Az Illés-féle orosz-magyar barátság (Vörös Boldizsár: Történelemhamisítás és politikai propaganda, Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságküzdelmek orosz támogatásáról)

Diószegi András 1966-os Illés monográfiáján túl, Illés Bélával foglalkozó munka

nemigen született. A közelmúltban Földes Anna Irodalmi Újsággal kapcsolatos

visszaemlékezéseit tartalmazó könyve (Földes Anna: Az Irodalmi Újság könyve. Széphalom

Könyvműhely, 2001) érintette a személyét, ez azonban Illés (elsősorban főszerkesztői)

szerepkörét nem az irodalomtörténet-írás szempontjából értékelte, inkább nosztalgiával

vegyes rehabilitáció szándékával mutatta be a szerzőt. Időszerű volna azonban részleteiben

tárgyalni (bármilyen nehéz is értékhangsúlyok nélkül kezelni) Illés Béla életművét, hiszen

azon túl, hogy tevékeny és meghatározó alakítója volt a kommunista diktatúra

irodalmiságának, pályaképe a XX. századi irodalmi-szellemi mozgások sajátos, mégis

figyelemreméltó lenyomata. Első írásait a Nyugat közölte, majd a proletárdiktatúra bukása

utáni emigrációjában különböző munkás és szocialista lapok munkájába kapcsolódott be

(Munkás Újság, Sarló és Kalapács), elnöke lett a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségének,

és nem utolsó sorban az elsők közt alkotott szocialista realista stílusban. Miután

Csehszlovákiából és Ausztriából is kiutasították, a Szovjetunióban a Szovjet Írók

Szövetségében dolgozott, harminc év után szovjet őrnagyként tért vissza Magyarországra, de

később (1957-1959) az Élet és Irodalom szerkesztőbizottsági tagjaként is tevékenykedett.

Vörös Boldizsár sem a főként a Kárpáti Rapszódia írójaként és irodalmi

lapszerkesztőjeként ismert Illés személyét és szorosabb értelemben vett irodalmi munkásságát

állítja középpontba, hanem egy, a kommunista diktatúra önlegitimációs törekvései közt is

különös, ma már talán elképzelhetetlennek ható, általános érvényű jelenségére fókuszál. Azaz

arra a folyamatra, amelynek során Illés egyes fiktív személyeket, vagy valós személyek fiktív

cselekedeteit irodalmi műveken túl is valós történeti tényként igyekezett hitelesíteni. Illés –

vélhetőleg a korszak irracionális politikai gyakorlatával azonosulva – nemcsak a

műértelmezés ideológiai szempontú felhasználhatóságát aknázta ki, hanem egyenesen átírta a

propaganda szempontból hasznosítható történelemi eseményeket, az új hagyománnyá

szilárdítás szándékával. Vörös azt tekinti át, hogy ez a tudatosan működtetett folyamat miként

emelhetett a kulturális emlékezetbe sosem létezett alakokat. A szerző ezért körültekintő és

mélyreható kutatást folytatott a történelmi kitalációk lehetséges előzményeit, indokait és

következményeit is figyelembe véve.

Vörös egyértelműen kultúrideológiai okokat jelöl meg Illés motivációjaként, hiszen

egyéni nyereségvágy, vagy hírnévszerzés lehetősége az ő esetében kizárható – ami

önmagában is izgalmas kérdésfeltevésekhez vezet, tekintve, hogy Illést a kortársak a párt

hivatalos irodalompolitikájának feltétel nélküli kiszolgálójaként tartották számon. Bár

meglepőnek tűnhet, hogy Illés szovjethűségét több évtizedes Szovjetunió-béli tartózkodása

sem törte meg. A Szovjetunióhoz való hűség egyik nyilvánvaló gesztusa az a történelemátíró

kísérlet, amelyet Vörös Boldizsár tárgyal. A mítosszá avanzsálódott történethamisítási

gyakorlatoknak a keletkezés- és hatástörténete azonban a világháború utáni időszak kulturális

helyzetét, az ideológiai motiváltságú propaganda működési mechanizmusait is szemlélteti.

Két hamis esettel foglalkozik a szerző. Rövidebben a Rákóczi-szabadságharc orosz

támogatásának kitalációját mutatja be, a Rákóczi és az oroszok című fejezetben: itt arról esik

szó, Illés miként építette fel azt a történetet, amely szerint Péter cár katonákkal, ágyúkkal és

pénzzel támogatta a magyar csapatokat. Részletesebben pedig az 1849-es magyar

szabadságharcot támogató, és ezért kivégzett Alekszej Guszev százados és társainak történetét

fejti ki. Vörös hangsúlyozza, hogy nem az irodalmi műből véletlenszerűen történeti ténnyé

változó fikcióról van szó, hanem irodalmi fórumokon túli hamis adatok közreadásáról, amely

ebben a formában megkérdőjelezhetetlenné teszi a direkt történelemhamisítás tényét. Az

egyik legizgalmasabb szövegrészben a szerző épp ennek a mibenlétére kérdez rá, Eric

Hobsbawn munkáin keresztül.

Figyelemreméltó az Illés által kitalált esetek hasonlóságainak és különbségeinek

összegzése is. Illés a Rákóczi-féle kitalációjában történettudományi szempontból igazolhatóan

létezett személyeket (ilyen II. Rákóczi Ferenc, I. Péter, Esze Tamás) használt fel, a Guszev-

ügyben ellenben alacsony pozíciójú alakokat sorakoztatott föl, akikről – e koncepció szerint –

a történeti szituációból következően nem keletkezhettek feljegyzések, vagyis Illés a feltárás-

leleplezés aktusával is érvelhetett. Előbbi esetében tehát a kitalációk legitimálását elősegítette

a valós történelmi személyek és események közé való beillesztés, ugyanakkor Illés szintén

kreált dokumentumokkal, naplófeljegyzésekkel, periratokkal, levelekkel (ezekről esik szó A

kitalációk lehetséges előzményei: valóban élt és fiktív szereplők című fejezetben), valamint

több hasonló fikciót tartalmazó történettudományos szöveg közreadásával (például az Új Szó

hasábjain) is törekedett az állításai alátámasztására.

Vörös arra is rámutat, hogy a kuruc-fikció épp azért nem tudott szervesen beépülni a

köztudatba, mivel Illés állításai sok esetben ellentmondtak a már ismert forrásoknak. A

Guszev-esetet azonban csak jóval alaposabb kutatások tudták cáfolni. Többek közt Szeberényi

Lehel, Illés Endre, Hegedűs Géza, Végh Antal, Zolnay Vilmos, Vadász Sándor adtak hangot

nyíltan vagy közvetetten a téma hitelességével szembeni ellenérzéseiknek, de fontos, hogy

mindez csak 1956, vagyis a szerző presztízsvesztése után történt, amikor a személyével együtt

az általa végzett „kutatás” is támadhatóvá vált.

Vörös természetesen nem egyedül Illés felelősségére kérdez rá, hiszen az általa

elindított folyamat nem tetőzhetett volna a közreműködő munkatársak egységes fellépése –

határozott és érintőleges állásfoglalások, a cáfolat hiánya – nélkül, emellett a „célország”

hozzájárulásai (E. Jepticin, Leonov írásai) is fontos legitimációs aktust jelentettek. Ezeket

Vörös alaposan elemzi A Guszev-ügy cím alatt, amelynek alfejezeteit az újságcikkek, a

hivatalos levelek, Illés megnyilatkozásainak változásai, a magyar történettudományi munkák

és tananyagok, megemlékezések, magyar és külföldi szépirodalmi alkotások, és a Szovjetunió

utódállamaiban még ma is fellelhető irodalmi-történeti nyomok köré csoportosította. E

történetek pedig nemcsak magyar és szovjet történettudományi és irodalmi művekben, hanem

többek között belorusz, román, sőt német munkákban is megjelentek. Sokak mellett, Illyés

Gyula is beemelte Guszev százados mártírhalálát szépirodalmi alkotásokba: az 1948-as

szabadságharcot feldolgozó drámáiba. Vörös Boldizsár sokrétű és összetett képet alkot a

történettudományos feltáró munka, a szépirodalmi fikció és a politikai berendezkedés

határterületein keletkező konfliktusokról.

Talán a legizgalmasabb aspektus az, hogy a Guszev-ügy még akkor is eleven

hagyomány maradt, amikor már nyilvánvalóvá vált a hamisítás. Illés hathatós munkájának

köszönhetően a kitalált személy körül megindult a kultuszképződés, azaz a politikai rendszer

abszurditásának betetőzéseként a kultusz még a rendszerváltásig tovább élt, például

utcanevek, emlékhelyek formájában, hiszen funkcióját, vagyis a magyar-orosz barátság

illúziójának erősítését ilyen módon is betöltötte. Bár a témakör feltárásának már vannak

előzményei (Kiss József és Murányi Gábor munkái) de Vörös széleskörű kutatásokra

alapozott kötete a kommunista kultúrideológia egy önmagán túlmutató jelenségét részletekbe

menően és máig ható következményeivel adja közre.