Varga Kinga beszélgetése Kalapos Veronikával

Kalapos Éva Veronika ötkötetes fiatal szerző. Író. Újságíró is, aki egyelőre még,

ha kérdezik, ez utóbbit említi először. Az írói áttörést az Arccal a hóban című

drámakötet drámái, az ismertséget a D.A.C. című ifjúsági regénysorozat hozta

meg számára. Sokoldalú, énekel és évekkel ezelőtt a színészet is foglalkoztatta,

mára azonban egyértelmű: az első helyre az írás került. A beszélgetés apropóját

annak a kérdésnek a körbejárása adta, hogyan is válik valaki íróvá.

Eddig regénysorozatod és drámaköteted jelent meg, de a nyomtatott és online irodalmi

lapokban gyakran novellákkal jelentkezel, mint ahogy most is. Mi a viszonyod a novella

műfajához?

A novellák olyanok nekem, mint a költőknek a versek: leülök és kijönnek belőlem, míg a regény

létrejötte hosszabb, üldögélősebb, gondolkodósabb folyamat. Ez a konkrét novella úgy született,

hogy a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjpályázatra beadtam egy regénytervet, megkaptam az

ösztöndíjat, a regénytervből novellafüzér-terv lett, a Homok ennek az egyik darabja.

Egyáltalán nem vidámak a novelláid, mint ahogy ez sem az.

Nem vidámak, mert nem vidám a környezet sem, amelyben játszódnak, és ebben az Arccal a

hóban drámáihoz kapcsolódnak. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy az ilyen helyzeteknek is

legyen humora, még ha a drámákban tudatosan ellene mentem is annak a humornak, amit például

Egressy vagy Garaczi használ. Az volt a célom, hogy ne úgy tekintsünk a vidéki létre, az ott élő

emberekre, mintha papírmasé figurák lennének, ne rajtuk, hanem velük nevessünk, forduljunk

megértéssel feléjük, az ő oldalukról tekintsünk a problémákra. Ebben ugyanúgy benne rejtőzik a

humor, mint ahogy minden helyzetben, a legszomorúbbakban is. Úgy érzem ilyenkor, hogy a

szereplőkért – a Homok tizenegy éves kisfiú narrátoráért is – megszakad a szívem. Írok a hangján,

és közben azt szeretném, hogy valaki ölelje meg. Nehéz íróként megmutatni valakinek a

magányosságát, kirekesztettségét anélkül, hogy közben ne érezd azt, hogy az összes hasonló sorsú

gyereket szeretnéd örökbe fogadni.

A sötét tónus és drámai feszültség érthető nyelvezettel párosul a novelláidban, az érthetőség

minden írásodra jellemző. Mennyire törekszel erre?

Nem vagyok szövegsznob, szeretem, ha egy szöveg érthető, nem gondolom, hogy ettől ne lehetne

magas szintű. Ha tudod, hogy ki vagy, merre haladsz, akkor el tudod mondani három szóban, amit

szeretnél. Életem egyik legnagyobb olvasmányélménye – de szerintem ezzel az egész generációm

így van  Bartis Attila A nyugalom című könyve, ami viszonylag egyszerű nyelvezetű, de

érzelmileg olyan komplex, hogy nem tudod magad kivonni a hatása alól. Az én olvasatomban az

egyszerűség elősegíti az érzelmi intenzitást, feszültséget és mélységet, mert az ember alapvetően

egyszerűen beszél. Tudatosan törekszem az élőbeszédszerűségre, hiszen élő emberekről írok. Azt

mondják, hogy egy jó sorozatrésznek a történetét egy mondatban el kell tudni mondani, ha nem

lehet, valami nincs rendben. A legbonyolultabb emberi érzések, reakciók és tapasztalatok is

elmondhatók egy-két szóban éppen azért, mert alapvetően egyáltalán nem írhatóak le. Írás közben

az ember sokszor azzal küszködik, hogy megvan a fejében az érzés, az impulzus, amit meg akar

fogalmazni, és sokadszorra sem sikerül.

„Nekem a párbeszéd felől nyílt meg a próza.” Hallottam tőled ezt a mondatot. Mit jelent ez?

Valahogy mindig is körbeírtam a párbeszédet. A dialógus nagyon fontos eleme mindannak, amit

írok, nehéz dolgoznom nélküle. Onnantól kezd élni a szöveg, ha él egy figura. Ha leírok egy

karaktert, ha meg tudom határozni, hogyan beszél, hogyan mozog a saját környezetében, akkor

könnyebb leírni azt, ami körülveszi őt. Először a hang szólal meg az ember fejében, a karakter

hangja – ezt mástól is hallottam, nálam is így van.

Ezek szerint éled a figuráid életét?

Van szerepjáték része is, igen. Bárkinek a hangján meg kell tudnod szólalni, aki a történetben

szerepel. Ebből a szempontból az írás olyan, mint a színészet, ahogy egy karakter megszületik, az

sokban hasonlít ahhoz, ahogy egy színész felépít egy szerepet. Az író és a színész is az emlékeiből,

a megélt tapasztalataiból dolgozik, és ehhez teszi hozzá a saját fantáziáját. Azért szeretek például

férfi–fiú narrátorral dolgozni, mert mindig szerettem volna férfi aggyal gondolkozni. Amikor az

ember fejében megszólal a hang, akkor az olyan érzés, mint ha saját maga beszélne valamiről,

pedig nyilvánvalóan ez transzformáció; ilyenkor az író a szereplő hangján beszél, úgy

gondolkozik, ahogyan ő gondolkozna, arra megy az agya, amerre az övé menne. Mikor ez a

kapcsolódás a szerző és a figura között megszületik, és képes a szerző a figura fejével

gondolkodni, onnantól kezdve már könnyebb kicsit, mert a figura gondolatai a saját gondolatai is.

Azt nyilatkoztad egy másik interjúban, hogy először értő olvasó az ember, és csak azután lesz

íróvá. A legtöbben mégis megrekednek az első fázisban. Hogyan zajlott a kezdet?

Amióta írni tudok, mindig is vezettem naplót, írogattam verseket, kis történeteket. Nagyon nagy

kifejezési vágy volt bennem egész gyerekkoromtól, az éneklés, a színház is ezért jelent meg az

életemben. Ezeknek a tevékenységeknek az volt a lényege, hogy meg tudjam magamat fogalmazni,

de soha nem gondolkoztam azon, hogyan keletkeznek a könyvek, hogy azokat egy ember írja,

hogy ez egy szakma. Tizenkét–tizenhárom évesen, amikor írtam a regényeimet a kockás füzetekbe,

volt ugyan egy olyan álmom, hogy majd felfedeznek és én leszek az első tizenegynéhány éves író a

történelemben (ami mára mással már megtörtént), csak aztán elnyomta a színház, az éneklés. A

gimnáziumban később novellapályázatot nyertem, voltak ennek tehát jelei, de meg kellett érni

hozzá, el kellett jönnie a pillanatnak.

A D.A.C. sikerének következtében ismerte meg a neved a nagyközönség, úgy tűnik, mintha ez

lett volna az áttörés, ez lett volna az a bizonyos pillanat. Ezt így élted meg te is, vagy csak az

ismertté válásban segített?

Gyakorlati szempontból a D.A.C.-cal lettem íróvá, ha azt tekintjük írónak, aki minden nap írással

foglalkozik. Akkor kezdtem hivatásszerűen írni, most ez a főállásom. Az, hogy az ember lelkileg

hogyan áll ehhez, már másik kérdés. Áttörésnek az Arccal a hóban megszületését éltem meg, az

volt az, ami után már nem féltem. Előtte, amikor írtam valamit (novellákat vagy verseket) mindig

ezer hang volt a fejemben, és a szöveg valahogy nem történt meg igazán, a félelem mindig

leszorította a kreativitásomat, nem volt bennem az a dafke, hogy akkor is azt írom, amit én akarok,

vagy talán a szándék nem volt elég erős, hogy mindenképpen megírjam, ami a fejemben van. Totth

Benedek mondta egy interjúban, hogy azt kell megírni, amit akkor is megírnál, ha soha az életben

nem jelenne meg, nekem az Arccal a hóban volt először ilyen, egy fordulat történt az életemben öt

évvel ezelőtt, ami meglökte ezt, és a három dráma három hónap alatt egyhuzamban megszületett.

Utána nem sokkal kezdtem el írni a D.A.C.-ot.

Elbizonytalanodtál annak tekintetében, hogy írónak nevezheted-e magad. Mit gondolsz,

mikor fog megszűnni ez a gátlás?

Ez nehéz terep. A fiatal szerzőgenerációk alapvető komplexusa, hogy nekünk Esterházy Péter,

Spiró György és Háy János az író, mi hozzájuk képest csak írópalánták vagyunk. Nem tudom, ez

mikor fordul majd át. Lehet, hogy csak akkor, amikor megjelenik az első szépirodalmi regényem,

fogom azt mondani, hogy most már talán. Amikor rákérdeznek a foglalkozásomra, még mindig az

újságírót rakom előre, nem azért, mert az a fontosabb, hanem mert úgy érzem, hogy még mindig

nem használhatom magamra azt a kifejezést, hogy író.

Mennyire volt természetes az irodalmi intézményrendszerbe bekerülni, ami neked a D.A.C.-

cal sikerült? Tündérmeseszerű indulásodról lehet olvasni.

Amikor még nem voltam benne „az irodalmi életben”, úgy tűnt, hogy az egy bevehetetlen vár, és

akik benne vannak, nagyon tudnak valamit, amit én nem tudok. Sokkal belterjesebbnek gondoltam

az egészet. A D.A.C. úgy született, hogy Csapody Kingának, akit akkor még felületesen ismertem,

és nem tudtam pontosan milyen pozícióban van a Manónál [a Manó Könyvek Kiadó sajtó-, PR- és

marketing-felelőse ‒ a szerk.], csak, hogy gyerekirodalmas, az én szövegem pedig tinikről szólt,

küldtem egy néhány oldalas összefoglalót, mert tudni akartam, hogy van-e közöm ehhez a

műfajhoz. A többi tényleg meseszerűen történt, az lett belőle, hogy már a negyedik könyvem jelent

meg a sorozatban. Egyébként az újságírás is hasonlóan kezdődött: senkit sem ismertem a

szakmában, de nagyon akartam ilyesmit írni, ezért több glossy magazinnak is küldtem levelet. A

Cosmopolitan két hónap múlva válaszolt, hogy ajánljak tíz témajavaslatot, abból ők kiválasztanak

egyet. Ez megtörtént, a következő számban pedig a szerkesztői javaslatokkal kiegészítve lehozták

a cikkemet. Nem újságíróként kerültem tehát oda, hanem lelkes egyetemistaként, aztán ott

maradtam.

A szépírói és az újságírói éned hogyan áll egymással kapcsolatban? Lehet tudni rólad, hogy

szeretnél forgatókönyvet írni, és ezek szerint szépirodalmi regényt is. Van hierarchia ezek

között?

Egészen másfajta beszédmódot kíván mindegyik. Az újságírói nyelvezet könnyebb, lazább, a

glossy magazinoknál követelmény is, hogy barátnős, csevegős legyen a stílus. Soha nem voltam

egyterves ember, az íráson belül sem tudnék egyterves lenni. Sok minden érdekel, ilyen

szempontból sem vagyok sznob, nem gondolom, hogy a szépíróság lenne a teteje a dolognak,

minden műfajt lehet nagyon magas és alacsony szinten is művelni. Ha úgy vesszük, a D.A.C. is

lektűr, szórakoztató irodalom, azon belül ifjúsági irodalom, amit egyébként szerintem nem igazán

kezelnek a helyén. A kritika csak most kezdi megtalálni és a kánonba emelni a műfajt, pedig

fontos lenne, hogy legyen olyan recepciója, mint a szépirodalomnak.

Meg lehet fogalmazni azt, hogy mi az ifjúsági irodalom?

Van ennek egy jól körülhatárolható kereskedelmi oldala, az, hogy milyen célcsoportnak szól. Két

kategóriát különböztetnek meg, az ifjúsági irodalmat, ez 18 éves korig tart (Young Adult), és ezen

túl az ifjúsági irodalom felső határát olyan 19-től 25 éves korig (New Adult). Egyébként azért

nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a történet, amit írtam, elmenne felnőtt sztorinak is, a

felnőttek életében is megvannak ugyanezek a problémák. Az is volt az egyik tanács, amit kaptam,

hogy ne úgy írjak, mint ha gyerekeknek írnék. A különbség csak annyi, hogy tinédzserkorban

először történnek meg a dolgok, hurrikánszerűen törnek elő, előzetes tapasztalat nélkül.

Szükséges volt tanulmányozni az előzményeket ahhoz ‒ például a műfajból ismert Meg

Cabot-ot vagy Leiner Laurát ‒, hogy belekezdj az ifjúsági regénysorozatba, vagy magadtól

jöttél rá a jellegzetességekre?

Nem gondolom, hogy egy ifjúsági másként működne, mint egy felnőtt regény. Úgy tűnhet, mintha

előre kitaláltam volna az egészet, pedig mindenre közben jöttem rá. A kiadóval együtt szándékunk

volt súlyos problémákra fókuszálni, és elolvastam néhány részt a Szent Johanna Gimiből, hogy

elkerüljem a hasonlóságot. A többi írás közben derült ki: folytatható legyen, mivel sorozat, több

szál fusson egymás mellett, ezek fonódjanak össze, mert úgy izgalmas, a karakterek fejlődjenek ‒ a

nyelvezet adja magát ‒, és ne legyen következetlen. Ehhez kell egy jó szerkesztő, nekem ez

Pásztor Csörgei Andrea, valamint Csapody Kinga is el szokta olvasni az adott részeket. Általában

az időkezeléssel vagyok bajban, mert az agyamban a történet úgy pörög, mint egy film, és

miközben azt leírom, nem gondolok arra, hogy éppen milyen idő van, van-e kabát valakin.

Ilyenkor szól Andi, hogy december van, kéne rá egy kabát. Különben autodidakta módon fejlődő,

impulzív szerző vagyok, de nagyon csodálom, amikor valaki, mint például Spiró György a

Fogsághoz, évekig olvasgat és kutat, én sajnos nem vagyok ez a típus. Mindig jobban érdekeltek a

lelki folyamatok, hogy mi zajlik valakiben, mint az, hogy mi van körülötte. Felőlem lehet

hermetikusan elzárt környezetben is, ha fel tudom boncolni azt, ami történik benne.

Egy kiadó kötelékében dolgozol, szerző és kiadó viszonya különleges kapcsolat, a te

esetedben ez miként alakul?

Amikor elkezdtem, mint egy nyeretlen kétéves, semmit nem tudtam arról, hogyan zajlik a közös

munka a szerző és a kiadó között. Azt mondták, küldhetem fejezetenként a szöveget, vagy egyben

az egészet, én pedig egyben küldtem, mert ha a fejemben van egy íve a történetnek – ezt a mai

napig így gondolom –, annak nem szabad megtörnie. Utána beszélhetünk róla bármennyit,

cincálhatjuk, de először történjen meg az, amit én elképzeltem. A szöveget aztán Pásztor Csörgei

Andi átnézi, kijavítjuk, kész, ennyi. Eleinte azt hittem, bonyolultabb ez az egész, közben meg

olyan, mint írni egy házi dolgozatot, csak sokkal hosszabb. Ami pedig a marketinget illeti,

szépirodalmi kiadóknál előfordul, hogy keveset foglalkoznak a fiatal szerzővel, én pedig abszolút

fel lettem építve; nagy mázlim van, hogy Kingáék ekkora figyelmet és szeretetet fordítanak rám,

ez csodálatos. Nekem ez a kiadó igazi család.

Nehéz megtanulni a népszerűségből adódó helyzetek kezelését? A D.A.C. olvasótábora főleg

tinédzserkorú lányokból áll, akik esetleg összetéveszthetik a fiatal írónő szerepét egy

közvetlen ismerősével.

Szeretek beszélni az olvasóimmal interneten és személyesen is. Amit meg kellett tanulni, az az,

hogyan tartsam a határt. Készítettem egy írói oldalt, mert elkezdtek bejelölni a személyes

oldalamon, ám ahogy én sem látok bele az ő személyes életükbe, nem gondolom, hogy nekik bele

kéne látniuk az enyémbe, ettől még lehetünk jóban és szerethetjük egymást. De elfogadni a

szeretetet, azon nincs mit tanulni.

Tanári szakot végeztél, de nem gyakoroltad a szakmát. Ifjúsági regénysorozatod több

iskolában ajánlott olvasmány, mégis csak kapcsolatban vagy a tizenéves korosztállyal. Látsz

ebben összefüggést?

Nem tanítottam, mert sosem volt bennem erre ambíció, soha nem éreztem azt a mély hitet, hogy át

akarom adni a tudásomat. Aztán amikor belekezdtem a D.A.C.-ba, lassan rájöttem, hogy nekem az

írás a formája annak, hogy valamit átadjak, én talán ezzel tudok valamilyen formában tanítani –

nem szívesen használom ezt a kifejezést, de mégis csak van egy ilyen oldala is. Azt szeretném,

hogy amit írok, az segítsen a srácoknak a már meglévő helyzetekben, mutasson egyfajta irányt,

hogy mit lehet tenni, amikor már megtörtént a baj (drog, bulimia, szembesülés az előítéletekkel).

Iskolában olvastatott szerzőnek lenni biztosan különleges érzés, hiszen így megvan annak az

esélye, hogy valaki rajtad keresztül szereti meg az olvasást. Érvényes gondolatnak tartod azt,

hogy ha olyat olvas a fiatal, amit közel érez magához – leggyakrabban említett példa a Harry

Potter –, akkor utána mást is fog?

Nem szeretném, hogy azért olvassa valaki a könyvemet, mert muszáj, ezért jobb érzés nekem,

hogy a D.A.C. ajánlott, és nem kötelező olvasmány. Mert ha a fiatalok presszúrát érzékelnek,

akkor elvész a lényeg, hogy szórakoztatva segítsen. Minden iránt, ami kötelező, idegenkedés van

bennük, és onnantól kezdve nem fogják ugyanolyan nyitottsággal olvasni, és nem fog annyit adni,

mintha magától vette volna le valaki a polcról. A „szerettessük meg az olvasást”-célkitűzés

gyönyörű dolog, én lennék a legboldogabb, ha mindenki olvasna, de ez nem lesz így. Vicces és

inspiráló matekpéldákkal el lehet érni azt, hogy egy gyerek meg tudjon oldani matekfeladatokat, de

ha nem érdekli, utána nem fog vele többet foglalkozni. Szerintem az olvasással is ez van, a séma

ugyanaz, ha a gyerekek olvasni kezdenek, van, aki meg fogja szeretni, és van, aki nem. Az,

akiknek gazdag a képzelete és fogékony a valóságtól való elszakadásra, tovább fog menni ezen az

úton. A Harry Potterrel sem rontottak el egyetlen gyereket sem, sőt, biztos vagyok benne, hogy aki

olvasta, már csak a zseniális szerkezetéből adódóan is megszerette, és később olvasott mást is,

mert be kellett, hogy szippantsa az a csoda. Az a lényeg, hogy a srácok olvassanak, bármit. Ha

könyvet vesznek a kezükbe, az már jó.

Megvolt az áttörés, megjelennek a novelláid, a regénysorozatod, még ha nem is írod első

helyre, hogy író, vannak kézzelfogható bizonyítékai. Ezzel kap az ember egyfajta

magabiztosságot?

Nemrég küldtem valahova egy novellát, és nem hozták le. Szörnyű volt, pedig azt hittem, hogy az

elmúlt néhány évben hozzászoktam a kritikához, de ahhoz nem lehet. Elrontotta legalább két

napomat. Az emberben kialakul valamiféle biztonságérzet, amikor megjelenik x darab könyve,

már csak a számszerűség miatt is, aztán rájön, hogy ez másként működik. Nem feltétlenül az a

kérdés, hogy jó vagy rossz az, amit ír, hanem minden szerkesztőnek van saját ízlése, nem

véletlenül ül ott, ahol, a lapja arculatát úgy tervezi, ahogy akarja. Egy ilyen eset lerángat a földre –

bár amúgy sem vagyok elszállós típus –, és segít feldolgozni a kudarcot, amit egyébként nagyon

rosszul kezelek. De nem kell mindennek megjelennie, amúgy pedig soha nem lehet eleget írni,

minden egyes szó megtérül, ha leírod.

Sokoldalúságod az írás felé billent el. Azt lehet érezni beszélgetve veled, hogy nagyfokú

energiafelszabadulás ment végbe nemrégiben. Végleges az írás melletti voksod? Milyen

terveid vannak a jövőre nézve?

Van egy anyakiadóm, a Manó, nekik szerencsére bármikor megmutathatom a műfajilag odaillő

írásaimat – Kolosi Bea igazgató szülinapi ajándékként jelezte, hogy szeretettel várja őket –, vannak

a fejemben forgatókönyvötletek, és jó lenne szépirodalmat írni, mert azzal nagyon sok dolgom,

feladatom van még. Most éppen egy internetes zaklatásról szóló regényen dolgozom, a D.A.C.

következő része is készül a jövő év elejére. Szóba került már, hogy meg kellene próbálkozni a

D.A.C. filmre vitelével, nem akarok hazabeszélni, de ez a filmgyártásnak se tenne rosszat, mert az

ifjúsági film gyakorlatilag eltűnt a palettáról. Ezek mellett három regényterv is van a fejemben, az

egyikkel már el is kezdtem dolgozni, de mindig másik kerül előtérbe, az vezet, aminek vezetnie

kell, aminek éppen megvan az ideje. Az írástól rengeteget kaptam érzelmileg és szakmailag is,

remélem, még nagyon sokáig csinálhatom. Végtelen, korlátlan ez a nyelv, csodálatosan

sokféleképpen lehet használni, de a zenével is biztosan van még dolgom, érzem, hogy jönnek

olyan impulzusok is, amelyek az éneklés felé mutatnak.