Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. január / Az első fecske (Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások)

Az első fecske (Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások)

2014-ben látott napvilágot Biró Annamária és Boka László szerkesztésében, a Partium

Kiadó gondozásában Nagyváradon és Budapesten az Értelmiségi karriertörténetek,

kapcsolathálók, írócsoportosulások című tanulmánykötet. A könyv egy konferencia

előadásainak tanulmányváltozatait tartalmazza. A rendezvényre a nagyváradi Partiumi

Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Tanszéke szervezésében került sor

2013. július 5-6- án Értelmiségi karrierek, karrierminták, írócsoportosulások.

Társadalomtörténeti és irodalmi reprezentációk címmel. Az esemény, amely a kötet alapjául

szolgált, nem egyszeri nekibuzdulás volt. A közelmúltban az értelmiségkutatás tárgykörében

újabb konferenciára került sor a Partiumi Keresztény Egyetemen, ugyanazon szervezők, Boka

László és Biró Annamária kezdeményezése nyomán, részben ugyanazokkal az előadókkal. A

két év múltán újra kezdődött második kör egy tartósabb, elmélyültebb kutatási program létére

vagy legalábbis körvonalazódására enged következtetni, és arra késztet, hogy visszamenőleg

komolyabb figyelmet szenteljünk az első körben elért teljesítményeknek.

A kötetben rólunk, értelmiségiekről, a mi történetünkről, múltunkról, a velünk

kapcsolatos jelenbeli elméleti és gyakorlati, a jövőnket illető szellemi és társadalmi

kérdésekről van szó. Egy olyan rétegről szólnak a tanulmányok, amelynek képviselői ma is

köztünk vannak, egy olyan közösségről, amelynek – amint az egyetemeken ma zajló

folyamatok mutatják – sorsa van, s ez a sors távolról sem telt még be, sőt, nagyon is

nyugtalanítóan nyitott. És nemcsak fatornyos kis hazánkban, hanem európai, sőt,

világméretekben is. A kötet szerkesztőitől merőben idegen a szándék, hogy közvetlenül

beleszóljanak az értelmiség jelenét vagy jövőjét befolyásoló bármely ma aktuális ügy

eldöntésébe, ahogy a kötet utolsó előtti, a romániai magyar írók támogatásának közelmúltjáról

írott tanulmányának jegyzetében Bányai Éva is szükségesnek tartja leszögezni, hogy „jelen

írás nem hivatott a kurrens, aktuális pályázati rendszer okozta anomáliák feltárására.” Azaz a

tanulmánygyűjteményt távolság választja el a napi aktualitástól.

A szerzők olykor évszázadokra visszamerülnek a múltba, mint Kecskeméti Gábor

kötetnyitó tanulmánya, amely a kora újkori Magyarország értelmiségi pályáit tekinti át, s

további írások is, amelyek Kecskeméti alapvetése nyomán a 16., 17. és 18. század egyes

írástudóit tárgyalják. A távolság a jelen érzékeny ügyeitől mégsem olyan nagy, elvégre

írástudónak lenni nemcsak egyetemi tanulmányok végzését jelentette Európa egyetemein. A

gályarabságot szenvedett negyven prédikátor tragikus sorsa éppúgy az értelmiségi lét

kockázatait példázza, mint az a végzet, mely a felvilágosodás eszméit elsajátító Martinovics-

összeesküvésben részt vevőket sújtotta. A könyvben közölt tanulmányok tehát nem

vállalkoznak ugyan agitációra, de nem is puszta steril gondolatkísérletek. Értékük végső soron

azon mérhető le, milyen mértékben és milyen módon járulnak hozzá a mi mai intellektuális

kritikai öntudatunk elmélyítéséhez, értelmiségi önismeretünkhöz.

Az értelmiségi kettős világban él. Az egyetemesbe lendül föl, legyen ez az Isten, az Ész, a

Nemzet vagy akár csak egy kisebbségi közösség szent ügye, s másfelől két lábbal áll azok

között a viszonyok között, amelyekbe beleszületett, a realitás talaján mozog, amelyhez

személyes sorsa láncolja. A realitás, amely fogva tartja, lehet periférikus, az abszolútumhoz

való viszonya ellenben biztosítja számára a centrumban létezés önbizalmát. A

tanulmánykötetben sokféleképpen leképeződik az egyszerre esetleges és provinciális, és

egyúttal középponti helyzetnek ez a kettős öntudata. Ennek egyik legérdekesebb példája

Németh Zoltán záró tanulmánya, amely a Kalligram-sztoriról szól. A szerző ennek a sikeres

szlovákiai két nyelvű kiadónak a példáján szemlélteti, hogy egy kisebbségi magyar

könyvkiadó „olyan szellemi műhellyé vált, amely kihasználva a kultúraköziség állapotát a

kisebbségi lét alárendeltségi pozícióit centrális helyzetté volt képes transzformálni. A

határhelyzetek, határfeszültségek, kulturális különbözőségek így vitaképes pozícióba kerültek,

s az európai szellemiség, a tudás, a progresszivitás és az értékközpontúság generálójává

váltak.”

A kötet e záró mondataiba foglalt ambíció: a hátrányt előnyre váltani, a perifériaként

lekezelt vidékből centrális pozíciót varázsolni, a kiadványban közölt több más tanulmánynak

is tárgya. A parancs már ott munkált a 20. század elején alapított Holnap társaságban és e

nagyváradi szervezet két egymást követő évben megjelent antológiáiban. Ez a partiumi

irodalmi társaság tudatos program nélkül, kissé botcsinálta módon kezdeményezte a szellemi,

kulturális élet decentralizálását, konkurenciát teremtve az elkényelmesedett, elkényeztetett

fővárosnak. Boka László, a kötet talán legterjedelmesebb, szerkesztői kompetenciával is

alátámasztott, hangsúlyos írásában követi végig a Holnap történetét, amelyből még a szakmai

közvélemény is csak néhány országos kihatású epizódot, a Duk-duk affért, a Nyugat és a

Holnap titkos rivalizálását őrizte meg emlékezetében. Boka László az irodalmi megújulás

ügyére rátelepedett értelmiségi karrier-játszmákig menően nyújt tanulmányában teljes

panorámát a pozsonyi Kalligram-sztorinál a maga idejében nem kevésbé jelentőségteljes

nagyváradi Holnap-sztoriról, az irodalmi modernség történetének e fontos epizódjáról.

Ami kismagyar méretekben, Nagyvárad és Budapest relációjában tárul elénk Boka László

írását olvasva, azt Biró Annamária, a kötet másik szerkesztője a magyar és a német kultúra

közötti érintkezést vizsgálva európai kontextusban, nagy volumenben, Budapest és Berlin

távlatában rekonstruálja. A hős, akit vizsgálódásához kiszemelt, az induló magyar modernség

egyik legkülönösebb alakja, Hatvany Lajos: cukorbáró és mecénás, antipozitivista német

sikerkönyv szerzője és Petőfi életművének pozitivista kutatója, Gyulai Pál tanítványa és Ady

barátja, a Nyugat támogatója és Osvát Ernő párbaj-ellenfele, nemzeti konzervatív és polgári

radikális. A tanulmány azt a kapcsolatot elemzi, mely Hatvanyt, az egykori peregrinusok e

kései utódját az egykorú német egyetemekhez, Németország kulturális elitjének bizonyos

köreihez fűzte – e körök, íme, a cikk nagy meglepetése, a század eleji német aktivizmus

képviselői voltak. Azoké az értelmiségieké, akik – igaz, későbbi fejlődési stádiumukban – a

magyar avantgárd Kassák vezette iskolájának mintaadói voltak. Kassákéi, akitől Hatvanyt

átléphetetlen szakadékok választották el. A labirintusban bolyongó, paradoxonokat átívelő

különös értelmiségi karriertörténet az értelmiségkutatás fogas kérdéseivel szembesíti az

olvasót.

A tanulmányok tárgya visszamutat a kötet és az azt megalapozó konferencia

aspirációjára: a Partiumi Keresztény Egyetemen kezdeményezni egy kutatási programot,

amelynek megvalósítása az irodalommal, a művészetekkel, a kultúrával foglalkozó

tudományok megújulását jelentik az egész magyar irodalomtudományban. Szerényebben

fogalmazva: hogy a nagyváradi rendezvény és kiadvány éppolyan hathatósan hozzájáruljon

ennek az új kutatási iránynak a kibontakozásához, ahogy a könyvkiadás területén a Kalligram,

az irodalmi megújulás tartományában a Holnap antológiák, a német modernséghez való

kapcsolódás vonatkozásában Hatvany Lajos tették. Rokonszenves vállalkozás, szívesen

beállok a szekértolói közé. E vállalkozás lényegi jellemvonását több jelzésből olvasom ki.

Egyikük egy terminus, melyet a Biró Annamária tanulmányának bevezető részében

hivatkozott Takáts József Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett című tanulmányából

emelhetünk ki: a „kontextus” kulcsszava. A másik az a körülmény, hogy a kötetben szereplő

irodalmi szakemberek között jelen van egy olyan tudós, aki korábban a társadalomtörténet

területén közzétett írásaival hívta fel magára a figyelmet: Gyáni Gábor, aki Móricz Zsigmond

példáján mutatja ki az íróként alkotó értelmiségiek társadalmi eredete feltárásának, a

szociológiai gondolkodás sémája alkalmazásának nehézségeit az írói életművekre. A

harmadik jel, hogy egy, a magyar irodalom történetének fontos alkotóit tárgyaló kötetben

meglepően kisszámú szövegelemzést találunk. A mégis megtalálható kivételek, mint

Debreczeni Attila tanulmánya Kazinczy rossz lelkiismerettel művelt alkalmi költészetéről,

Hajdu Péter komparatista nézőpontot érvényesítő elemzése Bródy Sándor A nap lovagja című

értelmiségi karrier-regényéről vagy Szénási Zoltán költészettörténeti módszerrel dolgozó

pályaképe Vasadi Péterről, megnyugtató módon bizonyítják, hogy ez a kutatási irány nem

kizárja, hanem csak ideiglenesen felfüggeszti az immanens megközelítési módokat. És hogy

ez a felfüggesztés nemcsak ideiglenes, hanem részleges is egyben, arra jó példát nyújt

Demeter Júlia munkája Csokonai drámaírói munkásságáról, vagy Szajbély Mihály Csáth

Géza-tanulmánya, amelyek mintha kifejezetten arra törekednének, hogy visszafogottan

érvényesített prózapoétikai vagy dramaturgiai nyelvezetükkel egyeztessék az értelmiségi

karriertörténetek kultúrszociológiai beszédmódját.

A tanulmányok középpontjában ugyanis a szellemi értéket termelő ember és a terméke

közötti viszony változatai: az értelmiségi létforma, az intellektuális funkciók leginkább

sikeres, olykor kudarcos működése, az ennek során születő művészi, szellemi értékek állnak.

Portrék, esettanulmányok, pályavázlatok sorakoznak egymás után, amelyekben az egyén mint

egy közösség, az intelligencia tipikus tagja mutatkozik meg: tanul, utazik, tapasztalatokat

gyűjt, közvetít. Különösen a kora újkor írástudói férnek el ilyen keretekben. Így Hevesi

Andrea Újfalvi Imre személyében egy protestáns értelmiségi karriert követ végig. Egyed

Emese a Teleki grófok esetében egész családi értelmiségtörténeti hálót rajzol fel. Más

tanulmányokban atipikus helyzetükkel birkózó, deviáns vagy legalábbis extravagáns írástudók

kerülnek az elemzők nagyítóüvege alá. Verók Attila az erdélyi szász Martin Schmeizel

személyében egy, „a felvilágosodás előestéjén” kibontakozó „kelet-európai polihisztor”

pályáját áttekintve egy német nyelvterületen működő őshungarológus egyedi példányát tűzi

gombostűhegyre, felvetve a „kulturális emigráció” jelensége vizsgálatának időszerűségét.

Semmivel sem marad el ettől sem érdekességében, sem a levonható tanulságok tekintetében

az a Hegedűs Béla tanulmányából megismerhető „atipikusan sikeres” karriertörténet,

amelynek hőse Kalmár György, az egyetemes tudású, a kor gondolkodástörténetében

otthonos, elhanyagolt külsejű, buja és a züllés bugyrait el nem kerülő, hazájába folyton

visszatérő világcsavargó. Kései, tragikus utódjuk az a Szajbély Mihály tanulmányában

tárgyalt Csáth Géza, aki művészi hivatását megalapozó identitáskeresésében végzetesen

eltévedt, a pszichoanalízis csapdájába esett, és alkati, kortörténeti, patológiai okokból a

szellemi, erkölcsi, végül egzisztenciális önrombolás zsákutcájába jutott.

A tipikus és atipikus értelmiségi példányok mellett a kötet tanulmányainak harmadik

vizsgálati tárgyát az individuumokat integráló, befogadó, nemegyszer fegyelmező, korlátozó

vagy őket éppen kitaszító közösségek képezik. Ilyen kollektíva volt Boka László

tanulmányában a Holnap társaság, a K. Horváth Zsolt által elemzett, Kassák Lajos vezette

Munka kör, vagy a Balázs Imre József tanulmányában tárgyalt Európai Iskola, a tetszhalottság

állapota után rövid időre újra életre galvanizált képzőművészeti avantgárd csoport. Az

Értelmiségi kapcsolattörténeteket olvasva tehát lépten-nyomon a személyi önazonosság, a

társadalmi identitás problémái, illetve a kollektív szerveződések vagy intézmények működése

hármasságával találkozunk a mindenkori magyar értelmiség közegében.

Ha egy szóval akarnám összefoglalni a kötet szemléleti-módszertani irányultságát, akkor

azt mondanám, hogy a Biró Annamária és Boka László által irányított vállalkozás a magyar

író-művész értelmiség kultúrszociológiai vizsgálatára vállalkozott. Nem nehéz felfedezni a

tanulmánygyűjteményben az egyedi, esetleges, spontán módszertani irányultságon túlmutató

metodológiai és terminológiai tudatosság, sőt programosság jegyeit. Mintha a vállalkozás

magját egy szűkebb, azonos programot megvalósító, hangadó munkacsoport képezné. Ez a

megállapítás nem valamiféle titkolt kód leleplezése kíván lenni, hiszen a publikáció címe,

majd pedig a szerkesztők által jegyzett Előszó első mondatai már tartalmazzák a könyv

számos tanulmányában visszaköszönő kulcsszavakat.

A tanulmányok hősei kivétel nélkül, mint értelmiségiek jönnek számításba, függetlenül

attól, hogy protestáns teológusról, tudós, dilettáns vagy kalandor polihisztorról, Bessenyei

György vagy Kazinczy Ferenc példájával irodalomalapítókról, Csokonaival vagy Petőfivel

költészetünk legnagyobbjairól, Karácsony Benővel, Indig Ottóval vagy Jékely Zoltánnal az

erdélyi magyar irodalom jeleseiről esik szó. Karriertörténeteket kapunk, ami implikálja, hogy

a korábbi Barthes-nál és Foucault-nál meghalt szerző a mai tudományos közfelfogásban

feltámadt. Sőt, sikeres vagy kudarcokba bukó egységes történet, pályaív is felrajzolható róla.

A karrierjét építő értelmiségi, akit karrierelemzés tárgyául szemelünk ki, nagyon is virulens

lény, és mint például Vallasek Júlia Jékely egy pálya-epizódjáról szóló elemzése mutatja,

erkölcsi-szellemi integritása komoly próbatételeknek lehet kitéve.

Fontos kulcsszó a kapcsolati háló, s az erre irányuló hálózatkutatás. Ezzel a műszóval az

intra-világtól az inter-világ felé, az önvizsgálat felől a csoportkapcsolatok dinamikája és

történetisége felé fordulunk. Az értelmiségi mivolt, a karrierépítés dilemmái és a kapcsolati

hálók labirintusában való eligazodás nehézségei olyan esetekben futnak össze egyetlen

robbanáspontban, mint amilyen a román és magyar identitás közötti választás elé állított,

Erdélyben élő, zsidó származású, ezért kettős kisebbségi sorsot vállaló, ironikus karrierépítő

Karácsony Benő esete, aki Balogh Andrea tanulmányának tárgya.

A kötet elméleti-módszertani elkötelezettsége nem merül ki vállalt-sugallt kulcsfogalmak

hálójának újabb és újabb felbukkanásaiban. A közreműködésre felkért vagy akár önként

vállalkozó szakemberek eleve hoznak magukkal teoretikus előfeltevéseket. Gyáni Gábor

esetében a társadalomtörténeti megközelítés fogalomkincse több mint magától értetődő

hozzájárulás a konferencia és a kötet által szorgalmazott kutatási irány elméleti tőkéjéhez.

Nála inkább az ezzel ellentétes irány megjelenése a figyelemre méltó: a figyelmeztetés, hogy

az író-értelmiség viselkedésének és teljesítményének kultúrszociológiai megközelítése nem

helyettesítheti a művek világának poétikai, narratológiai feltárását.

Az értelmiségkutatás, a karrierelemzés, a hálózatkutatás elméleti megalapozását olyan

szerzőknél érdemes leltárba venni, akik az irodalmi-művészeti anyag történeti

feldolgozásához keresnek teoretikus kereteket. Különösen erős ez az elméleti megalapozási

igény K. Horváth Zsolt esetében, aki elsősorban a francia tudományosság felé tájékozódik:

Paul Ricœur, Michel Foucault bölcseleti és Pierre Bourdieu szociológiai belátásaira építi a

Munka-kör tevékenységének elemzését. Ugyancsak erős Keszeg Anna francia elméleti

orientációja, aki a kapcsolatháló szakkifejezést a „sociabilité” fogalmából vezeti le. Németh

Zoltán ellenben angolszász szakirodalmat használ, amikor a Kalligram-sztorit a kapcsolati

hálózatok vizsgálati módszerével elemzi. Szajbély Mihály Csáth személyi identitásvizsgálata

során Luhmann és más német szerzők szakmunkáira támaszkodik. Demeter Júlia

dolgozatának nagy érdeme, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az értelmiségkutatás Muzsa

János, Gyáni Gábor, Kövér György, Molnár Tamás, R. Várkonyi Ágnes, Kosáry Domokos és

mások által Magyarországon is jelentős és kiaknázható elméleti és történeti tudásanyagot

halmozott fel.

A gondolatmenetek ehhez a pontjához kínálkozik a kötetnek az eddig elmondottak

alapján magától értetődő vonása: az interdiszciplinaritás. A tudományközi megközelítést

maga a tárgy kényszeríti ki. Ékesszóló példa erre Czibula Katalin tanulmánya, aki Bessenyei

György Eszterházi vigasságok és a Delfén című munkáit állítja elemzése középpontjába.

Ennek a témaválasztásnak az a körülmény ad szinte pikáns mellékízt, hogy az „alkalmi leíró

versek” nem tárgyalhatók anélkül, hogy a bennük feldolgozott témában, a korban kibontakozó

balettművészet csínja-bínjában a tanulmány szerzője elmélyült ismeretekre szert ne tegyen,

beleértve ebbe a tánctól a jelmeztervezésig minden részletet, amelyek a „barokk

Gesamtkunstwerk” körébe tartoznak. A téma által kikényszerített tudományköziségre a

modernségben érdekes példával szolgál Keszeg Anna tanulmánya, amely Indig Ottó A

torockói menyasszony című vígjátékának színpadi és filmes alakváltozatait, a hozzá

kapcsolódó karriertörténeteket és karrier-viszontagságokat tárgyalja, kiterjesztve figyelmét a

korszak nemzeti kosztümtervezésének a témához kapcsolható részleteire is. Az orvos,

pszichoanalitikus, író, zenekritikus és rajzolói tehetséggel is megáldott Csáth Géza tragikus

története Szajbély Mihály írásában szintén nem fér bele egyetlen tudományszak kereteibe.

Az értelmiségi karriertörténetek vizsgálata nem zárkózhat be egyének, közösségek,

intézmények világának vallatásába. Az értelmiségi létnek fontos folyamatai és összetevői

vannak, amelyek nemcsak külön elemzést tesznek lehetővé, de igénylik is ezt. Az egyik ilyen

folyamat, amelyről Szilágyi Zsófia rendkívül izgalmas tanulmányában olvashatunk, az írói-

művészi pályakezdés. Hasonlíthatnám ezt a polinéziai törzsek beavatási szertartásaihoz,

hiszen mindkettő a felnőtté, teljes értékűvé változást jelentő fordulat, de ez utóbbiak

intézményesült formák, megragadhatók, korrekt módon leírhatók, míg a pályakezdés sokkal

bonyolultabb, elmosódottabb jelenség, amely az értelmiség egyik altípusának kiképződése

során ölt alakot a karriert, az élettörténetet utólag megkonstruáló szakember számára. Az

adott keretek között csak arra figyelmeztetek, hogy a pályakezdés komplikációinak

számbavétele alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezhessük egy értelmiségi karrier egyetlen

történetként való elmesélésének létjogosultságát, hogy a lineáris karriertörténetek helyett

bonyolultabb képletekben kezdjünk el gondolkodni.

K. Horváth Zsolt a Munka-kört leíró tanulmányában – egyebek között a spatial turn-ra, a

„térbeli fordulatra” hivatkozva – beszél a „városi társadalmi tér” jelentőségéről, azokról a

viszonyrendszerekről, amelyeket a városban élő emberek egymással és a várossal

kialakítanak. Mintha az ilyen városi társadalmi terek egyik típusát akarná illusztrálni,

tárgyalja Saly Noémi az irodalmi kávéházakat. A tanulmány fontos érdeme, hogy nem a

témával való mitizáló, és ezért sokszor álságos és mesterkélt, bár garantáltan hatásos

visszaélést műveli, hanem a kávéház-mítoszt lerombolva ezeknek a közösségi helyeknek, az

értelmiségi lét egyik tipikus helyszínének a pontos leírására törekszik. Ennek során

megrajzolja a művésztanyák különös, de nélkülözhetetlen szereplőjének, a kávés-zseninek a

portréját.

A leltár végére hagytam a kötet két olyan írását, amelyek a magyar költészet

védőszentjét, Petőfi Sándort vetik alá, ó sacrilegium! – hogy kissé tréfásan fejezzem ki

magamat – értelmiségpróbának. Egyikük, Milbacher Róbert igen eredeti módon egy régi

kezdeményezést folytat. Bizonyára nem minden túlzás nélkül merült föl egy harmincas

években megjelent kötet, a Horatius Noster kapcsán, hogy egészen Petőfi fellépéséig a művelt

nemesi közönség számára A Költő az „arany középszert”, az „élvezd a napot” parancsát

megtestesítő Horatius, Berzsenyi Horácja volt. Ez az izgága, kócos vadzseni volt az, aki

érvénytelenítette a több évszázados hagyományt, és helyettesítette azt a kiegyensúlyozatlan,

romantikus, tettvágytól égő, békebontó alakjával.

Milbacher Róbert nem hivatkozik erre a kezdeményezésre, viszont valóban eredeti

módon elemzi a tanulás, az örökölt mintához való alkalmazkodás, illetve azok

érvénytelenítése, megtagadása dialektikájának működését Petőfi identitáskeresésének

folyamatában. A Petőfi-kutató Margócsy István pedig azt a kultikus folyamatot mutatja be

tanulmányában, amelynek során az üdvtörténetbe átcsapó szenvedéstörténet sémája

rátelepszik a sokkal bonyolultabb és öntörvényűbb logikájú karriertörténetekre. A nemzetet

jótéteményeiben részeltető, a haza mindig későn érkező hálájára jogosult zseni mártíriuma,

áldozathozatala a költői, és ennek kapcsán az értelmiségi mítosz obligát alkotóeleme. A

mítosz mögött rejlő prózai realitás a mindenkori hatalomnak az értelmiséggel szembeni,

gyanakvóból könnyen komisszá váló bánásmódra való hajlama, amelyre ma is számos példát

találunk.

A konferencia és a kötet egyaránt magán viseli a verbuválás sajátos jegyeit. A

tartalomjegyzéket nézve meg-megállok egy-egy névnél: vajon az illető meg lett szólítva a

szervezők által? Vajon az alkalomtól függetlenül is részt vett a projekt előkészületeinek

munkálataiban? Vajon egyszeri vendégszereplő volt-e csupán a rendezvényen? Különösen

nagy erénye a vállalkozásnak, hogy a szervezők olyan témát találtak, amely egységbe tudja

fogni, egy közös valóságos és szellemi térbe tudja befogadni, párbeszédre tudja ösztökélni az

irodalom- és kultúrtörténet kutatóit, akik szükségből és kényszerből is hajlanak arra, hogy

bezárkózzanak a maguk korszakába, kutatási tartományába, és ne vegyenek tudomást már a

közvetlen szomszédságukban megtalálható tartomány problémafölvetéseiről és eredményeiről

sem. A kiadvány tematikus változatossága, térben és időben hallatlan távolságokat nagy

étvágyra vallóan átfogó jellege az eredeti tőkefelhalmozás metaforáját juttatja az olvasó

eszébe. Követi-e ezt a stádiumot tőkeakkumuláció, tőkekoncentráció? Vajon milyen formákat

ölt a jövőben az értelmiségi „ismerd meg önmagadat” erkölcsi parancsa? A közelmúlt-beli

második forduló pozitív visszajelzés ezekre az aggódó kérdésekre. De csak az első jelzések

egyike. Az értelmiség-kutatás jövője továbbra is nyitott. Biró Annamária és Boka László

kötetének fontos eredménye, hogy szélesre tárták az ajtót az ilyen típusú vizsgálódások előtt.