Városok és történeteik

KÉT VÁROS TÖRTÉNETE
Az első egy mérnök által megrajzolt terv szerint jött létre. Az alkotó az ész által diktált
elveket követte, és azokat azonnal mértani formába öntötte. Az igényből, hogy a város egy
biztonságos, kívülről áthatolhatatlan egész legyen, arra jutott, hogy kör alaprajzon kell állnia,
amelynek peremén fog húzódni a városfal. A várost ezzel egyszer s mindenkorra leválasztotta
a környező világtól, és külső kerületének olyan formát adott, amely megfelelt úgy a
hadászatnak, mint a filozófiának a tökéletességről alkotott felfogásaival. Eme képződmény
középpontjába egy, a fontos intézmények épületei által szegélyezett teret helyezett; és e
középpontból egyenes utcák sugarai futottak szét, amelyeket összekötőutak gyűrűi szeltek át.
Miután a terv elkészült, talált egy síkságot, amelyet alkalmasnak tartott a megvalósításához,
és amelyen úgy tűnt, hogy csak néhány öreg fa kivágására, egy-két bucka kiegyenlítésére és
pár csavargó elűzésére lesz szükség.
Ez alapján joggal lehetett remélni, hogy e helyen az ész, a nyugati ész városa jön létre, egy
olyan város, amelyben a nyugati metafizika magára ismer. Roland Barthes számára japán útja
egy olyan távolságot adott, amely révén összefüggésre lelt a nyugati gondolkodás mozgása és
a nyugati városok alapvető elrendezése között: „A négyszögletes, hálószerkezetű városok
(mint például Los Angeles) állítólag erőteljes szorongást okoznak. Bántják a városhoz kötődő
szinesztetikus érzékenységünket, amely megköveteli, hogy a városi térnek legyen egy
központja, ahová be lehet menni és ahonnan vissza lehet térni, hogy legyen egy önmagában
teljes hely, amelyről álmodozni lehet, amelyhez közeledhetünk vagy amelytől távolodhatunk,
egyszóval, ahol létrehozhatjuk önmagunkat. Számos (történelmi, gazdasági, vallási, katonai)
okból, a Nyugat túlságosan is jól megértette ezt a törvényt: városai mind koncentrikusak.
Összhangban a nyugati metafizika mozgásával, amely szerint minden középpont az igazság
helye, városaink központja mindig teljes: egy kijelölt hely, itt halmozódnak fel és
összpontosulnak a társadalom értékei: a lelkiség (a templomok), a hatalom (a hivatalok), a
pénz (a bankok), az áru (az áruházak), a szó (az agorák: a kávéházak és a sétaterek). A
városközpontba menni egyet jelent a társadalmi »igazsággal« való találkozással, a magasabb
és teljesebb »valóságban« való részvétellel” (Barthes 1993: 44, R.B. kiemelései).
Mérnökünk a város tervezésekor olyan követelményeket tartott szem előtt, amelyekben a
gazdaság és a hadászat egybekapcsolódott a vallással és a metafizikával. A munkáját vezérlő
szempontok között egyszerre volt jelen a befektetett pénzösszeg megtérülése és az ágyúk
hatótávolsága, és az az öntudatlan, ám hathatós késztetés, amely arra ösztönözte, hogy az élet
bizonyos változékony és összefüggéstelen megnyilvánulásai számára tartós támasztékot
találjon. A városi tér geometrizálása mindezt közvetíti: a körző és a vonalzó szilárd támpontot
nyújtanak kezének. A város könyve a geometria képeivel van telerajzolva.
Az eddig elmondottak nemcsak az első, de a második városra is érvényesek. Ez utóbbi saját
történelme akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a tereprendezés nem lesz olyan egyszerű,
és elvégzése után módosítani kell az eredeti tervet. A városfal nem követte pontosan a körző
nyomvonalát, a középpontot át kellett helyezni, az utcák egyenesei és körvonalai kissé
elgörbültek. Ez azonban csak a kezdete volt annak a torzulási folyamatnak, amelyen a
későbbi korokban ment át e város: háborúk, járványok, tűzvészek, bevándorlási hullámok, a
kereskedelmi útvonalak áthelyeződése, mindez és számos egyéb, gyakran teljesen lokális
jelentőségű esemény tükröződött a város eredeti formájának megbomlásában. A második
város túlnőtt a városfalon, kívülről már alig hasonlított a körre; és a belsejében zajló
átépítések következtében az eredeti alaprajz e település távoli múltjává vált.
Mindeme változások nyomán módosultak és elmosódtak a város eredeti körvonalai, ám nem
tűntek el teljesen. Aki e második városba belépett, azonnal megérezte az első jelenlétét:
nyomban tudta, hogy egy múlttal bíró városban mozog. És e környezet az első lépéseitől
fogva figyelmeztette a múlt és a jelen közti távolságra.
A VALÓSÁGGÁ VÁLT ÉSZ VÁROSAI
Az első város egy olyan képződmény, amelyet Descartes az észhez kapcsol. Egy kartéziánus
város: mértani formáival megfelel az egység, a zártság és a szabályosság követelményeinek.
Jónéhány várost ismerünk, amelyek létrejöttükkor legalábbis megközelítették ezt az
eszményt, és vonásaik minden esetben a terv egységét tükrözték, amely az alaprajz zárt és
szabályos elrendezéséből indult ki. Figyelemre méltó, hogy számos ilyen, egy alapító
elgondolás alapján kialakított város éppen a 16. és a 17. században jött létre.
Itáliában a 16. század második felében több olyan város épült, amelyekben a reneszánsz
eszmények megvalósítására törekedtek. Így keletkezett például Sabbioneta és Palmanova –
mindkettő szabályos mértani alakzatot formáló alaprajzzal.
Amikor Richelieu bíboros elhatározta, hogy egyházi és világi hatalmát demonstrálandó új
várost épít családi birtokán, és XIII. Lajostól engedélyt kapott egy „falakkal és árkokkal
körbevett, vásárjoggal bíró város” alapítására, Jacques Lemerciert bízta meg a feladattal, aki
udvari építészként a Louvre átalakításakor és a bíboros kegyeltjeként a Sorbonne
megépítésekor is kitüntette magát. A várost, amely a bíboros nevét volt hivatott viselni,
Lemercier egy derékszögű négyszögben helyezte el – elvégre így is meg lehet felelni a
szabályosság és a zártság követelményeinek. A város belsejében ez a derékszögű
utcarendszerben fejeződik ki, amely két teret foglal magában.
Az így létrejött képződményt Isaac Joseph nem hajlandó városnak nevezni, ehelyett
állítólagos városról beszél. Joggal állapítja meg: „Richelieu a két tér ellenére is csak egy
állítólagos város, mivel túl van feszítve, csak a hatalom helyei kerültek benne elosztásra, és
dualitása kizárólag a hatalom szimbolikus regiszterén belül van elgondolva (Joseph 1998:
47). Ebben a hivatalnokok és a bíboros pártfogoltjai számára épült „városban” hiányzik az,
ami egy igazi város lényege: a köztér. Utcái és terei csak színlelik, hogy közterek.
Egy város szabályos alaprajzon való kialakítása azonban nem minden esetben a hatalmi
pozíció demonstrálására irányuló törekvés kifejeződése. Ahogy arra Marcel Roncayolo
figyelmeztet, a geometria e téren sokféle szándékot és mechanizmust közvetít (Roncayolo
1990: 96). Így például katonai szándékokat, amelyek megvalósításaként erődvárosok
keletkeznek.
Számos ilyen város közül említsük meg Érsekújvárt. Eme, a török elleni védelmi rendszer
központi elemének szánt szabályos hatszög alakú erőd tervezésekor a reneszánsz eszmények
által inspirált város-geometria katonai szolgálatba lépett. Ahogy egy korabeli metszet
tanusítja, a város belsejében ez esetben is a deréskszögű utcarendszer érvényesült.
A város-geometria nyelvén megszolaló építmények egyszerre árulkodnak az egyháziak világi
hatalmáról és a hadvezérek katonai indítékairól. Ez a geometria szabályos formáival mintha
felkészítené az embereket egy változatlan rend elfogadására, amely alkalmazásaiban
egyszerre lehet az ünnepi szertartások, az imádságok, a munka mindennapi kötelességei, a
vásárok és a katonai gyakorlatok rendje. A házak és az utcák valamely szabályos mértani
alakzatba rendezése által leküzdhető az az elbizonytalanító érzés, amelyet a rendezetlen utak
kanyargása válthat ki; az egyes építőelemek, a házak, az utcák és a sétányok engedelmesen
illeszkednek az átlátható egészbe, keretet adva egy olyan térnek, amelyben, mivel azt az
egyenes és a körvonal szabja meg, a mozgások iránya mindig kiszámítható. Mindenki tudja,
hogy mi vár rá a sarkon túl; hogy hol kell befordulnia, ha a központba akar jutni; hogy
meddig mehet el, ha a városban akar maradni. Mindenki tudja, hogy hol vásárolhat, és hogy
hol tud gyónni; hogy hol mozognak a gazdagok és az előkelők, és hol verődnek össze a
szegények. Mindenki a maga helyén, együtt a városban.
Ez a geometria, amellett, hogy érvényre juttatja a zártság és a szabályosság követelményeit,
különböző módozatokra ad lehetőséget: ha a városi tér zárttá tétele a cél, a körvonalon kívül a
négyszög, vagy akár két mértani forma egyesítése is megoldást kínál. Amikor pedig az utcák
szabályos elosztásáról van szó, a körgyűrűs szerkezet mellett derékszögű elrendezés is
lehetséges, amely a városi teret szimmetrikusan egy főtér és egy főutca köré szervezi. De még
az a követelmény sem tekinthető megkérdőjelezhetetlen dogmának, amely szerint a várost
egyetlen mérnöknek kell megterveznie. Richelieu főutcáját, amely az Északi kaput köti össze
a Déli kapuval, Jean Barbet tervezte. Végig ugyanolyan házak sorakoznak rajta, így
megjelenésében illeszkedik a város egészének koncepciójához. Vagyis nem az a lényeges,
hogy a várost egy személy tervezte-e (elvégre Érsekújvár is két olasz mérnök, Ottavio és
Giulio Baldigara tervei szerint épült). Az a fontos, hogy az alkotók közreműködése egy
egységes, zárt egészet eredményezzen. Az említett követelmény csak azt kívánja, hogy a mű
egyetlen szándékot testesítsen meg, valamint, hogy a számára kialakított alapokon álljon,
nem pedig olyanokon, amelyeket a korábbi építők hagytak hátra. Látható, hogy mindaddig,
amíg az eredmény nem bolygatja fel a legfontosabbikat, a zártság elvét, mindhárom elv
érvényesítése teret enged a rugalmas megoldásoknak, sőt ösztönzi azokat.
A kartéziánus városnak zártnak kell lennie. E követelmény többféle módon és többféle
mértani forma által érvényesíthető. A létrejött műben azonban mindig egyetlen észnek kell
kifejeződnie, amely vonalakat húz, hogy ezáltal megkülönböztessen, megosszon,
kiszámíthatóvá tegyen és elébe menjen a véletlennek.
A VÁROSOK, AMELYEKBEN ÉLÜNK, A NEM-ÉSZ VÁROSAI
E helyütt nagyon közel jutottunk azokhoz a kritériumokhoz, amelyek segítségével Descartes
a ész megbízható tartalmait azonosítja. A megbízható gondolatok két közismert
ismertetőjegye áll előttünk: a világosság és a körülhatároltság.[1] Eközben még mindig a
városról beszélünk, pontosabban a kartéziánus városról, amely nem csupán egy tervezet és
elképzelés, hanem egy születő valóság is volt.
Ehhez azonban nyomban hozzá kell fűzni, hogy bár Descartes korában valóban épültek olyan
városok, amelyek megfeleltek az újonnan születő ész követelményeinek, és amelyeket ily
módon joggal nevezhetünk kartéziánusnak, filozófusunk, városlakó kortársainak túlynomó
többségéhez hasonlóan, élete nagy részében olyan városokban élt, amelyek egy hosszú múlt
nyomait viselték. E hosszú múltból szükségszerűen következtek a szándékok megszakításai, a
[1] “Elkülönítettnek pedig azt nevezem, ami annyira körülhatárolt, és az összes többitől különálló, hogy csakis
azt foglalja magában, ami nyilvánvalóan jelenik meg annak az embernek, aki a kellő módon veszi
szemügyre őt” (Descartes 1996: 48).
folytonos át- és újjáépítések és a városi térbe való véletlenszerű beavatkozások. Azok a
városok, amelyekben a 17. század elején Nyugat- és Közép-Európa városi lakosságának
többsége élt, ez utóbbi típusba tartoztak. Az utcákra pillantva egyértlemű volt, „hogy inkább
a véletlen helyezte el őket így, mintsem ésszel bíró emberek akarata” (Descartes 2000: 25). E
városok hosszú időkön át különböző hatásoknak és sokféle szándéknak voltak kitéve. A
városi ember környezete egy olyan konfliktus színtere volt, amelyben az ész nap mint nap
korábbi kudarcainak anyagi emlékeivel és ellenfele eljövendő győzelmeinek előjeleivel
szembesült.
A koraújkorban így az ész és a nem-ész szembenállása befészkeli magát a városi tér
belsejébe. Az egyetlen ésszerű szándék megvalósításainak rövid történelme és a véletlenszerű
torzulások és átépítések megszakításokkal teli hosszú történelme közti feszültség mögött több
rejtőzött, mint egy elméleti megalapozás a filozófus abbéli meggyőződéséhez, hogy az ész
képezi a biztos megismerés egyetlen forrását és biztosítékát. Az ész és a véletlen ellentétének
filozófiai kifejtésében, abban a törekvésben, amely a lényegileg emberit az ész oldalán
igyekezett elhelyezni, a differenciálás eme gesztusa egy átfogóbb jelentőséggel bíró
elmozdulást tükröz, amely nyomán végső soron a város válik a modernitás küzdelmeinek
színterévé.
A város belsejébe való elmozdulás a modern racionalitás egészét érinti, mivel olyan
meghatározottságokat teremt, amelyek a kirekesztés, az elzárás és a kisajátítás stratégiájának
sajátosan modern alkalmazásaihoz adnak keretet. Ahogy már említettük, noha ezek a
stratégiák a racionalitáshoz mint olyanhoz konstans módon hozzátartoznak, konkrét
alkalmazásuk eltéréseket mutat, ugyanis tárgyukat, ti. az idegen elemet, minden korszak más-
más szférában és más-más módon azonosítja.
Ezidáig ez az elem mindig ott bukkant fel, ahol az emberi ész a nem-emberi valósággal
találkozott. Gondoljunk az antik színházra, ahol az első színben a természet törvényeivel
szemben a község törvényei úgy vannak beállítva, mint az ember belépése az elkerülhetetlen
események világába. A második színben Antigoné tragikus sorsa azután teljesedik be, hogy
az ellenség holttestét kitiltják a község területéről, és ezáltal az istenek és a község törvényei
szembekerülnek egymással. Hegel híres értelmezésében Antigoné története a szellem
fejlődésének azon szakaszába illeszkedik, amelyben az erkölcs felbomlik, hogy átengedje
helyét a jogállapotnak. Az ezt előmozdító konfliktust Hegel az emberi és az isteni törvény
közti törésként jellemzi. Az isteni törvény mögött, amelyre oly hevesen hivatkozik a bátyja
eltemetéséért küzdő Antigoné, a családi kapcsolatok felsőbbrendűségéből kiinduló
„egyediség lázadó elve” áll; ezzel szemben az emberi törvényt az általánosság
érvényesítésére törekvő község képviseli. Hegel így fogalmaz: „Az állam azonban csak az
egyénisége szellemének elnyomása által tarthatja fenn magát és, mivel e szellem lényeges
mozzanat, az állam éppígy létre is hozza azt, mégpedig olyképpen, hogy elnyomó magatartást
tanúsít vele mint ellenséges elvvel szemben” (Hegel 1979: 245). Az egyénnek a társadalmi
egészbe való beilleszkedése akadályokba ütközött, és a kettő összecsapásának helyén
megjelentek az ellenállás kísértetei, hogy az észbeli általánosság erejével a természeti, családi
és vérségi viszonyokat, illetve az isteni parancsokat állítsák szembe. A községnek azt a
törvényt kell ellenük alkalmaznia, amely egy idegen és nemritkán ellenséges közegben
általános megalapozást ad saját tartós autonóm létezésének. Aki fegyverrel fordult a község
ellen, halála után is ellensége marad, és holtan sem léphet területére. Az isteni törvény
hangja, amely a lázadó egyénen keresztül szólal meg, ugyan behatol e területre, és a községen
belül konfliktust idéz elő, de ez a hang a külső világ üzenete marad, amely túlmutat az emberi
lények közösségén.
Végül jegyezzük meg, hogy ez a határvonal, amely mentén a község a környezetével
szemben védelmezi önállóságát, a középkorban egy újabb dimenzióval bővül, amely őt mint
evilágit, múlandót és pusztulásra ítéltet Isten községével állítja szembe. Mindkét esetben a
középkori város-község azzal áll szemben, ami rajta kívül áll: a városfal védi a külső
ellenségtől, és egyúttal emlékezteti evilági erőfeszítései hiábavalóságára és arra a távolságra,
amely elválasztja a mennyei béke országától. Ezen a kettős határon játszódnak le azok a
találkozások, amelyekben a középkori város-község megtapasztalja identitását.
A modern racionalitás két egymást követő lépéssel igazolja modernségét és racionalitását. Az
első lépésben a konfliktus mindkét oldalát a városon belülre helyezi. A konfliktus a város
belső ügye, ott lép színre az ész ellenfele, ott fogalmazódnak meg az ellentétek, és ott
zajlanak ezek küzdelmei. A város egységét veszélyeztető idegen elemek már nem sehonnan
érkező betolakodók, hanem a város saját rendezetlen mozgású elemei, amelyek eltávolodtak
az eredeti ésszerű szándéktól, a világra szabadították a véletlen démonát, kiszolgáltva neki a
rendet megalkotó alapító művét. Ezentúl, a saját területén lejátszódó találkozások során a
városnak próbára kell tennie racionalizáló stratégiáit, adott esetben pedig újakat kell
kialakítania.
A modern racionalitás ily módon teszi bensővé azt a határvonalat, amely mentén folytatja
majd le döntő küzdelmét integritása megóvásáért; a hadszíntér, ahol beveti fegyvereit, immár
a város területén belül fekszik; az ellenfél nem kívülről érkezik, mint egy természeti vagy
emberi, dühös és romboló erő; a veszély, amely minden evilági törekvését fenyegeti, nem egy
magasabb rendű lény parancsaira hivatott figyelmeztetni. Azonban abból, hogy a konfliktus
saját territóriumára tevődött át, korántsem következik, hogy e harcban a modern racionalitás
egy olyan ellenség ellen vethetné be pusztító fegyvereit, amely el lett vágva hátországától,
reménytelen helyzetbe került és az ész túlereje által körülvéve már csak apró kártevésekre
képes. Épp ellenkezőleg, ez az ellenség egy végzetes természeti erő minden jellemzőjével
rendelkezik. A modern racionalitással szemben álló ellenség egy saját tehetetlensége által
hajtott hatalmas testre emlékeztet.
A második lépésben a racionalitásban tudatosul az, amit ebben a helyzetben az ész sugall.
Ám meg kell jegyezni, hogy az ész parancsai nem egyértelműek. Mindig csábítást fog érezni,
hogy a történelem tépázta régi helyett egy új alapokon álló várost építsen, egyúttal azonban a
kisajátítás stratégiája által kínált lehetőségeket is keresni fogja. E racionalitás egyik
szélsőséges megnyilvánulásában folyamatosan felbukkannak egy olyan város tervei, amely
egy zöld mezőn épül fel és elrendezésében az ész örökérvényű megtestesülése lesz, így
területén sohasem kell konfrontálódnia idegen elemekkel. A modern racionalitást egy, a
totalitást megvalósító zárt közösség látomása fogja vonzani, amely minden elemét
tökéletesen magába illeszti, és amely működésének anyagi és szellemi feltételeit saját
alapjain állva saját erőforrásaiból képes újratermelni. Másik szélsőséges formájában e
racionalitás azoknak az építményeknek a módosításában, kijavításában és kisajátításában
nyilvánul meg, amelyeken a történelmi folyamatok – beleértve a véletlent és az egyes elemek
heterogén eredetét – megannyi nyomot hagytak. Menni vagy maradni, rombolni vagy
újjáépíteni, alapítani vagy kibővíteni – a modern racionalitás történelmének állomásait akár
úgy is meg lehet ragadni, mint egy-egy kilengést eme lehetőségek valamelyike felé.

Hivatkozott irodalom:
Barthes, Roland (1993): L’empire des signes. Genf, Éditions d’Art Albert Skira.
Descartes, René (1996): A filozófia alapelvei. Budapest, Osiris.
Descartes, René (2000): Értekezés a módszerről. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1979): A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Joseph, Isaac (1998): La ville sans qualités. Aubenas, Éditions de l’Aube.
Roncayolo, Marcel (1990): La ville et ses territoires. Párizs, Casterman.