Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. január / Töredezettségmentesítés; Eltelt a nap; A legrosszabb

Töredezettségmentesítés; Eltelt a nap; A legrosszabb

Töredezettségmentesítés

Az első nap volt,

még zavart volt az egész,

azt sem tudtam, hogy

pontosan mit csinálok,

csak hogy össze kell fésülni,

töredezettség-

mentesíteni

mindent.

Január volt

és sötét, minden ott

volt ami közhelyes,

hangosan nevettem, amikor

ezt leírtam,

felnézett a furafülvédős

lány a szomszéd asztalnál,

szódát rendeltem, nehogy

a sör megüssön,

nem kéne most inni, se

rágyújtani, na majd holnaptól.

Csöngött a telefon, beszéltem

valakivel, nem figyeltem, mondtam

valami értelmesnek tűnőt, hogy igyekszik

az ember, meg hogy van ez így

néha, vagy valami nagyon

hasonló pótmondatot,

nos ilyen nap volt,

az első nap,

harminchárom, meg hogy majd

kétezertizenötben, majd akkor,

aztán még az apám is

felmerült, az hogy

erről nem beszélek

soha senkivel,

ilyen volt

az első.

Eltelt a nap

Órákon át ültem azon a szaros

tengerparton, besötétedett, gondoltam

ez milyen drámai.

A móló végén ültem, kihajóztak a tengerjárók,

furán nagyok, feketék.

Talán három órája ültem ott,

hallgattam az összeütköző hajók kotyogását,

a móló legvégén a falhozverődő

hullámokat, közhelyesen.

Sószag volt, vagy tengerszag, vagy minek hívják,

a hajóhorgonyokra felkapaszkodott

zöld izék és a parti éttermek halszaga.

Egy mandulaszemű szlovén

lány végül megkérdezte, minden rendben

van-e, kicsit szeplős, szép arcú lány volt,

talán ki is kezdhettem volna vele,

de nem volt hozzá épp semmi kedvem.

Mondtam, kedvetlenül, hogyne

lenne minden rendben, nem is értem, miért

kérdi. Lehettem volna kedvesebb.

Csak azért voltam ingerült, mert tudtam,

nem tudja, miben vagyok,

és bonyolult is lett volna elmondani angolul,

hogy egyszerűen csak nyomasztanak a dolgok,

ez valahogy felejthetően hangzik

minden más nyelven,

ezért inkább hagytam a fenébe, mondtam,

hogy semmi gond,

oké, mondta és otthagyott,

pedig mesélhettem volna

neki gyerekkorról, apákról, szerelmekről,

szintén hasonló közhelyekről,

de mindez felejthető minden nyelven.

Aztán hazaindultam, vagyis a szállásra,

eltévedtem és egy útmenti

hotelben vettem ki végül szobát,

légkondicionáltat, falhoz rögzített

hajszárítóval,

kattintgattam a tévécsatornákat,

visszhangosan zúgott a

fürdőszobai szellőző.

Világosodni kezdett, benézett az

ablakon az idegen város,

háttérben a tenger az araszolva

kivontatott mélyfekete tengerjáró

távolodó pontja,

ropogtak a szlovén szavak

a jólismert filmek szinkronjában,

vidám dolgokat posztoltam egy közösségi oldalon,

ültem az ágyon nyolcig míg kinyitott

a bár a hallban,

eltelt végülis

a nap.

A legrosszabb

Öt óra múlt,

már megint az a

szerencsétlen adásszünetjel,

hogy nem lehet valami

értelmeset kitalálni

helyette, ez járt a fejemben.

Vizet töltöttem, közben a szomszédnál megszólalt az ébresztőóra,

lassan átszűrődött az udvarra nyíló

ajtó tejüvegén a fény,

türelmetlenül kattintgattam

a lámpát a konyhában,

mert elfelejtettem, hogy kiégett,

ahogy azt is igyekeztem elfelejteni,

hogy amúgy kiégett sok minden más is,

de ezen a hasonlaton még én is felnevettem,

tudva, hogy ez majd elmúlik,

hogy megoldódik

és az egészen nem érdemes

ennyit rugózni,

ez is majd rendeződik,

és nem lesz tanulság,

ellenőriztem a száradó ruhákat,

valami email érkezett,

mert zizzent a mobil a dohányzóasztalon,

az adásszünetjel reklámba váltott,

hogy megoldódik majd, ez járt a fejemben

és ez volt benne a legrosszabb,

hogy elmúlik,

és röhögni fogok majd egyszer

az egészen,

hát ez volt benne talán

a legrosszabb.