A KBP-ügy

11.

A múlt század hatvanas éveinek közepén divatba jöttek az író-olvasó

találkozók, és megalakult, országos mozgalommá vált a Versbarátok

Köre. A rendezvények eleinte széplelkek ártalmatlan

összejöveteleinek tűntek, és Kunoskó őrnagy úgy vélte, túlterhelt

ügynökeinek energiáját kár volna ilyen műsorok ellenőrzésére

pazarolni, úgysem volna mit jelenteni róluk. Fiatalabb korában részt

vett ő is efféle esteken, de azok olyan taggyűlések légkörét idézték,

melyeknek napirendjén éppen nem szerepelt semmi olyan, mint

hajdan, amikor valóságos drámák zajlottak le, valakit elhajlóként

megbélyegeztek, kizárták, vagy csak tagjelöltté minősítették vissza.

Fontos megtárgyalandók híján taggyűlés tartását csak a pártélet

rituáléja írta elő, a széksorokat főként szundikáló nyugdíjasok

töltötték meg, akik már megszokták a szónoki műáhítat garantált

unalmát. Pár hét elteltével azonban fura változáson ment át az új

jelenség, mert iparitanuló-otthonok, üzemi és községi kultúrházak is

kezdtek üptre versmondó esteket tartani, és az irodalmi rendezvények

– pusztán a számokat tekintve – szinte vetekedtek a nóta- és dalestek

gyakoriságával, és a meghirdetett estek iránt gyakran akkora volt az

érdeklődés, hogy a késve érkezőknek már állniuk kellett a széksorok

mellett. Kunoskó erre már felkapta a fejét, mert szinte a zsigereiben

érezte, hogy nem természetes dolog, ha élő költők szinte konkurenciát

jelentenek a magyarnóta-énekeseknek. Emögött megbújhat valami,

aminek érdemes figyelmet szentelni. Próbaként kiküldte néhány

emberét ilyen műsorokra, és kiderült, hogy ahol meglett korú, ismert

nevű költő a vendég (valamilyen irodalmi díjnak vagy stallumnak már

a birtokosa), ott minden a hagyományoknak megfelelően zajlik, a

koszorús költő önnön megelégedett közérzetéről vall a verseiben, s

azok hallatán a közönség fele-harmada hamar felszívódik, a maradék

pedig, mivel nincs mit kérdeznie, közömbösen üldögél, majd

megkönnyebbülten távozik. Az ilyen alkalmakról szóló jelentések

vaklármának mutatták a versmondó estek körüli aggályokat. Ami

szaporaságukat illeti, arra is kínálkozott egyszerű magyarázat: a

kultúrfelelősök rájöttek, hogy a szűk pénzügyi keretből háromszor

annyi rendezvényt tarthatnak, ha nem hírességeket, hanem pályakezdő

fiatalokat hívnak, kiknek kisebb a fellépti díjuk, viszont magukkal

hozzák a barátaikat, sőt a barátok barátait is, így a

közönségszervezéssel sincs gond, a kimutatható eredmény viszont

látványos. Később aztán mégis befutott egy jelentés, melyből az derült

ki, hogy korai a föllélegzés. Egy költészetnapi műsoron, a

Csavargyárban Busó László nem átallott olyan verset felolvasni,

melyben azt kérte számon, hogy miért az amúgy is gazdagok

gazdagodnak, s hogyhogy ezzel szemben van egy réteg, a kétkezi

dolgozóké, akik mindenből ki vannak semmizve. Azzal tetőzte

pimaszságát, hogy úgy tett, mintha ezt a munkásosztály nevében

mondaná. A számítása bevált: a csavargyári hallgatóság vérlázító

tetszésnyilvánítással kísérte ezt a „verset”. Sőt, a nézőtéren olyanok is

ülhettek, akik már korábbi felolvasások révén ismerték Busó más

zöngeményeit, mert elkezdtek verscímeket bekiabálni, és mintegy

megrendelték azok előadását. Ettől a beavatatlan közönség is

vérszemet kapott, s olyan lett a hangulat, hogy – mint az ügynök

fogalmazott – éppen csak piros százforintost nem ragasztottak a költő

homlokára. Udvarias közhelyek elvartyogása helyett politikai

kérdéseket tettek fel, a közönség „engedte magát provokálni”. Az

ügynök azzal zárta jelentését, hogy bár neki nem tiszte értékelni a

látottakat, szocialista meggyőződése azt teszi számára kötelezővé,

hogy leszögezze: „Ezeken az esteken költészet ürügyén

rendszerellenes uszítás zajlik. Azt az örvendetes fejleményt, hogy új

politikánk jóvoltából szóvá lehet tenni visszásságokat, arra használják

fel, hogy a hibákat a rendszer hibáinak állítsák be.” Záradékként volt

egy szokatlan megjegyzése is: „Busó László verseit tartalmuknál is

veszélyesebbé teszi, hogy hatásvadász módon mulatságosak. Nekem

például, miközben felháborodva jegyzeteltem, többször is el kellett

röhintenem magam, pedig elhihetik az elvtársak, a költő egyetlen

szavával sem értek egyet.” Kunoskónak nemhogy rosszkedve nem lett

attól, ami tudomására jutott, de fellélegzett, mert igazolva látta, hogy

kollégáival ellentétben az ő ösztönei működnek jól, s azok azt súgják,

hogy korai temetni a szocializmusra leselkedő veszélyeket. Mivel a

baj már megvolt, a gyors kármentésnek kellett következnie: s a részleg

el is juttatott a lapokhoz egy, a költő személyi anyagából kikurkászott

adalékot, amivel Busó hitelét remélhetőleg sikerül aláásni. Született is

egy cikk, amely feltette a kérdést, milyen jogon nyilatkozik a

munkásosztály nevében valaki, aki életében soha egyetlen percig sem

dolgozott gyári munkásként. A gond ezzel az volt, hogy a meggyőző

leleplezés érdekében pár sort idézni kellett a versből, ami Sipőcz

szerint öngólnak bizonyult, mert a kevesek által ismert szöveg ettől

kezdve szájról szájra terjedt. A vers addig nyomtatásban még nem

jelent meg, költője be sem nyújtotta sehová, sejtve, hogy a már

sikerrel megregulázott szerkesztőségek kapásból visszalöknék. A

csorbát kiköszörülendő szóba került, hogy a jogi osztálynak meg

kellene vizsgálnia, nem ütközik-e (s ha eddig nem ütközött, a jövőben

ütközzön) törvénybe; az írók ne olvashassanak fel olyan szöveget

nyilvánosság előtt, ami még semmilyen kontrollon nem esett át.

12.

A jelentésekből az is kiderült, hogy a „csavargyári ügy” botránya nem

a kívánatos, elriasztó hatást váltotta ki, hanem annak épp az

ellenkezőjét. Busót és ifjabb költőbarátait országszerte kézről kézre

adják a Versbarát Körök, mindenütt zsúfolt termek várják őket, szinte

hősöknek kijáró fogadtatásban volt részük az iskolákban,

kollégiumokban, egyetemeken. Feltűnően megváltozott a programok

belső szerkezete is: már nem a versek töltötték ki a műsor nagyobbik

részét, hanem azok ürügyén politikai vita zajlott. A Sipőcz-alosztályon

komolyan szóba került, hogy a kultúrpolitikának megfontolásra

ajánlják: az egész Versbarát mozgalmat, úgy, ahogy van, meg kell

szüntetni, vagy elsorvasztani. Rezesi-Szabónak volt még egy –

cinizmusa okán rögtön elvetett – ötlete: az ifjúsági szövetség repüljön

rá a Versbarát mozgalomra, annektálja azt, szüntesse meg spontán

mivoltát azzal, hogy kötelező KISZ-programmá teszi. Ennek meglesz

az eredménye: a felkaroló hadművelet után fél évvel a kutyát se fogják

érdekelni mai költők versei. Na jó, ez vicc, mondta Sipőcz, de én

komoly javaslatokat várok, mert a helyzet megoldása sürgős. Addigra

már nemcsak Busó okozott újabb és újabb gondokat, de ifjabb követői

mintha pimaszsági vetélkedőbe kezdtek volna, az estjeiken rajta is

igyekeztek túltenni. A pohár akkor telt be, mikor az orcáját beborító

szakáll révén prófétainak tűnni akaró, de a szőrzet vörhenyes volta

miatt inkább bohócnak vélhető Pakulár Ádám estjén az odaküldött

megfigyelő, személyes sérelmének érezve, hogy elhangozhat, ami

elhangzott, fütyült rá, hogy munkaköri leírásában az észrevétlennek

maradás követelménye is szerepel, egyszer csak ordítozni kezdett, mi

a rossebet akarsz, te hülye piros fejű, inkább köszönnéd meg a

szocialista demokráciának, hogy jártathatod a pofádat! Ami ezután

következett, a jelentés olvasóinak körében egyöntetű megdöbbenést

keltett, mert az est közönségének esze ágában se volt, mint elvárható

lett volna, a helyes álláspont védelmére kelni, sőt, még annak

jelenlévő képviselőjét kezdték „téged biztos spiclinek küldtek ide”

csatakiáltással megfenyegetni, s épp csak ki nem hajították a teremből.

A dekonspirálódott ügynöknek Kunoskó másnap fejmosást tartott, de

az bejelentette, hogy ilyen összejövetelre többé a lábát be nem teszi,

akkor se, ha emiatt elesik a biztos keresettől. Mivel lelepleződtél, erre

nem is tartunk igényt, felelte Kunoskó. Még egy, ennél is

veszélyesebb, később az ügynökök lázadása néven elhíresült

fejleménnyel is szembe kellett nézni: az eset hírére összehívott

megbeszélésen néhány ügynök azzal fenyegetődzött, hogy hasonló

helyzetben ő nem áll le a firkászokkal vitatkozni, hanem beveri az

illetők pofáját, és egy életre elvegyék kedvüket a szocialista

demokrácia gyalázásától.

13.

Ez az eset világossá tette, hogy a helyzet elfajulóban van. Magas

rangú vendégek, köztük Barostyán Kálmán, a legfőbb grémium

taktikai-ideológiai referense részvételével szigorúan titkos

megbeszélést tartottak az aktuális kérdésekről s ezen belül a szolgálat

teendőiről. Bár beosztása alapján nem illett szót kérnie, Kunoskó

mégis pedzegetni kezdte, hogy nagyon is volna minek gátat vetni, s

lehetőleg addig tegyék, míg nem késő. Barostyán Kálmán a zárszóban

Kunoskó mondókájára is kitért egy célzás erejéig, az elvtárs

megrendítő őszinteségű, hittel átitatott s engem ehhez hasonlóan

őszinte válaszra késztető hozzászólásából az derült ki, hogy vannak,

akiket még nem győztünk meg, akik ösztöneikre hallgatva keresztbe

tennének a kiegyenlítődés politikájának. Ha Kunoskó elvtársra

hallgatnánk, száz bizalomerősítő intézkedésünk hatása egyetlen perc

alatt semmivé válna, és bizonyos irányból rögtön felharsanna a

kárörvendő kórus, hogy ők előre látták, az egész enyhülés csak

szemfényvesztés! Őket akarnánk igazolni? De amit s ahogyan

Kunoskó elvtárs mondott, az mégis elgondolkodtató. Nem vettük

észre, hogy középkádereink nem elhanyagolható hányada szélre húz,

és hangsúlyozom, mindegy, melyik szélre. Az a dolgunk, hogy

megvizsgáljuk, milyen tanulságot kell levonnunk ebből. Kunoskó úgy

érezte, a reá szegeződő tekintetek arra ösztökélik, gyakoroljon

önkritikát, de valahogy nem fűlött hozzá a foga, s magában azon

fortyogott, hogy könnyen beszél Barostyán, ő a napi viszonyokat csak

távolból szemléli, és megtéveszti a látszat: akik pár éve ádáz

ellenségeink voltak, mostanra tudomásul vették, hogy csak

fokozatosan, fentről diktált adagokban kaphatják meg, de

megkapogatják azt, amit fegyverrel nem sikerült elérniük. Ezért már

sem a gyűlöletük, sem a vehemenciájuk nem a régi. A Barostyán-félék

meg erre azt mondják, ha csillapult a gyűlölet, a gyeplőt is lazábbra

lehet fogni, de hogy ebből idelent mekkora gondok származnak,

amiatt főjön a mi fejünk, konkrétan az enyém. Egy Barostyán

Kálmánnak, s főként plénum előtt, nem lehet azt mondani, hogy egy

seggel két lóra a párt sem ülhet, mert mi van, ha az egyik ló éhes,

akkor bizony megbokrosodik. A tisztánlátásukat segítő értekezlet után

Kunoskó még kevésbé tudta, mitévő legyen. Annak ódiumát nem

vehette magára, hogy ő tesz keresztbe a vonalnak. Viszont karba tett

kézzel sem ülhet, mikor a veszély apró hullámai kezdenek áradássá

dagadni. Másnap Sipőcz azzal nyugtatta, hogy ne törődjön Barostyán

aggályoskodásával, ő hivatalból köteles vészharangot kongatni, s ha

már ezen a poszton őrködik, csak tegyen úgy, mintha elfogadná a

barostyáni direktívát, de a dolgát végezze továbbra is úgy, mint eddig.

Az ám, de úgy tenni épp ezen a fronton nem lehet. A lelkét

tehetetlenség mardosta, teli volt cselekvési vággyal, amit azzal próbált

kielégíteni, hogy ahányszor a heti összefoglaló jelentését írta, a

rendszert fenyegető veszélyekhez érve kicsit vastagabban fogott a

ceruzája.

14.

Verejtéktől csatakos ingben ült az orvosi rendelő várójában, mert a

felesége azzal a feltétellel engedte el reggel, hogy megméretteti a

vérnyomását. Mi a varacskos fenének mérettetném meg, csattant fel,

nincs semmi bajom! Hermina szokása szerint egy tizedmásodperc alatt

felfújta magát, tudod te, mikor néztél ki így utoljára? Mikor

leszédültél itt nekem a székről. Lángol a fejed, vértolulásos a képed.

Előre szólok: belőlem nem csinálsz özvegy Kunoskónét, nem

aspirálok az őrnagyi nyugdíjra, vagy megméreted magad, vagy haza

se gyere. De Mincsikém, édes pujpujom, a múltkori ügy se úgy volt,

ahogy mondod, akkor se szédültem le sehonnan, csak melléje ültem

annak a rohadt suszterülőkének, de hát a régi lakásban nem ilyen

keskeny tákolmányokhoz szoktam, a hokedlimre bátran

ráhuppanhattam, meg se nyekkent tőle! Nem szép, hogy emiatt ekkora

kravált csinálsz. Na idehallgass, Kunoskó Mihály, először is: a te

suszterülőkéd drága iparművészeti darab, ingyen kaptuk, hálistennek,

mert velejárt a lakással! Ha venni akarnánk egy ilyet, a havi fizetésed

kevés volna rá. Kettő: ez a lakás az egyetlen jó dolog, amit a

munkádból láttunk, úgyhogy előttem ne szidd, mert az nekem olyan,

mintha engem gyaláznál. És három: ha nem akarnál folyton a

prolimúltaddal tüntetni, rég megszokhattad volna, hogy itt nincs

hokedlid, és már nem a tizenhárom házban lakunk. De ha unod a

kraváljaimat, könnyű segíteni rajta, én meg azt unom, hogy örökké

izguljak éretted, hogy mindig veszélyben forogsz, izguljon érted a

Páva Antónia. Nem Páva, hanem Pávó, dünnyögte Kunoskó, egy ilyen

vén trógeren ővégzettpszichológussága csak átnéz. Hermina tette

magát, mint aki ezt meg se hallotta, úgy itt hagylak, mint eb a

szaharát. Kunoskó még a régi beosztásában, egy furfangos trükkel

végrehajtott antidiverzáns akció jutalmaként kapta a lakást, miután

sikerült a nyilvánosság kizárásával szökésre késztetnie, vagyis

kiugrasztania az országból egy kellemetlen figurát, aki a

konszolidációnak rengeteget ártott, de itthon sem hozzányúlni nem

lehetett, sem elnémítani. Szép munka volt, jelentette ki Döme

vezérőrnagy, számunkra pedig jó apropó, hogy Kunoskó elvtárs

tiszthez méltatlan lakáskörülményein változtassunk. A csaknem

luxuriózus, de nagyobb tiszti családok számára szűk lakást úgy kapták

meg, mindenestől, ahogy a tulajdonosa itt hagyta. Kunoskó soha olyan

boldognak nem látta a feleségét, mint akkor, de némi keserűséggel azt

gondolta, könnyű Herminának ujjongani, nem ő csöppent ki egyik

pillanatról a másikra a szívéhez nőtt lakásból, ahol a születésétől

fogva élt. Az eltelt évek sem tudtak változtatni azon, hogy a kapott

bútorokat inkább mutogatni, mint használni való tárgyaknak érezte, s

úgy mozgott köztük, mintha kiállítóteremben járna. Ha maga volt a

lakásban, leginkább egyetlen hazulról hozott holmiján, a nagy fa

szerszámosládán ücsörögve érezte jól magát. Nyúzott vagy, Kunoskó,

hajtogatta Hermina, ha nekem nem hiszel, nézz a tükörbe. Nézek,

kaffogott vissza, és azt látom, hogy mint világéletemben, most is

pirospozsgás vagyok, de mióta fehér a sörényem, a pofám még

vörösebbnek tűnik. Várta a replikát, de Hermina hallgatott, s ettől ijedt

meg igazán. Na jól van, mondta megadóan, tényleg van egy ügyem,

amitől mostanában rosszul alszom, és igen, azt is beismerem, néha

nyomorultul érzem magam. Ne képzeld, hogy ezzel kifizethetsz,

förmedt rá Hermina, felhívom Sipőczöt, hogy gyöngélkedsz, ma nem

mész dolgozni. Isten őrözz, hördült fel Kunoskó, ezt felejtsd el, pont

ma erről szó se lehet, délelőtt értekezlet, délután eligazítást tartok, este

terepen vagyok, olyan ügyben, amit nem halaszthatok el, és nem is

testálhatok másra! Na de várjál csak, emelte fel mindkét kezét, azt

megígérem, hogy ebéd után lemegyek a rendelőbe. Jó lesz így?

Amikor már lefelé ügetett a lépcsőn, a megkönnyebbülés vigyora ült

ki a képére, mégiscsak túljárt Hermina eszén, a reá váró napon épp

ebédelni nem lesz ideje, márpedig ha ebéd nincs, utána sincs,

sajnálom, Mincsikém, ezt hívják a mi szakmánkban viszmajornak.

15.

Mégis lement az alagsorba, mert eligazítás közben egyszer csak az

egész testét elöntötte a verejték, gyöngeség fogja el, a lábai alig

tartották, s azon törte a fejét, látszik-e mindez, vagy mások csak azt

veszik észre, hogy gyöngyözik a homloka, amiről bátran hihetik, hogy

egyszerűen melege van. Kis pujpujára gondolt, igazad volt, valami

nincs rendben velem, de ez nem az az idő, mikor kivonhatnám magam

a forgalomból, sőt, épp a lelkem békéjéért kell mielőbb eldöntenem,

hogy rémeket látok-e, vagy tényleg – és rám nézve is – veszedelmes a

helyzet. Eldöntötte, lemegy a rendelőbe, és nemcsak vérnyomást

méret, de kér valami nyugtatót is, amitől azért az ember feje tiszta

marad. Az is jó lett volna, ha valakivel megoszthatja, ami napok óta

rágta belülről, de Sibelka doktor, alias doktor Tütü, ahogy

intézményszerte hívták, a legkevésbé alkalmas erre, noha vele

szemben nincs titoktartási kötelezettség, hiszen főhadnagyi rangban

maga is a szolgálathoz tartozik. Őróla azonban előre tudni lehet, mit

fog, szokása szerint kacsintgatva, közölni, hát ez válságos helyzet,

akkor pedig nincs jobb panacea egy lapos kis üvegnél a farzsebben. És

már kínálná is a magáéból, neki azonban ma nincs kedve huzakodni

vele, túlságosan sok minden forog kockán az esti bevetésen, annak a

helyszíne tudniillik a 6. számú Reichenberger Richárd Tanműhely

művelődési háza, ahol Busó László és három másik költő tart

felolvasást. Kivételesen ő maga akart beülni a kultúrterembe, fedett

nyomozóként, mintha utcáról alkalmilag betévedt versrajongó lenne.

Ennek oka azonban nem Busónak a tiltó körlevéllel dacoló meghívása

volt, noha ezért valakit felelősségre kell vonni, de kötelességének

érezte a személyes részvételt, mert a kézhez kapott jelentés szerint a

program legbuzgóbb szervezője a Katz Simon nevű fiatal betanított

munkás volt, s ez a név késztette arra, hogy a saját szemével akarja

látni, mit művel az illető. A megfigyelő szerint Katz feltűnő, sőt

gyanús aktivitást tanúsít. Üzemszerte kézzel írott plakátokat ragasztgat

ki, melyeken a meghívott költők könyveinek árusítását is ígéri. A

negyedikként szereplő Karalyos Sándorét csak azért nem, mert még

kötet nélküli pályakezdő (ez is szerepelt a plakáton, hadd hatódjon

meg a közönség). Kunoskó, mióta erről értesült, éjszakánként alvás

helyett azon törte a fejét, hogyan fordulhat elő, hogy az ő édes

unokaöccse, akinek mióta a húga megözvegyült, apja helyett apja volt,

akit állatkertbe, vidámparkba, cirkuszba vitt, akinek ő vett vattacukrot,

fagylaltot, jojót, később iskolatáskát, füzetet, tankönyvet, ellenséges

acsarkodóknak csinál propagandát. Mi a fene ütött a Simsi gyerekbe?

Ha levitézlett burzsujcsalád ivadéka volna, egyáltalán, olyan valaki,

aki bosszút akar állni a rendszeren, mert elvettek tőlük vagyont,

hatalmat, kiváltságokat, mindent, isten bizony, megértené a

viselkedését. Éveken át foglalkozott deklasszált elemekkel, és azt

alapjában véve rendjén valónak találta, hogy megpróbálják

visszacsinálni a nagy változást. Részükről mondhatni ez a természetes.

Ahhoz, hogy ilyenekkel osztályharcoljon, nem kellett erőszakot tennie

a lelkén, nem kellett úrrá lennie a mozgalmi beidegződésein. Új

beosztásában viszont már-már visszakívánta ezt a fajta régi ellenséget.

Azok legalább nyíltan bevallották, hogy a rendszert – úgy, amint van

– nem jobbítani akarják, hanem felszámolni. Ehhez képest a magukat

álcázó Busó-félék farizeusoknak tűntek. Vajon a Simsi gyereket mivel

szédíthették meg? Úgy látszik, az sem biztosíték már semmire, ha

valaki, mint mondani szokás, a mi kutyánk kölyke. Ennek a fiúnak az

anyja gyári munkás, ő maga is az, bár ősztől (ha bizonyos kicsikart

ígéreteiket állják egyesek), egyetemista lesz. Simsi jelenleg is a

tizenhárom házban lakik, ott, ahol Katzék és Kunoskóék évtizedeken

át szomszédok voltak. A fiúnak (letagadhatatlanul az ő révén) még

abban is szerencséje volt, hogy mikor más kisgyerek díszszemlét csak

kordon mögül láthat, ő Simsit bevitte magával, s így még Nyikita

Szergejeviccsel is találkozott, aki lehajolt hozzá, és nevetve mutatta a

kíséretének, eto málenykij cselovek, és széles mosollyal magyarázta,

hogy tvoj nosz kurnoszij nosz, moj nosz, vagyis éppen, mint az övé.

Hogyan válhat ellenséggé valaki, aki még születni is egy

pártbizottságon született, mert az anyjának pont akkor folyt el a

magzatvize, mikor egy taggyűlésen neki kellett volna referátumot

tartania. A kisfia azért jött gond nélkül a világra, mert a kerület

nőtitkára eredetileg bába volt. Ez a gyerek még a keresztnevét is a

pártnak köszönheti, a levezető elnök ugyanis korábban kántor volt, ő

javasolta, hogy legyen Simon, ami eredetileg „piszét” jelent, a

csöppség pedig olyan pisze, hogy beleesik az orrába az esővíz.

Kunoskót napok óta ez rágta belülről, s nem hagyta békén a gondolat,

hogy ő a felelős, amiért az unokaöccse (eszmei értelemben) a tönk

szélére sodródott. Régebben hetente egyszer náluk vacsorázott, s

olyankor alaposan kifaggatta a dolgairól, ha pedig a fiú kételyeibe

botlott, igyekezett eloszlatni azokat, de újabban Simon hónapokig is

elmaradt. Hermina szerint abba a korba ért, mikor a fiatalemberek már

inkább kajtatják a lányokat, semhogy órákat töltsenek el zsémbes

nagybátyjuk, csoroszlya nagynénjük társaságában. Te nem vagy

csoroszlya, hördült fel Kunoskó, látom ám én minden

háromperhármas bálon, hogy guvad a kollégák szeme, mikor az a

bizonyos ruha van rajtad! Amiben akkora vagyok, mint egy sarokház,

fejezte be a mondatát Hermina, hagyd ezt, édes öregem, a kollégáid

inkább azt gondolják, szebb a páva, mint a pulyka. Nem Páva, csattant

fel Kunoskó, hanem Pávó, az a nő egy csontkollekció, neked a lábad

nyomába se ér! Jól van, hízelegj csak, de a Simsit akkor se zargasd,

majd jelentkezik, ha szüksége lesz ránk. Kunoskó is ebben bízott,

mégsem tudott szabadulni a lelkifurdalástól, hogy új beosztása miatt

nem foglalkozott eleget az unokaöccsével, most aztán majd

foglalkoznia kell vele, hivatalból, mint szélsőségesek hatása alá került,

gyanús elemmel.

16.

Nem tudta, ki ment be előtte a doktorhoz, de kezdett elege lenni a

várakozásból. Úgy járkált fel s alá, hogy odabent hallani lehessen,

idekint van még valaki. A kurva életbe, dünnyögte félhangosan, egy

rohadt vérnyomásmérés miatt töltsem itt a délutánt? Nyílt az ajtó, és

kollégája, a kis Puchner ezüsttonzúrás feje jelent meg a nyílásban,

mellette pedig Sibelkáé. Ja, csak te vagy az, kiáltotta Puchner, ha

szólsz, hogy szintén ide, jöhettünk volna együtt, úgyis egy a bajunk!

Kötve hiszem, gondolta Kunoskó, de fennhangon azt mormolta,

bocsánat, egy gyors vérnyomásmérés kéne, és már itt se vagyok. Hová

sietsz annyira, szólt rá Puchner, mondom, hogy egy cipőben járunk, az

enyém is a plafonon van, a doki szerint mindnyájunknak a közelgő

létszámleépítés tesz be, ami az én koromban már katasztrófa. Biztos,

hogy én már nem itt érem meg a törzsgárdatagságot, és reménykedni

sincs miben, maximum felkínálják, hogy áttesznek rendőrségi

állományba, üldözzek piti zsebtolvajokat, de abból, köszönöm, nem

kérek. Én igazán lojális vagyok, én belátom, hogy a rendszernek már

nincs szüksége rám, de másfelől én is ember volnék, ráadásul

szakember, az én érdekeimmel miért nem törődik senki? Ne

ingassátok a fejeteket, fiúk, tudom, mit beszélek, ahol nincs

nyomoznivaló, ott nyomozó se kell, fél éve már a Soroksárt se

zavarjuk, a turistáknak eszük ágában sincs tiltott politikai anyagot

behozni, helyette van a pornó, a gebin meg a háztáji óta jól meg lehet

itthon is élni, ki lenne olyan hülye, hogy kockázatos szervezkedésbe

fogjon, amit mi majd jól földerítünk és lehetetlenné teszünk? Nézd,

Puhi, szólalt meg Kunoskó, mindannyiunk területén előfordul pangás,

örülj neki, hogy most kipihenheted magad, másfelől nem gondolhatod

komolyan, hogy a helyzet idilli! Nekem elhiheted, épp az ellenkezője!

Puchner szemlátomást megsértődött, ti mind süketek és vakok

vagytok, ha nem hisztek nekem. Ez a nagy pacifikálásmánia

fölöslegessé tesz minket! Tisztellek, becsüllek, Kunoskó, de nem látsz

tovább az orrod hegyénél, téged az csap be, hogy neked még van

teendőd, de várjuk ki a végét, maximum egy év múlva kiderül, joggal

hívtatok-e a hátam mögött, kár tagadni, nem maradt titokban, vén

Fasszandrának? Kunoskó ahhoz nem érzett magában elég türelmet,

hogy ezt a százszor lefolytatott vitát százegyedszer is végigcsinálja,

inkább megpróbálta élét venni a dolognak, te jó ég, mit nem adnék én

egy jó kis pangásért! Tüntetően az órájára nézett, nálam annyira nincs

pangás, hogy már vérnyomásmérésre sincs időm, majd holnap újra

lejövök. Puchner tovább méltatlankodott, értem én, értek mindent,

énrám pazarlódott el a sok idő, aki nemsokára obsitot kap, azt ne

érdekelje az állapota. Nem te mész, Kunoskó, hanem én megyek, a te

egészségedre még szükség van, kösz az Andaxint, doktor. Búcsúzóul

odaszúrta Kunoskónak, neked meg kösz a megértést.

17.

Sibelka fanyar mosollyal terelte beljebb, nézd meg ezt a baszomnagy

mérőt, már nem is érdemes eltennem, te vagy ma a kilencedik, aki

ezért jön. A bizalmas hangból hivatalosra váltott át, leül, zakót letesz,

ingujjat felgyűr, szájat befog, legalább is, míg pumpálok. A paciensre

kirótt hallgatás előnyével élve ömleni kezdett belőle a szó, egyébként

csöppet se csodálkozom, hogy mind ezzel jöttök, de tehetetlen

vagyok, mert amit a hipertónia kánonja szerint tanácsolnom kéne,

hogy kerüljetek minden feszültséget, ezt nem tanácsolhatom, nem

nézhetlek titeket hülyének, mind tudjuk, ez a szerv úgyszólván azért

hozatott létre, hogy feszültségeket kezeljen, naná, hogy amikor nincs

kezelnivaló, ti kikészültök. Azt ne hidd, barátom, hogy ez csak nektek

nehéz, én is azzal fekszem, azzal kelek, hogy ki tudja, meddig lesz itt

szükség rám. De tévedsz, én egyáltalán nem, akart közbevágni

Kunoskó, Sibelka azonban ráförmedt, még tíz másodpercig fogd be! A

skálán fölfelé kúszó jelet figyelte, ez bizony százhetven, a kollégáidé

se volt jobb, sőt, versenyt hirdethetnék, kié ugrál jobban. Van, aki

naponta kétszer is betér hozzám, és van, aki úgy jön, hogy neki semmi

baja, nem érti, miért aggódik a család, itt meg kiderül, hogy

listavezető a százkilencvenjével. Várj, amilyen pofát most vágsz,

abból kitalálom, te se magadtól jöttél, az a világszép asszony zavart el

hozzám, így van? Fölteszem, azt reméli szegényke, hogy csak túl vagy

terhelve, azon meg segít majd az én diagnózisom, arra föl Sipőcz

kevesebb terhet rak rád, és minden jó lesz. Kunoskó azt látta a

legegyszerűbbnek, ha bólint. Te pedig, folytatta Sibelka, az ő

aggódásától lettél még feszültebb, mert mégse vallhatod be neki, hogy

a túlterheltségnél van rosszabb is, például az, ha fogalmad sincs róla,

mit hoz a jövő. Én, mint barátod és orvosod, akinél az intézmény

minden részlegéből fordulnak meg emberek, egy tekintetben

megnyugtathatlak: nem ok nélkül vagy feszült, a helyzet tényleg szar.

Langyos pocsolya lettünk, nincs egy árva vadsztrájk, sehol semmi

uszítás, nem ragasztgatnak tiltott plakátokat, jóformán suttogó

propaganda sincs. Mintha nyugállományba vonultak volna a

diverzánsok! Üzenem a feleségednek, hogy abban, ha mostanában

zaklatottabbnak lát, nincs semmi rendkívüli. Gondolom, kefélni se

nagyon tudtok. Vagy igen? No, az legalább jó. Én még ezt se

mondhatom el, Irénke nővért ideológiai továbbképzésre vezényelték,

helyettest nem küldtek, a kedves Géhás elvtárs azzal rázott le, hogy

némi plusz papírmunkát bevállalhatok, úgyhogy ez az asztal itt hat

hete nem látott tisztességes koituszt. Sibelka hangjának fáradtan

kesernyés tónusa hirtelen támadóan ingerlékennyé vált, naphosszat

hallgatom, hogy mennyire aggódtok a jövőtökért, de abba ki gondol

bele, hogy mi vár énrám, aki erre az intézményre specializálódtam,

mit kezdjek másutt az itt gyűjtött kórtörténetekkel? Márpedig ha

felére-harmadára esik vissza az operatív munka, az orvost építik le

először. Ti majd járhattok alestől fölfelé a Kútvölgyibe, lefelé a

Korvin Ottóba, de velem mi lesz? Kész röhej, tizenkét év alatt

főhadnagyságig vittem, de sose reklamáltam, mert jó volt itt lenni, de

mi lesz most? Sibelka feltűrte az ingét, és elszántan mérni kezdte a

saját vérnyomását. Tessék, üvöltött fel diadalmasan, több, mint a tiéd!

Odatartotta Kunoskó elé a csuklóját, nosza, tapintsd ki a pulzusomat,

szerinted ez normális? Néha, mikor a kiúton töröm a fejem, még

őrültségeket is gondolok, talán nekünk magunknak kéne

gondoskodnunk atrocitásokról, hadd legyen mivel foglalkozni. Az éj

leple alatt, valami elhagyatott környéken a falra firkálhatnék, vagy

leverhetnék egy vörös csillagot, ezzel príma munkát adnék nektek, és

a valódi ellenség is elszégyellné magát, amiért csak lazsál Ki9brt

zdhs, hátha nekibátorodik. Kunoskó eddig bírta szó nélkül, de kitört

belőle a fojtott indulat, álljon meg a fáklyásmenet, neked dunsztod

sincs a helyzetről, vegyünk engem, abba gebedek bele nap mint nap,

hogy bárki belénk rúghat, de nekünk tilos visszarúgni. Jó, egyelőre

csak papíron teszik, de megértünk mi már egyet-mást, és tudjuk, mi

lehet ebből, ha ez sokáig így megy, nemsokára ott fogunk tartani, mint

pár héttel a sajnálatos események előtt. Sibelka hitetlenkedve

hallgatta, s a homlokát a gyanakvás ráncai barázdálták. Aztán – jó

hírre szomjasan – kérlelni kezdte, hogy mondja tovább, kérlek,

mondjad, ugye nem mondanál ilyesmit, ha nem volna benne legalább

mákszemnyi igazság. Kunoskó kiálló pofacsontjai megfeszültek, s úgy

tűnt, azért nem kezd el ordítani, hogy a nap közben mások miatt

felgyülemlett mérgét ne zúdítsa mind a doktorra. Úgy festek, kérdezte

mogorván, mint akinek viccelni van kedve? Beletelt néhány

másodperc, hogy Sibelka felfogja, a panaszoknak, amiket álló nap

hallgat, talán épp a fordítottja igaz. Új életre kelt benne a remény, s

ettől az arca kisimult, a szeme csillogni kezdett. A Jehova szóljon

belőled, sóhajtott nagyot, ha neked lenne igazad, mind meg lennénk

mentve! Kunoskó bosszúsan hátralökte a székét, örülök, hogy

segíthettem, de most, engedelmeddel, med. univ. Kunoskó távozik,

tudniillik tengernyi dolga van a nem létező ellenséggel. Sibelka némi

késéssel fogta fel, hogy csúfolják, és hirtelen észbe kapott, ó, de hülye

vagyok, kérsz valami panaceát? Kunoskó kelletlenül rázta a fejét,

stenmencs, morogta, most nem, a fejemnek este is tisztának kell

maradnia. A doktor rávigyorgott, most speciel valami tablettákra

gondoltam. Odaszaladt a gyógyszeres szekrényhez, kivett egy

dobozkát, és Kunoskó markába nyomta, de a mozgásán is látszott,

hogy a fenyegető veszély esélye a csüggedését eloszlató energiákkal

töltötte fel. Ez meg mi, kérdezte Kunoskó gyanakodva, nekem is

Andaxin? Sibelka nemet intett, az a Puchner-féle hipohondereknek

való. Nem, kisapám, ez virtrigli Papaverin, amiről újabban szokás

megfeledkezni. Fülig érő szájjal kísérte ki Kunoskót, s az ajtóban

megeresztett egy búcsúviccet, női változatban Mamaverinnek hívnák.