Egy mormota nyara

eszembe jutott, hogy szombat van, ilyenkor jobb helyeken érdemes a
halpiacon ebédelni – degustation sur place, huitres, bulots, crevettes! –,
fölmásztam hát a lépcsőkön a côte des basques-ra vezető útra, és
kényelmesen sétálva elindultam a des halles felé, pár perc után, az épületet
megkerülve egyenesen a hátsó traktusba, a halárusok elkülönített termébe
mentem, ahol a pultokat a tenger színét idéző kék és zöld, apró
mozaikcsempék borították, és az éppen kioltott élet ordenáré bűze zaklatta
az érzékeket, ahogy beléptem, megláttam angoljaimat, az osztrigásnál ültek,
magas bárszékeken, előttük üvegtál, friss kagylóval, és két hosszú pohárban
jégpárás prosecco, a nő gyors mozdulattal kaparta ki a nedvesen lüktető
húst, ráfacsart némi citromot, de nem nyelte el mohón, ahogy az ajka ígérte,
hanem a férfinak kínálta föl, aki nyitott szájjal várta a falatot, a nő visszahúzta
a villát, incselkedve, mintha kettesben volnának, az árus csúfondáros
pillantásával a szememet kereste, cinkosok lettünk egy másodpercre,
fölmerült, hogy tulajdonképpen ezért csinálja az egészet, ezért vásárol
minden szombaton a friss, hajnali fogásból, nem a pénzért, amit féltucat
osztriga és pohár fehér bor ellenértékeként kap, nem a hét euróért, hanem,
hogy csalinak használva az osztrigákat, a kürtkagylót és a garnélarákot,
leplezetlenül bámulhassa a legkülönfélébb vágyaknak kiszolgáltatott
vásárlóit, az angolokra néztem, pillanatok alatt végeztek a zsákmánnyal,
majd a férfi előhúzott a zsebéből egy ötvenest, az osztrigás elé lökte, nyakon
ragadta az üveget, aztán kézen fogta a nőt, mint egy kamasz, és elkezdte
kifelé húzni, a szomszédos helyiségbe, a felesége pedig kacagva követte
valahogy nem volt kedvem a helyükre ülni, állva ettem meg az adagomat,
tulajdonképpen kelletlenül, oda se figyelve, mintha ez is csak munka volna,
ahogy lecsúszott az utolsó falat, és utánaküldtem egy hosszú kortyot a jeges
proseccóból, azonnal fölfordult a gyomrom, az árus láthatta, ahogy zöldül el
az arcom, és a mosdók felé mutatott, épp arrafelé, amerre az angolok
távoztak, bólintottam köszönetképpen, és megjelölt irányba indultam
kékre mázolták az ajtókat, mint a part menti szállodák ablakait védő
fatáblákat, valamennyi nyitva volt, kivéve egyet, amiből ütemes,
félreérthetetlen zaj hallatszott, a férfi hörgött, a nő nyüszített, én tapintatosan
kihánytam az ebédemet a legtávolabbi fülkében, aztán megmostam az
arcomat, visszamentem, hogy fizessek
az árus szabadkozott, nem értem, uram, a fogás egészen friss, ezek itt
hajnalban még a vízben voltak, mutatott a pultra, majd, mintegy kárpótlásul,
előhúzott a zsebéből egy pakli szűrőtlen gauloise-t, alápöckölt a csomagnak,
és megkínált az előbukó szállal, megköszöntem, és kimentem az épület háta
mögé, rágyújtani
körülnéztem, kitől kérhetnék tüzet, pár lépésre a bejárattól fiatal arab guggolt
a porban, egy ággal firkált maga elé, ahogy kiléptem, fölnézett, meglátta a
kezemben a cigarettát, rámutatott, és kétszer csettintett közben a középső-
és a hüvelykujjával, jelezve, hogy kér egy szálat ő is, kifordítottam a
tenyeremet, jelezve, hogy sajnos nem tudok adni, majd zavaromban a
zsebembe nyúltam, kihalásztam egy öt eurós bankjegyet, és a férfi felé
nyújtottam, elmosolyodott, azzal a fölénnyel, mint aki megszokta, hogy
félreértik, aztán elvette a pénzt, megvizsgálta, letette maga mellé a porba,
egy kavicsot rakott rá nehezéknek, felállt, odament a bejárat mellett heverő
papírdobozhoz, egy darabig keresgélt benne, majd előhúzott belőle valamit
a tenyerén mutatta meg
apró drótkosár volt, amilyennel a parafadugót szorítják pezsgős vagy
habzóboros üveg nyakára, a zsebébe nyúlt, kis fogót vett elő belőle, és
hajtogatni kezdte a drótot, megértettem, hogy viszonyunk üzleti jelleget öltött,
adományként nem fogadja el tőlem pénzt, ám, ha tetszik nekem, amit csinál,
eladja öt euróért, látszott, hogy gyakorlata van a dologban, talán ez a
mestersége, ezzel tartja fent magát a hitetlenek földjén
egy bicikli volt, stilizált, de a maga nemében tökéletes darab, kormánnyal és
pedállal, a drótsapka szélesebb szalagjából még ülést is hajlított hozzá
kérdően nézett, hogy akkor rendben vagyunk-e így?
igent bólintottam, és elvettem a drótot a tenyeréből
drótszamár, jutott eszembe a régi szó, eszembe jutott róla az élőlények
ábrázolásának tilalma, és ennek aránytalanul megörültem, mintha csaláson
kaptam volna, csaláson, amiről persze fogalma sem lehetett, egy kerékpár
kétségtelenül nem nevezhető élőlénynek, de mintha az arab tudtán kívül, egy
általa ismeretlen nyelven mégiscsak megsértette volna az ábrázolás tilalmát,
aztán az örömömbe némi szégyen vegyült, de már nem volt visszavonható,
éreztem, ahogy cinikus mosoly lesz belőle
az arab lehajolt, fölvette a pénzt, és a tenyerembe tette, majd a hajamba
nyúlt, mozdulni sem maradt időm, és mintha csak onnan húzta volna ki, az
ujjai közt ott volt a meggyújtatlan cigaretta, nyilván azzal a mozdulattal vette
el, amivel a papírpénzt a tenyerembe csapta, rám vigyorgott, az ajkai közé
lökte a cigarettát, gyufát vett elő, rágyújtott, mélyen leszívta az első slukkot,
aztán sűrű, tömör felhőben az ég felé küldte, mintha csak áldozatot mutatna
be, végül két kezét összetéve a melle előtt, finoman meghajolt, szálem
alejkum, mondta, szálem alejkum, válaszoltam, mint egy gép vagy egy
papagáj, az arab nevetett, megrázta a fejét, rám mutatott és azt mondta, vá
alejkum esszálám, utána mondtam, elégedetten biccentett, megfordult és egy
pillanat alatt eltűnt a des halles forgatagában
éreztem, ahogy dolgozni kezd bennem a tehetetlen düh, olyan volt az egész,
mint egy cirkuszi mutatvány, mintha kiszólított volna a bűvész, hogy a bábja
legyek, szédületes tehetségének puszta demonstrátora, mintha a cigarettával
együtt elvette volna méltóságomat, közben persze tudtam, hogy túlreagálom,
ami történt, föl lehetne ezt fogni egészen másképp is, könnyű és elegáns
tréfának, legalább nem unatkoztam, a pénzem is megvan, nem beszélve a
bicikliről, egészen biztosan többet ér egy szál cigarettánál, amit ráadásul
ingyen kaptam, ajándékba, tehát mindent összevéve tulajdonképpen kitűnő
üzletet csináltam az arabbal
teljesen helytálló érvek voltak, mégsem tudtam megnyugodni, valami azt
súgta, bosszút kéne állnom, de fogalmam sem volt, hogyan, hirtelen állati,
nehéz fáradtságot éreztem, és olyan hőséget, mintha még egy nap jött volna
föl az égre, valahogy hazatántorogtam, vettem egy zuhanyt, gondoltam,
alszom fél órát, aztán meglátjuk, mi lesz
az arab ezúttal világoskék burnuszban guggolt valami vályogfal előtt, a fejét
előrehajtotta, hogy csak a fehér turbánja látszott, mellette a földön maroknyi
tűz égett, mintha száraz kóró gyulladt volna föl a hőségtől, a tűzbe rakott
vasállványon, kopott, vörösréz edényben kávé forrt, a felszíne szemcsésen
fölhabzott, hogy majd, amikor az arab egy ügyes mozdulattal az árnyékba
teszi, lassan lehűljön a reggeli homoktól, és visszahúzódjon az edényke
mélyére, az arab megláthatta a piros tornacipőmet, föl se nézett, csak
felnyújtotta a kezét, és megismételte a mozdulatot, két türelmetlen csettintést,
mint amikor az ember többszöri próbálkozás után rendeli magához a lusta
pincért, ez voltam én, lusta pincér, csak még az nem derült ki, mivel kéne
szolgálnom, aztán persze mégiscsak fölnézett, két ujját a szájához emelte, és
jelezte hogy mire volna szüksége, valamiért az a pilótadzseki volt rajtam,
amit megkaptál a tizennegyedik születésnapodra, a viselése nemcsak
lehetetlen, hanem teljesen indokolatlan is volt ebben a hőségben, benyúltam
a felső zsebébe, és előhalásztam onnan egy pakli gauloise-t, alápöcköltem,
és felé nyújtottam egy elgörbült szálat, az egész olyan volt, mintha már
ezerszer megtörtént volna, ezeregyedszer jövök, csettint az arab, és
halászom elő a cigarettát, bólintott, a tűzbe tartotta a cigaretta végét, aztán
szívni kezdte, kérdően rám nézett, a kávéra mutatott, megráztam a fejem, és
előhúztam egy rézpénzt, pont olyan színe volt, mint az arab edényének,
amiben a kávét főzte, megfordítottam a kézfejem, és hagytam, hogy a pénz
elébe hulljon, a porba, megrántotta a vállát, fölemelte a pénzt, megköpködte,
és eltüntette a burnusz redői között, továbbmentem, de csak a közeli, fehérre
meszelt vályog buszmegállóig, mint aki a menetrendre kíváncsi, de a táblája
üres volt, a nyomtatványt régen leszakíthatták, úgyhogy sarkon fordultam, és
egészen lassú léptekkel visszamentem az arabhoz, látszott rajta, hogy
minden porcikájával az újbóli találkozásra készül, arra, hogy a kézzel-lábbal
előadott érdeklődésemre határozott, boldog nemet intsen a fejével, ő aztán
nem tudja, honnan is tudhatná, hogy mikor jönnek-mennek errefelé a buszok,
odaértem, megálltam, láttam, hogy pattanásig feszül a háta a guggolásban
és a fel-nem- nézésben, benyúltam a zsebembe, előhúztam a pénzt, és
lassan, tényleg, mint egy álomban, elé ejtettem, ezúttal egy pillanatig kivárt,
de nem nézett föl, megfogta az érmét, lerázta róla a homokot, és eltüntette a
burnusz redői között, sarkon fordultam, és elindultam a buszmegálló felé,
valaki azóta egy jelet rajzolt a menetrend helyére, vörös ákombákomot,
mintha turistajelzés volna, vagy figyelmeztetés, két, egymást keresztező, vad
vonal, még csillogott, odanyúltam, megérintettem a két vonal metszéspontját,
az érintés helyén ottmaradt az ujjnyom, mint valami bűnjel, elindultam
visszafelé, lassan, zsebembe nyúltam az újabb éremért, de akkor hirtelen
négy éles sikoly hallatszott, valahonnan fölülről, fölnéztem, de hiába
kerestem a sirályokat
egy autó riasztója szólalt meg az utcán
a szobám sötétjét csak egy közeli fényreklám ütemes villogása oszlatta el
időről-időre
kába voltam, tompa fájdalmat éreztem a tarkómban, el kellett döntenem, mi
legyen, ha már így alakult, erőltessem az alvást legalább hajnalig,
megkockáztatva, hogy ugyanezzel a fájdalommal ébredek, vagy inkább
keljek fel, sétáljak egyet a városban, „szellőztessem ki a fejem”, az utóbbi
mellett döntöttem, vettem egy hideg zuhanyt, és amíg törölköztem, az álom
nyugtalanító ismerősségén kezdtem gondolkodni, pontosabban azon, hogy
az a lenyűgöző kreativitás, amit oly sokan ünnepelnek az álommunkában,
valójában nem különb a kaleidoszkópot rázogató majoménál, “soha senki
nem talál ki semmit, és soha nem is fog”, ha van kedved és időd, a
legvadabb álmot is unalmas emlékdarabokra lehet tördelni, mindennek
megvan az előképe, ha tudsz róla, ha nem, na jó, akkor ez legalább
szórakoztató, a nyomozás a részletek után, a szöszmötölés a raktárban
a világoskék burnusz, a vörösréz edény meg a fehér turbán, a két ideges
csettintés, az álom elintézte, hogy helyére kerüljön a délután
a kedvenc filmem nem túl hangsúlyos jelenete volt, a film fontos szekvenciáit
elválasztó passzázs, amit az arab mellékszereplő utánozhatatlan, arrogáns
eleganciája tett felejthetetlenné, azaz, fogalmazzunk pontosan, könnyen
fölidézhetővé, annyira, hogy a film emblémája lett, legalább is az én
számomra
„a foglalkozása: riporter”
akkor ezzel megvolnánk, gondoltam, tiszta inget húztam, és elindultam
sétálni, pontosabban vadászni, persze, könnyed, felelőtlen mászkálásnak
álcázva a nyomozást, semmi nem érdekelt már, csak az, hol lehet az arab,
mi a helyszín, hol tölti az estéit, mert nyilvánvaló volt, este dolgozik, akkor
próbálja megkeresni a nappalokra való pénzt, ott ül valamelyik utcasarkon,
egy téren, vagy kávézó előtt, törökülésben valami gyékényen, előtte a
szerszámai, talán valami olajmécses, azt sem tartottam lehetetlennek, hogy
apró rádióból szól a zene, a hangulat kedvéért, egy tálban várakoznak a
pezsgősdugók drótkoronái, jól felismerhetően, hogy a bravúrja egyből a
narratívába költözzön, „képzeld, egy arab csinálja őket a pezsgősdugók
drótjából, fantasztikus, nem?, öt perc alatt megcsinál egy ilyet, el se hinném,
ha nem a saját szememmel látom”, különben ez az egész valahogy hirtelen
szakmai kérdéssé változott, a megérzésekre és a tapasztalatokra kellett
hagyatkoznom, ha hely, esemény és karakter végzetszerűen összetartoznak,
ahogy évtizedek óta hiszem és tapasztalom, akkor nyilvánvalóan
mindegyikük külön is hordozza az információt, meg lehet fejteni a jellemből a
lehetséges eseményt, térből a jellemet, jellemből a teret, oda és vissza, rá
kell jönnöm, hogy hol kell megkeressem, hiszen végül is ez a munkám,
helyvadász vagyok
location scout
a látszólag céltalan, tétova mászkálásnak, ami a kaszinón, a shopokon és a
bárokon kívül a fürdővendégek esti szórakozását jelentette, volt valami
örvényszerűen áramló középpontja, ha fölülről, valamelyik magasabb
szálloda tetőteraszáról nézhette volna az ember, föltehetően hamar
kirajzolódtak volna a tömeg dinamikájának erővonalai, ha ott vagy, közöttük,
észre sem veszed ezt az elemi kiszolgáltatottságot, azt hiszed, a döntéseid a
tieid, pedig egy nagyobb erő dolgozik helyetted, valójában a fizika törvényei
uralkodnak, úgy gondoltam, ezt a forgópontot kell megkeresni, mert az arab
is tudja, előbb-utóbb mindenkit odasodor az éjszaka, az összes lehetséges
vásárlóját
volt még a másik logika, ez meg azt mondta, azt ígérte, hogy a forrásnál
keressem, a szobrocskák anyagául szolgáló drót lelőhelyénél, nyilván úgy
kapja valakitől, nagyobb tételben, nem hinném, hogy estéről-estére végigjárja
a a bárokat, sokkal egyszerűbb az ilyesmit egy helyen elintézni, és ez az egy
hely, lökte ki magából triviálisan a logika, nem lehet más, mint a kaszinó,
nyilván a kaszinóban fogyasztják ipari méretekben a pezsgőt, a kaszinóban
dolgozik tehát, aki a segítségére van, egy konyhásfiú vagy takarító, akinek
nemcsak lehetősége, hanem egyenesen kötelessége is az ilyesmi hulladék
összegyűjtése, nyilván az is arab, egyenesen a földije, talán valaki az
előőrsből, aki hónapokkal előbb talált magának munkát, ali és musztafa, ez
jutott eszembe, musztafa legyen akkor az én arabom, válasszuk ezt, és ali
legyen a másik, az ismeretlen, ideges, vékony fiúnak képzeltem,
menyétszerű mozgással, kapkodja a tekintetét, mint aki attól tart, ha kiderül,
mit művel, elvesztheti az állását, hiszen sokkal kevesebbért, gyakorlatilag a
semmiért, egy zord konyhafelügyelő pillanatnyi szeszélyéből is elveszthetné,
nemhogy a lopásért, végül is miért ne lehetne ezt lopásnak nevezni, ha valaki
éppen annak akarná, egy hátsó udvarban találkozhattak, az efféle helyeknek,
mint ez a kaszinó is, ritmikus, szabályozott életük van, ali nyilván
meghatározott időközönként viszi hátra a konténerekbe az összegyűlt
hulladékot, már csak azt kellene kitalálni, gondoltam, mi lehet a
legmegfelelőbb, az egész tranzakciónak pillanatok alatt kell lejátszódnia,
föltételeztem, nem pedig úgy, mondjuk, hogy ali időről-időre a közösen kitalált
rejtekhelyükre tesz egy kisebb csomagocskát, két időpont jöhetett
számításba, a musztafa műszakját megelőző, és az azt követő óra, nyilván
logikusabb, ha az elsőt választják, az órámra néztem, tíz óra volt, a legtöbb
szállóban végeztek a vacsorával, musztafa potenciális vevői róni kezdték
szokásos köreiket, azt feltételeztem, neki is lassan el kell kezdenie a munkát,
a casino barrière biarritz krémszínű tömbje körül már valóban ott keringtek a
turisták, az egész épület ragyogott, azonnal látszott, hogy a szerkezete nem
engedi meg, hogy musztafa bárhonnan bejuthasson belső udvarokba,
hátsókat meg nem találtam, a szemétszállítást nyilván diszkrétebben
intézhették, viszont a boulevard du général de gaulle egy rövid szakaszon,
mintegy alagútként, eltűnt a casino-t az utca túloldalán fekvő épülettel
összekötő tetőzet alatt, elvileg persze találkozhattak volna a tengerparton
futó árkádsor alatt is, de ott hajnaltól éjfélig erős volt a gyalogosforgalom,
kutyákat sétáltattak, fel-feltűntek a futás megszállottjai, úgyhogy de gaulle-ra
szavaztam, de mire utánajárhattam volna a dolognak, az egész nyomozást
fölöslegessé tette az egyszerű dallam
mintha fölhúzós játék hangja volna, vagy mintha egy régi verkli szólna a
casino bejárata felől, a tömeg zsongásából néha kihallatszott egy-egy
vékonyabb hang, gyerekkacagás, boldog sikoltások, a dallamot bárki
fölismerhette, „sur le pont d'avignon, on y danse, on y danse, sur le pont
d'avignon, on y danse , tout en rond”, és ahogy a bejárathoz értem, a
körhintát díszítő kék-sárga- piros lámpafüzér fényzáporában azonnal
megláttam az arabot
az arabomat
mondta is a hang, „hát itt van az arabod, tessék”
napszítta fürdőlepedőn ült, a casino előtti tér márványán, de a lepedő
valójában egy százeurós volt, pontosabban százeuróst ábrázolt, musztafa
törökülésben dolgozott, egyszerű, fehér dzsellabában, előtte két tál, az
egyikben a drótok, a másikban a pénz, egy és kéteurósok, alamizsna,
azoktól, akik nem vásárolnak, csak bámészkodnak, mert amúgy fölírta egy
darab papírra az árakat, öt, tíz és harminc euró, a mintadarabokat a lepedő
szélén helyezte el, első pillantásra térbeli arabeszkek, de ha az ember
hosszabban nézte, fölsejlettek az ihletet adó formák, a harminc eurós főmű
fogalmi keretbe rendezte őket, a körhinta végsőkig stilizált másolata volt, a
szokásos kellékekkel fölszerelve, ha akarom, hattyú, hintó, lovacska,
tűzoltóautó, de csak annak, aki maga is látta az eredetit, az emlék kellett
hozzá, hogy belelássad a biarritz-i körhintát, musztafa tulajdonképpen azt
adta el, amit a vevő amúgy nélküle is birtokolt volna, a körhinta emlékét,
ráadásul a legérzékenyebb ponton támadta meg a fizetőképes keresletet, a
lepedőjét ugyanis körülbelül négy méterre terítette le attól a helytől, ahol a
forgástól szédült kisgyerekek letámolyogtak a hintáról, ezért első pillantásuk
azonnal a fürdőlepedőn forgó apró szerkezetre esett, kis mécsest tett az arab
a játék közepére, hogy a felszálló meleg levegő mozgásba hozza, a valódi
körhinta kék-piros- sárga lámpácskái pedig időről-időre más-más színű fénybe
borították az apró másolatot, a gyerekeket használta csalinak, a gyerekek
rángatták oda apát és anyát, de aztán számukra is tartogatott meglepetést,
gyűrűt és karkötőt is csinált a drótból, apró fülbevalókat, elemében lehetett
aznap este, mert kisebb csoport vette körül, nevettek, és egymásnak
mutogatták a friss szerzeményeket, musztafa ugyanis húsz euróért már
személyre szabta az ékszereket, végignéztem egy ilyen szertartást, a lehető
legkomolyabban csinálta, fölegyenesedett a törökülésből, és mint egy mágus,
körüljárta az áldozatát, körülfonta, mint egy kígyó, meg-megállva, teátrálisan
közelebb hajolt, mint aki az arc formájából, a fülkagylóból, a szemöldök
ívéből olvas, aztán aprót bólintott, visszaült, és pár perc múlva elkészült az
ékszer, tökéletes pszichológus volt, nemcsak ügyes kezű ötvös, ha más is ott
állt volna órákig, ahogy én, észrevehette volna persze, hogy zárt rendszerből
dolgozik, néhány formát variál, a boldog megrendelő viszont az egyetlen
lehetséges, hozzá illő ékszernek látta, bármit is kapott
idegesített a fölénye, az, hogy átlát a szerencsétlen turistákon, a profizmusa,
ahogy rájátszik „a szegény, ám tehetséges művész” giccses archetípusára,
a megvetés, amit olyan tökéletesen álcázott nemes alázatnak
meg akartam leckéztetni
a musztafát körülvevő gyűrűn áttört egy kisfiú, egy pillanatra visszanézett az
anyjára, aki kis bólintással biztatta, hogy nyugodtan tegye meg, amire készül,
a gyerek kinyitotta az összeszorított öklét, és egy kéteuróst ejtett a tálba, de
valahogy túlzottan magasból, ahogy leesett a pénz, aránytalanul csörömpölt,
és néhány érmét kilökött a tálból, az arab fölnézett, és pontosan láttam,
hogyan hullámoznak az arcán az érzelmek, ha nálam lett volna a gép, ki
lehetett volna kockázni, meglepődés, harag, önfegyelem, nyájasság, mosoly,
és még csak nem is azt akarom mondani ezzel, hogy bármelyik közülük ne
lett volna valódi
odafurakodtam a szőnyegéhez, találomra kiválasztottam egyet az
arabeszkek közül, és egy húszast nyújtottam neki, föl se nézett, egy tízest és
egy ötöst akart visszaadni, de nem vettem el, akkor már muszáj volt
fölpillantania, a szemének villanása elárulta, hogy megismert,
rámosolyogtam, megráztam a fejem, és a tálkára mutattam, felhúzta a
szemöldökét, de habozás nélkül belemarkolt az érmékbe, és a tenyerembe
számolt tizenöt eurót, egyesekben és kettesekben
„öcsi, adj egy bélást”, mondta a hang
négy kettes és hét egyeurós
ez elvileg akár tizenegy menetre is elég, meglátjuk, mi lesz, gondoltam, és
visszahúzódtam a tömegbe, elfoglalva egy kényelmes megfigyelőpontot,
ahonnan az arab nem láthatott, én viszont nyugodtan és leplezetlenül
bámulhattam, hogyan dolgozik, pár percet vártam, aztán kihasználva egy
pillanatnyi szünetet, amikor könnyebb volt odaférni, beledobtam az első
kéteuróst a tálkába, erős hívás volt, általában egyest szoktak bedobálni, itt az
az egy könyörületi egység, szerintem pazarul sikerült a dobás, pont a tálka
közepébe esett, nem vártam meg, hogy összenézzünk, azonnal sarkon
fordultam, és eltűntem, bízva benne, persze, hogy azért még éppen
azonosíthatott, ha fölkapta a fejét a csörrenésre, a hátamba kaptam a tétova
„merci beaucoup, monsieur”-t
éreztem, azonnal rájött, mire megy ki a játék, tehát el kellett
bizonytalanítanom, ezért úgy döntöttem, hogy megvárakoztatom, fölmentem
a casino teraszára, onnan figyeltem tovább, határozottan úgy tűnt, hogy
feszültebb lett, tökéletes mozdulataiban egy árnyalattal kevesebb volt az
elegancia, és egy idő után az volt érzésem, egyenesen várja a támadást
ezúttal lehajoltam, és egészen közelről, gyengéden, egyenként csúsztattam a
tálba a három eurót, hogy fölnézzen, és a szemünk találkozzon, szálem
alejkum, mondtam, vá alejkum esszalam, válaszolt mosoly nélkül, a tekintete
mégsem volt kemény, inkább kíváncsi, mint akit érdekelni kezdett a játék
visszatértem a helyemre
pontosan tudta, hogy még mennyi pénz van nálam, és azt is feltételezhette, a
maga szempontjából érthetően, hogy emelni fogom a tétet, csak abban nem
lehetett biztos, hogy mennyivel, az öt látszott logikusnak, ahogy a fibonacci-
féle sor javasolta, 2, 3, 5, de az öt euró már legitim ár volt, adhatott volna
valamit érte, tehát pont úgy, ahogy első találkozásunk esetében, kiléphetett
volna a túlzott alamizsna elfogadójának megalázó helyzetéből, én ezt
biztosan nem akarom, nyilván ezt feltételezhette, a kérdés csak az volt, az
óvatos négy eurót választom, amivel az egyszerű számtani sor logikájában
maradok, vagy átlépek egy határt az üzletileg, szociokulturálisan és
matematikailag egyaránt értelmezhetetlen hat euróval, ezzel nagyjából a nyílt
párbajra való felszólítással fölérő összeggel, akkor viszont lemondtam a
további emelés lehetőségéről, hiszen mindössze négy euróm marad,
ugyanez volt érvényes minden hatnál nagyobb hívásra, a nyolccal ugyan
benne maradtam volna a fibonacci-féle számsor elegáns szekvenciájában,
mintegy emlékeztetve rá, hogy az ötöst egyszerűen diszkvalifikálta az üzleti
logika, de mit tehettem volna a maradék kettővel, tízet pedig elvileg azért
nem adhattam, mert az már megint árnak minősül, ha e szerint az okfejtés
szerint gondolkodott, szerinte nem maradt más megoldás számomra, mint
visszatérni a négyre, esetleg a kilencet választani, föltételezve, hogy a
maradék egyet majd megtartom, szerencsepénznek?, de ez nem volna túl
elegáns megoldás, amikor idáig értem, már nem tudtam, hogy a magam
fejével vagy az én fejemmel gondolkodó arab fejével gondolkodom-e,
ráadásul nevetségesnek tűnt a föltételezés, hogy neki is ennyire fontos ez a
játék, baromság, miért ne szarhatna az egészre, és nézhetne annak, ami
nyilván vagyok is, egy hülye, hóbortos európainak a sok közül, aki jó
dolgában nem tudja, mit csináljon, épp kezdtem lebeszélni magam a
folytatásról, amikor észrevettem, hogy néz, nézi, ahogy a pénzdarabokat
nézem a tenyeremben, biccent, a tenyerét a szemére szorítja, aztán rám
mutat, majd a bádog vizespoharára, aztán a tálkában a pénzre, “zseniális”,
mondta a hang a gyomromban, a mozdulat azt jelezte, hogy megpróbálja
kitalálni, mennyi pénzt kap, és ha sikerül, az tiszta nyeremény lesz, tehát a
logikus gondolkodás jól megérdemelt díja, nem pedig alamizsna, amit a
gazdag turista vet a szegény arabnak, bólintottam, és a szememre
szorítottam a kezem, ahogy kérte, biztos voltam benne, hogy négy eurót tesz
a bögre alá, eleget jártam mindenféle piacokon, hogy tudjam, nincs nagyobb
sértés, mintha a vevő rövidre zárja az alkudozás kéjét, kinyitottam a szemem,
és lenéztem rá, mosolygott, megkocogtatta a lefordított bögre alját, jelezve,
hogy a maga részéről megtette a tétjét
fiatal pár lépett ki a casinóból, inkább testvéreknek látszottak, mint
szeretőknek, a fiú szmokingban volt, de a gallérja alatt kioldódott a
csokornyakkendő, a lány egyszerű, fekete kisestélyiben, nevettek valamin,
meghitten egymáshoz dőltek, a lány a fiú vállára hajtotta a fejét, nem is
jártak, hanem táncoltak, hirtelen angelika és erich buck jutott eszembe, akik
valamikor a múlt század hetvenes éveinek elején nyertek jégtánc-
világbajnokságot, azok voltak ilyen zavarba ejtően feketék és meghittek, erich
talán ha másfél évvel lehetett idősebb angelikánál, és az ember azt hihette,
amikor épp nem jégtáncolnak, egy ravensburgi kastélyban játszadoznak
féltucat weimari vizslakölyökkel
vagy a vérfertőzés gondolatával
ezek ott ketten biarritzban pedig elmentek volna campari-reklámnak, bár a
lány kezében pezsgőspohár volt, veszélyesen ferdén tartotta, nem tudta
abbahagyni a nevetést, a fiú könnyedén átölelte a derekát, mintha attól
tartana, el fog esni, észrevették az arabot, és hozzáléptek, a húszeurós
meglepetést választották, az arab rájuk mosolygott, aztán, ezúttal elhagyva a
szokásos hókuszpókuszt, belemarkolt a drótos tálba, néhány mozdulattal
kiegyenesítette a szálakat, aztán fonni kezdte, először a lányé lett kész,
musztafa egy mozdulattal engedélyt kért, hogy megnézhesse a kezét,
angelika rámosolygott, és odanyújtotta, majd erich következett, az arab
bólintott, folytatta a munkát, aztán a fiú tenyerébe ejtette a végeredményt, az
zavartan elmosolyodott, megrázta a fejét, mire a lány kivette a tenyeréből a
gyűrűket, a kisebbet a bal kezére húzta, a másikat pedig, megjátszott
durvasággal, erich gyűrűsujjára erőltette, most már nevettek mind a ketten,
de a fiú arca aránytalanul vörös lett, „he is my brother, you know”, mondta a
lány magyarázatképpen, musztafa pedig nevetve vállat vont, nem lehetett
eldönteni, azt mondja vele, mindenki hibázhat, vagy azt, hogy hát, ti tudjátok,
én nem annak látom, a fiú a zsebébe nyúlt, egy gyűrött ötvenest halászott
elő, és musztafa ragaszkodott hozzá, hogy erich megvárja a visszajárót
aztán egy kisgyerek következett a nagymamájával, a kezénél fogva rángatta
oda, megvárta, míg a nő lehajol hozzá, és hosszan súgott valamit a fülébe,
neki az egész világ kellett, a körhinta az összes kellékével, musztafa az
aznapi le monde-ba csomagolta az árut
eltette a pénzt, aztán fölnézett a teraszra, mint aki jelzi, hogy lejárt az idő,
nyilván nem gondolkodhatok a végtelenségig, elindultam tehát, a teraszról
levezető lépcsőn, megvártam, míg a kisfiú eltűnik onnan a nagyanyjával, és
teátrális mozdulattal a lepedőre szórtam az összes pénzt, jelezve, hogy nem
„tíz eurót” adok, hanem az összeset, ami maradt
az arab lassan fölborította a bögrét, egy papír tízes volt alatta, gombóccá
gyűrve
bólintottam, mint aki beismeri a vereségét
eltette a tízest, összesöpörte az érméket, és visszaszórta a tálba, a többi
közé, „au revoir”, mondtam, de úgy hangzott, mintha tényleg a viszontlátással
fenyegetném, el akartam indulni, de váratlanul megragadta a csuklómat,
intett, hogy várjak, azt gondoltam, hogy vissza akar lépni az üzlet tiszta, jól
szabályozott világának keretei közé, ahol a tíz euró mégiscsak ár, az
ellenértéke valaminek, és ezzel tudatja, hogy részéről az intermezzónak
vége, nem fogadhatja el a nyereményt, maradjon ez az egész csak tiszta
játék, amiben kétségtelenül legyőzött, már csak az maradt a kérdés, hogy mit
kapok végül a tíz eurómért, már, ha jól értettem a szándékát, hiszen az
ellenkezőjéről is szó lehetett, arról, hogy a játékból nem az üzlet, hanem az
alakuló barátság világába lépünk, nem elad valamit, hanem ajándékot készít,
ezúttal kifejezetten nekem
kivett egy újabb drótkoronát a tálból, és hajtogatni kezdte, akárhogy
próbáltam kitalálni, nem hasonlított semmire a kipakolt mintái közül,
kíváncsian vártam, hogy mi lesz a vacak kis drótból, de amikor kész lett, nem
hagyta, hogy megnézzem, köré zárta az egész öklömet, és két tenyere közé
szorította
finoman meghajolt ültében, „au revoir, monsieur”, mondta, „alejkum szalam”
„va alejkum esszalam”, válaszoltam, és eltűntem a szeme elől, a tömegben,
hogy megnézhessem az ajándékát
egy hamsza volt, vagy más néven „fatima keze”
egy kéz, aminek két hüvelykujja van, és nyitott szemet hord a tenyere
közepén
a kéz öt ujját szokás az iszlám öt pillérének értelmezni, hitvallás, ima,
alamizsna, böjt, zarándoklat, de vannak olyanok is, akik a hamszát
amulettként hordják, a babonák szigorú tilalmának dacára, szemmel verés
ellen, vagy házuk falára szegezik, hogy megvédje őket a tűztől
a zsidók „miriam kezének” vagy „ötös kéznek” hívják, és összefüggésbe
hozzák a tóra öt könyvével
a nyitott tenyeret védő szimbólumként megtalálod mezopotámiában, ó-
egyiptomban, és a szanszkrit mudrák között, de ha kinyitsz egy browsert,
többnyire ott lesz a fejlécen mint az adblock ikonja, vagy vegyük az idióta
munkavédelmi plakátokat
„mozgó teher alá ne állj”
mohamed lánya, fatima, amikor férje új feleséget hozott a házba, éppen
vacsorát főzött, fájdalmában az edénybe elejtette a kanalat, majd, hogy ali ne
vegyen észre semmit, puszta kezével kavarta tovább a forró ételt, ezért a
„fatima keze” a hit és a türelem jelképe lett
le kellett mennem azonnal a grand plage-ra, hogy elszívjak egy cigarettát,
csak előbb még ittam egy pernod-t, jéggel és ásványvízzel, néztem, ahogy
fehéren gomolyog az ital a hosszú pohárban, kiültem a plage előtt futó járda
szegélyére, rágyújtottam, és azon gondolkodtam, mihez kezdjek most, mert
hogy így nem lehet vége, én jövök, tartozom valami válasszal, az nyilvánvaló
volt
feltámadt a szél, feketén dörgött az óceán, láttam magam előtt a videót a
youtube-ról, fiatal pár megy át a kaszinótól a port vieux felé vezető úton, nem
törődve a kitörő viharral, a férfi jóval a nő előtt jár, visszafordulva filmezi a
feleségét, akit egy előzmény nélküli, legalább harminc méteres hullám
valósággal letép a sziklákról, hogy a holtteste, mint azt a kommentek írják,
csak napok múlva kerüljön elő
de ki töltötte föl a videót a youtube-ra?
elnyomtam a csikket a homokban, és visszamentem a körhintához, óvatosan,
mert nem akartam, hogy észrevegyen
az arab éppen befejezte a munkát, előhúzott valahonnan egy kis, fekete
vászonzsákot, beleszórta a pénzt, a dzsellabába rejtette, és a megmaradt
árut, a két tálat meg a bádogbögrét a százeurós közepébe helyezve batyut
kötött a lepedőből, a vállára vetette, nehéz volt követni, mert végül a
boulevard marechal leclerce ebben az órában már ritkás forgalmú
szakaszára értünk, úgy számítottam, az alagúton áthaladva végül nem tehet
mást, mint hogy az esplanade port vieux-n kibukkanva a rue de mazagran
felé kerüli meg az öblöt, fölváltottam hát a bokrokkal sűrűn benőtt hegyoldal
ösvényére, hogy elé vágjak, lesz, ami lesz, gondoltam, ennyi kockázat
belefér, legrosszabb esetben szembekerülünk egymással, amit még mindig
eladhatok véletlennek, azt viszont, hogy ezen a szakaszon is követem, nehéz
volna kimagyarázni, már amennyire a magyarázatról egyáltalán lehet szó, a
rue du prefet doux-n leereszkedve könnyen leértem volna a port vieux-höz,
de inkább átléptem az utca torkolatát szegélyező alacsony korláton, a
bokrokkal dúsan benőtt rézsűn álló fa takarásába, hogy kényelmesen
szemmel tarthassam, ha számításom beválik
egy-két percet biztosan sikerült rávernem, gondoltam
az esplanade-on senki, csak az öbölbe vezető lépcsővel szemben, a
parkolóban várakozott egy fiatal férfi, a legutolsó divat szerint szabott,
ezüstszürke öltönyben volt, fekete vespa nyergéhez támaszkodott hanyagul,
újságot olvasott, mintha rómában volnánk, és a szerelmére várna a piazza
barberinin
„fidanzato”, mondta a hang
kíváncsi lettem, mit olvas, már éppen kiléptem volna a takarásból, amikor az
esplanade de vierge kanyarulatában föltűnt az arab, a fidanzato fölnézett, és
a legnagyobb meglepetésemre összecsapta az újságot, nyilvánvalóvá téve,
hogy akire várt, végre megérkezett, el nem tudtam képzelni, ennek a két
embernek mi köze lehet egymáshoz, pedig hogy komoly közük volt, az egy
pillanatra sem lehetett kétséges, amikor musztafa a lámpa fénykörébe ért, az
olasz, vagy legalábbis az, akit addig olasznak hittem, zsebébe csúsztatta az
újságot, elmosolyodott, és végtelenül meghitt mozdulattal előrelökte a kezét,
összeakasztották egy pillanatra az ujjaikat, mint egykor a szudániak a
parlamenti könyvtárban, ugyanazt éreztem, mint akkor, amikor először
láttam, a beavatatlanok sóvárságát, musztafa először a hengerré gyűrt
papírpénzeket adta a vespásnak, aztán mellécsapta a fekete zacskót is,
leadja a bevételt, mondta hang, de a vespás számolatlanul tette el a pénzt,
majd vastag, barna papírba tekert csomagot húzott elő a bukósisak
tartójából, musztafa a hóna alá fogta, némán nézte, ahogy a vespás eltűnik a
rue de mazagran irányába, aztán visszafordult az úton
követtem a bokrok takarásában, vigyázva, hogy túl nagy zajt ne csapjak, de
az egész nem tartott sokáig, úgy húsz méterrel arrébb volt egy másik, az
előzőnél jóval rövidebb lépcső, ami egyenesen az öböl partjára vezetett, az
arab ráfordult, és kényelmes, lassú léptekkel, mint aki végre hazaért, lesétált
a fövenyre
egészen a plage túlsó oldaláig ment, oda, ahol a sziklák lezárják az aréna
félkörét, az óceán úgy marta ki a követ, hogy a sziklafal enyhén előredőlni
látszott, a védelmében akár egy felnőtt férfi is kényelmesen megbújhatott, az
üreg falának ponyvával letakart matract támasztottak, amiből az arab most, a
nap végén egyetlen mozdulattal csinált ágyat
végre elhagyhattam a helyem, lesétáltam a bar de l’arena teraszára
„egy schlaftrunk?”
kérdezte a hang, ezúttal a legjobb barátomat utánozva, végül is, miért ne,
egy calva’ nem árthat, átjárta az asztalomra tett mécses fénye,
beleszagoltam a forró pohárba, a fás, vaníliás illatok után, amikor
megmozgattam, megérkeztek a citrusok is, a narancs és a citrom, ha
teheted, legalább tizenöt éveset válassz, és ha nem egy strand bárjában
ülsz, hanem valami komolyabb helyen, kérj hozzá egy darabka nagyon fekete
csokoládét, és szívj el hozzá egy romeo y julieta churchills-t, kortyolgattam,
szelíd volt és bársonyos, és mire a szivart képzeletben végigszívtam, arra is
rájöttem, mivel válaszolok az arabnak
sietnem kellett, hogy még feladhassam a rendelést, csak pár óra volt már
hajnalig
úgy aludtam, álom nélkül, ahogy mondani szokás, mint akit agyonvertek
az ajtóm előtt, ahogy kértem, az ezüsttálcán ott volt a damasztszalvéta, meg
az obligát félgömb, fölrémlett a fehér kígyó meséje, az őrjítő történet az
étekfogó szolgáról, aki egyszer beleevett ura titkos lakomájába, és attól
kezdve értett az állatok nyelvén, amikor olvastam, elképzeltem, hogy én
vagyok a szolga, megállok a trónteremhez vezető folyosón, égette a számat
a forró, fehér kígyódarab, mintha valakinek a levágott ujjperce volna, de most
mégsem emeltem föl az ezüst fedőt, mert nem akartam, hogy kihűljön az
arab reggelije
lenéztem az esplanade korlátja mögül, és amennyire tőlem telt, zaj nélkül
próbáltam megközelíteni az alvóhelyét, hogy nyugodtan visszaérhessek
tegnapi rejtekhelyemre, a hortenziák védelmébe
csak az utolsó lépéseknél vettem észre, hogy az arabom fölkelt már, a
ponyva merev hullámai tévesztettek meg, letettem a matraca mellé a tálcát,
és a lépcsőket hármasával szedve, visszarohantam a bokrok mögé
a teleobjektívet tettem fel, négyszázra húztam, remegett a kezem, pedig nem
volt rá igazi ok, lentről még akkor sem vehetett volna észre, ha számít rá,
hogy megleshetem
lassan kinyílt a strand vécéjének ajtaja
az arab lépett ki rajta, majdnem meztelen volt, csak az ágyékát takarta valami
kendő, a hóna alatt a csomag meg egy összetekert gyékényszőnyeg
„ezek citromos olivaolajjal napoznak”, mondta a hang
egyre világosodott
az arab a zuhanyhoz lépett, megnyitotta a csapot, azaz csak megnyitotta
volna, de nem jött víz a csőből, elzárhatta valaki
egy pillanatig az óceánt nézte, mintha az megmondhatná, mi legyen, hogy mi
volna a teendő
hirtelen leguggolt, alkarjával félresöpörte a felszín homokját, hogy az
érintetlen, sötétebb és nedvesebb rétegekből markoljon föl egy kupacnyi
földet, szétmorzsolta a tenyerén, aggodalmasan vizsgálgatta, aztán maga
elé szórta, épp csak annyi maradhatott a kezén, ami a bőr páráján megtapadt
itt a hajón azóta többször visszanéztem a képeket
az arab háromszor megdörzsöli a csuklóját és a kézfejét, majd háromszor
egymás után a két tenyerébe temeti az arcát, háromszor végigsimítja a bal és
a jobb karját, mintha mosakodna, aztán kibontja a csomagot
egy öltözet ruha volt, ing és nadrág, festett lenvászonból, a munkaruházati
boltokban lehetett nálunk kapni hasonlót, fél lábán imbolyogva magára húzta
a nadrágot, aztán az inget, a víz fölött vörösleni kezdett az ég alja, majd
megjelent a nap felső pereme, percek voltak már csak a teljes napfelkeltéig
apró, kerek tárgyat vett elő, megnézte, mint egy zsebórát, kissé balra fordult,
és leterítette a gyékényt, felemelte mindkét karját a füle magasságába, aztán
a jobb tenyerét a balra tette, mintha azt játszaná, könyv van a kezében
csak az ajka mozgott, hangtalanul mondta el az imát, kivéve egy szakaszt,
azt viszont beleénekelte a reggeli szélbe, úgy, hogy egy szót tisztán lehet
hallani
az „al-kafirún” volt az a szó
1. بِسۡمِ اللّٰہِ الرَّحۡمٰنِ الرَّحِیۡمِ
2. قُلۡ یٰۤاَیُّہَا الۡکٰفِرُوۡنَ
3. لَاۤ اَعۡبُدُ مَا تَعۡبُدُوۡنَ
4. وَ لَاۤ اَنۡتُمۡ عٰبِدُوۡنَ مَاۤ اَعۡبُدُۚ
5. وَ لَاۤ اَنَا عَابِدٌ مَّا عَبَدۡتُّمۡ
6. وَ لَاۤ اَنۡتُمۡ عٰبِدُوۡنَ مَاۤ اَعۡبُدُؕ
7. لَکُمۡ دِیۡنُکُمۡ وَلِیَ دِیۡنِ
Bismi Allahi alrrahmanialrraheemi
Qul ya ayyuha alkafiroona
La aAAbudu ma taAAbudoona
Wala antum AAabidoona ma aAAbudu
Wala ana AAabidun ma AAabadtum
Wala antum AAabidoona ma aAAbudu
Lakum deenukum waliya deeni
„Mondd:
Ti hitetlenek!
Nem szolgálom, amit ti szolgáltok,
és ti nem szolgáljátok, amit én szolgálok
És én nem fogom szolgálni, amit ti szolgáltok
és ti nem szolgáljátok majd, amit én szolgálok
Megvan nektek a ti vallásotok és nekem az enyém.”
alighogy befejezte, az arénába betört a nap fénye, olyan erővel, mintha el
akarna pusztítani mindent, ami él, az arab lerázta a homokot a gyékényről,
összegöngyölte, és elindult vissza, a matracához
észrevette a lépteim nyomát a homokban, ahogy a vackához vezetnek
megdermedt, ahogy meglátta a letakart tálcát
leguggolt, és lassan, mint egy követ, ami alatt talán skorpiók nyüzsöghetnek,
fölemelte a tálról a burát
a négyszázas telén át tisztán látszott
full english breakfest, bacon tojással, paradicsomos bab, és az, amit black
pudingnak hívnak, a leszúrt disznó sűrű, fekete vére a saját belébe töltve,
nem pedig, amit rendeltem, friss szőlő, arab rántotta, labneh, za’taar és
fekete olíva
musztafa felkiáltott, és beleszimatolt a sós levegőbe
fölálltam a takarásból, eltettem a gépet és elindultam lefelé a lépcsőn
gondolom, meg akarhattam a dolgot valahogyan magyarázni