Vissza a jövőbe! (Móricz a jelenben, szerk. Bengi László és Szilágyi Zsófia)

(Móricz a jelenben, szerkesztették Bengi László és Szilágyi Zsófia, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2015.)

A Móricz a jelenben című kiadvány az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti

Tanszéke, a Móricz Zsigmond Társaság és a Petőfi irodalmi Múzeum közreműködésével 2014

szeptemberében létrejött Móricz-konferencián elhangzott előadások szerkesztett és bővített

változatait tartalmazza.

„(…) s aki nem ébred fel a végítélet trombitájára: az bizony megöregedett” — olvasható a

hátsó borítón. A mottó a kiadvány címével együtt olvasva azt sugallja, hogy Móricz ha nem is

magától ébredt, de felébresztették, az utóbbi tíz évben már sokadszorra. 1 A kötetcím arra biztat,

hogy élő íróként olvassuk Móriczot, akinek Szilágyi Zsófia elmondása szerint „legsúlyosabb

félelmei között volt az, hogy kötelező olvasmány lesz belőle, és Kemény Zsigmond sorsára jut

majd, vagyis klasszikussá változik, tehát nem élvezettel, hanem kötelességszerűen vagy még úgy

sem fogják olvasni.” 2 A tanulmányok jelentős része ennek megfelelően az ismert, kanonizált és

(ebből kifolyólag?) visszafogottabb értelmezői érdeklődésre számot tartó Móricz-műveket

„élesztgette”, újabb részletekre, irodalomközi és elméleti összefüggésekre irányítva a figyelmet.

Szirák Péter a Légy jó mindhaláligot vizsgálva a gyermeki és felnőtt attribútumok

vándorlására és cseréjére, azok kiosztódásának esetlegességére, a két világ közti határ

viszonylagosságára mutat rá, elsősorban a „gyerek-felnőttként” kezelt Nyilas Misi alakján

keresztül. A „lopás” fogalma felől újraolvasva a regényt a végső kérdés szerinte az, „hogy lehet-e

jónak lenni a másik, illetve a bennünk lévő másik meglopása nélkül?” A lopást részint a

hagyományos ’eltulajdonítás’ értelmében használja Szirák (pl. a pakk elvétele), de az ő

szemszögéből lopás a másik érzelmi meglopása, (pl. Bella érzéki vonzerejével visszaélve lopja meg

Misi bizalmát), a félrevezetés és a félreértés (pl. Gyéres tanár úr fordítási feladatát Misi általános,

minden helyzetben alkalmazandó erkölcsi maximának tekinti, így az elvont, vagy elvontan

értett/kezelt erkölcsi útmutatás becsapja, „meglopja” őt), a másolás-ismétlés (pl. az értelmezés

nélküli felolvasás Pósalaky úrnál), illetve az idegen viselkedés másolása-ismétlése is (pl.

Orczyéknál a viselkedés lemásolásának kudarca). Kérdés, hogy mennyiben segíti a mű mélyebb

megértését az, ha egy olyan (mind hétköznapi, mind elvont értelemben használt) fogalmon

keresztül olvassuk, amelynek szerteágazó jelentésrétegeit egy közel sem evidens metaforikus nyelv

köti össze. Az ilyen mértékben tágan értett terminust használva nyilvánvalóan helytálló (bár

szétfolyó jelentésrétegei miatt kétséges jelentőségű) Szirák azon állítása, hogy „[a] lopás, valamint

a morális, illetve a jogi törvények áthágása, illetve annak tilalma […] jószerével mindegyik

személyközi viszonylatra ráérthető.”

A konferenciakötet húsz szövegéből három is az Erdély-trilógiával foglalkozik, két-két

elemzés és több résztanulmány pedig a Barbárok, illetve A hét krajcár című novellákkal, ami sokat

1 Lásd a kötetben is szereplő szerzők könyveit: Cséve Anna Az írás gyeplője (2005), Hamar Péter Móricz Zsigmond

utolsó szerelme (2007), Szilágyi Zsófia A továbbélő Móricz (2009), illetve Móricz Zsigmond (2013), Baranyai Norbert

„valóságból táplálkozik, s mégis költészet” (2010), Benyovszky Krisztián Fosztogatás (2010).

2 Szilágyi Zsófia 2009. március 23-i nyilatkozata a Bárka online-on. (http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/925-

megkeztzili-zst)

elárul az életmű aktuális recepciós helyzetéről, illetve a kortárs kritikai érdeklődés irányairól. Fráter

Zoltán A hét krajcár című kötettel, illetve Baranyai Norbert a címadó novella értelmezésével

foglalkozó tanulmányai bizonyítják, hogy új kérdésirányok felől közelítve a rendszerint csupán

életrajzi szempontból, az első írói siker szimbólumaként számon tartott klasszikus mű is izgalmas, a

szoros olvasásra érdemes szöveggé válhat. Baranyai a mesei világértelmezés metódusával is

összefüggésben álló játéktevékenység felől értelmezi a novellát. Arra keresi a választ, hogy a

krajcárok keresésére épülő játék – és a hozzá kapcsolódó mesei narráció – hogyan hozható

összefüggésbe egyfajta alkotói önértelmezéssel. Fráter a Hét krajcárt a novelláskötet szerkezetének

egyik „tartóoszlopaként” a négy legerősebb darab közé sorolja. Tanulmányában meggyőzően

mutatja ki Ady Endre Vér és arany című verseskötetének, illetve Szilasi Vilmos Görög derű című

esszéjének hatását Móricz első novelláskötetének felépítésében, szemléletmódjában és néhány

visszatérő motívumában.

A tanulmánykötetben az Erdély-trilógia felülreprezentáltságát magyarázhatja az igény annak

a – részben Bori Imre nyomán elterjedt – kvázi szakirodalmi közmegegyezésnek az

újragondolására, miszerint a trilógiából csupán az első kötet, a Tündérkert érdemel figyelmet.

Kisebb-nagyobb terjedelemben a témával foglalkozó szerzők mindegyike (Szegedy-Maszák

Mihály, Margócsy István, Faragó Kornélia) számot vet a másik két kötettel is, és állást foglal abban

a vitában, hogy mennyiben alkot egységet a trilógia, illetve felérhet-e a második és harmadik kötet

esztétikai színvonala az elsőéhez. A kérdésekre adott válaszaik, elemzési irányuk, hangsúlyaik

eltérőek, de a korábbi, többnyire a kérdésfelvetésig sem jutó recepció árnyalása közös érdemük.

Szegedy-Maszák Mihály szövege érintőlegesen Dobos István és Kulcsár Szabó Ernő

tanulmányaival is párbeszédet létesít. Az Isten háta mögött és a Bovaryné összehasonlításának

jelentősége szerinte többek között azért kétséges, mert Móricz nem olvasta rendszeresen a nyugati

irodalmat és kockázatos egymástól eltérő nyelveken készült műveket összehasonlítani. Hasonlóan

gondolkodik Knut Hamsun Éhsége és a Tragédia közötti párhuzamot illetően, mondván, hogy

„Móricz legtöbb műve a 19. századi irodalom hagyományaihoz kapcsolódik, nem pedig olyan

kezdeményező szerzők írásaihoz, mint például az 1982-től magyarra fordított Knut Hamsun”.

Történeti indoklása nem fogadható el a priori elemzési elvnek, mert azt sugallja, hogy két mű

összeolvasásának csak akkor van jelentősége, hogyha az egyik szöveg bizonyíthatóan valamiféle

hatást fejt ki a másikra. Azonban Dobos Istvánnak Az Isten háta mögöttre és a Bovarynéra irányuló

részletes narratológiai vizsgálata, és Kulcsár Szabó Ernő összehasonlító elemzése az Éhség és a

Tragédia közötti szemléleti-poétikai különbségekre és az éhező test eltérő ábrázolásmódjára

koncentrálva, az esetleges hatástörténeti szempont figyelmen kívül hagyásával együtt is

termékenynek bizonyult.

Az intertextuális vizsgálódás lehetőségének kétféle irányára Cséve Anna és Hoványi Márton

írásai is rávilágítanak. Míg Cséve Anna filológiai szempontú megközelítése a Barbárok lehetséges

szövegelőzményeit, az átvételeket, elhagyásokat, módosításokat veszi sorra, illetve azoknak a

körülményeknek a rekonstruálására vállalkozik, amelyek a novella keletkezésének nyelvi és

mediális közegét adhatták, Hoványi Márton az új, a keletkezéstörténettől független intertextuális

lehetőségek feltérképezését hiányolja. A novella zárómondatából kiinduló fejtegetése a barbár

kifejezés antik jelentésrétegeit tárja fel, és a theokritoszi idillek, a vergiliusi eklogák, Jézus és Júdás

apostol kapcsolatában, illetve (a korábbiakhoz képest kissé felszínes kapcsolódási pontokat

vázolva) az iker-és testvérmítoszok egy-egy motívumában véli felfedezni a Barbárok távoli

rokonát.

Az ismert művek újragondolása mellett a tanulmánykötet több szerzője eddig ritkán tárgyalt

alkotásokra, problémákra fókuszál. Szilágyi Zsófia egy szerinte kevéssé inspiratív szakirodalmi

közhelynek, a boldogasszony – szépasszony dichotómiának a problematikusságára hívja fel a

figyelmet, amely az általa vizsgált, kevésbé ismert harmincas évekbeli ún. Budapest-regényeknek

(Ágytakaró, A fecskék fészket raknak, Az asszony beleszól, Jobb, mint otthon, Rab oroszlán)

nőalakjaira már semmiképpen nem alkalmazható. Kányádi András elemzése A tóga című novella

művelődéstörténeti, művészettörténeti, vallásfilozófiai és politikai hátterét, lehetséges intertextuális

utalásait boncolgatja. Angyalosi Gergely tanulmánya Szilágyi Zsófia és Benyovszky Krisztián a

Forró mezők című bűnügyi regénnyel kapcsolatos elemzéseit egészíti ki annyiban, hogy összeveti a

regényt Török Gyula A porban című művével, elsősorban a por-motívum metaforikája felől. A

Forró mezők pora Bednanics Gábor idő és történelem viszonyát vizsgáló szövegében is említésre

kerül mint jelképi értelmező, amely a narratív teret igyekszik alakítani.

Hol explicit, hol implicit módon néhány szerző a Móricz-kánon újrarendezésére is

határozott javaslatot tesz. Hamar Péter az ideológiai érvek alapján a Betyár című regényt Móricz

legjobb alkotásai közé soroló recepcióval szemben Szilágyi Zsófia azon álláspontjával ért egyet,

miszerint ma már semmi sem mentheti meg a művet az irodalmi örökkévalóságnak. (A tanulmány

kérdésfelvetését tekintve kissé kilóg a kötetnek A Móricz-elbeszélés dramatikus lehetőségeit taglaló

alfejezetéből.) Benyovszky Krisztián alapos szemiotikai vizsgálata a Családi fénykép című

elbeszélés rekanonizációjára tesz megfontolásra érdemes kísérletet. Hiánypótló Bárdos László a

később egyfelvonásosként is feldolgozott Magyarosan, illetve a Virtus című novellákról szóló

elemzése is, ez utóbbival kapcsolatban hangot ad csodálkozásának, amiért Móricz – bár ez a

szöveg, véli Bárdos, a legjobbakhoz mérhető – nem válogatta be önálló novelláskötetbe.

Benyovszky elemzéséhez hasonlóan Bárdos a testi indulatok és az erőszakos tettekbe

torkolló személyközi konfliktusok ábrázolásának drámai erejét emeli ki a szövegek legnagyobb

erényeként. A Móricz-recepcióban a szerző párbeszédeivel kapcsolatban gyakran emlegetett

„drámaiság” fogalma Gintli Tibor dolgozatában is felmerül, aki szerint Móricz narrátorai akkor

találják meg azt az elbeszélő szerepet, amely e próza poétikai kvalitásainak leginkább megfelel,

amikor a leíró-elemző (reflexív) pozíció helyett az átélés elbeszélői stratégiáját választják. Az

Egyszer jóllakni című elbeszélésből kiemelt szövegrészlet alapvető feszültségteremtő eljárásának a

kimondatlanságot, a kihagyást és a kétszintű szereplői megszólalást tartja. Testi indulat és elbeszélő

nyelv kapcsolata Bengi László szövegében is visszaköszön, akit a korai Móricz-prózát jellemző

elbeszélésmódok, a nyelv víziószerűsége, kimondás és kimondhatatlanság egymásnak feszülése

érdekelt. A Barbárok mellett a Tragédiával, Sárarannyal és Az utolsó betyárral foglalkozik

behatóbban, meggyőzően érvelve amellett, hogy Móricz legjobb szövegei azok, amelyek képesek

„nyelvileg felmutatni azt, ami ellenáll a nyelvivé válásnak.”

A kötetzáró Tarján Tamás-tanulmány nem csupán azért lóg ki a regényekkel és

novellákkal foglalkozó dolgozatok sorából, mert az egyedüli, amely nem csak érintőlegesen

foglalkozik a drámaíró Móriczcal, de könnyed, esszéisztikus stílusa és kérdésfelvetése is erőteljesen

elüt a többi szövegétől. A Fortunátus című darab színrevitelének körülményeit taglaló írás azzal

együtt is tanulságos olvasmány, hogy többet mond el egy színház működéséről, már-már

bulvárszámba menő belső konfliktusairól, Tömöry Péter rendező személyéről, mint magáról a

színdarabról.

Az igényesen szerkesztett konferenciakötet magas színvonalú írásokat tartalmaz. Szerzői a

megélénkült Móricz-újraolvasáshoz csatlakozva új kérdésekkel, az életmű körüli vitákkal,

újrapozicionálási javaslatokkal biztosítják azt, hogy Móricz esetében a jövőben se legyen oxymoron

a „modern klasszikus” kifejezés.