Farmer, pulcsi, edzőcipő

Móni a padon ülve Ildivel beszélget és ronda.

Persze Ildi is ronda, de másképp, mint Móni. Míg Ildinek szép pofija van, illetve hát már

eleve ez, hogy Ildinek pofija van, míg Móninak csak arca, Ildi olyan, mint egy picit összecsapott

faragású, de azért valamennyire szép lány. Nehezen megfejthető, hogy végül miért nem szép, kicsit

talán túl közel ülnek egymáshoz a szemei, csöppet alacsony a homloka, hülyén hordja a haját, a fiúk

többségéhez képest túl magas, de a testmagasságához mérten nem elég vékony, ahhoz viszont, hogy

dögösnek számítson az alakja, nem elég formás, mintha egy egész helyes, normális csaj volna

túlnyújtva benne, de hát csak ennyi. Ez olyan rondaság, ami jobb hajviselettel, ügyesebb

öltözködéssel, ravaszul manipuláló sminkkel kivédhető, a töpszli pasikat meg ki nem szarja le, az

Ildi csak ne panaszkodjon. De azért panaszkodik, most is épp ezt teszi, miközben lóbálják a lábukat

a padon csücsülve. Eleve, a csücsülés. Ildi, akinek pofija van, tud csücsülni, minden relatív

ormótlanságával együtt alkalmas rá, szorult belé elég, minimális kecsesség a csücsüléshez, Móni

bezzeg csak ül. Mikor lefekszik, a haja nem elomlik, csak úgy rajta van a párnán, ha fürdés közben

spiccben kinyújtja a lábát, hogy erotikusan próbálgassa, jutott-e neki is a sors végtelenül aljas

pókerasztalán legalább ennyi kecs, elvégre erre jóformán bárki képes lehet, miféle nőszemély lába

nem tud erotikusan kiintegetni egy kádnyi vízből és habból – hát az övé nem. Kinyújtja, oszt ott a

lába, egyenes, befeszít, ronda. Behajlítja, be van hát hajlítva, de semmi, ugyanúgy csak egy láb,

tökéletes láb, pont jó arra, amire kell, hajlik, ha hajlítja, egyenes, ha egyenesíti, nem fáj rajta semmi,

tud vele menni, egy láb. Ennyi. És ezért van az, hogy a kurva Ildi panaszkodhat, ő meg nem. Az

Ildi, aki csak részben ronda, vagy inkább részleteiben, tökéletesen érzi, hogy még ha nem is tudja

most még, hogyan, de elérhető számára valamiféle relatív szépség, a teste és a stílusa még

alakulóban, pár év alatt, ha jól irányzott tanácsokat kap, egész csinikére ki is kupálhatja magát, szép

sosem lesz, de a csini már bőven elég, az már élhető, emberi élet, a létezésnek bőven minőségi

formája. Egész lénye per pillanat ezt sugározza, a törekvést. Törekvést az elérhetetlen, de alulról

azért megkarcolható szépség felé, igyekezetet, stréber akarást, nyújtózkodást egyfajta nőtípus, egy

adott ideál, az elegáns, magas, csini csajsziság felé, ami a fiúknak már a fejlődés félútján is

valószínűleg imponálni kezd majd, ahogy Ildi nyújtózik a szépség felé, mint most, miközben ásít,

két kezét föl és picit a feje fölé, hátra nyújtva, lám, egész jó melle van, ez most még nem ékesedik

ki belőle különösen, de majd ha szépül egy kicsit, afféle grátiszként lesz elkönyvelve, hogy egész

normális, tenyérbevaló melle is van, se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzámvaló vagy, satöbbi. És

látszik is az Ildin mindez, hogy pontosan tudatában van a saját rondasága helyiértékének, annak,

hogy ő minduntalan útközben van, egy folyamat valamelyik szakaszában, ha bármelyik pasinak

lenne esze, jó befektetésként most jönne össze vele, mikor még ilyen értelemben ronda, emiatt

félszeg és hálás, nem amikor már csini lesz és emiatt, ahogy az ki is fog járni neki, a nem kevés

munka jutalmául, pimasz és beképzelt.

Móni rondasága ezzel szemben sunyi és aljas, lévén egyetlen egy ronda vonása sincs.

Igazságtalan és tragikus ez a rondaság, a tragikum bármiféle pátoszos, nagyszabású büszkesége

nélkül, amilyen például a szomszéd ronda lányé, akinek valamilyen gyerekkori baleset nyomán,

óriási, csúf heg szeli rézsút két félkörre a komplett arcát. Az a lány bezzeg dölyfös és a maga

módján boldog is, nem tetszem a pofám a miatt, hát basszátok meg, így néz a srácokra, és

egyáltalán, mindenkire, aki, lám, egy felszínes pöcs, hiszen mi múlik a hegen, ő maga nem azonos a

heggel, aki meg nem képes emögé látni, eleve felfordulhat és ennyi. Mónin ezzel szemben tényleg

nincs semmi feltűnő csúnyaság. Mindene normális, átlagos. Nincs semmilyen remény, perspektíva,

ez van, tizenöt éve ebben a testben gubbaszt, hogy ő így a Móni, és kész. Az Ildi bezzeg fölvehet

fekete harisnyát és miniszoknyát, nem tűnik föl a fiúknak, hogy abban van, mert alapvetően szarnak

a fejére, végülis az Ildi is ronda, de hordhatja, senki nem nézi hülyének miatta, olyan, mint egy

felújítás alatt álló közterület, amire ki van írva, hogy átépítés alatt, a fiúk tisztelettel nem néznek rá,

tisztelettel szarnak a fejére, nem vizslatják a kisebb-nagyobb nem stimmelő részeket, majd csak az

egészre lesznek kíváncsiak pár év múlva, ha már kész van a teljes tatar. Móni viszont közröhej

tárgya lenne fél perc alatt, ha egy alkalommal valami csinibbre cserélné a farmer, pulcsi, edzőcipőt,

úgy nézne ki, mint a gorilla, amire kiskosztümöt adtak, groteszk és szánalmas látvány, nevetséges

próbálkozás, egyszerre a szép és a ronda lány karikatúrája is lenne. Ezért is nem panaszkodhat, ha ő

tenné, nevetséges volna már a feltételezés is, hogy Móni is törekszik a szépségre. Egyfelől, mert

valóban nem is törekszik, ahogy az Ildiről az igyekvés, róla ez rína le, ha volna, aki akár csak

egyszer is végigmérné, de ő nem áll átépítés alatt, hanem csak foglal egy meghatározott teret, ahol

épp áll, ül vagy fekszik, kecstelenül, mint egy robusztus lakótelep, mindig ott van, nem láthatatlan,

észlelik, de amint elfordul a tekintet, senki sem tudná fölidézni a vonásait – szerencsére. Másfelől

meg még csak az kéne, hogy lelepleződjön azzal, hogy bizony ő is figyel, hogy pont ő, a pulcsi-

farmer-edzőcipő (hajgumi!) is regisztrálja, hogy melyik ruha előnyösebb, melyik nem, kinek hogy

kéne festenie magát, melyik az előnyös hajszín és fazon, mihez milyen cipő megy. Mintha a

buszvezető állna neki a balett apró finomságait ecsetelni a tánctanárnak, hogy így kéne a pliét, és

már be is roggyasztja a térdeit, hogy csak úgy roppan a hát, buggyan a háj, seggnél szakad a

mackónaci. Elvetélt minden próbálkozás, sminkben úgy néz ki, mint valami horrorfilmben a

pszichobohóc, ha bármit csináltat a hajával, olyan lesz, mint egy emberrel keresztezett (de ronda!)

pudli, a csinibb ruhák úgy simulnak rá, mintha egy fenyőre húznának szatén estélyit. Kipróbálta és

titokban, mikor még a szülők sincsenek otthon, küszködik néha mindmáig, de akárhogy is

erőlködne, ez még a legjobb formája, a terepszín. Ezzel is lehet pasit fogni, ebben reménykedik,

meg a hegesfejű szomszédlányban, hogyha még pár évig hordja alázattal és tisztelettel ezt a

semmilyenség adta, legszégyenteljesebb fajta rondaságát, idővel a mártírsors majd őbenne is

büszkeséggé nemesedik, és hát végső soron tényleg bekaphatja, akinek csak a szépség számít, és

most, mikor épp erre gondol, miközben az Ildi épp a sminkelésről csacsog és ő próbál értetlenül

nézni, mintha nem szenvedne otthon titkos órákon át a szemfestékkel, szóval most épp nagyon bízik

benne, hogy ezzel egyszersmind nem azt mondta, hogy bekaphatja úgyszólván mindenki. Lesz még

valami ebben az életben, kell, hogy legyen, valami ilyesféle gondolat kulcsolja maga mellett tartott

két kezét, mintha csak összetette volna őket, két külön fél imára.