Törmelékek a romok alól (Majtényi László: Romok ormán)

Alkotmányunk már nincs ugyan, helyette van „újmagyarul” Alaptörvénynek nevezett és bőrbe

kötött, sok oldalt kitevő betűsor a gimnazista ballagók batyujában, meg a közhivatalok folyosóján

helyet foglaló „Alaptörvény asztalán”, de a „régi” Alkotmányt sem lehetett teljesen száműzni az

országból, gondolok itt Arany János Elveszett alkotmányára, amelyet, ha „elveszett” is, nem

törölhetünk ki a magyar irodalomtörténetből, és nem tudok nem gondolni arra sem, hogy az

Országház épületét „hátulról” megközelítő utcát még mindig Alkotmány utcának hívják

Budapesten, noha már annyi utcát, utat, teret, oktatási intézményt neveztek vissza meg át

mostanában a névmágia bűvöletében szédelgő helyi és országos lélekidomárok. Tegyük a

szívünkre a kezünket (miután levettük a fülünkről), s valljuk meg: milyen jól is hangzana a név,

„Alaptörvény utca” ott az Országház mögött!

Hadd kezdjem kicsit messzebbről újra. A könyv írója, Majtényi László közíró, egyetemi

tanár, adatvédelmi ombudsman (azaz országgyűlési biztos), médiahatósági elnök, közéleti

személyiség, népszónok, mindenek előtt azonban alkotmányjogász – egy olyan országban, ahol az

alkotmány sokáig csak mint eszmény (és nem formába öntött törvénygyűjtemény) volt hivatkozási

alap, egy olyan országban, ahol mindig több volt a jogász, mint a jog. Jelenleg pl. mindhárom fő

közjogi „méltóságunk” – méltóság nélkül – jogász. Jogászokat, főként ügyészeket, ügyvédeket,

bírókat ismerünk máshonnan is, sokan ügyfélként bíróságokról vagy más hatóságokból is, de

alkotmánnyal, sőt Alaptörvénnyel, legtöbbünknek nem volt semmilyen találkozása, szövegét nem

olvastuk, nem vele feküdtünk és nem vele keltünk, azaz nem hiányzott életünkből. Nota bene: a

tételes jogot sem ismerjük legtöbben, sem a Ptk-t, sem a Btk-t nem olvastuk. (Én is csak most, öreg

fejjel Majtényi László könyve miatt fanyalodtam rá, hogy belenézzek az Alkotmányba meg az

Alaptörvénybe.) Mondhatom-e magamról, mondhatjuk-e hát magunkról, hogy jogi, ill.

alkotmányjogi szempontból tudatlan (analfabéta) vagyok, tudatlanok (analfabéták) vagyunk? Nem,

nem mondhatom, nem mondhatjuk. Ugyan miért nem, kérdezhetné a törvényt (az Alaptörvényt)

betűk sorozataként létrehozó vagy propagáló, ha éppen úgy tartaná úri kedve, hogy párbeszédet

kezdeményezzen velem (azaz a társadalommal)? (Nem kezdeményez.) De hisz a törvény

alkalmazója (rendőr, ügyész, bíró, vagy az utca egyszerű embere) sem kérdezi a törvénysértőt

afelől, hogy ismeri-e a törvényt, amit megsértett. Sőt ultima ratioként még adott esetben a fejére is

olvassa, hogy „a törvény nem ismerete nem mentesít a törvény hatálya alól”. Megteszi és meg is

teheti, de nem a hatalmi hieararchiában elfoglalt magasabb státusza vagy a törvénytudó

felsőbbrendűség-tudata alapján (hiszen az a sok „rendes”, törvénytisztelő ember, járókelő

túlnyomó többsége, aki szabályosan közlekedik, nem lop, nem rabol, nem öl, ő sem olvasta soha a

tételes törvényt) hanem azért, mert a törvény – bennünk van, mindannyiunkban, akár

törvénysértők, akár törvénytisztelők vagy éppen törvényt betartatók vagyunk.

Ebből a szempontból kiindulva Majtényi László könyvének sok témájából négyet fogok

kommentálni: (1) a „jogi forradalmat”, (2) a „jó kormányzást” és vele kapcsolatban az ombudsman

intézményét, (3) az Alkotmánybíróságot, s vele kapcsolatban az alkotmány szerepét a

társadalomban, (4) a társas lét kapcsán Majtényi Lászlóról mint kollégáról, barátról és

népszónokról.

A „jogi forradalomról”

Az úgynevezett rendszerváltás előtt és után 2 évig külföldön voltam, Dániában, az Aarhusi

Egyetemen magyar nyelvészetet, irodalmat és történelmet tanítottam. A nyári és téli szünetet

ugyan itthon töltöttem, Dániában viszont rendszeresen olvastam a magyar újságokat

(Népszabadság, Magyar Nemzet), amelyek izgalmasan informatívak voltak, tele voltak reménnyel,

jóakarattal, okossággal és a jövőt illető nagyszabású tervekkel. A mindennapi élettel, nyílt vagy

kulisszák mögötti politikával így nem volt, nem lehetett szoros kapcsolatom – már ami

Magyarországot és az egész kelet-európai régiót, a „szovjet blokkot” illeti. Volt azonban némi

bepillantásom a dán politikai életbe, ami nem nagyon imponált kisszerűsége miatt, és persze a dán

hétköznapok is hatottak rám, elsősorban az egyetemi élet, ami egyenesen deprimáló volt mint

szellemileg kiüresedett, elbürokratizálódott, autonómiáját rég elvesztett, pontosabban

autonómiájáról – biztos és zsíros állásokért cserébe – rég lemondott intézmény, ahol a diákság és a

tanári kar mint örök bér- és presztizsharcban álló korporatív szervezetek (váltakozó szerepükben

hol mint munkaadók, hol mint munkavállalók) utálták és akadályozták egymást mit sem adva a

tanulás/tanítás=tudás örömére, ahol az akadémiai szellemnek se híre, se hamva. S mind e mögött

ott voltak – afféle zárványként – az elképesztően gazdag és jól rendezett központi és tanszéki

könyvtárak és archívumok, a már akkor, a 90-es évek elején csaknem teljesen kiépült elektronikus

hírközlő és adattároló hálózatok, amelyeket az évszázados hagyományokkal rendelkező és

átláthatóan működő jó adminisztráció hozott létre és tartott karban. Magyarországra és a

magyarországi egyetemi életre éppen ezért nagy nosztalgiával gondoltam vissza, ahol ugyan a fönt

említett háttérből semmi sem volt meg, s ami megvolt is, nem működött, és a fizetésemből sem

tudtam megélni, de nagy lánggal égett benne az akadémiai szellem szabadsága utáni vágy,

legalábbis ott, ahonnan elmentem Dániába, az ELTE Hajdú Péter vezette Finnugor Nyelvészeti

Tanszékén, s aminek már hamva nyomát sem találtam az aarhusi egyetemen. (Ez most már itthon

is így van, csak a háttér maradt a régi: megbízhatatlan vagy nemlétező.)

Az ún. rendszerváltás leglátványosabb változását a többpártrendszer és ennek leginkább

látható része az újjá alakuló többpárti parlament jelentette. Mindebből a sajtóban és a hírközlő

szervekben napi rendszerességgel visszatérő „többségi elv” és ennek mindenek fölött álló

primátusa vált az új rendszer legfontosabb, mára szinte már egyetlen jellemzőjévé (amint azt

Rubovszky képviselő is mondotta, „a demokrácia a többség diktatúrája”, erre én is így emlékezem

a „tudományos szocializmus” szemináriumokról). Pedig közben, a háttérben létrejöttek az új

demokrácia olyan intézményei mint az Alkotmánybíróság és az ombudsmani rendszer – és

mindkettő az akadémiai szellem szabadságának gyümölcse. Majtényi Lászlónak mindkét

intézményhez köze volt. A hazai jogtudomány, ha lehet, minden más társadalomtudománynál

szorosabban volt odaláncolva a pártállami rendszerhez. Mert hiába tanítottak ott római jogot,

jogtörténetet, alkotmányjogot, a legfontosabb tétel mégis az volt, hogy a „jog az uralkodó

osztályok elnyomásának eszköze”, s minthogy a pártállam uralkodó osztálya a proletariátus (vele

csak szövetséges a parasztság és a „haladó” értelmiség!), nem is tagadták, hogy a „jog” csakis az ő

kizárólagos fegyvere lehet. Természetesen a proletariátus ugyanúgy nem volt uralkodó osztály,

mint a vele szövetséges parasztság és „haladó” értelmiség. Akik uralkodtak, a szovjet világhatalom

fegyverei támogatta – százezrekben sem mérhető – „nómenklatúra” tagjai. A rendszer

konszolidációja, úgy is mondhatnánk, kifáradása, tette egyre nyilvánvalóbbá, hogy a szakértelem,

az illetékesség nélkülözhetetlen még egy diktatúra működtetéséhez is. A jogban, ahogy a

közgazdaságtanban is (nem beszélve a hatalomtól távolabb eső humán és méginkább

reáltudományokról) a józan ész és a hagyományokban gyökerező tudás egyre nagyobb teret nyert

vissza a voluntarista és semmit nem érő „tudományos szocialista” társadalomtudományoktól.

Az állampárti rendszer összeomlása – bár az illegális, féllegális ellenzék tevékenysége

megérdemli tiszteletünket – a Szovjetunió katonai, gazdasági bukásának és – talán kisebb

mértékben – társadalmi krízisének volt az egyenes következménye, s ez az összeomlás hozta

magával különösen a jogban és közgazdaságtanban a szakértelem fölszínre és szóhoz jutását az ún.

rendszerváltásban. Miközben a hétköznapok embere a többpártrendszerben kereste a helyét, s azt

számolgatta, hogy újonnan választott pártja hány szavazatot kapott a választásokon, s ebből

következően milyen arányban lesz képviselve a parlamentben, a szakemberek a pártok közti egyre

lefelé nivellálódó viták, parlamenti csinnadratták és kulisszák mögött csendben a demokrácia és a

piacgazdaság alapvető intézményeinek létrehozásával foglalták el magukat: a közgazdászok

különösen az új bankrendszert, a jogtudósok pedig az Alkotmánybíróságot, s vele párhuzamosan

az igazságszolgáltatás új rendszerét, s ehhez csatlakoztatva az ombudsmanok hivatalát hozták létre.

A „jó kormányzásról” és az ombudsmani hivatalról

A 80-as évek elején a fáradt rendszer lazuló zárait kifeszítve kiskapukon át már el lehetett menni

az országból világot látni. Ilyen kiskapu volt Majtényi László számára egy norvégiai ösztöndíj a

„tengeri jog” tanulmányozásához. (Én is ilyen kiskapun át jutottam el Dániába.) Nekünk az I.

világháború után tenger nem, csak egy ellentenger (de nagy!) maradt, így a tengeri jogban nemigen

voltunk érintve, ebből következően a vele való foglalkozás politikailag veszélytelen volt. A jogi

karon kötelező, sok más között gyorsan letudnivaló tantárgy volt, viszont tanárának kitűnő alkalom

egy norvégiai ösztöndíjpályázathoz. Az osloi egyetemi könyvtárban olvasgató Majtényi László

unaloműzésképpen más téma után nézett, s így akadt rá a Skandináviában évszázados

hagyományú, nálunk szokatlan közintézmény, az ombudsmani hivatal gazdag irodalmára. Az

ombudsmani hivatal hosszú története a messze múltba nyúlik vissza, az időszámítás előtti virágzó

kínai birodalomba, a bagdadi kalifátus első évszázadára. De Skandináviába is Keletről, az Oszmán

Birodalomból importálta, úgyszólván maga helyett delegálta 1713-ban, a birodalmi álmait végképp

semmivé tevő, Nagy Pétertől elszenvedett poltavai vereség után oda menekült XII. Károly svéd

király, Észak másik fanatikus egyeduralkodója. Ez az „alattvalók szószólója” hivatal, mint az

előbb mondottakból kitűnik, nem tartozott hát a „demokrácia klasszikus” intézményei közé, hiszen

császári birodalmakban, királyságokban, sőt egyeduralkodók alatt jött létre és működött, mint a „jó

kormányzás” eszköze, s talán éppen ez kelthette fel Majtényi László érdeklődését iránta. Az

intézmény ugyanis a fáradó-lazuló állampárti rendszerben is elképzelhető lett volna, gondolhatta

Majtényi László, mert ehhez a hivatalhoz végrehajtási jogosítványok a hagyomány szerint sem

jártak, amihez viszont, mint láthattuk, körmük szakadtáig ragaszkodtak az állampárti hatalom

emberei az utolsó pillanatig. Az ombudsmannak csak észrevételezési és fölszólamlási

jogosítványai vannak, viszont kinevezésétől kezdve – s ez már a kínai császár udvarában is így

volt – független, nem a hatalom embere. És van még egy másik fontos jellemzője, hogy lényegét

illetően nem tartozik az írott jogrend keretébe, hanem sokkal a inkább az „eleven jog fájának” –

erre az elementáris József Attila-képre is Majtényi László hívta föl a figyelmet – egyik zöldellő

ága, amint találó magyar elnevezése, „szószóló” is mutatja. Szószólója volt eredetileg az

állampolgári jogoknak, az adatvédelemnek , a kisebbségi jogoknak, aztán má-már csak egyre

csökkentette számukat a kicsinyes hatalom. E hivatalok viselőinek többsége, Gönczöl Katalin,

Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Szabó Máté, Székely László kiválóan képzett jogász, világot

látott egyetemi tanár. Szószóló nincs meg anélkül, aki meghallgatná – legyen az öröklés jogán

uralkodó vagy választott fejedelem vagy éppen demokratikusan választott kormány feje vagy

tagja.

A szabadság szellemében fogant és – széles látókörű, kiválóan képzett tudósok (például

Sólyom László) segítségével – világra jött új jogrend nem tudta áthatni a társadalmat – ezért nem

nevezném létrejöttének körülményeit „jogi forradalomnak”, ahogy Majtényi László teszi. Egy

forradalom gyökerestül fölforgatja a társadalmat, márpedig itt a régi gyökerek megmaradtak, sőt

újra kihajtottak, s közben elszívták az éltető nedveket „az eleven jog fájától”. És ezekkel a régi-új

hajtásokkal együtt visszajött a politikai életbe az évszázados gaz: „prókátorkodás”, kicsinyes,

elvetemült és aljas szófacsarás, a másik fél durva letromfolása és elhallgattatása. Holott a kulisszák

mögött csöndben és szakszerűen fölépített új jogrendszerre (ombudsmanok, Alkotmánybíróság

stb.) fölfigyelt az európai közvélemény, nagyra is becsülte, amire méltán büszke Majtényi László,

egyike az új jogrend megalapozóinak, különös tekintettel az ombudsmani hivatalra. Az ún.

rendszerváltás első évtizedében, a nagypolitika viharaitól mentes szélárnyékban, ezek az új

intézmények jól működtek, véleményüket meghallgatták az új hatalom emberei – jólneveltségből

vagy udvariasságból, vagy éppen csak ezek látszatára adva (talán, mert ezeket az intézményeket

még „sajátjuknak” tartották), és e civilizációs korlátok miatt a nyers párt- és személyi érdek még

nem tudta elözönleni a teljes politikai játékteret. Ide vonatkozóan jegyzem meg, hogy az

ombudsmani rendszer csak olyan társadalomban képes működni, amely elismeri és használja a

dialógust. Dialógusban szegény társadalmi légkörben az ombudsmani rendszer elsatnyul és lassan

el is hal, amint tapasztaljuk. Visszatérek ahhoz a fönti megjegyzéshez, hogy az ombudsmani

hivatal eredetileg nem a demokrácia „klasszikus fölfogásához” kapcsolódott, hanem a „jó

kormányzáshoz”, amely viszont már a demokrácia előtti társadalmi rendszerekben is joggal

elvárható követelmény volt – mert normális uralkodó és normális alattvaló, normális kormányzat

és normális polgár, röviden: normális társadalmi élet nem lehet meg dialógus, egymásra figyelő

társalkodás nélkül. Ebben a követelményben, ismétlem magamat, az írásbeliség nélküliség is

benne van, hogy ti. írásos szerződés nélkül is bízunk egymásban, figyelünk és hatunk egymásra.

A „láthatatlan alkotmányról”

Az ún. rendszerváltás kezdetén az egyetemi katedráról hirtelen a közélet aktív alakítójának

szerepébe csöppent alkotmányjogászok nagyobb fontosságot tulajdonítottak az

Alkotmánybíróságnak, mint az alkotmánynak – és bölcsen tették. Abból az ókorból, a görög

demokráciából már ismert tudásból indultak ki, hogy a törvény bennünk van, s a bölcsek (bírák)

föladata ezt fölszínre hozni és értelmezni. (A latin constitutio szó szerint azt jelenti, hogy con-

„együtt” (-statutio >) -stitutio „állítás”, ami erre a közös tevékenységre utal.) Arról nem beszélve,

hogy a régiek azt is tudták: a törvény alapvetően aenigmatikus, rejtvényszerű, amit nekünk, az

érintetteknek, kell a magunk számára megfejtenünk, vagy a törvénytudók (bírák, jósok) segítségét

kérnünk hozzá. Erre utal Szolon (i. e. VI. század vége), amikor azt mondja, hogy a törvényeknek

„homályosaknak” kell lenniük. (Az Alkotmánybíróság függetlensége – enélkül ugyanis az

intézmény nem tudja feladatát betölteni – köszönhető volt annak, hogy az ún. rendszerváltás

hajnalán a pártfrontok még nem voltak megmeredve, a józan ész, a kooperációra való hajlam, a

„fair play” eszméje még létezett és hatott a politikai életben.)

A Felvilágosodás előtt írott alkotmány nem is létezett, az első írott alkotmány az Amerikai

Egyesült Államok alkotmánya volt – ami egy gyarmat forradalma, egy igazán „gyökeres változás”

után jött létre 1787-ben a Felvilágosodás szellemében. A brit birodalomnak, amelyből az Amerikai

Egyesült Államok kiszakadt, nem volt és Nagy-Britanniának máig sincs írott alkotmánya – és jól

megvan nélküle. Ahogy megvan az általános emberi jogokat illetően még ma is írott jog nélkül

(Common Law), csak a polgári és büntető jog van írásban rögzítve (Civic Law, Criminal Law), de

ott is döntő szerepe van a precedenseknek, s velük összefüggésben a törvényt alkalmazó bírói

ítélőképességnek és hitelességnek. Van két bírósági fokozat (Magistrate's Court, Crown's Court),

ahol döntenek kisebb és nagyobb fontosságú ügyekben.

Az első írott „magyar” alkotmány az 1849. március 4-én Olmütz-ben kelt „oktrojált”

alkotmány, amit a nemzet egyáltalán nem kért. Az 1848. március 15. után hozott országgyűlési

törvények, beleértve az 1849. április 14-i trónfosztó országgyűlést sem vindikálták maguknak az

alkotmány státuszát, noha azok egy potenciális, jövőbeli alkotmánynak lényegi összetevői lehettek

volna. A második írott alkotmány, a Tanácsköztársaság 1919-es alkotmánya szintén oktrojált

alkotmány volt, s ilyen volt az 1949-es harmadik alkotmány is. Az ún. rendszerváltás hajnalán

kitakarított negyedik, 1989-es alkotmány képviselte csak tisztán a Felvilágosodás nemes

társadalomeszményeit, mert hozzáértők óvatosan, gondos kézzel nyúltak hozzá. „Az 1989. évi

Alkotmányt a reformkommunisták írták, de tollukat az MDF, az SZDSZ és a Fidesz kitűnő

szakértői vezették” – írja Majtényi László 1994-ben (Alkotmányünnep). Pedig egy évvel korábban

azt is írta erről „Az Alkotmány szövege oly silány, hogy alapkérdés, mennyire érdemes kijavítani.

Az alkotmányszöveg nem esztétikai minőség, nem is ennek alapján ítélendő meg, továbbá

véleményem szerint nem is tudományos alkotás. Nem biztos tehát az, hogy nyelvi és tartalmi

tökéletlenségei, csak a tökéletlenség okán, kijavítandók” (Kié az alkotmány?) Ebben a

kijelentésben benne van az írásos alkotmányozás paradoxona, hogy ti. a törvény – úgyszólván

preverbális állapotban – bennünk van, s innen a megfogalmazás javíthatatlan tökéletlensége. A

magyar alkotmányok sorára visszatérve meg kell jegyezni, hogy az olmützi alkotmányt kivéve

1919-től 1989-ig mind a három alkotmány a Felvilágosodás szellemében fogant, ebből kettő, az

1919-es és az 1949-es persze a Felvilágosodás torzszülöttének, a bolsevik kommunizmusnak

kényszere alatt jött létre. Írott dokumentumról lévén szó – a papír mindent elbír – ezek az

alkotmányok is a „szabadság, testvériség, egyenlőség” szentháromságát hirdették, bár,

tapasztalhattuk, nem gyakorolták. Miért nem tanácsoltak hát új alkotmányt hozni tanult

alkotmányjogászaink 1989-ben? Mert bölcsen tudták, hogy az alkotmány hagyományos értékei

bennünk vannak inkább mint az írott szövegben, helyette fontosabb volt létrehozni az

Alkotmánybíróságot, s rábízni a korábbi alkotmány (az 1949-es) kitakarítását. Ha nem lett volna

írott alkotmányunk, aminthogy 1849-ig vagy 1919-ig (melyik oktrojált alkotmány illeszkedik

jobban a magyar jog szelleméhez?) nem is volt, s megvoltunk nélküle, nem állott volna elő a 2011-

es alkotmányozás botránya. Akár igaz tényszerűen, akár csak metaforikus szóbeszéd, a Brüsszel

és Strasbourg közti vonaton IPad-en írott 2011-es Alaptörvény – botrány. Botrány, mert figyelmen

kívül hagyja azt a minden törvény lényegét illető tudást, hogy a fölismert/leírt törvény csak a

posteriori lehet, mert a törvény „csírája” – megfogalmazatlanul, úgyszólván nyelv előtti

állapotában – bennünk van, amit csak türelmes, körültekintő munkával lehet onnan „elővarázsolni”

hasonlóan ahhoz a költői vízióhoz, amiről József Attila ír:

Én úgy vagyok, hogy már-már százezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit százezer ős szemlélget velem.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk – ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

(A Dunánál)

És máshol, de ugyanerről:

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint pártfogón e század:

rám gondol szántván a paraszt:

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

(Ars poetica)

Hát talán ez a százezer év hiányzott az új írott alaptörvényhez! Majtényi László sokszor hivatkozik

a Sólyom László említette Bibó Istvántól származó „láthatatlan alkotmányra”, és én is erről

beszélek. A 2011-es Alaptörvény hasonlóan az 1919-es és 1949-es Alkotmányhoz abból a téves

voluntarista felfogásból indul ki, hogy előbb lefektetjük a szabályokat, majd szerintük kezdjük el

élni életünket, a társadalom életét. Ezt csinálták a bolsevikok, ezt csinálták a fasiszták és ezt

csinálták a nácik is. A társadalom élete azonban nem így zajlik, hanem – akár akarjuk, akár nem –

zajlik magától, s hosszú lappangási idő után hirtelen, számunkra is érzékelhetően, érthetően,

láthatóan „kiforogja” a szabályait az eredetileg „láthatatlan alkotmány”. (Ezért javasolták annak

idején az alkotmányjogászok, köztük Majtényi László is, hogy érdemes lenne a holland

alkotmányozási gyakorlatot bevezetni, mely szerint új alkotmányt csak két egymást követő

parlament hozhat – azaz százezer év helyett elég lenne hozzá 8-10 év is.) A természetben sincs

másképp: gravitáció volt, mielőtt Newton megfogalmazta volna első törvényét. És így van ez a

nyelvben is, az ember szimbolikus tevékenységének ebben a leginkább artikulált rendszerében.

Iskolai nyelvtanaink többsége preskriptív, amennyiben normatív szabályokat állapít meg és előírja,

hogyan kell „helyesen” beszélni (mint ahogy bármely oktrojált alkotmány azt, hogy kell élni), s

alig van tekintettel arra, hogy az emberek hogyan beszélnek egymással, és hogy éppen ebben a

természetes beszédben kell(ene) keresnünk a diákokkal együtt a törvényszerűségeket. Friss

élményem: együtt utaztam a minap egy nagymamával és elsős elemista fiúunokájával a vonaton.

Az élénk kisfiú végigcsacsogta az utat, s a nagymama jó közönségnek bizonyult. Unokája

készséggel mutatta meg tudásának egész arzenálját neki és az utazóközönségnek, vidáman olvasta

az állomások nevét betűzve is, összeolvasva is. A nagymama azt javasolta, hogy szótagolva

olvasson, erre a kisfiú olvassa: Kis-kun-fél-egy-ház-a. Mire a nagymama: Nem jó, mert Kis-kun-fél-
egy-há-za. A kisfiúnak volt igaza, ő nem a mechanikus szótagolás „szabályai” szerint, hanem a

nyelv mélyén rejlő szerkezet szerint elemzett, amiben az a trouvaille, hogy há-za helyett ház-a,

ahol a kisfiú a mechanikus késztetés (és az iskolában tanultak) ellenére érzékelte a nyelv valóságos

dimenzióit, annak tudatalatti rétegét hozta felszínre (tő és birtokos személyrag), holott, mint a

legtöbb esetben, a jelentéses elemek kapcsolódása itt sincs szinkronban a szótagszerkezettel. Erre a

konfliktusra épül, illetőleg e konfliktus feloldását célozza az ún. csacsi-pacsi játék, amelyre hadd

hozzak egy Weöres Sándortól származó példát. Feladvány: Nagymellű perszóna (női név) okozta /

Férfi (kicsinyített név) rejtett gyengelméjűsége: E/J. Megfejtés: E nőkebelű Lidi óta / Jenőke belül

idióta. Felhívom a figyelmet a ...ke-be-lű-li-di... és ...be-lül-i-di... szótagolások közti konfliktusra,

amely kulcsa a rejtvény egészének is: ha innen nézem a sort, értelem, ha onnan nézem, prozódia

(szótagsor), s mindez oda és vissza is áll. És végső soron ezen a konfliktuson, ill. e konfliktus

feloldásán alapul a rímek hatásmechanizmusa is. A nyelv tele van „láthatatlan jelekkel”, melyek

egyike az ún. zérus jel. Például, a nyelvtani személyek közül a jelenidejű alanyi ragozás 3.

személyt zérus – egyezményes jele ø – képviseli: láto-k, lát-sz, lát-ø. Hogy ilyen jel létezik, arra

bizonyságul visszautalok a fönti csacsi-pacsi feladvány kezdőbetűire (E/J). Most, hogy már tudjuk

materiálisan megjeleníteni, érzékeltetni a zérus jelet, pontosíthatjuk a feladvány kezdőbetűit (Ø/J)-

re, ugyanis a második sorkezdet, Jenőke szókezdő J-jével szemben az első sor nem E-vel, hanem

Ø-vel kezdődik, így: ØE nő kebelű....

A „láthatatlan alkotmányból” látható alkotmányt csinálni ennél a betűs „trükknél” sokkal

nehezebb feladat, legalább két okból: az egyik, hogy a társadalom életét disztinkt elemek

(amilyenek pl. a betűk) híján nehezebb megragadni, mint a nyelvét (holott az is lehetetlen), a

másik ok, hogy a társadalmat sokmillió külön egyén teszi, s ezek érdekeit, szándékát, akaratát

közös nevezőre hozni – bár vannak rá technikák (népszavazás, alkotmányozó gyűlés) –

istenkísértés, aminek sikerére csak „kegyelmi pillanatokban” (forradalom) van esély. Egy

forradalom azonban túl nagy ár volna egy (újra)írott alkotmányért, ezért értek egyet Majtényi

Lászlóval „Isten óvja Magyarországot a forradalomtól!” (Kié az alkotmány?, 1993), aki már jóval

a 2011-es Alaptörvény előtt végiggondolta az alkotmányozás nehézségeit/lehetetlenségét, kifejezte

szkepszisét iránta. A parlamenti kétharmad az írott jog szerint felhatalmazást ad az

alkotmányozásra, ami nem jelenti azt, hogy a parlamentnek alkotmányoznia is kell. Az

alkotmányozás aktusa – véletlen kérdése is, ami lehet szerencsés történelmi pillanat megragadása

vagy kivárása. Már most látható, hogy a 2011-es Alaptörvénynek nem volt köze a szerencséhez

vagy a történelmi pillanathoz, kizárólag az előző rossz kormányzatban csalódott ország

kétségbeesett (nemtörődöm) protesztszavazásán nyert parlamenti kétharmadhoz. Ezért is kellett

rövid idő alatt ötször módosítani, ami jele annak is, hogy az a priori törvényalkotás – nem felel

meg a társadalmi élet valódi természetének. Viszont törvényszerű, hogy az Alaptörvény

létrehozásával és látszólagos súlyával fordított arányban csökkent az Alkotmánybíróság politikai

súlya, mert a kormánypárti bírák nem minden manipuláció nélkül többségre jutván benne

intézményi függetlensége legalábbis kétségessé vált. Az új felállás a demokratikus berendezkedés

klasszikus modelljét, a fékek és ellensúlyok rendszerét gyöngíti, sőt ellehetetleníti – a bármilyen

rendszerű kormányzástól elvárható – „jó kormányzást” is. Summa summarum: a 2011-es

Alaptörvénynek kevés köze van a társadalmi valósághoz, csak egy újabb „Felhőkakukkvár”, amely

hasonló a többi „oktrojált alkotmányhoz”. Az igazi alkotmány az idő méhében alszik, ott rejtezik

mindannyiunk lelke mélyén mint „láthatatlan alkotmány”, amelyhez öntudatlanul is tartjuk

magunkat – ezért működik még az ország.

Társas lénynek lenni

nem könnyű pszichotizált közegben, amilyenné fokozatossá vált az ország. Még Sólyom László

volt a köztársaság elnöke és szociálliberális koalíció kormányzott még (2008), amikor Majtényi

László írta a Sólyom és kritikusai c. fejezetet. „A magyar közélet első maximája: semmi

méltányosságot senkinek. A második: büszkén ragaszkodjunk kudarcainkhoz. A harmadik: aki

nincs benne a seftben, az lúzer. [...] Ha a baloldal és a liberálisok nem gyakorolják azt az

erényt, hogy a racionális diskurzus szabályai szerint fogalmazzák meg véleményüket, de még

ellenszenvüket is, nem tarthatnak igényt arra, hogy a másik oldal ugyanúgy tegyen velük. Ha a

másik oldalon csak a civilizációs hiányt látjuk, világos, nem akarunk megszabadulni saját

civilizációs deficitünktől. Jól van ez így, nincs tétje a viselkedésünknek, hacsak az nem, hogy a

hazánkat tesszük tönkre, még tönkrébb.” Azóta a légkör még rosszabb lett. De nem erről akarok

beszélni, hanem arról, hogy miként lehetne jobb. Azt írja ugyanott Majtényi László: „A szabadelvű

jogállamban a szabályok, az intézmények tisztelete az első, de a (soha nem pótolhatatlan)

személyekre, tekintélyekre, a Leviatán sárkánytestét borító arcokra is szükségünk van ahhoz, hogy

az intézmények, szabályok uralmában hinni tudjunk.” Sólyom László, mint Majtényi László is utal

rá, nem az a kedélyes, szeretnivaló apafigura, mint amilyennek Göncz Árpádot ismerte és szerette

az ország egyik, talán nagyobbik fele. „A köztársaság elnöke nem szeretnivaló, hanem komolyan

veendő.” Ez a baloldalnak és a liberális oldalnak szóló mondat süket fülekre talált. És azt is láttuk,

hogy a másik oldal, a jobb is a „szeretnivalóságot”, a „karizmát” és – vele együtt az „izmos kart”, a

kórust részesíti előnyben a „komolyan veendő köztársasági elnökkel” szemben. Tiszteletet érdemel

és messzelátó bölcsességről tanúskodik Majtényi László kiállása Sólyom László mellett az egész

politikai osztállyal szemben. „Sólyom [...] azt képviseli, hogy Magyarország az értékek jó

gazdája, nem pedig kocsmai kötekedő, és nem is a hatalmasok talpnyalója” érvelt, és szavai,

sajnos, pusztába kiáltott szavak maradtak.

Azon kapom magam, hogy Sólyom László apologétája lettem, holott nem voltam a híve

mint köztársasági elnöknek, pedig nagyra becsültem mint az Alkotmánybíróság elnökét. Itt

jegyzem meg, hogy éppen az ő közéleti pályafutása példázza, hogy az illetékesség a liberális

demokráciának is nélkülözhetetlen feltétele: amennyire illetékes volt Sólyom László az

alkotmánybírósági elnökségre, annyira kevésbé volt az köztársasági elnökségre. Ez utóbbi

hivatalbéli sikertelenségének mértékét csökkenti a közélet és politika általános és rohamos

mélyrepülése, ami azóta is tart, s tartja magasban utólag Sólyom László köztársasági elnöki

presztizsét. De azok az idők elmúltak, s velük együtt a lehetőség, amire Majtényi László is utalt,

hogy a két oldal közé híd verettethessék. Mindazok az intézmények, amelyek az ún. rendszerváltás

és a vele járó nagy viharok szélárnyékában az akadémiai szabadság jegyében és az egyetemekről a

közélet színpadára lépő szakértelemnek köszönhetően létrejöttek, Alkotmánybíróság,

Országgyűlési Biztosi Hivatal, Köztársasági Elnöki Hivatal mára jelentőségüket vesztették,

győzött a korábbról, a tudományos szocializmus tanításából ismert, mára már a

kereszténydemokráciába is behatolt többségi elv: „a demokrácia a többség diktatúrája”. (Csak

mellékesen, de idevonatkozóan jegyzem meg, hogy a bolsevik eredeti jelentése „többségi”,

szemben a mensevikkel, amely „kisebbségit” jelent, s hogy a statisztikát se hazudjuk el, ahogy azt

a bolsevikok tették, akik mindig kisebbségben voltak a mensevikekkel szemben, ugyanúgy ahogy

nálunk a „többség diktatúráját” hivalkodva emlegető kereszténydemokrata is koalíciós partnereivel

szemben.)

Majtényi László méltányos kollegialitása idősebb pályatársa, Sólyom László iránt fontos és

észrevétlen maradt közjogi gesztus volt. Érzelmes gesztusokban gazdag Majtényi László kötete, írt

barátairól, többek között Esterházy Péter Javított kiadásáról, írt nekrológot Furmann Imréről, erről

a már életében is csikorgó mobil szolidaritás-szoborról, legjobb barátjáról, fiatalabb kollégájáról,

Szabó Máté Dánielről, a 60 éves Kovács Zoltánról, az ÉS főszerkesztőjéről, Magdáról, aki a

szeretet zsenije volt és még sokmindenki másról. Ez az érzelmi nyíltság sebezhetővé teszi

személyét, amit ő, mint egykori adatvédelmi ombudsman mindenki másnál jobban tudhat. És

mégis... beszédet mond az Andrássy úti tüntetésen az Opera előtt, miközben a közjogi

méltatlanságok és méltatlanságák mellékbejáratokon osonnak az Operába a maguk Alaptörvényét

ünneplendő. Itt hallhattuk, s most olvashatjuk is a francia aforizmát, hogy A képmutatás a bűn

tisztelgése az erény előtt. Azóta is ezen az idegcsillapítón élünk.