(Ön)analízis (Bartis Attila: A vége)

Bartis Attila hatszáz oldalas regénye talán az idei év legjobban várt kötete, hiszen tizenegy év

telt el az előző, itthon és külföldön egyaránt nagy sikerű kötet, A nyugalom megjelenése óta. A

türelmes olvasóknak vélhetően nem kell csalódniuk, a regény ugyanis nem csak terjedelmét tekintve

nevezhető nagynak. Azok az olvasók, akiket ámulatba ejtett A nyugalom, most is elégedettek lesznek,

mert a szerző írásmódja nagyrészt megőrizte azokat a jellegzetességeket, melyek a 2011-es regényt

népszerűvé tették.

Ilyen például az erőteljes sodrása, a szélsőséges érzelmi helyzetek bemutatása, a párbeszédek

ereje, a narráció módja és hellyel-közzel az időkezelés is. Tematikus hasonlóságok is akadnak, például

a szerelem brutalitásának bemutatása, a fájdalom, a függés és a veszteség természetrajza, de míg az

előző regényben az anyához fűződő viszony a lényeges, addig itt az apával való kapcsolat kerül

fókuszba. A vége első része voltaképpen egy aparegény, a második rész pedig egy kínnal teli szerelmi

történet. Túlzó leegyszerűsítés lenne azonban csak ezt a két témát kiemelni, hiszen rengeteg kérdést,

problémát fog egybe a szöveg. A fülszöveget jegyző Kemény István épp erre a sokrétűségre hívja fel a

figyelmet, mikor arra utal, nem lehet néhány mondatban megragadni a regény lényegét: „Egy

fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami…” A

főhős és elbeszélő Szabad András élettörténete (elsősorban a tizenhat éves korától a harmincas évei

elejéig tartó szakasz) valóban egyszerre egy fotográfus története, egy férfi felnőtté válásának

története, egy nagy szerelem története, több kis szerelmi kapcsolat története, az anya hiányának

(mégis állandó jelenlétének) története, a hatvanas évek Magyarországának története, egy barátság

története, egy művész története, egy apa és fiának története, az istenkeresés története vagy akár a

meg nem válaszolt kérdések története.

A főhős neve egyértelműen beszélő név (s talán a központi helyszín, a Szív utcai lakás címe sem

véletlen), Szabad András ugyanis szabad ember, kamaszkorától kezdve szabad, annak minden

magányával, lemondásával és kívülállásával együtt. Rendkívüli részletességgel ábrázolt főhős, aki

ötvenkét évesen, egy Stockholm felé tartó repülőút előtt szánja el magát, hogy megírja életének

történetét. Memoárját 1960 őszével indítja, azzal az évvel, mikor az 56-os forradalom kapcsán elítélt

édesapja három év után kiszabadul, Mélyvárról (fiktív, vidéki kisváros) Budapestre költöznek, az anya

ekkorra már halott. A tizenhét éves kamasz, a tanárból raktárossá lett, kettétört életű apa

„hétköznapjaiba” és a szürke, rettegésbe dermedt főváros életébe tekinthetünk itt be. A szöveg rövid

kis fejezetekre oszlik, minden fejezet egy-egy snitt Szabad András életéből. Az elbeszélés nagyjából

kronologikusan halad előre, ugyanakkor vissza- és előreutalások is megszakítják ezt az időrendet, így

tudunk meg sok mindent például a főhős gyermekkoráról, nagyszüleiről, dédszüleiről, anyjához

fűződő viszonyáról. Az apával való ambivalens kapcsolat, a felszínre törni képtelen szeretet és

ragaszkodás, az egymást csendben kerülgető férfiak élete, kapcsolatuk leírása rendkívüli

emberismeretről, jellemformáló erőről árulkodik. Az apa indítja el fiát a fotográfusi úton, azzal, hogy

először saját Zorkij fényképezőgépét ajándékozza neki, majd egyik születésnapján meglepi egy

Leicával. Ettől kezdve biztos menedéke, élete értelme és szemtanúja lesz a szerkezet. Különös, szinte

transzcendentális célokat tűz ki fényképészként. Olyan képeket akar készíteni, melyeken a nem

látható válik láthatóvá. A feladat teljesíthetetlen, így a fényképezést is kudarcok sorozataként éli meg

(még akkor is, mikor befutott, elismert fotóművésszé válik): „… arra gondoltam, hogy tulajdonképpen

semmit sem ér a fényképezés. (…) Ahol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film.” Az, hogy

a főhős éppen fotográfus, természetesen a világban elfoglalt pozícióját is hangsúlyozza, hiszen a

megfigyelő, kívülálló szerepe lesz az övé, és nem csak akkor, mikor a gép mögött áll. A fotográfus

ráadásul művész (bár ezt a jelzőt Szabad András folyamatosan hárítja) és mint ilyen, kiválóan

alkalmas hős arra, hogy a fotózás és a valóság viszonyáról gondolkodjon, s ezen gondolataiban nem

nehéz észrevenni az írásra, ezen keresztül a valóság megragadására, ennek lehetetlenségére utaló

reflexiókat sem. Az apa fájdalmas halála, utolsó napjainak giccstől mentes, mégis szívszorító leírása

után a főhős megismeri élete szerelmét, Évát, és az ő néhány éven át tartó viszonyuknak a

bemutatása következik. Míg az első részben Bartis a legmegindítóbb pillanatokban is elkerülte a

pátoszt, a szentimentális jeleneteket, addig a második részben, a nő-férfi viszony leírásakor ez nem

mindig sikerült. Ettől függetlenül a sodró lendület, az analizálásra való hajlam és az ehhez szükséges

érzék továbbra is bámulatba ejtik az olvasót, letehetetlenné téve a regényt.

Bartis regényének igazi ereje a témák gazdagsága, a lebilincselő történetszövés mellett az a

pillanatra sem lankadó, már-már kegyetlen figyelem, ahogyan hőseit analizálja. Szabad András egy

vallomástevő elbeszélő, aki a legkisebbnek tűnő rezdülésre, egy fejfordításra is reflektál, szinte még

álmában is az emberi kapcsolatokat, motivációkat a világ megértésének lehetőségét elemzi. Ezek az

elemzései rendkívül lényeglátóak, egy-egy megállapítása aforizma-szerű tömörséggel szólal meg: „Ez

majdnem egy életen át tévképzetem volt. Hogy ami valóságos, az bárki számára érthetőbb. És ami

érthetőbb, az elviselhetőbb.” „… és minél több lesz valakinek a rendíthetetlen igazsága, annál

koszosabb lesz a lelkiismerete. Úgy is mondhatjuk, a rendíthetetlen igazság a lélek pocsolyája.” A

főhős sokszor párbeszédeken keresztül érti meg nemcsak a másikat, hanem önmagát is. Bartis Attila

párbeszédei egészen különlegesek, egyszerre reálisak és irreálisak: „Szerintem egy jó

fényképezőgépre is szükséged van. meg hogy legalább köszönjetek egymásnak. Hogy ne

kerülgessétek egymást, mint két kísértet, arra is szükséged van. / Így igaz. Hazugságokra viszont nincs

szükségem. / Nem mindig aljasságból hazudik az ember. / Persze. hazudhat például gyávaságból. /

Ha jól emlékszem, azt mondtad, te is gyáva vagy. / Azt valami egészen másra mondtam. / Biztos vagy

benne? Csak mert szerintem ez most gyávaság. / Mi? / Az, hogy nem mersz örülni egy olyan gépnek,

aminek bárki más örülne. Gyávaságból. Mert nem mersz bekopogni hozzá, és annyit mondani, hogy

köszönöm.” A kötetben szereplő dialógusok nagy része elképzelhetetlen a való életben, lehetetlen,

hogy minden egyes szónak, jelzőnek, hangsúlynak mindig tétje van. Hogy egy pillantásban, egyetlen

szóban összesűrűsödhet minden. Így csak a kiélezett, drámai pillanatokban beszélnek az emberek, ha

beszélnek így egyáltalán. De nem lehet minden pillanat ilyen. A vége figurái azonban mindig így

beszélnek. Ez a beszédmód mégsem válik hiteltelenné, hiszen a regény lapjain megteremtett

hősöktől az egyetlen elvárható és hiteles megszólalásmód mégiscsak ez.

A nyugalom esetében megszokott durva, már-már pornográf szexualitás ebben a szövegben is

megmarad, mintegy ellenpontjaként, kiegészítőjeként az önmagukat és sorsukat folyamatosan

analizáló hősök lelki életének. Mintha a test és annak vágyai, az ösztönök birodalma lennének a

menekülési pont, ahol egy pillanatra el lehet felejteni az állandó gondolkodást, figyelmet,

(ön)megértést, meg lehetne szabadulni ettől a tehertől, amit mindez jelent. Szabad Andrásnak több

szeretője van, mielőtt Évát megismeri, ám szexuális életük egyik esetben sem felel meg a hétköznapi

konvencióknak, fogalmaknak, hiszen számára ez is a szabadság gyakorlásának terepe. Úgy tűnik,

mintha kontrasztban állnának ezek a nagy érzelmi és értelmi intelligenciával rendelkező, állandóan

gondolkodó hősök azzal a szexualitással, amit képviselnek, pedig könnyen lehet, hogy ugyannak az

elvnek a megvalósulásai: mindenben a végletet, a drámai pillanatot keresni. A főhős élete szerelmét

is meglehetősen groteszk körülmények között ismeri meg: Éva a Liget egyik sötét sarkában

szeretkezik egy férfival, miközben folyamatosan az éppen arra járó, ott megálló Szabad András

szemébe néz.

A főhős önmaga analízisét hajtja végre, mikor memoárját megírja, ez nem is titkolt szándék a

részéről. Barátja tanácsára teszi, aki szerint egyben látva egy életet, sok addig

megválaszolhatatlannak tetsző kérdés mégiscsak válaszra talál. Ez a törekvése, hogy megértse,

megfejtse, valamiféle végleges rendbe szervezze életét, nem ér célt: „Különben nincs ebben semmi

ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az

öntőforma, ami a dolga végeztével darabokra hull. Holott azt hinné az ember, hogy ez pont fordítva

van. Hogy Anyám, Apám, Reisz, Imolka, Kornél az öntőforma, ezt kell kalapáccsal leverni és

megtaláljuk a lényeget.” A lényeg megtalálása nem sikerülhet, mint ahogy nem sikerül a végső

tanulság kimondása sem. Bár a szöveg két meglepő és visszamenőleg szervesen a regénybe épülő

fordulattal zárul, a kamaszkorban feltett kérdések továbbra is nyitva maradnak: „… én még mindig

nem fogom tudni se, hogy miért pont azon az éjen halt meg Anyám, se, hogy miért fényképezek, se,

hogy önmagán kívül ártott-e valakinek Apám, se, hogy én jó magyar voltam-e, se, hogy van-e Isten.”

A fentieken túl a regénynek sok visszatérő, figyelemre érdemes motívuma van, ilyenek például

a minduntalan felbukkanó kutyák. A borítón látható fekete kutyától Lajkáig, az űrbe kilőtt kóbor

kutyáig, az elbeszélő gyerekkori gúnynevén át, a kötet legvégén felbukkanó lányától kapott

képeslapon át sok helyen megjelenő, rejtélyes jelként. Az őrület (Szabad női felmenői, Éva bátyja), a

szexuális extázis, Thészeusz és Ariadné története vagy akár az első űrhajós, Gagarin, akit Szabad

András egyfajta alteregójának tekint, mind-mind ismétlődően visszatérnek a szövegben, különféle

kontextusokban.

Ez a több történetszálat, részletesen kidolgozott szereplőket mozgató, A nyugalomnál jóval

komplexebb szerkezetű regény egy rendkívül sokrétű szöveg. Olyannyira az, hogy többszöri olvasásra

is újabb és újabb dimenziói tárulnak fel. Sodró lendületű olvasmány, erős szenvedélyekkel megélt

szélsőséges élethelyzetek (haldoklás, szakítás, árulás, stb.) ábrázolása. A kötet markában tartja az

olvasót, lehetetlen kiszakadni a világából, mert ha egy kicsit sötét is ez a világ és a valóságosnál talán

drámaibb, mégiscsak érezhető a realitása. Ráadásul mindvégig egy olyan elbeszélő vezet minket, aki

mindent tud az emberi lélekről, a kételyekről, a szenvedésről, a hazugságról, az árulásról.