Seb

Alex arra ébredt, hogy Berta visít a földszinten. A hálószoba ajtaja nyitva maradt, és

minden zaj úgy hallatszott, mintha közvetlen közelről jönne. Először csak bekúszott az

álomba, amelyben ott termett egy zokogó gyerek, aztán lassan eltűnt minden más szereplő,

csak a kislány maradt az üvöltéssel. Alex érezte, hogy a nappali fény átdereng a szemhéján,

érezte a nyitott bukóablakon át beáramló hűvös levegőt, „anyuci”, hallotta lentről ismét a

nyafogást, amely most már nem az álom része volt, kinyitotta a szemét és megnézte az óráját.

Háromnegyed nyolc, még alhatott volna egy kicsit, állapította meg, éjjel kettőkor ért

haza, volt egy asztalfoglalásuk tíz főre, majd a vendégek egy négyfogásos vacsora után újabb

és újabb palack borokat rendeltek maguknak. Alex nem zárt be éjfélkor, a szakácsot sem

engedte haza, de Bandi a földhöz vágta a konyharuhát negyed egykor. „Tizenegyig tart a

műszakom, én mentem”, mondta.

„Anyu, játsszunk kisbabásat”, hallotta a férfi ismét a földszintről Berta hangját.

Felkelt, fogat mosott, lement a konyhába, hogy egy kávét főzzön magának. „Jó reggelt”,

köszönt Emma, aki a szőnyegen feküdt a nappaliban, Berta épp ráült a hasára, és ugrálni

kezdett rajta. „Játsszunk, játsszunk”, hajtogatta, „de már babáztunk az előbb”, nyögte a nő,

„most foglald el egy kicsit magad”, kérte, és lerakta a gyereket a földre, majd kisietett a

konyhába. „Lehettetek volna halkabban is”, morogta a férfi, amikor Emma hátulról megölelte,

„bocsánat, elfelejtettem”, súgta a nő. „Ezt mondod minden nap, esküszöm, be fogom zárni a

hálóajtót, vagy átköltözöm a dolgozóba”, folytatta Alex. „Bocs, hogy akarunk egy kicsit veled

is lenni”, vonta meg a vállát a nő, és elengedte a férjét, „bocs, hogy nem tudok dolgozni, ha

minden nap öt órát alszom”, válaszolta a férfi. Emma hátat fordított Alexnek, kibámult az

ablakon, a kertben már nyíltak a nárciszok, a tulipánok, sarjadt a fű, a nap bevilágított a

konyhába, eszébe jutott, hogy Berta születése előtt milyen sokszor kávéztak kint a teraszon.

„Van valami bajod velem”, kérdezte. „Igen, az, hogy álmos vagyok”, közölte a férfi a kávéját

kortyolva. „Jó, de valami más”, folytatta a nő. „Nem, csak túl sok hülyeséget kérdezel

mostanában”, vágta rá a férje.

Emma nyelt egyet, de úgy döntött, jobb, ha ezt most nem hallja meg, biztos fáradt,

biztos még nem ébredt fel teljesen, és amikor a férje kijött a fürdőszobából, megkérdezte, mi

lenne, ha vasárnap délelőtt biciklizni mennének. „Meglátjuk”, morgott Alex, és indult fel az

emeletre öltözni, „jó lenne tudnom”, szólt utána a nő, „foglalnék egy asztalt ebédre”. Alex

léptei alatt recsegett a lépcső, „akkor nem”, jelentette ki. Emma utána sietett, „most mi van”,

kérdezte. „Mit tudom én, mi lesz még vasárnap, azt se tudom, hova kapjak”, csattant fel a

férfi. „Akkor meg mit voltál úgy oda, hogy felébresztettünk”, vágott vissza a másik, sarkon

fordult, és lesietett a földszintre a gyerekhez. „Gyere, kicsim, megyünk vásárolni”, mondta,

Berta épp a telefonját nyomkodta. „Azt nem szabad”, kapta ki a kezéből a készüléket, „anyu,

anyu, kéjem”, selypített a kislány. Emma bekapcsolt egy játékot, egy kismajom sétált a

dzsungelben, ugrálnia kellett, hogy a banánt a fákon elérje. „Egyet játszhatsz, utána

megyünk,”, mondta, a gyerek bólintott, és rutinosan nyomogatta tovább a készüléket.

*

Vaku villant a háta mögött, amikor Rita megnyomta a plázában lévő étterem rácsát

nyitó gombot, Alex először azt hitte, csak egy lámpa égett ki, de amikor megfordult, egy

bőrkabátos férfi állt mögötte, és egy igazolvánnyal a kezében mutatkozott be. „Üdvözlöm”,

mondta, „Kápolnai Antal vagyok a munkaügyi hatóságtól”. Alex úgy nézett a férfira, mintha

az tévedésből állna előtte, neki nincs és nem is lehet dolga ilyen alakokkal, pláne most,

amikor rohan, az egész napja be van táblázva. „Segíthetek valamiben”, kérdezte gépiesen. A

munkaügyis feltolta az orrán a szemüvegét, a táblára mutatott, „mikortól van nyitva az

étterem”, érdeklődött. „Tíztől”, válaszolta Alex. Az ellenőr bólintott, „gondolom, ez a hölgy

itt dolgozik”, folytatta, „igen”, vágta rá készségesen Rita, mielőtt Alex válaszolhatott volna. A

munkaügyis mosolygott, valamit írt a füzetébe, majd az alkalmazott munkaszerződését kérte.

Alex keresgélt egy darabig a konyha mögötti raktárban. „Valószínűleg a könyvelőnél van”,

felelte, az ellenőr újra bólintott, „akkor jó lesz a jelenléti ív is”. Alex bement a pult mögé,

elővette a papírokat, és átadta az ellenőrnek. A férfi nézegette a listát, „mégis miért fontos

ez”, kérdezte Alex. „Törvénybe ütközik, ha munkaidőn kívül itt bárki dolgozik”, közölte a

másik, majd ismét írni kezdett. Alex felnevetett. „Ne csináljuk már, kérem”, kezdte, „tudja,

hogy van ez, pár perccel előbb jöttünk, hogy időben kinyithassunk”, próbálta a helyzetet

menteni. „Itt jártam tegnap este is, két perccel később zártak, és ma öt perccel hamarabb

nyitottak, ez nem fér bele az alkalmazott nyolc órájába”, mondta, és fotókat keresgélt a

fényképezőgépében. „Ugyan, csak pár perc, az semmi”, kedélyeskedett Alex. „Magának talán

igen”, válaszolt komolyan a férfi. Alex is elkomorodott, „sajnálom, ezentúl másképp fogjuk

csinálni”, mondta, majd odahajolt hozzá, „nem lehetne ezt most másképp intézni”, kérdezte.

Az ellenőrnek bepárásodott a szemüvege Alex leheletétől, a keret fölött kinézett a másikra,

„nem tudom, mire gondol”, mondta, majd újra feljegyzett valamit. Alex körülnézett, mintha

segítséget keresne, de az étterem üres volt, ekkor mutatóujjával a férfira célzott. „Nincs jobb

dolga, mint hogy az egyszerű embereket zaklassa”, hajolt a másik arcába. Az ellenőr hátrébb

lépett, de nekiment egy mögötte álló asztalnak, „mit írogat abba a tetves füzetbe”, kérdezte

ismét Alex, és ki akarta venni a lapokat a férfi kezéből, de az, mintha csak a gyerekét védené,

szorosan magához ölelte a paksamétát. „Hogy képzeli”, zihált magas hangon, „maga hogy

képzeli”, szólt vissza Alex, „vizsgálnák inkább a milliárdosokat”, hadarta habzó szájjal. „Az

nem az én dolgom”, ingatta az ellenőr a fejét, hátrálni kezdett, de a kabátja beleakadt az egyik

szék támlájába, hiába rángatta, nem akart onnan kijönni. Alex nézte, ahogy erőlködik, „itt

ragadt, biztos úr”, mosolygott, „nagyon vicces”, szólt a másik, ekkor sikerült végre a kabátját

kiszabadítani. „Na, húzzon innen a faszba”, intett Alex, „az idézésről majd postán értesítik”,

szólt vissza az ellenőr, és elindult a következő bolt irányába.

A férfi visszament a hűtőkhöz, Rita már a pult mögött pakolt. „Minden okés, főnök”,

kérdezte a lány, „te csak hallgass”, förmedt rá Alex, „ki a franc kérte, hogy beleugass a mások

dolgába”, tette hozzá égő tekintettel. Rita elsápadt, „én nem tudtam…”, kezdte, „majd

levonjuk a büntetést hó végén”, vágta rá a férfi. „Én csak, én nem”, hebegett a lány, a férfi

utánozta a nyávogást, „én csak, én nem, én nem tehetek róla, én nem akartam, ugyan hagyjuk

már ezt, csak egyszer gondolkoznátok”, csapott a homlokára.

Megcsörrent a telefonja, és mintha az előbbi haragját elfújták volna, kedélyesen szólt

bele a kagylóba. „Szevasz, Pistám, mondjad”, kérdezte, majd hallgatta a választ. „Nem volt

semmi baja”, csodálkozott, „és akkor miért nem sül meg rendesen a kacsa”. Megint figyelt,

„ezt nem mondod komolyan”, kiáltott fel, „levegővel dúsítják a gázt”, ismételte a hallottakat.

„És mit lehet csinálni”, kérdezte, tátogott, amíg hallgatta a választ, „tudod te, mennyibe fáj

egy villanysütő”, emelte fel a hangját, „na jó, hagyjál már te is, akkor inkább leveszem az

étlapról a kacsát, mint hogy új sütőt vegyek”, mondta, és a telefont kinyomta.

„Valami baj van, főnök”, kérdezte Rita, de Alex nem válaszolt, arrébb ment és

tárcsázott egy másik számot, amikor meglátta a helyettesét, Fecót közeledni a széksorok

között. „Csakhogy idetoltad már a bringát”, jegyezte meg az órájára nézve, „dugó volt a

városban”, közölte a másik. „Kicsit túl sokszor van mostanában dugó”, jegyezte meg Alex,

„kezd ezzel is tele lenni a tököm”. „A hűtőben ott a friss hús, nekem mennem kell az

önkormányzathoz, majd hívlak”, közölte, és köszönés nélkül otthagyta őket. Fecó értetlenül

nézett utána. „Ez bedilizett”, kérdezte Ritától, de ő csak széttárta a kezét kínosan mosolyogva.

*

Két órával később érkezett a kisvárosi étterembe. Gál, az egyik üzlettársa már várta,

kapucnis tréningfelsőben, csuklójára erősített telefonnal ült az egyik ablak melletti asztalnál.

„Szevasz haver”, kezelt vele Alex, „egy perc és jövök”, mondta, majd elindult az irodája felé,

útközben benézett a konyhába, „Annus, takarítsátok ki az elszívót és a hűtőt, és nézzétek át,

kell-e új szószokat főzni”, szólt oda a konyhalánynak, majd megkérdezte a szakácsot, elő

vannak-e készítve az ebédmenühöz a zöldségek és a húsok. Benyitott a szűk irodába, ledobta

a kabátját a székre, papírt, tollat vett magához, és visszament az üzlettársához.

„Mi a helyzet”, kérdezte Gáltól, amikor a szék támláját a lába közé véve leült az

asztalhoz. „Semmi extra”, vonta meg a vállát a másik. „Futni voltál”, kérdezte Alex, Gál

bólintott, „indulok az ironmanen”, mosolygott. „Beszarás, és mennyit futsz”, érdeklődött

Alex, „heti négyszer tíz kilométert”, közölte Gál. Alex bólintott. „Ez igen, nekem is kéne

már”, sóhajtott, és eszébe jutott, hogy amikor utoljára mérte magát, már száz kiló fölött volt.

Sokszor elhatározta, hogy diétázni fog, hogy minden nap fél órát fut a környéken, de reggeltől

estig kapkodott a feladatok között.

Alex intett Istvánnak, a főpincérnek, hogy hozzon egy capuccinót. „És veled minden

rendben, kicsit nyúzottnak tűnsz”, kérdezte Gál. „Ez nem az én napom”, dörzsölte a

halántékát a másik, „először beállít hozzám egy munkaügyis, a rohadék meg akart vágni,

amiért két perccel korábban nyitottunk ki, aztán az önkormányzat szarakodik, mindenki ahol

tud, keresztbe tesz a másiknak”, ingatta a fejét. „Mintha tényleg az volna a cél, hogy aki még

talpon van ebben a szar helyzetben, az is dögöljön meg”, folytatta. „De mindegy, hagyjuk,

inkább mondd te, mi van a telkekkel”, kérte a férfit. Gál keserű arcot vágott. „Egyelőre

semmi, mondtam már, ilyenkor hülyeség lenne építkezni, senki sem vesz lakást, nincs hitel a

piacon, ki kell várni, mert ezen most csak még nagyobbat bukhatunk.” Alex tovább dörzsölte

a halántékát, „és az eladás”, kérdezte, de Gál húzta a száját, „nem éri meg, a felét se kapod

vissza annak, amennyiért két éve megvetted”. Alex komoran Gálra nézett, „szóval ennyi”,

kérdezte, „ennyi”, ismételte a másik, „és akkor most mi lesz”, érdeklődött Alex, „nekem

muszáj valahogy pénzhez jutni, mert lehúzhatom a rolót”, jelentette ki. „Tudod, tudom”,

bólogatott Gál, „de hidd el, gőzöm sincs, nekem is szívás az egész, az összes pénzem a

telkekben és annál a rohadt ügyvédnél áll, a festékbolt is csak viszi a zsét, pedig két éve még

úgy pörgött az üzlet, egyik házat vitték a másik után”. „És az ügyvéd”, faggatta tovább Alex,

„nekem fel sem veszi a telefont”, tette hozzá a másik arcát fürkészve, „én ezt az egészet nem

értem”, mondta Gál lesütve a szemét.

Egy darabig hallgattak, csak a konyhából szűrődött be az edénycsörömpölés zaja, a

hátuk mögött fotós dolgozott a szakáccsal, képeket készített a helyi lap gasztro rovatába.

„Nem gondolod, hogy egy kicsit gyanús ez az egész”, szólalt meg hirtelen Alex, „három

közös biznisz, és mind a háromban szar van”, mondta. „De, nagyon gyanús”, kapta fel Gál a

fejét, „gyanús, hogy szarul megy minden, ha nem vetted volna észre”. „Jól van, nem kell a

duma”, intette le Alex, „te mondtad, hogy ez az ügyvéd száz százalék, az utolsó tíz millámat

adtam neki oda, bazdmeg”. „Gondolod, nekem mindegy, öt millám van nála”, csattant fel Gál

is. Megint hallgattak, nézték egymást, mint két acsarkodó kutya. Végül Gál törte meg a

csendet, fejét a kezébe temette, „mindenki megőrült, nem tehetek róla, előtte tejelt egy éven át

rendesen, mondtam neked, szó nélkül szállított tíz százalékot minden hónap ötödikén”. Alex

megragadta Gál kezét. „Figyelj, haver, te mit gondolnál a helyemben, a közösen vett telkeken

leáll az építkezés, a barátod eltűnik a pénzemmel”. „Mit gondolnék, mit gondolnék”, rántotta

ki Alex markából Gál a kezét, és széles mozdulatokkal magyarázni kezdett. „Válság van,

bazdmeg, mi a fenét csináljak, nézd meg, itt vannak a papírjaim, itt az aláírás meg minden”,

húzta elő a zsebéből az ügyvéddel kötött kölcsönszerződéseket. „Azt hiszed, nekem

mindegy?” Gál a csuklóját masszírozta. „Azért jöttem, hogy lépjünk, talán, ha elmennénk

hozzá”, nézett a másik szemébe. „Akkor menjünk”, vágta rá Alex, „bár nem tudom, ez mit

segít”. „Én se”, válaszolta Gál, „de legalább próbáljuk meg, még fedezetet sem kértünk tőle a

pénzre”, magyarázta. „Holnap reggel találkozzunk a benzinkútnál hatkor, fél hét-hétig biztos,

otthon van”, mondta, majd kiitta a maradék kávéját, felállt és elindult kifelé az étteremből.

Alex hátrament az irodába, benyomta a négyjegyű kódot a számzárral működő széfen,

kivette a brifkóból pénzt, átszámolta az előző heti bevételt, megnézte, mennyit ütött be ebből

a pénztárgépbe. Hétről hétre kevesebbet, a többiről fiktív számlát adott a vendégeknek, de

még így is mínuszban voltak, amikor hónap végén kivonta a bevételből a béreket és a többi

költséget. Az új embereket már feketén vette fel, nem tudott mindenki után járulékot fizetni.

Megnézte a sörös korsóba gyűjtött borravalót is, hetvenezer jött össze egy hét alatt,

korábban megkerestek a pincérek kétszázezret is. De most már hónapok óta egyre kevesebb

lett ez is, a jattból kivett tízezret, a többit visszatette a széfbe.

„István, gyere már egy percre”, szólt ki a főpincérnek, aki nemsokára meg is jelent az

ajtóban, a falatnyi helyiségben épp csak elfértek, bal oldalt polcok sorakoztak a földtől a

mennyezetig, a szemben lévő szűk kis ablak alatt állt a porral és papírral belepett íróasztal.

Alex háttal ült a bejáratnak, megfordult a forgószékén, szembe került Istvánnal, elővette az

tízezrest, és a pincér kezébe nyomta. „Az e heti”, mondta, István zsebre dugta, egy bólintással

megköszönte, és már indult volna ki, amikor eszébe jutott még valami. „Főnök, lehetne

esetleg egy kérés”, „mi az”, kérdezte Alex újra a papírokat bújva. „A meleg víz”, kezdte

István, „mi van vele”, morgott a férfi, „csak kérdezték a lányok, nem lehet-e visszakapcsolni,

szétfagy a kezük, egész nap ebben mosogatnak”.

Alex nézte, ahogy a koszos ablakon zümmögve mászkál egy légy, neki-nekicsapódott

az üvegnek, majd visszaesett a párkányra. Egy darabig pörgött a hátán, majd sikerült

visszafordulnia, újból nekiindult, erőteljesebben, hátha az üveg enged, vagy talál rajta egy

rést, vagy esetleg már az üveg sem lesz ott, az előbb csak tévedés volt az egész. Ismét repült,

teljes erőből, nagyot koppant, és ájultan visszahullott. „Örüljenek, hogy van hol

mosogatniuk”, szólalt meg Alex anélkül, hogy felnézett volna a papírokból.

*

Másnap reggel Emma a konyhából kihallatszó csörömpölésre ébredt, felvette a

papucsát, lement a földszintre. „Hát te”, kérdezte Alextől, aki épp a kávéját készítette.

„Hatkor indulok”, válaszolt kurtán Alex, Emmának is töltött egy csészével. „És hová ilyen

korán”, kérdezősködött tovább a nő, „találkozom Gállal”, vetette oda a férfi. „Ilyenkor”,

csodálkozott Emma, de a másik nem válaszolt. Egy darabig hallgattak. „Nem mondod el”,

szólalt meg ismét a nő, „micsodát”, kérdezte ingerülten a férfi. „Bocs, hogy hozzád merek

szólni”, szúrta oda Emma, és hátat fordított neki. „Az ügyvédhez megyünk”, morgott Alex,

„gond van”, kérdezte a nő, „miért lenne”, vágott vissza a másik. „Nekem az elejétől fogva

gyanús ez az egész”, közölte Emma, „csodálkoznék, ha nem derülne ki, hogy van itt valami

gubanc”. Alex felpattant a kanapéról, és elindult a fürdő felé, „na, látod, ezért nem mondok el

neked semmit”, emelte fel a hangját, „egy vészmadár vagy, ennyit tudsz”, tette hozzá, és

magára zárta a fürdőszoba ajtaját.

*

Gál megnyomta a csengőt az újépítésű negyedben álló egyszintes, mediterrán stílusú

családi ház kapuján, az ablakban megmozdult a függöny, aztán percekig nem volt semmi

mozgás. „Esze ágában sincs kinyitni”, morgott Alex, Gál nem válaszolt, álltak némán, már

épp indultak volna, amikor kattant az ajtón a zár, egy magas, vékony nő jelent meg fehér

kosztümben, kinyitotta a kaput, a kezét nyújtotta a férfiaknak. „Jöjjenek be, a férjem fekszik,

nem kelhet fel”, mondta, és elindult előre a lépcsőn felfelé.

Beléptek a nyers, téglaszerű csempével burkolt előszobába, egy kis fehér pad állt itt,

Alex leült, hogy kikösse a cipőjét. „Hagyják csak, holnap lesz takarítás”, mondta a nő, és

mutatta az utat a nappali felé. Átmentek a tágas amerikai konyhán, amelyet a nagyszobától

csak a padlón végigfutó fémcsík választotta el, az ablakokat halványszínű selyemfüggönyök

takarták, a lépteik zaját elnyelte a puha, fehér szőnyeg. „Gyertek csak”, intett feléjük egy kéz,

közelebb értek, látták, hogy a párnákon Pozsonyi, az ügyvéd fekszik.

„Á, ti vagytok”, nyújtotta feléjük a kezét. „Üljetek csak le”, mondta, és rámutatott két

puha bőrfotelra. Szinte elvesztek a hatalmas párnák között, kezüket a karfán nyugtatták,

nézték az ügyvédet, aki mosolyogva dőlt vissza a kanapéra. „Kértek valamit inni”, suttogta,

„kávét, narancslét”, kérdezte, „egy kis vizet esetleg”, szólalt meg Gál, Alex is bólintott,

„Enikő, légy szíves”, intett a kezével az ügyvéd a felesége felé. A nő kisietett a konyhába,

vizet töltött két pohárba, és az ásványvizes palackkal együtt ezüst tálcán hozta be a poharakat,

„Kálmán, akkor én most elmennék”, mondta, a férfi bólintott, Enikő homlokon csókolta, és

elköszönt a két férfitól.

Gál belekortyolt a vízbe, nézte a csukott szemmel fekvő ügyvédet. „Baj van”, kérdezte

tőle, a férfi elmosolyodott. „Trombózis, a lábamban”, jegyezte meg, „két hétig kórházban

voltam, most meg rájött egy kis tüdőgyulladás is”, mondta halkan. „Sajnálom”, morogta Gál

maga elé meredve, „gondolom, a pénz miatt jöttetek”, folytatta az ügyvéd. „Nem tudtam

intézni, talán hamarosan”, nézett rájuk, közben megmozdult, „valami a derekammal is lehet,

őrülten fáj minden mozdulat”.

A férfiak bólogattak, lassan kortyolták a vizüket, „szerinted mennyi idő”, kérdezte

Alex, az ügyvéd a fejét ingatta. „Fogalmam sincs, talán két hét”, jegyezte meg, „kifizetem az

elmaradt kamatokat is”, tette hozzá, „csak legyek már túl ezen”. Alex letette a poharát az

üvegasztalon álló tálcára, mindketten felálltak. „Akkor mi nem is zavarnánk”, mondta, kezet

ráztak a férfival. „Jelentkezem, ígérem”, suttogta az ügyvéd mosolyogva.

Gál és Alex beültek a kocsiba. „Fura ez az egész”, jegyezte meg Gál, „a múlt héten

látta őt az egyik emberem egy bevásárlóközpontban.” Alex hallgatott, figyelte az autó mellett

elszaladó fákat, „talán nem őt látta mégsem”, mondta, „talán”, válaszolta Gál, „kicsinálom, ha

nem jelentkezik két hét múlva”, tette még hozzá. Lehúzta az ablakot, rágyújtott egy

cigarettára, és figyelte, ahogy kiragadja a menetszél a füstöt a szájából.

*

Alexet többen várták az étteremben, amikor beért. „Megérkeztek az új pincérjelöltek

és a konyhalányok is”, közölte István, amikor a férfi végighaladt az irodaházhoz vezető

folyosón, „jöhetnek”, intett a főpincérnek.

Az első fiú az egyik lábáról a másikra nehezedve szorosan az ajtóhoz tapadt, míg Alex

kikereste az önéletrajzát egy dossziéból. „Mikor tudsz kezdeni”, kérdezte a papírját

nézegetve, „akár holnap”, felelte a fiú. „Egyszeri meleg étel, alapfizu nyolcvan, heti

háromszor kell jönni, addig, amíg van vendég”, sorolta. „A jattot le kell adni”, tette hozzá, „ha

ez így jó, akkor két hét próbaidő”, mondta. „Jó lesz”, vágta rá a fiú, „akkor várunk holnap”,

biccentett Alex, a srác már majdnem kilépett az irodából, amikor visszafordult, „elég

messziről jövök, másfél óra az út vonattal oda és vissza, a vonatjegyet esetleg…”,

próbálkozott, de nem tudta befejezni. „Akkor keress, barátom valamit a környékeden, én ezt

tudom ajánlani”, közölte Alex, és újra a papírokba mélyedt. „Csak kérdeztem”, visszakozott a

fiú, „én meg csak válaszoltam”, mosolygott ridegen Alex, és visszafordult az íróasztalához.

Tízen jelentkeztek pincérnek, az első hárommal meg is állapodott, a többit hazaküldte.

„Szólunk, ha lesz üresedés”, mondta nekik, pár héten belül ezektől úgyis elköszönünk, futott

át Alex fején, aki az utóbbi időben a szakácson és a főpincéren kívül mindenkit lecserélt az

étteremben egy-két hónapon belül, hogy nem kelljen őket bejelenteni. Hétköznap alig volt

forgalom, négy-öt asztal egy este már jónak számított. Hétvégén is inkább fél házzal mentek,

kivéve, ha esküvőt tartottak az étterem kertjében.

Emma még ébren volt, amikor Alex viszonylag korán, tizenegy órakor hazaért,

rázuhant az ágyra, olyan fáradt volt. „Milyen napod volt”, kérdezte Emma az ölébe eresztve a

könyvét. Alex a hátára fordult, az egyik karjával eltakarta a szemét. „Semmi különös”,

mondta halkan, „holnap délelőtt fodrászhoz mennék”, kezdte a nő, „tudsz addig vigyázni

Bertára”. A férfi alig láthatóan bólintott, majd lerúgta magáról a zoknit, a nadrágot, a

kigombolt ingét nagy nehezen kirángatta maga alól. Felkúszott az ágyba, és hátat fordítva a

nőnek, egy perc alatt elaludt.

*

Emma másnap reggel elment fodrászhoz. Utána elhajtott egy közeli

bevásárlóközpontba, hogy megvegye az élelmiszereket a következő hétre. Csak pár dolgot

kell vennem, mondta magának, amikor a kocsival leparkolt, de a lista menetközben egyre

duzzadt, benézett egy-két ruhaboltba és a parfümériába is, míg végül degeszre tömött

bevásárlókosárral lépett ki a fotocellás ajtón.

Dél felé érkezett haza teli csomagtartóval. Berta szaladt elé az előszobába, „anyuci,

anyuci”, kiáltotta, és belevetette magát Emma karjába, akinek majd leszakadt a keze a

szatyroktól. „Várj egy kicsit”, nyögött fel a nő, és lerakta a zacskókat a tükör elé. „Jössz

segíteni”, kérdezte Alexet, aki feltápászkodott a gyerekszoba szőnyegéről. Emma szeme a

lakást pásztázta, játékok, ruhák hevertek szanaszéjjel, kiment a kocsihoz, hogy hozzon be még

néhány zacskót. „Hagyjad, majd beviszem”, mondta a férfi, és kivette a szatyrokat a nő

kezéből. Emma visszament a házba, levette a cipőjét, és elindult a konyhába, ahol még ott

voltak a reggeli maradékai, a koszos edények a mosogatóban felpúpozva, a mosogatógépben a

tiszták, a szemetes körül a földre potyogott néhány összegyűrt szalvéta, narancshéj és egy

szelet kiszáradt kenyér, előző este Emma nem ürítette ki, most pedig már a fedelét sem

lehetett rendesen lenyomni.

Emma először hozzákezdett a tiszta edények kipakolásához, aztán eszébe jutott, hogy

van néhány mirelit a szatyrok mélyén, kirángatta őket, és szaladt velük a mélyhűtőhöz, utána

ment a kamrába, hogy elrakja a többi ételt is, de elbotlott egy játékkockában, amely ott hevert

az előszoba szőnyeg közepén. „Rohadt élet”, kiáltott fel, lehajolt érte, és elindult vele Berta

szobájába, útközben felkapkodta a földről az eldobált ruhákat, cipőket, zoknikat.

Amikor belépett, földbe gyökerezett a lába. Berta a kisasztalnál ült egy csomag

vattával, amelyet apró darabokra tépve dobált az apjára, aki időközben visszatelepedett a

szőnyegre. A padló mindenhol vattapamacsokkal volt tele, és Berta sikongatva ugrált a puha

fehér halmon. „Mit műveltek itt”, kérdezte Emma, észrevette, hogy a ragasztó vékony csíkban

folyik a fehér gyapjúszőnyegre. „Nem vagy normális”, futotta el a nőt a méreg, kapkodni

kezdte a földön táncoló pamacsokat, és szaladt a konyhába egy szivacsért, hogy a ragasztót

felsikálja. „Nyugi, majd én megcsinálom”, mondta Alex, de Emma arrébb lökte a kezét, és

heves mozdulatokkal visszacsavarta a ragasztóra a tetejét, aztán lehajolt, és dörzsölni kezdte a

szivaccsal a szőnyeget. Alex állt, és nézte a nőt, „most mit vagy úgy oda, te mondtad, hogy

játsszak vele”, tárta szét a kezét. „De nem így”, bődült el Emma felegyenesedve, „én azt

mondtam, egy papírra ragasszatok a vattapamacsokból báránykákat”. „Azt én nem tudok, meg

a gyereket se érdekelte”, közölte Alex, és lehajolt, hogy segítsen összeszedni a szemetet.

„Nem kell, hagyjad”, mordult rá Emma, „ahogy akarod”, vonta meg a vállát a férfi, kiment a

szobából, és bekapcsolta a tévét.

Emma négykézláb súrolta a szőnyeget. Berta rámászott a nő hátára, „hagyjál”, lökte le

a gyereket, „apádat rángasd, ő úgyis ráér minden hülyeségre”, tette hozzá. Berta ráesett a

fenekére, és sírni kezdett, „anyuci, anyuci”, hüppögte, de Emma most kiviharzott a konyhába,

hogy az ételeket elrakja a helyére. Berta tipegett utána, „anyucika, várj”, kérte, de Emma rá se

nézett, kopogó léptekkel indult el a pincébe, ahol még egy adag ruhát is ki kellett teregetnie.

„Utánam ne gyere”, fordult vissza Emma a lépcsőn, a gyereket megállította az anyja tekintete,

hüvelykujját a szájába vette. „Gyere ide, cic”, mondta neki az apja, Berta hol az anyjára, hol

az apjára nézett, aztán mint egy riadt állat, felmászott Alex mellé a kanapéra. A tévében

autóverseny ment, száguldottak a kocsik körbe-körbe, Berta az ujját szopva bámulta a

képernyőt. „Az mi az”, kérdezte az apját, „kocsik, brmm, brmm, mennek körbe”, magyarázta

Alex a gyereknek.

Pár perc múlva ismét Emma léptei hallatszottak a pincéből. „Kimentetek délelőtt a

kertbe”, kérdezte a férfitól, de az nem válaszolt. „Nem hallod, hogy hozzád beszélek”, emelte

fel a hangját a nő, „Berta nem akart”, vetette oda Alex anélkül, hogy ránézett volna. „Mi az,

hogy nem akart”, csattant fel Emma, „azért vagy az apja, hogy megmondd neki, mit kell

csinálnia”, folytatta. Alex nem vette le a szemét a képernyőről, a 7-es Toyotával Mika Salo

befutott a célba. „Ez az”, kiáltott fel, mire a nő sarkon fordult. „Dögölj meg”, morogta, és jó

hangosan odavágta a szemetest a konyhacsempéhez, hogy Alex is hallja.

A férfi nemsokára felállt, kiment a házból, először a kazánban pakolt, aztán felült a

fűnyíró traktorra. „Kész az ebéd”, szólt neki Emma egy idő múlva, de a férfi nem jött be,

hiába kiabált többször utána.