Nézte az elmenő vonatokat

A hó

Január 15.
Reggel öt óta hullt a hó. Az északi szél úgy tolta a kövér, fekete felhőket, mint egy puli a csordát.
A terasz ajtót kinyitva látta, hogy mindent hó borított. Tíz centis hó takarta a kertet. Annyira hullt, hogy nem látta az út menti fákat sem.
Ébredéskor – szokása szerint – bekapcsolta az ágy mellett a rádiót, hogy a híreket és az időjárás jelentést hallja. Megállás nélkül havazott az egész országban. Északtól délig, ami szokatlan volt. De másutt is, egész Európában. Észak- Európában ez normális volt, de itt? És az utolsó, kilenc órás hírek szerint a felhők mentek délnek, az Ibér félsziget felé.
Az idős hölgy, a felesége felhúzta a villany redőnyt. Egy teherautó sót hintett az úton a ház előtt, mert a hó a forgalmat lassította.
– Nincs több kenyér – jegyezte meg az asszony reggeli készítés közben. – Elkísérlek, ha akarod. Régen nem sétáltunk a hóban – mosolygott.
– Nem komolyan gondolod – volt az öregúr válasza, csészéjét letéve.
Valóban nem volt messze a pékség. Alig hat házzal távolabb. De elmenetel előtt lapátolni kellett a havat az ajtó előtt. A hideg és a szél ellenére izzadt, mikor végzett a terasz tisztításával és néhány percre a konyhában megpihent egy csésze kávé mellett.
– Ne menj, mert kifáradtál! Van kenyerünk holnapig. – Egy törölközővel szárította férje verejtékes homlokát.
Kicsi, vékony asszony volt, megőrizve régi szépsége visszfényét, nem mint a férje, akit az évek járása elnehezített. A karcsú fiatalember megvastagodott hasban. Az asszony szerette haját, de most az idő okozta kárt, a kopaszodást nem tudta rejteni a hosszúra nőtt haj.
– Nem vagyok fáradt, kicsim – és útra készült, sapkáját a fülére húzva.
Szűzies volt a hó a ház körül. Lelket sem látott. Az utca néhány háza lakatlan volt télen, csak nyáron éltek nyaralók bennük. Csak a harmadikban volt egy család a függönyök mögé rejtőzve, de nem látott életjelt. Az élet egyetlen jele a kémény vékony füstje volt.
A hátmögüli szélrohamok ellenére nehezen tört utat a hóban. A sűrű pelyhektől az utat alig látta. Egy meztelen fa alatt megállt, mikor egy teherautó bömbölését hallotta. Világító reflektorokkal lépésben haladt. Félelemmel töltötte el a kísérteties gép, mielőtt eltűnt a fehér semmiben.
Még nehezebb volt a visszaút. A negyedórás pihenés a pékség melegében nyugtató volt, de most lábujjai és arca fázott a maszkként orrát takaró sál ellenére. Nehéz volt a szél ellen haladni.
Két kenyér a szatyorban, és a szatyor füleit szorongatva fájtak ujjai. Cipői a hóba süppedtek és úgy érezte, hogy lúdtollal töltött pehelydunyhán jár. Háza körvonala a hóviharban a boldogság kikötőjének tűnt.
A teraszon toporzékolva és vállait veregetve tisztította magát. Felesége nyugtalanul leste visszatértét.
– Itt vagyok, látod, a kenyérrel – és borzongva próbált mosolyogni.

Január 16.
Másnap reggel félméteres hó zárta a ház két ajtaját. Előző este hihetetlen képeket láttak a televízió képernyőjén. Az oroszoknál és Kínában katonák próbáltak utakat és vasútvonalat tisztítani, hogy biztosítsák a lakosság ellátását. Náluk is a katonaság segített mindenütt, de láthatóan nem nagy sikerrel, mert a másodrendű út a ház előtt járhatatlan és néptelen volt.
Megállás nélkül szakadt a hó, és a meteorológia nagyon rossz időt jósolt, megpróbálva tudományos magyarázatokat adni.
Az asszony megtiltotta, hogy ismét a pékhez menjen ebben az időben.
– Nincs kenyérre szükség, majd beosztjuk és kétszersültünk is van – magyarázta.
Az öregúr testsúlya ellenére kimászott az egyik ablakon, hogy ellapátolja a havat a hátsó ajtó elől. Mikor végzett, győzelmes mosollyal jött be az ajtón. Felesége jó meleg lábvízzel és forralt borral várta, hogy felmelegedjen.
Elzárta őket a hó a külvilágtól. Próbáltak telefonálni a rokonnak és a barátoknak, de süket volt a telefonvonal.
– A hó súlya alatt biztosan elszakadtak a vonalak, motyogta és az asszonyt nézte. így meglehet, hogy… tétovázva nézte az ablakot, ahol egy reménytelen szürkeség nézett a szobába.
– Mire gondolsz, ne félj megmondani – bátorította az asszony.
– Meglehet, hogy villany sem lesz, megszakadnak a vezetékek is a hó súlya alatt.
– Gondolom, hogy igazad van – volt a válasz, és a szobából kitotyogott a kamrába. Egy doboz gyufával és fél tucat gyertyával jött vissza. Távolléte alatt az öregúr egy fiókban kotorászott, ahol régóta elfelejtett ezerféle haszontalanságot rejtegetett, mint használt ceruza csonkokat, spárgadarabokat, megsárgult levélpapírt néhány kiszáradt golyóstoll szomszédságában. Ebben a lomtárban talált két működőképes zseblámpát.
Az ebédlőasztal előtt, helyükön ülve egymást nézték.
– És a fűtés? – Feleségét már régóta kínozta a kérdés, mert központi fűtésük villannyal működött.
– Van egy kis petróleumkályhánk.
Rajta volt a sor keresgélni a kamrában, ahol megtalálta eredeti dobozában a kicsi fűtőtestet. Üres volt a tartály és nem volt petróleum a házban. A közeli benzinkútnál, ahol kocsiját tankolta, volt petróleum is, de a járhatatlan úton nagy volt a távolság, egy kilométer.
Üres kézzel jött vissza és leült szótlanul.
– Nem találtad?
– Üzemanyag nélkül hasznavehetetlen. De ne félj – próbálta nyugtatni őt saját nyugtalansága ellenére.
Délután ötkor leszállt az éj és felgyújtotta a lámpát. Szerencsére a konyha tűzhely gázzal működött és két palack gáz volt tartalékban.
– Gondolni kell a vízre is!
Felesége újra a konyhába csoszogott és néhány üres borosüveget vízzel töltött. Az öregúr elgondolkozva tartotta kezében a távirányítót.
– Van elég hó, ha felmelegítjük, lesz ivóvizünk – és bekapcsolta a televíziót, de a képernyőn is havazott.
– Ez sem működik.
– Az adónak is problémája van – mondta, hogy mondjon valamit és felbátorítsa az asszonyt.
– De a rádió működik még – és felesége a hálóban kereste a tranzisztort.
Zenével tarkított hírek jöttek az űrből. Több ezer teherautó állt mozdulatlanul az utakon, és a nagyvárosokban az élelmiszerboltokat ostromolta a lakosság. Egyes országokban a rendőrség a tömegre lőtt. Az utolsó időjárás jelentés szerint hóvihar érkezett Mexikóba, és hó borította Észak-Afrikát és a Piramisokat.
Rossz hírek voltak. Amíg a híreket hallgatta, az asszony jó fokhagymalevest készített. Illata elárasztotta a házat, mert nem volt szellőztetés, de kivételesen egyikük sem panaszkodott. Úgy érezték, hogy a közelmúltban vannak, mikor még ajtót-ablakot nyithattak szellőztetni. Boldog, biztonságosnak tűnő múlt, ahol minden a helyén volt és életük nyugodtan folyt egy előre látható, nyugodt jövő felé.
 A szpíker monoton hangja, a konyhából áradó illatok és a szoba kellemes melege elálmosította a fotelében kényelmesen elnyúló öregurat. Szemei zárultak és álla a mellére esett, mikor a lámpa kihunyt.
A ház koromsötétjében felriadt, ahol a megvakult ablakokon semmi fény nem szivárgott át. Lázasan keresgélte az asztalra tett zseblámpát, mikor az asszony egy gyertyával bejött. A kis láng tánca mozgatta árnyát a falon. Az asztal közepére, a hamutartóba tette a gyertyát.    
– Ma este gyertyafénynél vacsorázunk – mondta vidáman, de hangja sápadt volt. – Oltsd el a lámpát, az elemmel spórolni kell.
A konyhában is égett egy gyertya és fénye elégtelen volt felvidítani az éjt.
A rádióból szólt a hírekkel megszakított zene, de nem volt semmi újság a havazáson kívül. S mikor az öregasszony a levest az asztalra tette, az adás egy szó közepén hirtelen félbeszakadt.
– Nincs több villany sehol – motyogta férje és tekintetük összeforrt a mozdulatlan gyertyafény fölött.

Január 17.
A villany eltűnése után még kellemes volt az első éjszaka. Lassan hűlt le a víz a csövekben és reggel kellemes langyban ébredtek fel. Különösen a világítást hiányolták. Mozdulatlan villanyredőnyök takarták az ablakokat, csak a konyha ablakain át derengett a sápadt nappali fény s így láthatták, hogy megállás nélkül havazott. Több mint egy méter hó halmozódott a falak körül.
A ház foglyai voltak.
A hűtőben maradt kevés élelem lassan felmelegedett, de kint sarki hideg volt, így az egyik konyha ablakot kinyitva mindent a hóba raktak.
Az öregúr sikertelenül keresgélt egy állomást a rádióban. Csak fütyülés és recsegés jött az űrből.
Rádió és televízió nélkül lassan teltek az órák. Olvasni nem volt elég világosság, így csak várakozni tudtak.
Az asszony a konyhában ügyeskedett tésztát főzve, de este a nappali szürkeség eltűnte után ő is tétlenségre volt ítélve.
A lehűlt szobában a nyomorult gyertya fényében cigarettafüstként látták leheletük.
– Hideg van! – Felesége vastag pulóvert adott neki és egy sálba burkolódzott. Éjjel a pehelydunyha melegében hallgatták a lehűlő csövek zaját.

Január 18.
Egy jégbarlangban ébredtek fel. A zseblámpa fénye visszaverődött a falakat takaró jégpárán.
– Hideg van, kicsim, ne mozdulj az ágyból. – Szerencse volt, hogy nem kellett öltözködni, mert nem vetkőztek le előző este, gondolta, és meggyújtotta a gyertyát az éjjeliszekrényen.
– Egy kis meleg – motyogta magának feleségét nézve; szemei feketének tűntek a gyertya fényében.
A konyhában még hidegebb volt, és jégvirágok borították az ablakokat. Vizet akart melegíteni a gázon, de nem gyullad meg és semmi nem sziszegett a csőből. Botorkálva a hálóba visszatért és az ágy szélére ült.
– Ne mozdulj, kicsim. Remegő hangjától az asszony felriadt.
– Mi van ?
– Nincs gáz – volt a válasz. Megfagyott. Gondolom, hogy nem havazik, mert nagyon hideg van. A konyhai hőmérő mínusz 15 fokot mutat!
– Gyere mellém az ágyba!
– Igen, nagyon hideg van. Teste és hangja remegett.
Együtt voltak, mint mindég. Ruháin magával hordta a hideget. Dermedt lábait próbálta melegíteni az asszony.
– Emlékszel? Mindig én melegítettem fel lábaid – suttogta a félhomályban.
– Igen, igen. – Karjaiban szorongatta az asszonyt, visszatartva lélegzetét, hogy ne remegjen.
–- És te, emlékszel még, mikor a tóparton  először találkoztunk? – A távoli emléktől a jelent elfelejtette, a szobát, a házat, az egész világot elöntő jeget.
Együtt álmodták emlékeik. Felejthetetlen elfelejtett pillanatokat, egy végleg eltűnt múltat.
Nem fáztak már. A hideget nem érezték. A táncoló gyertyafény a bútorokat életre keltette, de ők nem láttak semmit.
– Érzed, hogy milyen meleg van – mormolta az asszonyt ölelve, aki nem remegett.
- Igen, meleg van… meleg… meleg… – s így aludtak el boldogan.