, átláthatatlan katyvasz, s talán mert benne élünk
ebben a remegő, amorf, organikus anyagban, nincs arra módunk, hogy áttekintsük, megformáljuk,
erre jelen esetben csak a szerző képes – aki, mint korábban írtuk, újrakonstruálja, értékelő narrátori
megnyilvánulások nélkül is értelmezi a lét forgácsait. A halott anyja retiküljében (201–202. o.),
pénztárcájában (225. o.) talált tárgyak rendszerezésének alapja látszólag a darabszám, valójában a
számok feltüntetése rejtetten ironikusan utal arra, hogy mennyi koloncot, felesleges dolgot
cipelünk magunkkal (1 hosszú szög vagy 2 kisolló, 2 darab 10 filléres, 1 lyukas 2 filléres). Az anya
memoárját a szerzői beszéd itt­ott megtoldja egy­egy kiegészítő megjegyzéssel, így tőle tudjuk,
hogy nyaranta anyja a Böszörményi úton, a Rigó Jancsi cukrászdában fagylaltot árult, hogy
„pedagógusi fizetését kiegészítse” (178. o., de 191. o. is). Ilona a napi rutint megkönnyítendő
rajzolt: haldoklásakor rácsot, ágytálat, mosógépet, vagy özvegységében Gulácsy Lajos rózsás
festményét másolta, gyerekkorában meg álmodozva, képzeletben. A „nagykép” a család művészet
iránti sajátos hódolatának bizonyítéka: az ő megrendelésükre, Jacopo Palma Madonna a szentek
társaságában című festményéről készített gobelinkép végigkíséri Ilona életét. A regény elején
Ilona didaktikus, iskolás, de pontos logikával felépített elemzését olvashatjuk a velencei
reneszánsz mester alkotásáról.
Mint már utaltunk rá, a család mindhárom tagja ír. Az apa, Györe Pál nem mert a
nyilvánosság elé lépni, bebábozódva maradt írói énje. Szakpublikációi ugyan megjelentek, de a
szépírót magába fojtotta. A Halottak apja című regényben azt olvashatjuk, hogy az apa számára a
tökéletes mű az lett volna, amely csupa idézetből állt volna. „Írását telezsúfolta idézetekkel.” (61.
o.) A fiúra is jellemző az irodalmi idézés (Keresztes Szent János, Friedrich Hölderlin, John Keats,
Rainer Maria Rilke, D. H. Lawrence, Federico García Lorca, Ernest Hemingway, Thomas Eliot,
Jack Kerouac, József Attila, Géher István, Rába György, Ratkó József, Nemes Nagy Ágnes, Györe
Balázs (Kölcsönlakás)... és lista nem teljes... – e szerzői eljárás révén apja szellemisége is jelen
van, ami arra utalhat, hogy nem lehet a szülői hatásoktól egykönnyen megszabadulni. Említettük
korábban, hogy különféle idegen szövegeket ötvöz a narráció, amelyek közül a legbecsesebb az
édesanyja memoárja lehet, hiszen a regény utolsó, mintegy húsz oldalán bármiféle szerzői
beavatkozás nélkül olvassuk az anya visszaemlékezését, a narrátor kivonódik az epikai térből és
időből, elhallgat, megsemmisül.
Ám a szerző még az anyánál is összetettebb fenomén. Elbeszélő alany és az elbeszélés
tárgya, mert narrátorként, fiúként, íróként, sőt valóságos személyként, Györe Balázsként (például
betegsége, versei, legutóbb megjelent regénye idézésével, és más, valós életrajzi mozzanatok
révén) egyaránt jelen van a narrációban. E szerepeket vagy minőségeket nehéz különválasztani,
pedig érdemes, sőt szükséges, mert egymással nem feltétlenül hasonló vagy egyező morális
minőségeket bonthatunk ki belőlük. Névtelen narrátorként az édesanyával már­már fuzionálva,
egy alkalommal, karácsonyeste, a gobelinkép megérkezésekor mutatja meg őt érzelmileg túlfűtött,
magányos kislányként (39–42. o.). Ez a rövid, lírai rész együtt érző hangja erősen kiütközik a
narrációból. Majdnem olyan légiesen finom, nőies, mint amilyen az író Lyonban játszódó regénye
lehetett volna. Míg a Franciaországból hozatott gyapjúfonálból a Széles család megszövette a
gobelinképet, a leendő regény cselekményszálait nem bontotta ki a tizenöt és fél éves, leendő író.
Elképzelhetjük azonban, micsoda regény lehetett volna e trevezetből, ha első mondata sorszerű
koincidenciaként megegyezik Hemingway Vándorünnep című Párizs­regényének
kezdőmondatával. („Et puis, il y avait la mauvaise saison.” 46. o.) A romantikus szerelmi történet
egy lyoni kastélyban bontakozott volna ki. Nem tudjuk meg sohasem, milyen lett volna ez a
regény, de eszünkbe jut a budapesti Tulipán utcai Glázner­kastély, ahova az apa udvarolni járt
szerelméhez. S mert kapcsolatuk nem teljesülhetett be, Györe Pál és leendő családtagjai is
megálltak a vágyakozásnál és az elzárkózásnál. Mint fiú és az elbeszélés egyik tárgya mind
önmagával („A te bukásod következik.” 99. o.), mind anyjához fűződő érzéseiben kíméletlen
(„Kell a fenének a család! Dühöngd ki magad! (99. o.). A fiú magányos, elhagyatott („...mi marad
az embernek? Esetleg egy éjszakai örömteli álom, amibe belekapaszkodhat.” – 142. o.). Halál
utáni gyászmunkájában egyenesen szörnyeteg, pontosan olyan, amilyen az anyja volt ővele utolsó
hónapjaiban, amikor szétszakadt pszichéjének, meghasadt tudatának közlésfoszlányaival
megnehezítette embert próbáló ápolását. („Szemétdombra való vagyok.” 168. o. „Ördögi mű a
teremtés.” uo. „Picsaszakértő lettél.” uo.)
Anyja – aki soha nem lett író – előbb még a fia hangjával egybefonódva (54. o.)
(didaktikus stílusa miatt azonban ráismerünk), de majd „önálló szólamot” kap és Rilkére,
Hölderlinre hivatkozva (55. o.) foglalja össze azokat az alkotási elveket, amelyeket majd fia fog
formába önteni. Ennek az alkotási filozófiának az a lényege, hogy a mű megvalósításakor meg is
semmisítjük az ábrázolandó tárgyat: „A beszédben a megvalósulás és megsemmisülés tragikus
küzdelme folyik.”
A narrációbeli író így vall alkotói módszeréről: „Rétegeket rakok fel írásban, és rétegeket
kaparok le a lakásban, mint egy festő, aki rétegeket rak fel a vásznára, illetve kapar le onnan.”
(230. o.) Természetesen ez fikció, mint minden, amit eddig olvastunk. Palimpszesztről csak abban
az értelemben beszélhetünk, hogy a külső és belső idézetek bonyolult jelentéshálóként vonják be a
művet, de mindez nem érinti a lényeget. Györe Balázs ügyel arra, hogy a valóság és a fikció
azonos legyen. Persze csak látszatra. Észrevétlen csapokkal, eresztékekkel, leheletfinom
elmozdulásokkal transzponálja fikcióvá a valóságot és emeli olyan magasságokba, ahová csak
nagyon kevesek juthatnak el.
Olvasóként, elemzőként mi sem kívánhatnánk mást, mint azt, hogy „Vezesse életét az
Isten!”