Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. február / Prófécia; Kérdés és válasz; A szem; Kezdődik; Az agy

Prófécia; Kérdés és válasz; A szem; Kezdődik; Az agy

A szem

A szem az agy része. A látószerv mutálódott agynyúlvány.

A szemen keresztül maga az agy van kitéve a világnak,

és cserébe az agy is közvetlenebbül szemlélheti azt,

amit elképzelnie és megteremtenie adatott.

Megmártóznak egymás kocsonyásan derengő húsában,

és a kettő, a kinti kép, és a már láthatóvá kódolt,

bent megképződő látvány egyaránt fenntartja

és gerjeszti egymást. Egyetlen, összefüggő élményben áll össze,

amit az anyag ideiglenesen szétválasztott egymástól.

Minden lépésünket kopár fák ágain gubbasztó

bagolycsoportosulások követik. A pocsolyákban dagonyázó,

ujjnyi vékonyságúra aszalódott táncolóegerek lesnek

minket csipás szemükkel. Maga a föld is rajtunk

tartja tekintetét, és szüntelen párolgásával,

a normális értékhez képest hétszáz százalékkal

teljesítő bőrlégzésével ad hírt kitüntető figyelméről.

Kérdés és válasz

Egy kifelé csavarodó hajtás vagyok,

több szállal kötődöm a világhoz,

mint valaha gondoltam volna.

Mindig is kacsok és csápok ezrével

kapcsolódtam hozzá, csupán erőm nem volt,

hogy ezt felismerjem.

Életem jelzőfény a világ éjszakáján,

a világ pedig az én elváltozott testem

fölé borított lazúrkék sátorvászon.

Kérdéssé lettem magam előtt.

De mi lehet egyáltalán az a kérdés,

amire az a válasz, ami a kérdés volt?

Az agy

Minden agy az idegenség hordozója.

Csendben göcögnek a sztalaktitok sűrűjében,

kihámozva magukat a méhlepény melegéből,

mit sem tudva arról, kinek a testéből születtek újjá.

Mit sem tudva arról, hogy alig néhány

évvel korábban mi terült el ezeken a helyeken.

Hogy kitől örökölték tágas, monokróm játszóterüket.

Az önanalízis mindig egy rendkívüli térélménnyel veszi kezdetét.

A parton végig, amerre csak ellátni,

fotoszintetizáló emberek állnak,

és figyelik az eseményhorizontot.

Csendes túlélők, a város utolsó tanúi,

varázslatos géntérképek, amelyekből kirajzolódik

egy-egy kerület alaprajza. A testük szarkofág,

amelyben bebalzsamozva álmodja álmait az ész.

A kozmosz egy halálos tetraéder,

és az ő kontinensük óriásira duzzadt

Schrödinger-doboz. Az agy a csillagok

tüzében fogant, és örökké élni fog.

Mindenki megtalálja helyét a Napban.

Prófécia

1. Hangja vigasztalás volt és nyugalom.

2. A megbékélés finom csipkéből szőtt perceit adta

egy önmagától búcsúzó, megfáradt kornak.

3. Visszaállította a később születettek reményét arra,

amire a régiek még nem gondolhattak,

mert nem adatott meg a számukra.

4. A világ átalakul, és többé semmi,

egyetlen szeglete sem fogja könnyen adni magát.

5. Visszatérnek a jelentősebb titkok,

megbecsült lesz az idegenség,

rejtélyes üzenetet hordoz majd minden törmelék,

a halál pedig nem lesz egyéb,

mint a testek közötti zsibongás.

6. Nem csak a tápláléklánc és a kultúra fog megváltozni.

7. Nem csak az ég színe változik meg,

nem csak a Nap fog más fénnyel ragyogni fölöttünk.

8. Az idegpályák finomabbak, megmunkáltabbak lesznek.

9. Néhány száz generáció, és az öntudat szellemmé válik.

10. Az egykor hatalmas város romjainak árnyékában tanyázó

élet többé nem a Föld bőrbetegsége lesz.

11. Egyetlen, organikus egységet fog alkotni.

12. Egyetlen akarat lesz ezernyi formában,

amely újfajta endokrinológiai szótárt tesz majd szükségessé.

13. Mert végül minden érezni fog.

14. Egy lesz minden mindennel, egyetlen élet,

amely többé nem fordul önmaga ellen, mert határtalan lesz.

15. Egyetlen élet, amelyben többé semmi sem megy veszendőbe.

16. Egy folyamatosan önmagába pillantó kaleidoszkóp lesz,

amely képes meghajlítani az időt.

17. És akkor majd képes lesz felelni a határain túl sodródó bálnák

énekére is.

18. És miközben az utolsó emberek eljárják valahol a búzatáncot,

az új teremtmények, ez az összefüggő, irtózatos, fenséges

konglomerátum kinyújtózik a csillagok felé.

19. És nem pusztán kinyújtózik, de meg is érinti őket.

Kezdődik

Miféle völgyekben haladunk előre?

Mivé nő fölénk a köd, és szaporodnak

a homorú gombák, az egyenletes tájak,

a metszett fű milliónyi szála, keskeny

borsóhüvelye, a kíváncsi tekintetű,

konkáv égitestek, az apró, imádságra

kulcsolt kezek súlya a törmelék

szomszédságában, az égövi csonkagúlák

ipari hulladéka, a bolygóközi füllentések

és féltékeny aszteroidák, a komor üstökösök

színjátéka, a golyó mélyén rejlő ásvány

évezredes sóhajai, a cunamik, a felfekvések,

a tengeri árkok fénytelen kaleidoszkópja,

a magára hagyott városok, a fel nem fedezett

piramisok fel nem fedezett szobáikkal,

a tavakba omlott vaskolosszusok,

az asszír csontégetők néma asszonykórusa,

a műanyag képződmények hiperbolikája

a szív zenitjén, az önműködő szervek

a barlangok gyomrában, a fjordok sóhaja,

a sós víz a törődött ujjak között?

Állnak még a viskók északon, és lélegzik

a sivatag is a dűnéivel, zöldellnek az oázisok,

csöndes orkánok alatt simulnak egymáshoz

az elhagyott kőtemplomok, s a tornádók érintése

egy feltáratlan cseppkőrendszer ismeretlen

bejáratait nyitja meg. Holdtölte világít

minden udvaron, minden kavics beszédes,

mert minden kavics az időről beszél

és az emberekről, minden, aminek

emlékezete van, az emberekről beszél,

minden állat az emberekről beszél,

és néha, tétován említik majd a kort,

amikor még minden más volt,

és az utódok nem hisznek majd nekik.

Nem hiszik, hogy a földek valaha is szürkék

és halottak voltak, és a talaj kietlen és meddő,

mely fölött lomha villámok járták az éjszakát,

és néma dombok fölött ébredt a hajnal.

Itt vagyunk megint, és itt maradunk,

mert a fodrozódó ég abalónja a mi

sosem volt vidékünk, a szótlan testvérek

álmai a mi történeteink, érintetlen trambulinok

a jelen tengerpartján, egy bomba,

amelyhez senki sem találja a detonátort,

örök veszélyérzet, veszély nélkül,

mert minden pillanatban csak bevégződik,

anélkül, hogy vége lenne.

És mi tudjuk, ahogy itt fekszünk, tudjuk, hogy most

kezdődik el, igen, talán csak most kezdődik.