Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. február / Szövegzajlás

Szövegzajlás

(1)

Hogy miért kezdtem írni ezeket a jegyzeteket?

Először is: távolra kerültem attól, ami egész eddigi életemet (épp a minap lettem harmincéves)

átfogta és meghatározta: az írástól. Távol kerültem az emberektől és saját érzéseimtől. Valamivel

több, mint két éve átéltem egy természeti katasztrófát, aminek a lelkemben lerakódott törmelékeit

azóta sem tudtam eltakarítani: egy szakítást. Kellemetlenül, drámaian vagy csak egyszerűen kurtán-

furcsán végződő szakításban volt már részem nemegyszer. Ez azonban más volt: megrendülés. Olyan

megrendülés, amely kiforgatott alapvetéseimből, és ahogy tegnap egy pszichológus barátom

mondta, valószínűleg azóta tartó identitásválságba taszított.

Ezt elég találónak éreztem. Nem vagyok pszichológus, bár szenzibilis és tanult ember vagyok, és

ennyiben vannak fogalmaim is az emberi működésről, de mégis fenntartom magamnak az írói jogot,

hogy ebben az önvizsgáló szövegben közhelyekkel folytassak fogalmi és másfajta küzdelmet. Emellett

fenntartom az írói jogot a magam számára, hogy ez a szöveg az érdektelenség esztétikai terepén

mozogjon. Tizensok éves intenzív írói gyakorlatom ugyan jelentős technikai tudással vértezett fel,

amely bizonyos trivialitásokat már az ujjamba ültetett, ám éppen azért, hogy újra magamra

csodálkozhassak, a törekvés nem az esztétikai különösség irányába fogja hajtani a szövegzajlást,

hanem éppen ellenkezőleg: kérdésirányaiban – jelen szándék szerint – az evidenciák felé kérdez

vissza. Éppen ezért fenyeget az a jámbor veszély, hogy közhelyessé és érdektelenné váljon bármi,

amit most írok.

Emellett fenntartom azt az írói jogomat is, hogy műfajilag meghatározatlanul írjak bármiről, éppen

azért is, mert nem rendelkezem előzetes szándékkal a szöveget illetően. Az írás folyamata számít,

noha – és ennyiben nem csupán írói tapasztalataimat, hanem gondolkodásbeli módszereimet

alkalmazva – tagoltságra törekszem. A jól tagoltság és a pedantéria itt nem az olvashatóságot, hanem

a megragadhatóságot, a megérthetőséget szolgálja, bár járulékos haszna, hogy ennyiben olvashatóvá

is válik a szöveg.

Ez a szöveg a szöveg örömét is keresi. Létrejön önmaga okán. Írni az írásért, a mondatalkotásért, az

elemzésért. Ebből a szabadságból egy jelentős praktikus előny is következik: míg regényeimet és

novelláimat már kizárólag csak tömbösített időkben tudom írni, ha adódik legalább kettő vagy inkább

öt-hat nap, és akkor is csak apámék vidéki nyaralójában, ahol a gondolataimat nem izgatja semmi, ezt

a szöveget lopott órákban, szabad húsz percekben is folytathatom. Most például sok nap után térek

ide vissza, ahogy ez a kiegészítő gondolat eszembe jutott, miközben a barátomra várok, aki most is,

mint mindig, késik.

Kamaszkoromból rengeteg kisalakú vonalas füzet öröklődött át a frissen barkácsolt könyvespolcomra,

amelyeket a gondolataimmal gyömöszöltem tele. Azóta sem nagyon lapozgattam ezeket a

jegyzeteket, mégis elég éles emlékeim vannak az akkori szövegekről, és az emlékeimben, noha

egyetlen mondatot sem tudnék most felidézni, ezek a szövegek értelmesek, és egyáltalán nem a

felnőtt író lekicsinylő mosolyának múltbeli önmagára vonatkozó tárgyai. Azért, mert igaziak. Mert a

benne szereplő mondatokat, gondolati egységeket, amelyek bármikor bármire vonatkozhattak, a

felfedés valós vágya hajtotta.

Ezt keresem ismét. Meglazítani a pedantéria és a tömérdek napi munka méter vastag szarkofágját,

hogy feltörjön alóla lényem radioaktív hulladéka, az életöröm és az életigenlés.

Pedantéria

Szeretném elkerülni az álpszichológiai fecsegést, a vulgár-freudi okoskodást.

Mi jut eszembe arról, hogy rendszerető, sőt, rendszerező ember vagyok? Ilyen szempontból, ha

önjellemzésbe bocsátkozom, fontos megjegyezni, hogy nem vagyok például körülményeskedő. Nem

molyolok. Ellenkezőleg: úgy szövök rendszert az életem, a tevékenységeim, a gondolataim köré, hogy

a falakon túl leselkedő, fenyegető élet kihívásaira a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb választ

adhassam. Megoldani az életet. Elsőként érni célba. Ügyesnek, praktikusnak, találékonynak lenni.

Ebben pedig – régóta tudom – nem sok játék és életöröm marad.

Ha az elmúlt időkben keveset olvastam, gyorsan elolvasok pár könyvet. Ha eszembe jut, hogy

elrongyolódtak a ruháim, gyorsan veszek két pár zoknit. Ha régen éltem társasági életet, összehívok

pár barátot. De az erőkifejtéseim nem csak kis dolgokra vonatkoznak: miután elköltöztem szüleimtől,

éveken át küzdöttem az otthontalanság érzésével, amelynek a megoldására semmi reális

válaszlehetőség nem mutatkozott. Amikor az érzelmeim felhőjéből kiemeltem a fejem, minden

körülményeskedés és terhes filozofálás nélkül vettem egy lakást. Ebből persze adódott egy sor újabb

és kisebb, elhárítandó akadály. El is hárítottam őket. Itt ülök a nagyon szépen berendezett,

kényelmes és otthonos lakásomban, ami én vagyok, egy-az- egyben kivetülése az énemnek. Erről

eszembe jut, hogy érző embernek ismernek, és én is érző, figyelmes embernek ismerem magam.

Akkor ez a szarkofág talán azért épült, mert radioaktív hulladéknak képzeltem azt, ami természetes,

érzéki és szép? Ha ez igaz, akkor ez a néhány lélegzetvételnyi bekezdés máris igazolja számomra,

hogy önkéntelenül íródik, és magát hozza létre: nem én hajtom a szöveget, ennyiben pedig a saját

belső kérdéseire is érzékeny, esetleg lehetséges válaszokat talál.

Tegyük fel, hogy a szöveg organikus működése hitelessé teszi a kérdésirányait, és reálissá a

lehetséges válaszait. Miért hittem akkor radioaktív hulladéknak az érzelmeimet? Vagyis honnan a

félelem?

Menjünk tovább. Az a sejtésem, hogyha erre a szöveg belső csigavonalai valaha kirajzolnak

lehetséges válaszokat, azok nem erőből és nem itt, ezen a helyen fognak megszületni, hanem sokkal

később, olyan pontokon, amelyeket látszólag nem ez a kérdés hívott életre, és mégis, figyelmem kell

hogy legyen ettől fogva erre a kérdésre is, hogy észrevegyem ezeket a véletlenszerűen kirajzolódó

pontokat.

Gyakorolni a szorongás elengedését: az, hogy most jegyzeteket írok, nem a napi fontosnak hazudott

munkától veszi el az időt, hanem segít formákat rajzolni a magányomba, a lakásom terébe, amit – egy

sikeres harmadéletpálya végéhez érve – ürességgel, szorongással és örömtelenséggel béleltem ki.

Mondjuk ki: nem találom a helyem, és bár a nappalokat rendíthetetlenül és nagy odaadással

végigdolgozom, az estékkel képtelen vagyok megküzdeni.

Adódik egy ellentmondás: újabb szabályokat létrehozni, hogy kievickéljek a túlszabályozott

életemből. Ellentmondásosnak hangzik, én mégis hiszek benne. Vannak gyöngéd és segítő szabályok.

Soha nem tanultam meg egyedül eltölteni az estéket, ezért a két évvel ezelőtti megrendülésem óta

menekülök az éjszaka magányos démona elől, lehetőleg be a városba, ahol sokan vannak, és ahol

pillanatokra és a részegségtől elringatva egészen a másnap reggelig megfeledkezhetek magamról.

Létrehoztam egy szabályt: nem megyek be. Itthon maradok, és megtanulom a lakás csöndjét.

Olvasok, esetleg ezt a szöveget folytatom. Megnézek egy filmet. Kibiciklizek a Duna-partra. Ez a

szabály: jó szabály, mert valamit megszelídít. Legalábbis ebben bízom.

Kint és bent

Amit még nagyon régen, fiatalként megtanultam, hogy a neurózisnak a befelé tekintés a melegágya.

Ahhoz, hogy az ember felszabadítsa a tudatát, kifelé kell tekintenie magából. Egy tárgyat szemügyre

venni, egy dologgal, tevékenységgel lekötnie magát. Széles ennek a skálája: a figyelemelterelés mint

bambulás ugyanúgy idetartozhat, mint egy tudományos kérdés elmélyült vizsgálata. A lényeg, hogy

ne magunkban, a saját érzelmeimben és működésmódunkban vájkálódjunk, mert az, mint egy spirál,

egyre szűkebb körbe ér, és végül, mint az örvény, végérvényesen magával ránt. Vajon ez szélsőséges

gondolkodás-e? Vagy azt kell hinnünk, hogy mindennek megvan a helyes aránya. A legelvontabb

kérdés vizsgálatakor is tudni magunkból, a saját tapasztalatainkból merítkezni, hogy érzékenyen és

arányosan tudjunk más dolgokhoz nyúlni, ugyanakkor egész életidőnkben fenntartani az igényt, hogy

a figyelmünk valamire, valami tőlünk függetlenre irányuljon.

Ha analógiát keresek az írással, akkor most épp helyben vagyunk: amióta ezt a szöveget írom, érzem,

hogy minden mondata súlyos és absztrakt, önreflexív és fullasztó. Ez ugyanakkor elengedhetetlen is:

egy öncélú szöveg (mint ahogy minden szöveg, ami nem levél vagy funkcionális céltermék) minden

esetben meg kell, hogy határozza a saját keretfeltételeit. Olykor a regény is (gondoljunk csak Márton

László munkáira) kialakítja az olvasó tekintetjárásának irányait. Vagy legalábbis javaslatokat tesz erre

a szöveg olvashatósága érdekében. De a műfaj-meghatározás vágya és kényszere is sokszor

megjelenik szépirodalomban. Az elméleti irodalmakat azért nem említettem, mert ott ez nemhogy

kézenfekvő, de egyszersmind elengedhetetlen is.

Érezni kell azonban, hogy ér véget a szabályalkotás, mikor ér körbe a kerítés, hol vannak a szélek.

Az a vágyam, hogy ez a szöveg teret adhasson egészen konkrét kérdések kidolgozásának is,

elmélyülten vehessek majd szemügyre irodalmi, zeneesztétikai kérdéseket, vagy problémákat a

videó- és filmkészítéssel kapcsolatban, mint ahogy leírhassak napi tapasztalatokat, és elemezhessem

őket.

Egy olvasmányélmény: Fritz Riemann; A szorongás alapformái

Minthogy az alábbi szöveg nem a kritikai reflexió körébe tartozik, hanem, ahogy jeleztem is,

olvasmányélményről adok számot, így a történethez hozzátartozik az is, hogy a könyvet pszichológus

volt barátnőm nyomta a kezembe. Ritkán találkozunk, és a találkozásaink alkalmával komoly harcot

vívunk egymással. Egyikünknek sem volt jó kedve: ő a munkahelyi problémái miatt frusztrálódott, én

pedig egyszerűen egy nehéz napon voltam túl, közvetlenül azután, hogy elhatároztam, életemben

először szembenézek a magánnyal, és megpróbálom megszelídíteni az éjszakai démonjaimat. Neki

fájt, hogy elégedetlen vagyok velünk kapcsolatban, és úgy érzi, elvárásokat támasztok vele szemben,

nekem fájt, hogy csakugyan nincs kapcsolatunk. Kettőnk történetét az is megfejeli, hogy – bár sok éve

nem vagyunk együtt (talán soha nem is voltunk igazán) – tartós és inspiratív szellemi kapcsolatunk

explicit erotizáltsággal terhes. Kicsit úgy, mintha folyamatosan lebegne előttünk az ígéret, hogy

egyszer még majd együtt leszünk.

Miután átvészeltük a beszélgetés kezdeti viharait, a vádaskodásokat, a marcangoló és féldühödt

reflexiót, az indulatoktól félrecsatornázott elemzési hadjáratokat, mellém ült. Ő tette le a fegyvert.

Én pedig mesélni kezdtem az őszinte félelmeimről. Annyira persze még nem tapasztalt gyakorló

terapeuta, hogy figyelembe tudja venni a másik teherbírását, és noha mostanában gyakran totális

rezignáltságot színlelek a környezetemnek, az, hogy patológiásnak minősített, mégiscsak fájt. Még

akkor is, ha közben nevettem. Azt mondta, a két évvel ezelőtti szakításnak semmi köze nincs már az

elvesztett személyhez. Valahogy vagy valamiért egy identitásválságba kulminált a másik

elvesztésének traumája.

Elmesélt egy történetet egy fiúbarátjáról, aki sikeres a munkájában, de narcisztikus, és egy olyan

lánnyal kötötte össze az életét, aki akaratgyenge, szervilis, és feltétel nélkül képes szeretni. Persze a

feltétlenséget ironikusan mondta, jelezve, hogy nem létezik feltétel nélküliség, mint ahogy ezt a

barátjának a története is igazolta. A lány, miután megtalálta valós vagy vélt énjét (ennek részleteire

nem tért ki a mese), elhagyta a fiút, aki azóta is képtelen újraalkotni belső világrendjét.

Miközben mesélt, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mindez talán csak egy parabolikus

tanmese, amit épp nekem rögtönzött. De aztán előhúzott a táskájából egy könyvet, és azt mondta,

hogy ezt annak a barátjának szánta, de most mégis inkább nekem adja.

Így került hozzám A szorongás alapformái.

Azért biggyesztem ide az elejére, épp csak egyetlen mondatban a következőket, mert az

irrelevanciáját akarom jelezni, illetve azt, hogy ez a kritikai észrevétel semmilyen módon nem

határozza meg a könyv tartalmához eddig kialakult viszonyomat: mindössze egy könyvekkel

foglalkozó ember észrevételei. A magyar fordítás érezhetően tele van a fordító értetlenségével, a

könyv hemzseg a stilisztikai baklövésektől és elírásoktól.

A szerző négy nagy típust rendel a szorongás általános létközérzetéhez: szkizofrén, depressziós,

kényszeres és hisztérikus.

Ami nem lektorálási, hanem sokkal inkább szerkesztésbeli-tartalmi kérdés, az a szöveg redundanciája.

Körkörösen zajló szöveg, amely úgy próbálja elmélyíteni a lassú építkezéséből megszerezhető tudást,

hogy újra és újra megvilágítja ugyanazt a problémát, mindig egy kicsit más aspektusból, egy kicsit más

fénytörésben, más példákon keresztül. Ennyiben nem kifejezetten tudományos munkáról, hanem

okos ismeretterjesztő műről érdemesebb beszélni. A redundanciája ezzel együtt is zavar. A lassú

szövegzajlás belső részletei nem a plaszticitást szolgálják, hanem a szétírtság érzetét keltik: dünnyögő

szövegmorajlás.

Mindez azonban lényegtelen részlet a tény viszonylatában, hogy ez egy nagyon jó szöveg. Tele bátor

állításokkal. Az embernek, ha nem gyakorlott olvasója pszichológiai szövegeknek, időbe telik, míg

kikomponálja magát és szeretteit a diagnosztikai leiratokból.

Amitől a könyv nagyszerű, az az, hogy kirajzolódik belőle egy határozott emberkép, ami alapján azt

lehet mondani: ilyen a mi fajtánk. Szuperérzékeny a világra, és minden erejével azon van, hogy a

világban-benne- létének formáit akár élete árán is fenntartsa. Retteg a közelségtől, retteg a

távolságtól. A szövegekből (különösen a szemléltető történetek soraiból) kétségbeesett szempárok, a

másik után nyúló karok, sarokba kuporodó, láthatatlanságban szűkölő kisgyerekek rajzolódnak ki.

Rámutat a rettegés és szorongás mimikáira, amit a mindennapokból ismerünk. A könyv

tulajdonképpen (eddig: a könyv fele) azt állítja, hogy eltávolodunk önmagunktól, mert a tudati és

érzelmi rendszer fenntartása fontosabb, mint az én integritása, ebből pedig egyenesen következik,

hogy az ember kizsákmányolja és tönkreteszi saját magát.

Azon gondolkodom még, hogy vajon a könyv statikusnak ábrázolja-e az embert. Arra hajlok, hogy

inkább igen, hogy egyszerűen minden tipológia – műfajából adódóan – a diverzitás és mozgásban-

ábrázolás hiányának betegségében szenved. Talán nem is az zavar a szövegben, hogy nem jelzi az

átfedés lehetőségeit, hogy a szerző mindössze egyetlen alkalommal fogalmazza meg, hogy egy

személyben egyszerre több különböző szorongásos típus jellemző tünete is jelen lehet, hanem az,

hogy egy ember alapvető beállítottsága is, kapcsolattól függően változhat. Van, amikor ő a

távolságtartóbb, és van, amikor ő fél a másik elvesztésétől. Egy személyiség, azt sejtem, inkább

tendenciákból áll. Ennek a szem előtt tartásától, bármennyire tipológiáról van is szó, nem volna

szabad megfeledkeznie semmilyen könyvnek.

Zárójelezett utólagos gondolat: vajon van-e bármi értelme (akár esztétikai alapon) annak a

felvetésnek, hogy az egyes típusba sorolható emberek (tudva természetesen, hogy ez tipológia, és

ennyiben absztrakció: senki nem sorolható egy-az- egyben valamely típusba) annak a vizsgálatnak is

kitehetők, hogy a környezet miként válaszol a tipikus tünetekre. A kényszerbeteg válhat nevetség

vagy gúny tárgyává, amikor takarít, és megvallom, itt saját tapasztalatból indulok ki, míg – azt

feltételezem – például egy depressziós vagy egy szkizofrén soha nem lehet nevetséges, legfeljebb

idegesítő, unalmas vagy kisszerű.

Egy bon mot, ami az olvasás közben született: A szomatizáció a pszichoanalízis metaforája.

Irodalom

Gondolatok az eddigi irodalmi pályámmal, a jelenlétemmel, a szövegekhez való viszonyom

alakulásával, az épp íródó és jövőben megírandó szövegekkel kapcsolatban. Mi az az irodalmi

konszolidáció és mi az a felnőttkori klasszicizálódás? Küzdelmem a mondattal: levélírási nehézségek.

Kezdem azzal, hogy nem bánom az írói szünetet. Négy könyvet írtam meg zsinórban, és most más

felé fordult a figyelmem. Persze a bánkódás elmaradásához szükséges egyfajta elégedettség is. Nincs

szorongás bennem például amiatt, hogy többé már nem vagyok író. Volt ilyen szorongásom még a

kora húszas éveimben. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindig folytatódik valami, ami szöveg, illetve

hogy mindig író vagyok. De ha netalán ez az állapot valamilyen irracionális ok miatt felszámolódna,

akkor éppen a megszűnte szüntetné meg a szorongást is: nem lenne miért. A lényeg most csak annyi,

hogy a Győztesek köztársasága c. regény megjelenése óta nem igazán írok. Belekezdtem ugyan egy

elbeszéléskötetbe, aminek a koncepciója nagyon jól megragadható, tehát nem csak ürügyszerű, és

alapvetően érdekel is mint dolog, mint gondolat, mint esztétikai problémakör, de valamiért egy ideje

nem nagyon tudom írni. Az írás alapvető igényét, amelyet gyakran a helyzethez mérten aránytalanul

szépre alakított, hosszadalmas, íróilag megmunkált privát levelekkel szoktam jóllakatni, most talán

éppen ez a formátlan jegyzetelés elégít majd ki. Megengedem magamnak, hogy ne írjak irodalmat.

Illetve, hogy ne akarjam erőszakkal különválasztani azt, ami egy ilyen szöveg írásának, és ami a

„szépírásnak” a sajátja.

Napok óta hőség van, és én szótlanul ülök a lakásomban. Dolgoznom nem kell sokat: hetente adódik

egy-egy munka, ami jól fizet, a többi napon itthon vagyok. Nem zavar a meleg. Az elmúlt években

kialakult az a szokásom, hogy csak tömbösített időkben, apámék balatoni nyaralójában tudok írni.

Nyáron, mivel apámék pedagógusok, leköltöznek. Ilyenkor nemigen van miért lemenni. A strandok

forró és nyüzsgő rovarterráriumhoz hasonlítanak, izzik a domboldal, perzsel a levegő, apámék a ház

körül, a szőlőben szöszmötölnek. Év közben viszont nincs senki a faluban. Csopak is kihalt, a szőlő, a

domboldal is kihalt. Ilyenkor, ha találok magamnak egy hetet az évben, amit az írással tölthetek, a

magány is megnyugtató. Különválok az érzéstől, hogy valamiről lemaradok. Az első két nap azonban

soha nem írással telik, hanem az átálással. A belső ritmusom megváltozásával: lelassul a lélegzetem,

beleolvadok a tájba.

Ez történik most itthon is. Szótlan vagyok, még zenét sem hallgatok. Az estéket itthon töltöm,

egyedül, és ugyanúgy, mint azokban a kitüntetett csopaki hetekben, zajlik a belső párbeszéd. Annyi

biztos, hogy hagyni kell, ha jön, mert biztosan nem véletlenül követeli meg a saját idejét. Hagyni kell,

hogy kibeszéljék magukat a dolgaim. Néha rájuk nyitok – tudati önreflexió –, belehallgatok, merre jár,

hol tart a gondolatfolyam. Örömmel és némi nyugalommal állapítom meg, hogy már nem nagy

horderejű dolgokon studírozok, hanem kisebb jelentőségűeken. Nincs bennem semmilyen vihar,

hullámverés. Egyre nyugodtabb a folyó felszíne: csendesen zajlik.

Harmincéves lettem. Ez már határozottan más. Húszas éveim dolgait lezártam, szinte semmilyen

korhoz kötődő problémát nem kellett átmentenem. A kényszer elvégezte helyettem az összes

kötelességem, s hogy megpihenhessek, a kényszert is elhagytam. Legalábbis leapasztottam. Most

újra a meggyőződést, az örömöt keresem az életben. Vajon van-e még örömöm az írásban, az

emberekben, a főzésben, kisebb dolgok elvégzésében, és vajon tudok-e szeretni?

Most nem magamra nyitok, hanem kilépek a partra, hogy belehallgassak a morajlásba: igen. Van

örömöm. Érzékeny, tünékeny és egyelőre nehezen meghatározható állapot, de határozottan

érzékelhető. Látok egy mosolyt, és nem kizárt, hogy ez az én mosolyom.

Ebből az állapotból komoly szellemi megerőltetés felidézni a múltat, de ez az írás sajátja. Első

kötetem megjelenését megelőzően égtem a vágytól, hogy megmérettessek. Folyóiratközlésem már

volt elég. Szerkesztettem is két folyóiratot. Szűk körön belül ismertek is. Természetes, hogy az

íróember szeretné kézbe venni az első kötetét. Megtudni, milyen érzés. Semmilyen. Nekem

legalábbis nem járt katarzissal, de ez, éppen ez – egy nagyon nagy tudás. A katarzis elmaradásának

elengedhetetlen tapasztalata. Ahogy jelentek meg sorban a könyveim, lassan megbarátkoztam a

hiúságommal is. Hazudik, aki elrejti a hiúságát. Elő kell csalogatni, és domesztikálni kell. Felborzolt

bundája lesimul, vicsorgása abbamarad, és a sarok sötétjében villanó szempár a napfényre kiérve

már egyáltalán nem ijesztő. Kedves kis szőrmók. Meg lehet simogatni, kilógó nyelvével néha még

képen is nyal. A hiúság, ha megszelídül, jópofa, vicces kis lény.

Marad a koncentráció. A héttérből néha ugyan elérnek a szobámig jóleső visszaigazolások,

gratulációk, de ezekkel ugyanannyira nem szabad foglalkozni, mint az önmegmutatás izgalmával.

Néha kell szerepelni, de nem árt, ha gyanússá válunk magunk előtt, ha már több időt töltünk a

felolvasóestjeinken, mint az íróasztalnál. Nem is pontosan értem a fennforgás logikáját. Engem

például az első könyvem után sokat hívtak: most szinte egyáltalán nem. Tudni ugyan mindenki tud a

könyveimről, és elégedettséggel nyugtázom, hogy szép számmal jelennek meg az elismerő kritikák is,

de reprezentálnom szinte soha nem kell. Azt hiszem, a képlet egyrészről nagyon egyszerű. Aki jelen

van, az holnaptól még inkább jelen lesz, hiszen a programfelelősök azokat hívják, akik az

emlékezetükben aktív helyet foglalnak el, akik könnyen előhívhatóak. Ha én például együtt söröznék

emennek az írószervezetnek az elnökével, vagy amannak a fesztiválnak a programszervezőjével,

akkor ott, sörözéskor vagy legkésőbb másnap szólna, hogy „amúgy lesz egy felolvasóest, mindenképp

számítok rád”. Ha más ül ott, akkor neki mondja. Egyszerűen csak azért, mert a kulturális szcénában

kevés a pénz, és ezeknek a felelősöknek nincs energiájuk leülni otthon, és napokat tölteni programok

végiggondolásával, összeállításával, ezért jobb híján szolgáltatják ki magukat a véletlennek. Ezzel

nincs is semmi baj. Az ember szerepeljen sokat huszonkét és huszonhárom évesen, főleg, ha verseket

ír. Harmincévesen az ilyen irányú igényeit már ki kellett elégítenie. Ha nem elégültek ki, akkor talán

célszerűbb más szakmát keresni. Menjen például színésznek, ott még várnak rá babérok.

Harmincéves szerzővel szerencsésebb, ha inkább tinta és papír formájában találkozik az olvasó, s az

arc, ami társítható a névvel, szép lassan elhalványul az emlékezetekben.

Másrészről azonban mégiscsak van bennem egy nagy adag értetlenség, ami természetesen

felborzolja hiúságomat is: vannak olyan pályatársak, akik valahogy mindig eszükbe jutnak a

programfelelősöknek, pedig teljesítményük kvantitatív mércével mérve mindenképp, de a kevéske

kritikából kiindulva (nehogy az elfogultság vádja érjen) kvalitatív mércével mérve is legfeljebb

csekély. Akkor is jelen vannak, ha egyébként nem kocsmáznak együtt a többiekkel. Vidéki városok

ünnepi könyvhetén mondanak megnyitóbeszédet, kuratóriumokba kerülnek be döntnöki pozícióba,

külföldön reprezentálják a magyar irodalmat, stb. Próbálok nem haragudni rájuk. Nehezen megy, de

törekvésem sikerrel fog járni.

Amióta írok, a legfontosabb életprogramom, hogy egyensúlyt teremtsek a polgári lét és az alkotói lét

között. Tizennégy éves korom óta nem érdekel más, csak az, hogy írjak. Írtam is rengeteg szemetet,

és néhány értelmes szöveget, miközben azon szorongtam, hogy soha nem válok épkézláb

egzisztenciává. A diplomaszerzést követő másfél évnyi (természetesen ez az idő sem passzívan telt el)

munkanélküliség annyira megijesztett, hogy sikeres polgáremberré vedlettem. Minden esetben

végletes vagyok. Polgáremberként két év alatt összeszedtem egy lakás felére a pénzt. Most persze

alig írok. Nem bánom. Majd újra azokban a tömbösített, csopaki hetekben, ösztöndíjak nyújtotta

néhány havi időtlenségekben. Csak előbb erősödjön meg a tudás, hogy képes vagyok még örülni

annak, amit csinálok.