A VIDÉK BOSSZÚJA (Roman Szencsin: A Jeltisev-család)
Roman Szencsin: A Jeltisev-család (Ford.: M. Nagy Miklós, Európa Könyvkiadó,2015)
Vad haláltáncban a vidék,
Nemsokára üt már az óra:
Elhörgi végítéletét.
(Szergej Jeszenyin:
Falut sirató utolsó költő,
Erdődi Gábor fordítása)
„Oroszország a falu nélkül nem Oroszország. [...] Nélküle az ország elárvul.” –
figyelmeztetett Valentyin Raszputyin még egy 2004-es interjú 1 alkalmával, és az orosz
provincia nemrégiben elhunyt neves krónikásának aggodalmában ott visszhangzik az a
messzire visszanyúló bölcseleti hagyomány, amely a vidékre nem pusztán lokális
jelentőséggel bíró, sajátos településföldrajzi-szociokulturális entitásként, hanem egész
Oroszország identitását alapjaiban meghatározó toposzként tekint. Mint az számos más
jelentős vidéki lakossággal rendelkező ország esetében is megfigyelhető, az orosz kulturális
tudat számára tradicionálisan fontos szerepet játszik a népi szubkultúrában (is) megmutatkozó
tudatalattijával folytatott intenzív párbeszéd, amely periféria jellemzően az „ellenvilágot,
ellenkultúrát, a megkövült, racionalisztikus és hierarchikus struktúrával szemben az
elevenséget, a «lelkiséget», az őserőt” 2 testesíti meg. Megközelítőleg úgy a XIX. század
kezdete óta ezen kitüntetett figyelem jegyében zajlott az orosz falu egyedi történelmi
tapasztalatokkal, társadalmi-gazdasági tendenciákkal, nyelvvel és szokásrenddel bíró
világának feltérképezése, vagyis az ősi paraszti földközösség (obscsina) egész nemzet sorsára
nézvést szimptomatikusnak vélt harmóniájának vagy agóniájának feltárása. A talajos,
szlavofil vagy narodnyik mozgalmak vonatkozó társadalomfilozófiai elképzelései ugyanúgy
ide kívánkoznak, mint a régi arisztokrata családból származó, de a paraszti élet- és
gondolkodásmódot saját életére nézvést is irányadónak tekintő Tolsztoj megemlítése (az
ikonikus muzsik-ing szexepilje vélhetőleg jó adag nemesi bűntudatot takart), Gorkij korai
elbeszélései a földjétől elszakadt, gyökereit vesztett jobbágyság morális válságáról (Cselkas,
Malva, Mezítlábasok), vagy az első orosz irodalmi Nobel-díjas, Ivan Bunyin megrendítő
látleletei a nemesi nagybirtok kérlelhetetlen haldoklásáról (Falu, Szárazvölgy, Az utolsó nap).
Mivel a példákat a végtelenségig sorolhatnánk, szorítkozzunk inkább arra a (téma
kiterjedtségéből adódóan szükségszerűen kissé persze sarkított) megállapításra, miszerint az
orosz faluirodalom esszenciája nem is annyira egy tematikus fogalomkör, mint inkább egy hol
szentimentális, hol romantikus, hol épp apokaliptikus árnyalatot öltő eszme, amely szerint a
megkülönböztető nemzeti karakter forrásvidéke, avagy Oroszország éltető, egyszersmind
fokozottan veszélyeztetett szellemi hátországa nem más, mint a népi kultúra.
A Szovjetunió felbomlásával együtt járó kulturális paradigmaváltás ebben a szerzői
habitus és korszellem függvényében váltakozó, idill és nihil között ingázó rurális
mítoszteremtésben is jelentős fordulópontnak bizonyult. A hatvanas és nyolcvanas évek
között a népi irodalom főáramának számító, a vidék értékeinek és hagyományainak
1 Bez gyerevnyi mi oszirotyejem (Online: http://gazeta.aif.ru/_/online/aif/1329/03_01)
2 Szőke Katalin: A paraszti ellenkultúra és a mai orosz irodalom szubkulturális metatextusa (In: uő:
Álommúzeum, Gondolat Kiadó, 2007. 43.)
rehabilitációját meghirdető, és ezzel párhuzamosan a korábbi kolhozirodalom életidegen
propagandáját – még ha felsőbb jóváhagyással is, de – elutasító „falusi próza”
(gyerevenszkaja proza) 3 a peresztrojka és a rendszerváltás során szinte teljességgel háttérbe
szorult a XX. század egészen addig „elsikkasztott irodalmának” (Paszternak, Platonov,
Zamjatyin) 4 reneszánsza, valamint az ún. „másik irodalom” előretörése közepette – ez utóbbi
direktíva harsány hangú vezéralakja, Viktor Jerofejev 1989-ben megjelent hírhedt esszé-
kiáltványában a hivatalos „titkárirodalom”, valamint a liberális (más néven „városi”) irodalom
mellett a falusi prózára is feladta az utolsó kenetet. 5 Ez idő tájt a presztízsét és koherenciáját
vesztett irányzat még életben lévő prominens képviselői javarészt felhagytak a szépirodalom
művelésével, és többen (mint például a fentebb már említett Raszputyin, vagy Vaszilij Belov)
inkább a politikai publicisztika területén folytatták tevékenységüket, minek során a „falu”
idealizált és ideologizált fogalma nem ritkán egy agresszív szélsőségektől sem mentes, a
Nyugatról beáramló dekadencia ellen harcot hirdető konzervatív-nacionalista retorika
hívószavává lett. 6 Miképp azt a posztmodern kiváló irodalomtudósa, Alekszandr Genisz ennek
kapcsán találóan megjegyezte: az egykori falusi prózaírók populizmusra cserélték a
népiességet, lemondva eredeti célkitűzésükről, vagyis a vidék aktuális állapotának hiteles,
kritikai felhangoktól sem visszariadó bemutatásáról. 7
Az orosz falu mindenkori ideáinak a kapcsolódó empirikus tapasztalathoz való
igazítására a rendszerváltást követően egyértelműen domináns irányzattá előlépett orosz
posztmodern sem nagyon hajlandó, sem pedig igazán alkalmas nem volt – a realista
ábrázolásmódtól, a mimetikus szövegfelfogástól, egyszóval az irodalom esztétikain túli
vonatkozásaitól idegenkedve inkább a maga textuális Patyomkin-falvainak építésében volt
érdekelt, mintsem hogy az új problémákkal (például a piacgazdaság kihívásaival, az
elszegényedett lakosság jelentős mértékű elvándorlásával) szembesült tényleges falvak
helyzetéről értekezzen. 8 A posztmodern túlsúlyba kerülése azonban az ezredforduló
környékétől kezdve egy természetes ellenfolyamatot váltott ki: a szerzők és az
olvasóközönség egy része a töredékes szövegkonstrukciókba, a szándékoltan papírmasé-
szereplőkbe és művi prózavilágokba, a konstans iróniába, az önreflexív nyelvjátékokba és a
végletekig fokozott szubverzióba belefáradva a történetmondás korábbi méltóságát
helyreállító, a hétköznapok problémáira és metafizikájára nyitottabb, életközelibb
karaktereket és sorsokat felvonultatni képes irodalmi alternatíva szükségessége mellett szólalt
fel, ami végül az ún. orosz „újrealizmusban” öltött testet. 9 Ezen közel sem egységes –
merőben eltérő stílusú és világnézetű művészeket gyakran csak egy-egy írásuk alapján közös
táborba terelő – irányzat eddigi egyik legsikerültebb megnyilvánulása Roman Szencsin 2009-
ben megjelent, A Jeltisev-család című könyve, amely egyúttal a sokáig hiánycikknek
3 A politikailag legitimált szovjet irodalom ezen helyenként valóban maradandó műveket kitermelt ágazatának
részletes áttekintéséhez lásd Ircsik Vilmos: A nagy Oroszország csendes kis zugai – A szovjet falusi próza
(Nagyvilág, 2015. január, XI. évfolyam I. szám, 61-85.)
4 Erről bővebben lásd a Helikon vonatkozó számát: Elsikkasztott orosz irodalom (1993/2-3.)
5 Lásd Viktor Jerofejev: Halotti beszéd a szovjet irodalom felett (Ford.: Gereben Ágnes, Nagyvilág, 1990/1, 122-
129.)
6 A falusi próza eszméjében meghúzódó ideológiai narratíváról, államilag is támogatott patriotizmusáról
bővebben lásd Kathleen F. Parthé Russia’s dangeuros texts – politics between the lines című munkájának
harmadik fejezetét (Yale University Press, 2004, 75-101.).
7 Mihail Epstejn, Alekszandr Genisz, Szlobodanka M. Vadiv-Glover: Russian Postmodernism: New Perspectives
on Post-Soviet Culture (Berghahn Books, 1999, 89-90.)
8 Mindez persze nem jelenti azt, hogy a posztmodern skatulyájába besorolt szerzők alkalomadtán ne űznének
szabadjátékot a népi kultúra tematikus és nyelvi kliséivel, vagy ne bukkannának fel írásaikban a városon kívüli
lét tipikus élethelyzetei és ellentmondásai – jó példa erre a szibériai származású Jevgenyij Popov prózája.
9 A posztmodern-újrealista szembenállás mentén folytatott irodalomtudományos viták, valamint utóbbi
irányvonal további ismérveinek és fontosabb szerzőinek alapos áttekintéséhez lásd Goretity József: Az orosz „új
realizmus” értelme és eredete (Tiszatáj, 2013/8, 22-33.)
számított „posztszovjet falusi próza” egy irányadó szövegének is tekinthető. Az 1971-es
születésű, dél-szibériai származású prózaíró harmadik regénye mintegy megszüntetve őrzi
meg a fentebb felvázolt szerteágazó hagyományt: úgy görgeti át a XXI. századba, és helyezi
ezáltal újszerű, izgalmas kontextusba a vidék irodalmának egyes ismertetőjegyeit és fajsúlyos
társadalmi kérdésfelvetéseit, hogy illúziótlan és kegyetlen faluhalál-látomása eközben egy új
negatív szélsőértékét is kijelöli eme tradíciónak, mintegy berekesztve egyik klasszikus
beidegződésének, a provincia reményteli misztifikálásának aktuális érvényességét. Miképp az
ismert orosz kritikus, Lev Danyilkin remekül összefoglalta a regényt méltató recenziójában:
„A Jeltisev-család az, ahogyan a falusi prózát jelenleg írni lehet, azt követően, hogy a falu
megszűnt az utolsó érintetlen forrás lenni, és de facto gettóvá változott a szociális
szempontból sikertelenek számára – és amitől természetesen csak még érdekesebb lett.” 10
A vidék ezen „zóna-jellege” a regény talán legfontosabb szövegszervező motívuma, a
címbeli család két generációjának pusztulástörténetét ugyanis a klausztrofóbia számos
formában jelentkező érzete kíséri végig. A bezártság már a 2002-ben játszódó nyitófejezetben
is kiemelt szerephez jut, mikor is a főszereplő, Nyikolaj Mihajlovics Jeltisev a városi
kijózanítóban végzett – és leginkább a kellően pénzes és öntudatlan kliensek kizsebelését
jelentő – rutinügyelet alatt szűk kamrába csukat egy bő tucatnyi renitens részegeskedőt, akik
aztán kis híján megfulladnak a levegőtlen cellában. A családfő eltusolhatatlannak bizonyuló
vétke a továbbiakban az átlagos középosztálybeli Jeltisev-família megszokott élettereinek
fokozatos beszűküléséhez vezet, ahogyan az elbocsátott, szolgálati lakásától megfosztott
rendőrszázados nagyobbik fiával, az ingyenélő Artyommal (a talpraesettebb kisebbik,
Gyenyisz, egy balul végződött verekedés miatt épp börtönbüntetését tölti), valamint megunt
feleségével, Valentyina Viktorovnával együtt kénytelen leköltözni Muranovóba, az asszony
idős nagynénjéhez. „Élt benne valami morzsányi, de furcsamód szilárd remény vagy inkább
biztos tudat, hogy az árok mélyén, ahol ki fog kötni ennek a hepehupás útnak a végén, új
életet talál – valami bonyolult, nehéz, de igazi életet.” (45.) – kezdetben még efféle óvatos
bizakodás övezi az átmeneti kisiklásnak hitt kényszerű környezetváltozást, ám a gyéren lakott,
múlt századokat idézően lepusztult porfészekről gyorsan bebizonyosodik, hogy az újrakezdés
lehetősége helyett egy olyan egzisztenciális mélypontot jelent, amiből már nincs kiút.
Muranovóban nyoma sincs azoknak a tradicionális értékeknek, amelyekről az orosz
vidék breviáriuma zeng, úgymint a természettel való szimbiózisban lakozás, a táj bukolikus
varázsa (a zord környezet itt néha már-már a tudatos gonoszság jegyeit mutatja), a
lelkiismeretes munka becsülete (a faluban szinte teljes a munkanélküliség), a paraszti
igazságkeresés és szilárd erkölcsiség (az unalomra és nélkülözésre kárhoztatott közösséget az
alkoholizmus és a bűnözés tartja valamelyest egyben), vagy az áldozatkész vallásos érzület
(falun az előszeretettel felemlegetett „orosz néplélek” már csak kísérti, nem pedig keresi az
Istent). Jeltisevék mintha csak az Ivan Gyenyiszovics egy napja rurális verziójába
csöppennének, és a két világ közötti fő különbség nem is a falusi díszletekben rejlik, mint
inkább abban, hogy Szolzsenyicin kisregényével szemben a nyomornak itt már nem
harcolható ki semmiféle „otthonossága”. Az orosz vidékre vonatkozó újabb felmérésekkel
adekvát siralmas állapotok, 11 a puszta létfenntartásért folytatott küzdelem hatására egymás
10 Lev Danyilkin: Roman, kotorij szledovalo bi vkljucsity v skolnuju programmu (Online:
http://www.afisha.ru/book/1560/review/294921/)
11 Néhány szemléltető adat ezekről a Szencsin regényében, ha csak áttételesen is (hiszen a hangsúly alapvetően a
címbeli család privát drámáján van), de mindvégig intenzíven megmutatkozó aggasztó tendenciákról: a 2010-es
népszámlálás eredményei szerint az orosz vidéki lakosság száma nyolc év alatt mintegy 1,2 millió fővel
csökkent, 37,5 millióra (ez Oroszország aktuális teljes népességének kb. 25%-a). Az Orosz Föderációban
mintegy 19.000 elnéptelenedett települést regisztráltak, a 2002 és 2010 közötti periódusban az elnéptelenedett
falvak száma 48%-kal nőtt. 2010-re alig öt év alatt 12.377 iskola szűnt meg, többségük (81%) vidéken.
(http://russialist.org/russian-village- becomes-extinct/) A 2002-2010 közötti időszak alatt a munkaképes
lakosságnak mintegy 2,7%-a költözött át városba, jelentős arányukban fiatalok, míg a falvakban maradtak
után szakadnak meg a városi élethez fűződő utolsó szálak, valamint bomlanak fel a rokonok
közötti személyes kötelékek: „Néha úgy tűnt, nem bírják tovább, megfulladnak ebben a
hitvány viskóban, átharapják egymás torkát – a szűk helyen mindenen összekaptak, minden
idegesítette őket.” (68.) Az apró kunyhóban összezsúfolódott família a „mégiscsak élni kell
valahogy” imperatívuszától hajtva vegetál egyik napról a másikra, miközben sehogy sem
sikerül beilleszkedniük Muranovo zárt rendjébe: a városba folytonosan visszavágyódó, de
elutazni sokáig képtelen Artyom (akinek ezen bénultsága óhatatlanul előhív bizonyos csehovi
áthallásokat) ugyan a falu cédáját felcsinálva megalapítja a maga saját, ugyancsak szeretet
nélküli családját, szülei pedig a helyi szokásoknak engedve zugpálinka árusításába (és mérték
nélküli fogyasztásába) kezdenek, mégis kívülállók (eleinte még csak hellyel-közzel megtűrt
idegenek, ám a későbbiekben már illetéktelen betolakodók) maradnak ebben az eleve
marginális világban. Az új, tágasabb otthon, amit Nyikolaj Mihajlovics az állandó
anyaghiánnyal küszködve igyekszik felhúzni az időközben – gyanúsan tisztázatlan módon –
elhunyt nagynéni kertjében, sosem készül el: mire a ház felépülne, az emberek leépülnek.
Végül már nem marad, aki lakja: a gyilkos ellentétek alig három év alatt csaknem az utolsó
főig felemésztik az elátkozott Jeltisev-családot.
Az ember természeténél fogva rossz, vagy a körülmények teszi azzá? Szencsin
érezhetően az orosz irodalom eme jól bejáratott „átkozott kérdését” teszi meg a regény
központi dilemmájául, és noha az eddig elmondottak alapján joggal gondolhatnánk, hogy az
utóbbi felvetés példázatával van dolgunk, a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Többek
között azért sem, mert A Jeltisev-családban egyetlen olyan pozitív karakter sem bukkan fel,
akinek alakja igazán éles kontrasztba kerülne a diabolikus környezettel, minek következtében
a körülményekkel szembeni ellenállás nélkülözi a tragikus, felforgató (és sok esetben direkt
moralizálásba torkolló) pátoszt, és csak passzív, kilátástalan melankóliát eredményez – kívül-
belül egyaránt szomorú a világ, mint azt már Platonov is megmondta. Miközben tehát az
elesett karakterek iránt empátiára hajlamos olvasóban joggal támad szánalom Jeltisevék
válogatott szenvedései miatt, egyúttal nem árt azt is szem előtt tartanunk, hogy ők maguk is
besegítenek saját sírjuk megásásába. 12 Nem egyszerűen csak az őket satuba fogó siralmas
külső viszonyok foglyai, hanem legalább annyira saját akaratgyengeségüknek is túszai, és
részben azért is egyre nehezebb megőrizniük emberségüket Muranovo embertelen viszonyai
között, mert már eleve hiányzik belőlük bármiféle stabil egzisztenciális alapzat, amire
támaszkodva ilyesmi egyáltalán lehetséges volna. Kétségtelenül a regény egyik nagy bravúrja,
hogy miközben olyan karaktereket állít (első pillanattól fogva sejthető végkicsengésű, ám a jó
érzékkel beütemezett dramaturgiai fordulópontok miatt mégis izgalmasnak ható)
cselekményének középpontjába, akikben túlzás nélkül semmi rendkívüli nincsen („Ennyi az
élete.” – summázza egy helyütt a narrátor Nyikolaj Mihajovics alig pár mondatban felvázolt
sematikus előtörténetét), ám ennek a belső ürességnek a mélylélektani alaposságú feltárása
(vagyis a főszereplők helyrehozhatatlan érzelmi tönkremenetelének, a végzetes tévedések
mindig csak jócskán megkésett felismeréseinek állandó regisztrálása 13 ) mégis emlékezetes
figurákká avatja őket, akik mindvégig képesek fenntartani a szociohorror ambivalens
hatásmechanizmusának kitett olvasó érdeklődését (a nyomorral való szüntelen szembesítés
többségében rosszul fizetett alkalmi vagy illegális munkára kényszerülnek. 2010-ben a vidéki orosz fiataloknak
mintegy fele élt a létminimum közelében vagy az alatt. (Maria Muhanova kutatására hivatkozik:
http://vaszaritamas.blog.hu/2015/08/24/fiatalon_videken_oroszorszagban)
12 Ez (kissé talán didaktikusan) képileg is megjelenik a Nyikolaj Mihajlovics kudarcba fulladt építkezése során
keletkezett munkagödörben: „Sötét, ijesztő volt a gödör, mint a frissen kiásott sír.” (106.)
13 „...Később, amikor már semmit sem lehetett visszahozni, megváltoztatni, Valentyina Viktorovna gyakran
eltűnődött, mikor is kezdődött ez a nem külső (a külső már rég elkezdődött, Gyenyisz letartóztatásával, hanem
belső lecsúszás az élet fenekére; mikor kezdtek elszakadni az erkölcsi szálak, egyik a másik után, és a korábban
elképzelhetetlen mikor vált elképzelhetővé, hogy a végén már nem maradt semmilyen gát...” (128.)
ugyanis egyszerre deprimálja, illetve jó esetben megnyugtatóan emlékezteti a befogadót
szerencsésebb helyzetére).
A Jeltisev-família tagjai lényegében olyan „jellemtelen jellemek”, akik önálló,
irodalmi értelemben vett személyiség helyett egy adott korszak, illetve társadalmi szegmens
kollektív ismertetőjegyeit viselik magukon. Ebből a megközelítésből a rendőr apa és a
könyvtáros anya akár a szovjet-éra korrupt, erőszakos hatalmi hierarchiájának és szellemtelen,
intézményesített kultúrájának tipizált kiszolgálóiként is értelmezhetőek, 14 akiket a történelmi
kontextus hirtelen átalakulása megfosztott ezen egész énjüket kitöltő funkciójuktól, és akik
már csak egy züllött (Gyenyisz), célok nélküli és enervált (Artyom) új generációt 15 képesek
örökül hátrahagyni a számukra otthontalanná lett posztszovjet Oroszországnak. Miképp azt
már a regény kezdete is sejtetni engedi, Nyikolaj Mihajlovics életének legnagyobb tévedése
talán nem is annyira az elbocsátásához vezető említett vétke volt, mint inkább korábbi
hezitálása, avagy a történelmi tudat fatális kihagyása, mikor elszalasztotta a rendszerváltás
zavaros évei alatt adódott váratlan alkalmakat: „Jeltisev átaludta azt a pillanatot, amikor, mint
a három vitézről szóló mesében, ki kellett volna választani, hogy melyik úton menjen tovább.
Egyre másra nyíltak meg előtte a lehetőségek, hogy valóban változtasson a sorsán. De ő
sehogy sem tudta elszánni magát.” (6.) A család pokoljárása ennek szellemében egyfajta
késleltetett büntetésnek is tekinthető az adaptációra való képtelenségért; kiűzetés a nélkülük
továbbhaladó történelemből (amiben gyenge ember tehát nem hagyhat nyomot), deportálás a
historikus időből kiszakadt Muranovóba.
Szencsin sötét víziója a történelmen kívüli, önnön enyészetének hermetikus
„örökkévalóságába” temetkező orosz faluról Radomir Konstantinović szerb filozófus és
irodalmár elméletével rokonítható, aki a következőképp jellemezte a provincia szellemiségét:
„Mivel a maradandóság híve, mikor elfogadja (és ezt saját választásának akarja feltüntetni) a
világtól elhagyott, «eldobott» vidék sorsát, kénytelen mindenben a maradandóságot hajszolni,
még a saját stílusában is. [...] Antihistorikus, mivel saját stílusát mindenkorinak érzékeli,
mivel azon van, hogy egy zárt világba zárva ezt a zártságot előnynek tüntesse fel, [...] ne
pedig kívülről reá sújtó ítéletnek lássa.” 16 Jeltisevék érkezése ekképp a változás veszélyét
csempészi be ebbe a mozdulatlan világba, álmodozásuk a visszakapcsolódásról a város élettől
nyüzsgő, dinamikus tereibe (a „eleven történelembe”) a zártság rurális dogmájának
demonstratív megtagadását jelenti. A Jeltisev-családban az orosz falunak tehát már nem éltető
kultúrája vagy misztikája, hanem egy olyan elnyomó, az individuális életek iránt teljességgel
közömbös 17 ideológiája van, „mely az egyediség önmegsemmisítésével, az egyöntetűség
14 A családfő ténykedése (Muranovo elnyomó szokásrendjéhez hasonlóan) természetesen egy általános érvényű,
a Szovjetunió idején túlra is kiterjeszthető politikai allegóriaként is olvasható: nem véletlen talán, hogy a
regényben fordulópontot jelentő esemény, mikor Nyikolaj Mihajlovics egy veszekedés hevében véletlenül
Artyom halálát okozza, IV. (Rettegett) Iván cár és szerencsétlenül járt fia, Iván cárevics jól ismert esetére
emlékeztet. Ami a Valentyina Viktorovna alakjában felsejlő kultúrkritikát illeti, szembeötlő például, hogy a
könyvek között töltött egykori hivatás érezhetően semmiféle érdemi műveltséget, a mindennapokban is
hasznosítható tudást nem biztosított Jeltisev feleségének, és az egész regény során mindössze egyetlen helyen
köszön vissza, mikor a sivár vidék egy sci-fi olvasmány homályos emlékét idézi fel benne: „Halott és undorító
volt a világ [...], mintha hirtelen nem a Föld nevű bolygón volnának, hanem valami fantasztikus Plútóra
csöppentek volna. «Alekszej Tolsztojnak van ilyen regénye? – próbált visszaemlékezni Valentyina Viktorovna a
könyvtáros múltjára. – Vagy Wellsnek?»” (153-154.)
15 Ezzel kapcsolatban említsük meg az orosz újrealizmus egy másik fontos, igaz, politikai nézetei miatt
meglehetősen ellentmondásos megítélésű szerzőjét, Zahar Prilepint is, akinek 2006-os, Szányka című műve
megrázó (és a néhány évvel későbbi ukrán válság tükrében már-már profétikusan ható) krónikája annak, hogyan
használják ki a különféle radikális ideológiák a kilátások és felsőbb útmutatás nélkül maradt fiatalság ezen
szellemi gyámoltalanságát. Tegyük hozzá továbbá, hogy a magyarul jóval beszédesebb, Mert mi jobbak vagyunk
címen (Ford.: Abonyi Réka, Európa Könyvkiadó, 2013) megjelent regénynek A Jeltisev-családhoz hasonlóan
szintén fontos helyszíne a pusztulással többszörösen asszociálódó vidék – felejthetetlen például az a jelenete,
amelyben a fiatal főszereplő egy havas erdőn át igyekszik elvonszolni szülőfalujába apja koporsóját.
16 Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája (Ford.: Radics Viktória, Kijárat Kiadó, 2001, 10. o.)
rendszerével próbálja túlélni a halált.” 18 Az őt ért sérelmeket mind inkább nehezebben viselő,
egyre súlyosabb bűnökbe sodródó Nyikolaj Mihajlovics ennek a birodalmi-törzsi
mechanizmusnak a működését zavarja meg azáltal, hogy a regény vége felé egyenruháját újra
felöltve autoriter hatalomként próbál meg érvényesülni („A rendőrtempó itt nem jön be,
Nyikolaj Mihajlovics. Ez falu. Itt nem szeretik az ilyeneket.” [105.]), kiprovokálva ezzel a
vidék kíméletlen, a Jeltisev-család hányattatott sorsát végleg megpecsételő bosszúját.
Mindezek ismeretében talán felesleges is külön kiemelni, hogy A Jeltisev-család
depresszív atmoszféráját egy pillanatra sem töri meg bármiféle humoros elem, abszurd
fordulat vagy ironikus hangvétel. 19 Az egyre kegyetlenebb sorscsapásokra kifuttatott
események sötét tónusát csak tovább erősíti a Muranovo kietlenségéhez illően letisztult, az
archaikus népnyelvi fordulatok egzotikumát tudatosan kerülő elbeszélői hang. A szöveg
relatíve dísztelenségét remekül példázza, hogy leglátványosabb nyelvi stílusjegyei, amolyan
„negatív ornamensei” a mind a narratíva, mind pedig a párbeszédek szintjén burjánzó
hármaspontok: mintha csak az ábrázolt entrópia beszivárogna a grammatikai struktúrába, még
inkább fokozva a befejezetlenség átható érzetét regényben, amelynek mondatai ugyanolyan
hirtelen szakadnak meg és fulladnak ki, mint szereplőinek értelmüket vesztett életei. Szencsin
stílusa magával ragadóan gördülékeny, a haldokló környezet érzékletes leírásainak
köszönhetően pedig igen képszerű, megidézve a peresztrojka idejében elterjedt, jellemzően a
szovjet-orosz társadalom sötétebb oldalára koncentráló csernuha-filmek – mint például az
1990-es dokumentumfilm, az Így nem lehet élni – pesszimista naturalizmusának lehangoló
látványvilágát.
Az orosz újrealizmus szerzőit gyakran éri vád prózanyelvük szegénységét illetően, A
Jeltisev-család viszonylag eszköztelen megszólalásmódja azonban nem jelenti azt, hogy a
szöveg híján lenne a művészi megformáltságnak. Több kritika is felfigyelt például arra a
klasszikus irodalmi hagyományokat idéző finom megoldásra, miképp a szerző az időjárási
viszonyok, az évszakok kiszámítható körforgásának (avagy a környezet változást, megújulást
ígérő kegyes hazugságának) aprólékos láttatásán keresztül szemlélteti, ahogyan a menekülni
vágyó Jeltisevéket örvényként szippantja magával Muranovo lélektelen világának
monotonitása. 20 „Kurta, majdnem viharos zivatar zúdult a falura, utána meg napokon át
szemerkélt az eső, úgy tűnt mindig, hogy mindjárt eláll, de csak nem állt el. [...] A városban
az eső is másmilyen volt – könnyen el lehetett rejtőzni előle, megfeledkezni róla.” (139.) – jó
példája ez annak, hogyan szövi bele az egyébként távolságtartó narrátor ezekbe a leírásokba
17 „Jeltisevet meglepte az emberek viselkedése – úgy álltak ott és nézték a hullát, mint valami egészen hétköznapi
dolgot.” (147-148.)
18 Konstantinović, 2001, 15.
19 Ebből a szempontból izgalmas lehet Szencsin regényének összevetése a szintén újrealista íróként számon
tartott Valerij Zalotuha A muzulmán című kisregényével. Az afganisztáni háborút követő időszakban játszódó
történet egy hadifogságba esett, és ezalatt a muzulmán hitre áttért katona, Nyikolka Ivanov krónikája, akinek
hazatérése felforgatja Isten háta mögötti szülőfalujának életét. Az alapkonfliktus szintén a „mi” és az „ők”
kategóriái mentén zajló népi xenofóbia kibontakozása, vagyis egy zárt vidéki közösség hagyományrendszerének
szembekerülése az övétől különböző civilizációs mintázatokkal, A Jeltisev-családtól eltérően azonban az orosz
nemzeti identitás külső-belső feszültségeit szimbolizáló összecsapás sokkal élesebb kettősségek mentén
artikulálódik: már-már Dosztojevszkijt idézően (különösen A Karamazov testvérek és A Félkegyelmű hatása
érződik erősen) feszül egymásnak az orosz szellem kontemplatív, metafizikai irányultságú pólusa és gyermekien
kegyetlen, eszméiért ölni képes oldala. Fontos különbség továbbá, hogy A muzulmánban a vidéknek még van
egyfajta karneváli derűje, ami megmosolyogtató pillanatokkal képes ellensúlyozni katasztrofális anyagi és
szellemi nincstelenségét. Időről időre felsejlik az orosz falu eleven hit- és hiedelemvilága: a kisregényben fontos
szerepet tölt be például egy elsüllyedt templomhoz fűződő legenda (egy afféle helyi Kityezs-mítosz), de
Zalotuha még a népmesék világát is megidézi egy frappáns jelenetben, mikor a falu apraja-nagyja a váratlan
dollár-áradatot hozó folyójukhoz csődül (a „csoda” egyébként egy aktatáskányi kenőpénzzel együtt megfulladt
helyi oligarchának köszönhető).
20 Ezt a meglátást teszi például Gyürky Katalin is Ahonnan már nincs lejjebb címet viselő recenziójában (Élet és
Irodalom, LIX. évfolyam, 38. szám, 2015. szeptember 18., 20.).
az épp előtérbe helyezett szereplő aktuális lelkiállapotát, jelen esetben Artyom urbánus
nosztalgiáját. Ennek kapcsán érdemes egyénként megjegyeznünk, hogy a város csak a család
torzító emlékein keresztül tűnik Muranovónál nagyságrendekkel elviselhetőbb helynek,
vagyis a regény csak látszólag fordítja visszájára az orosz faluirodalom unalomig ismert
város-vidék bináris ellentétpárját, valójában nem tételez éles minőségbeli eltérést közöttük:
Artyom és Valentyina Viktorovna alkalmi „kanosszajárásai” a városba például szinte mindig
látványos és megalázó kudarccal végződnek.
Az idealizált élettereknek ez a fokozatos lebontása mintegy előkészíti a terepet az
utolsó előtti fejezetre időzített igazi illúziórombolásához, vagyis a börtönből hazatérő
Gyenyisz kálváriájához. Nagyon izgalmas megfigyelni, ahogyan regény fikcionáltságát
mindvégig „lenn tartó” rögrealizmus keretei között egy kvázi-metafizikai töltetű várakozás
kezd körvonalazódni, miképp a magatehetetlen Jeltisev-házaspár minden maradék reménye
egyre inkább a börtönben jó útra tért Gyenyisz alakjában összpontosul. Mire a kisebbik
Jeltisev-gyerek a legnagyobb szükség idején hazatér, már több lesz egyszerű tékozló fiúnál,
egyfajta profán Jézus-alakká nemesedik, amit a színre lépésével hirtelen megszaporodó vallási
áthallások csak tovább fokoznak: szülei hallal várják (egyértelmű keresztény-szimbolika),
elfogyasztja utolsó vacsoráját, majd az éj leple alatt az apja által előzetesen felhergelt helyiek
rövid úton kivégzik (a módszer valamelyest szintén Krisztus halálát idézi: leszúrják egy
dárdaszerű acélrúddal). Nem meglepő módon Gyenyisz értelmetlen mártíriuma nem hoz el
semmiféle feloldozást, a feltámadás elmarad: apja nem sokkal később követi őt a sírba, anyja
pedig végképp magára marad. Mint arról a regény legutolsó, nekrológnak is beillő fejezete
szenvtelenül beszámol, Jeltisev felesége a falusi próza „bölcs öregasszonyainak” 21 üres
hasonmásaként tengeti tovább feleslegessé lett életét, beteg testének fenntartására korlátozódó
napjait („Legszívesebben minél előbb meghalna. De nem tud meghalni, így hát él tovább.”
[258.]), Artyom hátrahagyott kisfiáról pedig zárszóként még megtudjuk, hogy immáron
nevelőapja nevét viseli, és a regénycímmé emelt név demonstratív megtagadásával a vidék
végleg kiveti magából a „jeltisevséget”. Kétségtelenül van abban valami elismerésre méltóan
perverz virtuozitás, ahogyan Szencsin egészen a legutolsó sorig képes tovább fokozni
Jeltisevék már fokozhatatlannak hitt tortúráját, minek révén a megannyi egyéni gyötrelem
végül egy általános egzisztenciális fenyegetéssé változik. Nem pusztán a szerzői önkény űz itt
kegyetlen játékot kiszolgáltatott teremtményeivel az olvasó sokkolásának érdekében –
szimbolikus leszámolás ez az orosz vidékhez kapcsolódó messianisztikus várakozással és
tétlen ábrándokkal. A falu nem megváltónk, hanem balvégzetünk – lényegében ezt üzeni
Roman Szencsin reménytelen remekműve, ami után kétségtelenül rendkívül nehéz lesz bármi
biztatót írni az orosz vidékről. Hogy mindez az értelmiséget felrázni hivatott figyelmeztetés,
vagy a már bekövetkezett kataklizma tehetetlen konstatálása, az nézőpont kérdése.
Turi Márton (1986), kritikus, főbb kutatási területe a XX. századi és kortárs orosz
próza.
21 Ilyen, a népi tradíció javait, a múlt jövő alapjául szolgálható értékeit hordozó idős nő például Raszputyin
Végnapok című regényének Annája, vagy a Matrjona háza Szolzsenyicin-novella címszereplője.