A budai varázshegy

Térey új regénye az elmúlt évek – talán Péterffy Kitömött barbárja mellett –
legérdekesebb irodalmi vállalkozásai közé tartozik, bár verses formája és
különleges nyelvezete kétségkívül nehezen megközelíthetővé teszi. A verses
elbeszélés a szerzőnél bevett forma, a kötet elejére emelt Anyegin-idézet pedig
világossá teszi a szerző műfaj iránti elkötelezettségét is. Egyébként furcsa ez a
verses jelleg, hiszen egy nagyon laza formáról beszélhetünk, inkább csak egyfajta
szándékról, hogy a szerző versbe tördeli a szöveget. A magyar olvasónak elég,
hogy a sorok nem futnak ki az oldal végére, máris versként olvassa a szöveget,
nem kéri számon sem a rímeket, sem a hexametert, sem az Anyegin-strófát. A
szöveg tehát versként akar megszólalni, így is olvassuk. Hogy a szerző keze még se
legyen a fogalmazást illetően túlságosan megkötve, a versbeszéd közelít a beszélt
nyelvhez, nem állandó a szótagszám, és csak kivételes esetben rímel.
Tapasztalatom szerint egyes olvasókat eleve elriaszt a verses forma, talán
modorosnak érzik, nekem egyfajta artisztikusságot jelent, igényel ugyan
valamiféle sznobériát az olvasása, mintegy kivételes lehetőségként kínálkozik fel a
szöveg, de talán – ha szabad így mondani – a „kiválasztottaknak” szól. És ez
annyiban illik is a témához, hogy a bemutatott hősök mindig az elithez tartoznak,
vagy az elit nézőpontjából ismerjük meg őket. Mert a regény a Hegyvidék
regénye. Ez a Hegyvidék – ha valaki nem tudná – Budapest legelőkelőbb negyede,
a budai oldal földrajzilag jól körülhatárolható része, ahol a magyar elit már a
történelmi korokban is lakott. Manapság ezt az elitet politikusok, közszereplők,
sztárok, művészek, sportolók, orvosok, magas beosztású tisztviselők alkotják
családtagjaikkal egyetemben. Ez régebben kiegészült – mint ezt a regény
bemutatja – vallatótisztekkel, katonákkal, királyokkal. Ők a regény hősei. A
Hegyvidék lakói különös módon nem rendeződnek a regényben hierarchiába
esztétikai szempontból. Nincs igazán főszereplő, csak többször vagy kevesebbszer
megszólaló emberek. Sőt, bizonyos tekintetben még a vaddisznók is egyenrangú
hősök, van nevük, történetük, sorsuk, rokonszenvesek és taszítóak egyszerre, mint
a legtöbb szereplő. Szóval a hősöket tekintve egyfajta társadalmi tablót látunk,
ahol a Hegyvidék lakossága – mint régebben egy haláltáncban – felvonul előttünk.
Nincs változás a jellemükben, különböző életképekben látjuk őket, sorsuk előbb-
utóbb összefonódik, és a regény végére összeáll a generáltabló, ahol mindenkinek
lehet egy villanása. Hangsúlyosan nem a magyar társadalom egészéről van szó,
hanem annak egy szegmenséről, a Hegyvidék elitjéről, ahol még a koldusok is
máshogy koldusok, ahol az emberek tudatában vannak a gazdagságuknak és
kiválasztottságuknak. A lakóhelyük pedig nem puszta személyes adat az
igazolványukban, hanem tudatos kiemelkedésük szimbóluma,
társadalomfelettiségük jelképe.
Téreyt régóta foglalkoztatja ez a közeg, Márai nyomán valahogy úgy fogalmazta
ezt meg, hogy Budán lakni életforma. A regény többszólamú, a hegyvidékiség
bemutatása az egyik fontosabb téma. További elem a regénycímben kiemelt
klímaváltozás és ennek várható következményei. Mint a most zajló lipcsei
könyvvásáron kiderült, erre a témára a német irodalomban külön kategória jött
létre, az ún. klímaköltészet, ebben a vonatkozásban tehát a magyar irodalom
szorosan felzárkózott a világelithez. A regény egyúttal egy politikai indíttatású
merénylet története is. Ez a politizáló hajlam a maga szatirikus hangvételével
fokozatosan eluralkodik a könyvön. Érteni vélem a dühöt és az indulatot, ami ezt a
fordulatot indukálja, de sajnálatosan leegyszerűsíti a történetet, ami így egyszerű
szatíra lesz, szinte elfelejtődnek az egyéb szálak, ugyanakkor bekapcsolja az írást a
Bolond Istóktól Márton László A mi kis köztársaságunk című regényéig ívelő sorba.
A regény indítása és közepe hallatlanul változatos: a különböző hősök különböző
helyszínekről jelentkeznek be, jellemzően középkorúak, mindenki a saját
válságával küszködik, esetleg a gyerekeik nemzedéke kerül még szóba. Ilyen
értelemben kifejezetten nemzedéki a könyv. A cselekmény bonyolítása szigorú
dramaturgia szerint halad: ahogy a sikeres tévésorozatokban, hogy ne mondjam,
szappanoperákban megszokhattuk, egy-egy jelenet felvillantja egy szereplő
mindennapi életből ellesett problémáját, ő saját maga mindig elemzi,
kommentálja is a helyzetét, majd továbbadja a szót a következő szereplőnek,
akinek a sorsa összefonódik majd a többi szereplő sorsával. Az egyik jelenet
főszereplője epizodista a következő jelenetben, majd egyből kimarad, de
beszélnek róla, aztán megint visszatér. A szappanoperát nem esztétikai
minőségben értem, abszolút kimagasló írásnak tartom Térey könyvét, hanem
egyfajta szerkesztési eljárásnak, a jelenetezés és az egyes jelenetek felépítése a
teleregények receptje szerint történik. Totális mellérendelés érvényes: egy
részletező leírás, két diáklány vagy két babakocsit tologató anyuka dialógusa
éppen olyan fontos, mint valamely főszereplő filozofálása, mert ezek a dolgok
voltaképpen mindig ugyannak a jelenségnek a magyarázatai különböző
nézőpontokból. A szappanopera-jelleget erősítik a túlságosan is hétköznapi
témájú dialógusok, amelyek különös ellenétben állnak a rendkívül részletgazdag,
rendkívüli tájékozottságot feltételező leíró és elbeszélő részekkel. Szédületes, a
szerző mindent tud, mindenben tájékozott, mint valami lexikon. A jegeléses
fájdalomcsillapítás mikéntjétől kezdve a vulkáni por összetételén át a budai
bortermesztés múltja és jelene kimerítő részletességgel szóba kerül, mert mindez
az élet része, akkor pedig érdekes. A legutolsó információkig. Az elitirodalom
időről időre megpróbálja meghódítani a populáris műfajokat, olyan érzésem van,
mintha itt is valami ilyesmire történne kísérlet. A televíziós élőshow-k
semmitmondó dialógusai, a teleregények architektúrája a verses regény kissé
ódivatú műfajának megújítását szolgálja. (Magyartanárként szinte látom a
kamaszokat, akik már el is aludtak az órán, mire kimondom, hogy verses regény.)
A verses forma, és az elitirodalomra jellemző beszédelemek különös kontextusba,
mintegy idézőjelbe helyezik ezeket a fókusz nélküli párbeszédeket. A különböző
elemeknek állandó váltakoztatása pedig különös feszültséget kelt a szövegben
nyelvi értelemben is. A szóhasználatot egyszerre jellemzi az irodalmias
választékosság és a vulgaritás, a régies kifejezések („a hétszázát”) és a legújabb,
még mókásan ható nyelvi fejlemények. Ezek éppen úgy nem kerülik el a szerző
figyelmét, mint a trendi női gumicsizmák. A szöveg időnként szentenciaszerű,
néhol akár közhelyes („… a kín nemesít”), máskor meghatóan érzelmes és
irodalmi.
Az egész regény egyfajta különös tobzódás a nyelv sokféleségében. Például az
idegen nyelvű betétek hatása is nagyon különböző. A kimondhatatlan izlandi
vulkánnevek egyszerre félelmetesek és megmosolyogtatóak. Ki ne emlékezne a
félelmetes kitörésre, amely miatt légtérzár volt és káosz a fél világban napokig. És
ki ne próbálta volna kiejteni, hogy Ellaf ... . Az internet népe ráadásul bőven
tanulmányozta az autentikus kiejtést, amin viszont nem lehet nem nevetni. A
bennfentesség érzetét kölcsönzi az olvasónak, ha egy angol nyelvű dalszöveget
világosan megért egy magyar regényben a megfelelő kontextusban. Az egy
nyelven beszélünk érzését. Térey jó dramaturgiai érzékkel rendkívül alaposan,
olykor kissé tudálékosan kiaknázza a szituációban rejlő lehetőségeket. A vulkán
kitörésekor leírja, hogy működik ez a gyakorlatban, hányféle vulkán van, mikor mi
potyog az égből, mi hol folyik, hogy van ez Pannóniában megkövülve, mit írt erről
Plinius, az Etna hogy csinálja. A kitörés hogyan hat a klímára itt és más helyeken. A
klímaváltozás hogy hat az emberek életére a Hegyvidéken. A sokasodó viharok
egyike pedig konkrétan milyen fennakadást okoz az egyik hős életében, aki
történetesen éppen vajúdik.
Ha már a vajúdásnál tartunk: a regény felfogható egy terhesség kihordásának
történeteként is. A pozitív mintát mutató terhességi teszttől a gyermek
megszületéséig eltelő időt tárgyalja úgy, hogy bemutatja a tágabb környezetet.
Térey úgy bánik a földrajzzal, ahogyan mindig is kellene. A földrajz ugyanis nem
azt jelenti, hogy hol vannak kőszénbányák, és hogy mikor képződik Lovasi kedvenc
gomolyfelhője. A természeti jelenségeket mindig azokkal az emberekkel együtt
mutatja be, akiknek a sorsa az adott térséghez kapcsolódik. Szóval ember és
környezete egyfajta szimbiózisban él, és a klímaköltészetnek éppen az a legfőbb
mondanivalója, hogy bár szeretnénk nem tudomást venni a dologról, de a
környezet változása óhatatlanul megváltozatja az életünket. Mindenki életét.
Visszatérve a terhes nő motívumára, nyilván mindenkinek eszébe jut a Tragédia,
hogy bármi is történik, a kocka el van vetve, élni fogunk, mint emberi nem, mert
„Éva”, aki itt Fruzsina néven szerepel, terhes. Csak nem egészen mindegy, hogy
hogyan fogunk élni. Az a mi felelősségünk, hogy ennek az utódnak milyen sors jut.
És az a szép Térey könyvében, hogy ahogyan én ezt most leírtam az közhely, ő
meg úgy írja le, mindez hitelessé is válik. Ilyen értelemben egyfajta jövőkutató
könyv is, bár a válaszok a saját korunka vonatkoznak.
A történet valódi főszereplője tehát a Hegyvidék. Ennek a sorsát tárgyalja a könyv
a klímaváltozás tükrében. Térey kijelölt egy számára érdekes mikroközeget, mert
ez a területi elhatárolás szükséges volt, hogy ne váljon parttalanná az elbeszélés,
ami így mindig a Hegyvidékkel ér véget. A Hegyvidék a magyar meseföldrajz része
is, különös legendák kaptak szárnyra róla a városban, itt lakni, ide tartozni a hely e
különös jellegének és kitüntetett történeti múltjának a felvállalását is jelenti. A
történeti múlthoz hozzátartozik a Költő utca. Milyen különös, hogy a legmenőbb
budai negyedben a nagypénzű hatalmasok ilyen nevű utcákban sétáltatják a Gucci
táskájukat! Jókai villája miatt kapta a nevét az utca. Ő az egyik első kiköltöző volt.
A ház maga már nem áll, csak a kert. Viszont a „költő”, a hálás Hegyvidék már csak
így tartja számon Jókait, keze munka jelen van mégis, a kert fáit ő ültette. Egy
kirándulóút közepén tábla áll, hogy vadaskert, ki másnak, mint Mátyás királynak a
vadaskertje. És a vad nem feltétlenül szimbolikus értelmű, időnként vaddisznók
vonulnak csapatostul, én sem hittem ezt különben, míg a saját magam bőrén nem
tapasztaltam, hogy milyen félelmetes is egy ilyen konda csörtetése. És minden
háznak, vagy inkább villának külön története van. (Mint Uwe Tellkamp A Torony
című regényében a drezdai „Rózsadomb” villáinak.) Az egyik belügyes villa volt,
ahol ávósok tépkedték ki az emberek körmét. Egy másik kirándulóösvényen
mécses ég a kitöréskor elesett magyar katona emlékére. Térey megírja röviden az
ő történetét is. Szóval a Hegyvidékben benne van egy kicsit az egész ország, az
egész nemzet története. És persze a jelene. A vízilabdázók, a vízilabdázásról szóló
bonmot-k, a velük kapcsolatos előítéletek és történetek. És az itt élők: a béna
politikusok, a házasságtörők, a lányukat féltő apák, a barátok, a nincstelen
csavargók, akiknek szintén megvan a maguk története, az erőszakos bűnözők, akik
mindenhol jelen vannak.
A modernitás minden elemében fontos, mintha a bizonyítani akarná a szerző,
hogy irodalom nem csak a távoli múltban elképzelhető, ahogy azt a gimnazisták
olykor hinni szeretnék, hogy az irodalom nem egy megfoghatatlan, poros és
ódivatú valami, aminek semmi köze a valós élethez. Hanem nagyon is él, vitára
ingerel, lehet és kell is vele kommunikálni. Sarkos véleményt fogalmaz meg
például a Facebookkal kapcsolatban, büdös önreklámnak minősíti, ami bizonyos
szempontból kétségkívül igaz, de az FB-generáció tagjai a mindennapi életük
részeként használják ezt a csatornát, valami olyan természetességgel, amit a
magamfajta ódivatú olvasó soha nem fog megérteni, de nincs benne sem
önimádat, sem magamutogatás. A modernitás kiterjed a bűnözési formákra is:
előkerül a lakásmaffia, a zaklató, a pedofil. Előfordul villámcsődület. De a szerző a
jövőt illetően nem esik kísértésbe, nem próbál a Vissza a jövőbe mintájára fura
jövőbeli tárgyakat kitalálni. Viszont sejt politikai alakulatokat, különösen szép
nyelvi leleménye a „NEMZETI CSERKELŐK”. Előkerülnek aktuális témák, mint a
meteorológus és a sámán-sarlatán- asztrológus vitája, ahol a bevett tudományok
kerülnek szembe az egyébként mindig divatos áltudományokkal.
A tévés könnyű műfajok jelenléte miatt a humor vulgáris tréfaként, politikai
szatíraként vagy éppen helyzetkomikumként jelenik meg. Például, ahogyan a
hajléktalanná vált egykori kritikus kipenderíti tanyájáról a hórobógós írót, aki
interjúzna vele egy írásához, de persze ennek is van mélyebb értelme, hiszen
meglehetősen ironikusan fogalmaz az írói léttel, a kritikusokkal szemben, de az
hogy a kritikus a lakásmaffia áldozata, mélyebb társadalmi összefüggésbe helyezi
a történetet. A hosszabban elmélkedő szereplőkre jellemző az (ön)irónia. A
fejezetek között Brecht-songokra emlékeztető dalok vannak köztes betétként,
amelyek szintén szatirikus jelleget kölcsönöznek a szövegnek. Itt különösen
jellemző a bravúros nyelvi megjelenítés. A hivatalos vagy inkább hivataloskodó
nyelv nagyon szereti a rövidítéseket (FŐKEFE). Az egyik songban a miniszterelnök
például bépéefpémnek szólítja a budapesti főpolgármestert, ami megszólításként
tükrözi ezt a rövidítési mániát, másfelől pedig jól kifejezi a miniszterelnök és a
polgármester viszonyát, hiszen ha a nyilvánosság előtt így szólítanak meg valakit,
akkor egyértelmű az illető feudális értelemben vett alávetett helyzete.
Térey regénye sokrétű, sokféle könyv több olvasattal. A Hegyvidék a tükrében
egyfajta budai Varázshegy lett, ahol a valóság és a fikció, a múlt és a jelen
örökösen egymásba csúszik. Ahol a nagyon is hétköznapi élet más dimenziókat
kaphat. Az arcok, a történetek ismerősek: már találkoztunk, velünk estek meg,
vagy dehogyis hittük el, hogy ilyesmi megtörténhet. A Hegyvidék sajátos terei, a
villák, a kirándulóhelyek élettel telnek meg, így lesz a cukrászdából kultikus hely,
az utcai lövedéknyomból történelem. Az életközépi válságból az egész emberiség
világfájdalma. Hányavetiségből, értetlenségből pedig nemzeti sorstragédia.