Vidám apokalipszis

„eléggé befagyott a magyarság”(523)
Térey János A Legkisebb Jégkorszak című legújabb könyve az Asztalizenében és az
utána következő Térey-kötetekben megismert szereplők sorsát fagyasztja bele egy negatív
utópia fantasztikusan dermesztő formájába.
Az Asztalizene legutolsó szerzői utasítása a következőképpen hangzik: „Zene. Az
ablakon túl szakad a hó. Odabent teljes sötét”. Alábbi olvasatomat ebből a belső sötétségből
és ettől a hóeséstől indítanám, hiszen az új regény ezt a hóesést növeszti világméretű faggyá,
mellyel, ironikus módon, meteorológiai jelenséggé írja át a szereplők (és a kötetbeli magyar
társadalom) lelkiállapotát, és vice versa.
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a regény írója egy romantikus művész
lendületével azonosítja a pszichét és a természetet a fagy metaforájában. Senki sem
gondolhatja komolyan, hogy a kortárs, polgári (verses) regény reanimált műfaja a negatív
utópia későmodern gondolatiságában meggyökerezhet. Senki sem gondolhatja komolyan,
hogy ezek a svábhegyi yuppiek képesek mérvadó magyar polgársággá, a kisszerűség és a
haszonlesés magyar „poszt-jobbágyai” [1] (ahogy Szilasi László fogalmaz) pedig tökös,
veszélyes terroristákká válni. Miközben mégis ezt teszik, illetve ezt teszi (velünk) a szöveg.
Ettől viszont az olvasó, aki ráhagyatkozik a fokozatosan kibontakozó események sodrására,
zavarba jön, nem tudja, sírjon vagy nevessen, ezért jobbára sír is, meg nevet is az irónia
szabad játéka fölött.
Az alábbi idézettel szeretném jelezni, hogyan látom a regény tartalmi-formai
szerkezetét, melynek fraktálszerű leképződését a XII. kerületi Medgyaszay-ház (Kiss János
altábornagy utca 55–59.) leírásában fedezhetjük fel: „a nagy háznak, amiben Almáék laknak,
íves záródású, / Intim Loggiái vannak. A védettség érzését keltik, / Mint a masszív terméskő
lábazat is; / Viszont a falusi témájú falfestmények, / A rovátkolt, halszálkás vakolat, / S a
pávaminta a kovácsoltvas lépcsőkorláton / Az egyensúlyozó szeszélyt képviselik, / És
termékeny közöttük a feszültség” [2] (577.). Külön hangsúlyoznám az „egyensúlyozó szeszélyt”,
mely „termékeny feszültséget” szül.
Egy ironikus olvasatban ekként látom én is Térey új regényét, melyben vérfagyasztóan
vidám haláltáncot jár parvenü és hajléktalan, keresztény-polgári „mérsékelt jobboldal” (539.)
és szocdem, gyerekrabló „főkukás” és protokollfőnök, Lana del Rey és az Anarchitecture [3]
(298. Lanczkor Gábor & co.), és mindehhez kellemesen fagyos hangulatot biztosít az
Eyjafjallajökull, valamint európai kollégája, az Etna. Kisebb-nagyobb viszkozitással, de
legalább ugyanekkora szeszéllyel kavarognak a regényben az abszurd dráma lírai betétei a
[1] Szilasi László: Tényleges Tusculanum In: Élet és Irodalom LIX. évfolyam, 42. szám, 2015. október 16.
[2] Ld. még 128-129.
[3] Bár honlapjukon nem találtam A Legkisebb Jégkorszakban „sistergő” Torture Porn című számot (298.) Azért
idemásolom a weblap címét, ha bárki kíváncsi lenne a stílusra. https://anarchitecture.bandcamp.com/ (Letöltve:
2016. január 29.)
meteorológiai jelentésekkel, a Svábhegy történelmi múltjába fúródó „időfolyosók” (350)
élménye egy „letisztult vonalú minipláza” (293.) luxusfogyasztásra csábító élményével. Az
olvasó azonban találhat kalandregény-elemeket, (anti)terrorista cselekményelemeket, szőlész-
borász hagyományokat, politikai pamfletet, negatív utópiát, építészeti és zenetörténeti
eszmefuttatásokat, sgraffito-elemzéseket, lányrablást, gyerekszülést és elnökgyilkosságot.
Valahogy úgy képzelem, hogy, épp eklektikussága miatt, a regény nagyon sok olvasó
érdeklődését és tetszését kiválhatja: olvasható, sodró, izgalmas, pillanatra sem esik vissza a
feszültség, fordulatot fordulatra halmoz, és ezzel előbb vagy utóbb megszerzi olvasóit, nem
tudod letenni, nem akarod, hogy vége legyen, és a 600 oldal kezdetben esetleg nyomasztónak
vélt súlya olvasás közben ajándékká válik. Már amennyiben az egyszeri olvasó képes még
valamivel megbirkózni. Ez pedig nem más, mint az, ami igazán újszerű Térey hangütésében,
mégpedig a regény éles politikai hangoltsága, mely sokszínű kultúra- és társadalomkritikai
megjegyzésekkel keverve azt az aggodalmat jelzi, melyet az írástudó a közeljövő
Magyarországáért érezhet. És amit magyarországi írók műveikben nem igazán tettek ennyire
explicitté. Ezért is fogalmaztam kissé erősen, amikor azt állítottam, hogy ezzel a kortárs
magyar irodalom olvasójának meg kell birkóznia.
A kultúrakritika mint diszciplína épp az ilyen művészeti jelenségek
tanulmányozásában látja a kortársi lét megértésének lehetőségét. A kortárs művészet
értelmezése mindig nehézségeket támaszt a befogadóval szemben, amikor az aktualitás, a
jelen maszatos, áthallásos, zavaros, egyidejűségekkel és párhuzamosságokkal átszőtt
közegében szólal meg. Nehéz viszonyítani, fő áramlatokat, tendenciákat kiragadni, minden
egyszerre létezik. A kultúrakritika viszont a művészet megértésével közvetetten azt a
kulturális közhangulatot próbálja értelmezni, mely egy adott társadalmat egy bizonyos
időszakban jellemez. A rendszerváltás utáni magyar irodalmat ebből a szempontból sokáig a
depolitizáltság jellemezte, és a színházon (drámairodalmon) kívül, mely közvetlenebbül tud
reflektálni az aktuális társadalmi-politikai viszonyokra, a prózairodalom a textualitás
nyelvközpontúsága felől kívánta megvalósítani önmagát. Ez egyet jelentett azzal, hogy a
nyelv referenciális szerepe, a mű társadalmi, kulturális vagy éppen politikai kontextusa
kevésbé volt mérvadó szempont egy-egy mű befogadási folyamatában. Magyar olvasóként
nem szoktuk meg, hogy a politika „bemászik” az irodalmunkba, és nem tudjuk eldönteni,
hogy akarjuk-e ezt. Arról nem is beszélve, hogy miként tudnánk ezt értelmezni. Koszos lesz-e
a politikától az irodalom. Ráíródnak-e a napi híradók pártpolitikai aktualitásai egy irodalmi
szövegre, amely veszi magának a bátorságot, hogy szóvá tegyen ezt, azt.
Nos, Térey regénye veszi magának a bátorságot, és – jóllehet mégsem egyértelműen a
kortársi világba, hanem egy elképzelt, nem is olyan távoli jövőbe helyeződve – nem hagyja ki
a játékból a nyelv referenciális erejét, sőt, olyan erős jelölőkkel is mer operálni, melyek
prózáját aktuálpolitikai szerepet betöltő figurák („Itt van egy vonalban Áder, Orbán…
Bajnai.” 585.), események (terrorizmus) és gondok (hajléktalanság, katasztrófavédelem) felé
közelítik. Az olvasó pedig vagy elfogadja ezt a játékot, vagy leteszi a könyvet.
Érdekes volt e tekintetben Radnóti Sándor kritikáját olvasni a revizoron. [4] Radnóti
azzal kezdi kritikáját, hogy hosszan idéz aktuálpolitikai passzusokat a műből, melyeket
azonban többnyire „közhelyes nézeteknek” tart. Valamiért mégis fontosnak tartotta a 600
oldalas kötetből „összegereblyézni” őket. A továbbiakban Térey korábbi műveinek sorába
[4] Radnóti Sándor: Most tél van és csend és hó és…

illeszti bele a Jégkorszakot, és arra a következtetésre jut, hogy a regényben túlsúlyba kerül a
természeti perspektíva a társadalmival szemben, Térey túl sok költői energiát visz rá a
természetire, és nem dolgozza ki a…, kiemelném még egyszer a szót, a társadalmi
perspektívát. Ami érthető úgy is, Térey nem ad perspektívát a társadalmi hogyan tovább
kérdéskörében. És csak picit torzítok szerintem, amikor így fogalmazom át Radnóti
véleményét, aki egészen pontosan a következőket írja: „Mindannyian tanácstalanok vagyunk,
a magyarság boldogtalan, bénult és apatikus. Térey formát és hangot ad ennek a
tanácstalanságnak (mert ugye azt senki nem hiheti, hogy az olyan mondatok mögött
valamiféle perspektíva áll, hogy ágyazódjunk be az „európai térbe”, különösen, hogy mindjárt
azt is megtudjuk, hogy „a nyugati demokráciák halódnak”). De ez a forma mindjárt
formátlanságnak mutatkozik, az európai tél csak külsőleg abroncsolja össze a történetet,
amelynek laza epizódjai széttartanak, a szereplőknek alig van közük egymáshoz, s kölcsönös
közönyük és érdektelenségük – ellentétben az Asztalizene nagyszabású megoldásával – itt
csak tematikus adottság, amely megbontja a regény egységét”.
Ha jól értelmezem – és én vagyok a legjobban meglepve az értelmezésemtől – Radnóti
elvárásai akkor teljesültek volna, és A Legkisebb Jégkorszak akkor tartozhatna a szerző
„főművei” közé, ha a magyarság aktuális tanácstalanságát olyan társadalmi perspektívába
helyezné, vagy pontosabban fogalmazva, olyan társadalmi perspektívát dolgozna ki a
magyarság számára, mely kivezetné őt a jelen meghasonlottságából és tanácstalanságából.
Van ebben egy nagyon erős olvasói-kritikusi elvárás, mely az utat mutatás prófétai
szerepkörét ítéli oda az irodalmi műnek. Legyen erős, okos, bátor, és mutasson valamiféle
perspektívát. Mondja meg, hogy mit csináljunk. Mit csinálhatunk.
Lehet, hogy hirtelen túl sokat láttam bele a perspektíva szóba, játsszunk el most
inkább azzal a gondolattal, hogy a „társadalmi perspektíva” elhanyagolása alatt Radnóti
egyszerűen azt érti, hogy nem elég kidolgozottak a figurák. Odavetettek, elnagyoltak, nincs
mögöttük élő figura, életérzésük és spleenjük üres, „tematikus adottság”. Más kérdés, hogy
akkor az Asztalizene mint a Jégkorszak elő-története, amelyből képet formálhatunk maguknak
a Labancz Győző et co. 12 évvel ezelőtti profiljáról, miért nem tekinthető olyan alkotói
megoldásnak, mely motiválttá teszi az új könyv szereplőinek Jégkorszakbeli megjelenítését?
Elvégre az Asztalizene cinikus Győzőjéből egy meghasonlott, vélhetően súlyos beteg,
középkorú férfi lett, aki már korántsem hőzöng akkora gallérral, mint korábban, amikor még a
White Box nevű szórakozóhely tulajdonosaként volt élet és halál ura. Illetve miért nem látja
Radnóti az így értett társadalmi perspektívát az epizódszerűségben és az egymás iránt
alapvetően közönyös szereplőkben? Miért érzékeli ezt „a regény egységének”
megbomlásaként? Megbomlott világban miért vár egységes regényt, ha már társadalmi
perspektíváról beszélünk? Ha viszont valamiért mégis ezt várja el, akkor visszatértünk a
perspektíva szó először fejtegetett jelentéséhez, és valóban egy olyan kritikusi elvárás
szószólójává válik Radnóti Sándor, melynek értelmében akkor és úgy lehetett volna a regény
egységét megteremteni, ha előáll valamilyen perspektíva a tanácstalan magyarság számára.
És erre csak azt tudom mondani, hogy nem az irodalom feladata ezt előállítani. Nem a
Térey János feladata, és nem A Legkisebb Jégkorszaké. Én már azt is örömmel vettem, hogy
az Asztalizene zsibbasztóan fagyos cinizmusa után A Legkisebb Jégkorszak szereplőinek (ha
egymáshoz nem is igazán, de) legalább önmagukhoz van valamiféle emberi viszonya, [5] még ha
ez legerőteljesebben az (ön)irónia legkevésbé sem egyértelmű hangfekvésében jelentkezik.
[5] Bár Mátrai Ágoston – jóllehet leginkább a gyerekvárás lelkesültségéből fakadóan – szinte egy újfajta emberi
hang megnyilatkozásának alakzataként értelmeződik Térey regényében.
Összefoglalásképpen ehhez annyit tennék még hozzá, hogy a kultúrakritikai nézőpont
irodalmi művekben való megjelenését egyfelől üdvözlendőnek tartom, ugyanakkor nem látom
rezonábilis befogadói elvárásnak azt, hogy az irodalomtól várjuk kortárs társadalmi,
kulturális, politikai patthelyzeteink megoldását, vagy legalábbis az erre irányuló perspektívák
kidolgozását. Az irodalom mégis inkább legyen az élet értelmező műfaja, ne pedig a
társadalmi-politikai dilemmák megoldásához szükséges elvi-eszmei infrastruktúra. [6]
A regény láthatóan nem is kíván ez lenni, kihagyásos-fragmentált jellege viszont
valóban felvetheti azt az aggályt, hogy nem kellett/lehetett volna jobban motiválni az egyes
eseményeket. Gondolok például a sámánista-rovásírásos Nemzeti Cserkelők fundamentalista
csoportjának társadalomlélektani kórismeként való bevezetésére. Miért jelenhetett meg a
2019-es évekre ez a „káoszparazita” (127.) terrorcsoport egy olyan Magyarországon, melyben
„dualizmus, agyő! Nincs botránybaloldal és maffiajobb, / Mint pár éve” (324.)? Hogyan
sikerülhetett a Radák miniszterelnök által sokszor és sokféleképpen felemlegetett
„nagykoalíció” (121) „a keresztény polgári középpárt” (586) és a szociáldemokraták között?
És mi vezetett oda, hogy olyan hangokat hallani, miszerint „a koalíció rohad. A jobbközép
elunta” (121)?
A regény nem szentel különösebb figyelmet a politikai folyamatok ok-okozati
értelmezésének, megelégszik azzal, hogy jelzi a törésvonalakat, melyek az általa mozgatott
figurákat az elbeszélés jelen idejében meghatározzák. Erre egyrészt a negatív utópiák
világépítő eljárásmódja ad felhatalmazást, ugyanakkor a verses regény sűrítéses megoldásai
sem zárják ki a lehetőségét. Ha mindeddig nem igazán tudtuk volna a regény verses formáját
értelmezni, ez a szerkesztő elv némiképp megmagyarázhatja, miért kellett sorokba tördelni ezt
a szöveget, mely csak elvétve működteti a vers-, illetve gondolatritmus lírai megoldásait.
Ilyen szempontból tehát mindenképp rentábilis (természetesen e tekintetben csak és kizárólag
művészileg) a verses forma.
A fent említett kihagyásos szerkesztés ellenére sem tűnik motiválatlannak, hogy a
regény csúcsjelenetében, azon a bizonyos „örvénylő bálon” (555) Győző egykori alkalmi
partnere, a pultoslányból lett szuperhősnő, Laura, aki a történet ezen pontján egy James Bond
sorozatba illő szereplővé avanzsál, a hobbiterroristák tehetetlenkedését megunva sikeresen
végrehajtja a tervezett elnökgyilkosságot, és egy pisztollyal mellbe lövi a 35 éves Radákot.
Magyarország befagyott, az elnök halott, „Európa halott, Európa beteg, / Prostituált föld”
(86). Térey senkit és semmit nem kímél apokaliptikus iróniájában. „Nincs kilátás új életet
kezdeni” (87). A regény azonban nem fullad önsajnálatba, nyoma sincs benne a katasztrófák
bekövetkeztét kísérő apátiának, noha nem mondhatjuk azt sem, hogy megcsillanna valamiféle
remény. Ne adj isten, katarzis. A Legkisebb Jégkorszak ugyanis azzal ér véget, hogy az
apaság örömeinek élvezetében megpihenő Mátrai Ágoston visszatér diplomata-karrierjéhez,
és kézhez veszi új igazgatói kinevezését. „A MAGYAR KULTÚRA HÁZA DUBAJBAN!”
(607) – szedi nagybetűkkel Térey. És ennél nagyobb abszurditással nem igazán lehetett volna
berekeszteni ezt a frappáns, szellemes, (noha helyenként és okkal) nagyon keserű pamfletet a
közeljövő Magyarországáról.
[6] Ugyanakkor Radnóti véleménye, melyben a társadalmi perspektíva hiányát panaszolja fel, szintén nagyon
erősen jelzi az írástudó aggodalmát, aki a magyar kultúra kortárs helyzetét kilátástalannak, a magyarság
társadalmi kohézióját pedig a negatív értéktartományban látja.