Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. július-augusztus / "Családi tűzfészek": A skandináv krimiről

"Családi tűzfészek": A skandináv krimiről

Az elmúlt évek egyik biztos, a magyar könyvkiadásban is stabilnak bizonyuló üzleti sikerét

a világszerte népszerű skandináv krimik jelentették. A televíziós adaptációja révén is ismert

Wallander-sorozat darabjait, Henning Mankell svéd szerző regényeit először a M-Érték Kiadó adta

közre a magyar olvasóknak, a kortárs detektívtörténet közrebocsátását profiljai közt tartó Scolar

kiadó pedig a „norvég krimi királynő”, Karin Fossum és a dán alkotó, Arne Dahl szériájával

jelentkezik rendszeresen. A legreprezentatívabb vállalkozás azonban az Animus kiadó Skandináv

krimik alcímmel megjelölt sorozata, amely a kortárs észak-európai bűnügyi történetek változatos

panorámája. Bár az Animus kiadványain sokszor érződik a kapkodó lektorálás, a nyomdai

előkészítést észlelhetően az időhiány uralja, a szerzők és szövegek bősége miatt is figyelemre

érdemes szériáról van szó. A kiadó természetesen az utóbbi időszak töretlen sikerű folytatásos

meséjét, a Millennium-trilógiát, az időközben elhunyt alkotó, az újságíró Stieg Larsson tízkötetesre

tervezett, egy időre legalábbis torzóban maradt regényfolyamát is közreadta, vélhetően nem sokat

kockáztatva Mikael Blomkvist és Lisbeth Salander nyomozásainak magyarításával. A Millennium

folyóirat oknyomozó újságírója és a gyerekkori traumáktól szétszabdalt pszichéjű „tetovált lány” a

svéd nagypolitika, gazdasági élet felsőbb köreibe vezető rejtélyek nyomában járva láttatta a jóléti

államok árnyékos oldalát. A trilógia stílusjegyeinek sajátosságait magyar elemzések is szemlézték

már, érdemben legutóbb Rácz I. Péter tanulmánya (Harsinyás Pippi és Kalle Blomkvist esete a

bűnügyi regénnyel, Új Forrás, 2010/7).

A kiugró népszerűség okán talán érdemes elmorfondírozni azon, mik is valójában a kortárs

skandináv krimi jellegzetességei, mik lehetnek sikerének titkai, főként pedig, hogy milyen kép

bontakozik ki a bűnügyi regény iránt rajongó magyar olvasónak az északi társadalmakról. Bár az

egységes skandináv identitás egy értelmezési modell féligazsága, relevanciája éppen annyi,

amennyi például a közép-európaié, egy térség irodalma valóban az azonos kulturális, történelmi,

földrajzi környezet hálójában mutatja meg magát. Az Animus tematikus vállalkozásának

önelnevezése maga is felkínálja nekünk ezt az olvasási lehetőséget, a szóban forgó szövegek

önreflexív karakterjegyei alá is támaszthatják az egységes északi identitásra vonatkozó elképzelést.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a skandináv népek közé sem történeti, sem nyelvi, sem

antropológiai alapon nem sorolható finn kortárs krimi, jelesül Leena Lehtolainen tízkötetes

sorozata is ott van a magyarul kiadandó szériák kínálatában.

A külföldi olvasó az ismeretlenre unikumként tekintő általánosító elgondolásaira hajlamos

tapasztalattal, a saját kultúránkat egyedi és gazdag halmazként, a többit a borzongató ismeretlenség

rendszereiben értelmező technikák birtokában fordulhat ehhez a világhoz. E látásmód,

tapasztalhatjuk, a magára sokszor az elvesztett nagyság igézetében élő, az állandó veszteségtudat

modelljében gondoló, a szépirodalmat is az önmeghatározás dimenzióiban látni akaró magyar

olvasói stratégiáktól sem idegen. Olvasás, különösen a detektívregény olvasása közben azonban

nem mindig tudjuk óvatosságra inteni magunkat, nem akarjuk elemezni saját viszonyulásunkat,

maradnak hát azok a technikák, amelyekben a távoli és furcsa világban bolyongva a bűn

születésének, a bűnelkövetés módjainak ismerős és egyetemes struktúráira ismerhetünk rá.

A krimi létrejöttének pillanatában a modern ember nyomasztó élményeinek leküzdésére

szolgáló terápia volt. A bűn felderítése, a kizökkent világrend „helyretolása” az új, modern

környezetbe, a nagyvárosba beáramló, más életstílust felvenni kénytelen társadalmi rétegeknek

nyújtott megnyugtató élményt. A műfaj probléma nélkül szívta magába története során a

különböző irányzatokat: a kalandregény, a kémregény, a pszichokrimi jegyeivel felruházott

darabok időről időre helyet kaptak a klasszikus detektívregény-halmazban.

A skandináv krimik rendszeres olvasójaként, ám az északi történelmet, kultúrát és közéletet

csak alapszinten ismerő szemlélőként azt gondolom, a most divatos bűnügyi regények a

szociografikus igényekkel megszólaló, a bulvár regisztereivel keveredő oknyomozó újságírás

adatgyűjtő technikáit alkalmazó lélektani krimik. Ezekben a múltbeli tévedések árnya vetül rá a

jelenre, a „távoli hangokból” összeálló, a hősök fejében folytonos alapzajként neszező titkok végül

mindig napvilágra kerülnek. A skandinávok közéleti aktivitása részben a második világháború után

kiépülő, példás ideák szerint szerveződő szociális rendszereikkel és államberendezkedésükkel

összekapcsolódva volt közbeszéd tárgya. Nem véletlen, hogy az „északi krimi-műhely” alkotóinak

egy része (Stieg Larsson, Thomas Enger, Liza Marklund, Camilla Läckberg, Johan Theorin vagy a

Larsson halála miatt megszakadt Millennium-sorozat újabb darabját jegyző David Lagercrantz)

újságíróként is foglalkoztatott, e minőségükben pedig politikai témák felé szívesen forduló

szerzők. Mások közéleti tevékenységükkel, a sokféle területen való jártasságukkal is kitűntek: az

emberjogi aktivistaként működő dán Jussi Adler-Olsen élményei közt pszichiáter édesapja

eseteinek kórtörténetei rendre ott szerepelnek, Kristina Ohlsson a svéd nemzetbiztonság és

államigazgatás különböző területein szerzett tapasztalatait építi be szépírói világába. A közszféra

iránti fokozott figyelem tudhatóan a történelmi tapasztalatok következménye. Az 1945 utáni

históriájukban főként sikersztorikat jegyző államok alkotmányos monarchiák vagy köztársaságok,

amelyeket jelenkori történetük meghatározó éveiben több helyen (Svédország, Dánia, Norvégia)

szociáldemokrata és/vagy néppárti programú és kötődésű kormányok vezettek. A nyugdíjrendszer

átalakítása, az oktatási reformok a térségben nagyjából hasonló ütemben és módon igyekeztek

megteremteni az elképzelt ideális állam kereteit, a szociális feszültségek teljes kiküszöbölése

azonban, ahogy e történeteket olvasva is látható, beteljesületlen álom maradt. Az alkohol és más

addiktív szerek használatát, a mentális függést okozó viszonyokat, a lelki és a fizikai bántalmazás

változatos formáit e társadalmi modellek sem tudták kiiktatni.

A hosszabb ideig politikai újságíróként dolgozó Liza Marklund a Studio 69 (Studio Sex,

1999) című bűnügyi regényének előszavában a svéd szociáldemokraták bel- és külpolitikai

botrányai ürügyén maga látja el közönségét történetének olvasásához is hasznos tanácsokkal,

amelyek azonban a skandináv állammodell hétköznapjairól is sokat elárulnak: „A világ egyik

legmagasabb életszínvonalával büszkélkedhetünk, tovább élünk, mint bárki más, és a nemek

egyenlősége erősebb nálunk, mint bárhol máshol a világon. Ugyanakkor elég magas az

öngyilkossági rátánk, adók terén is az élmezőnybe tartozunk, és a férfiak még rendszeresen

agyonverik a feleségüket. [...] A háttérben álló társadalom tele van ellentmondásokkal, egyszerre

különös és hétköznapi.” Marklund regényének magánnyomozást folytató hősnője egy bulvárlap

telefonkezelője, aki belekeveredik a svéd Szociáldemokrata Párt első vonalát érintő gyilkossági

ügy nyomozásába. A prostituált meggyilkolásával gyanúsítható miniszter sorsa persze csak a sztori

egyik szála, a felszín alatt lappangó történésekről a főfejezetektől tipográfiailag is elkülönülő

naplójegyzetek tudósítanak. Ezekről végig sejthető, bár csak a zárlatban derül ki, hogy valójában a

főszereplő, az önjelölt nyomozó, Annika jegyzetei, amelyekben az őt évek óta rendszeresen

bántalmazó barátjához fűződő viszonyáról, fizikai és lelki függőségének kialakulásáról, annak

kiszámítható végkifejlethez, a férfi megöléséhez vezető stációiról ír.

Az északi krimi önelemző, dokumentarista jellegű megállapításai nemcsak az utó- vagy

előszóként jól láthatóan elkülönülő szerzői intenciókban jelennek meg, a cselekményvezetésbe

épülve is sűrűn szövik át e műveket. A népszerű norvég alkotó, Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának

darabjaiban gyakran találkozhatunk a Marklundéhoz hasonló megjegyzésekkel, a Hóember

(Snomannen, 2007) című próza razziát leíró soraiban például így: „Szinte látta maga előtt a vonat

megrohamozását Helsinborgban, ami ezekben a percekben vette kezdetét. [...] A rémülten

összerezzenő utasokat, mert a skandináv álomországokban nincsenek hozzászokva a felfegyverzett

egyenruhások látványhoz.”

Találó definíció Bán Zoltán Andrásé, aki „családi krimiként” címkézte a kortárs észak-
európai irodalom e halmazát. Hiszen a témául választott bűncselekmények forrásai és motivációi

kivétel nélkül a gyerekkori traumák, feldolgozatlan és átbeszéletlen problémák, amelyek részben a

bosszú- és végzetdrámák dramaturgiáját követve tárulnak fel. A „szemet szemért” olykor finoman,

reflektáltan, máskor szájbarágósan hangsúlyozott elve szerint ebben a világban nemcsak

bűnhődnünk kell a szülők vétkeiért, hanem kötelességszerűen el is kell követnünk hibáikat.

Szociografikus mesékről van tehát szó, melyek az eltévelyedések nemzedékről nemzedékre

öröklődő láncolatát mindig a társadalmi kapcsolatrendszerben láttatják. A hősöket sokszor hajtja a

társadalmi felemelkedés, a másik élet megteremtésének vágya, e modern példázatokban ábrázolt

családok második generációja pedig, miközben gyűlöli az előző világképét és életstílusát,

valójában csak azt konzerválva képes létezni.

A protagonisták a sokszor a végzet kikerülhetetlenségére épülő, olykor meglehetősen

melodramatikus konklúzió szerint gyilkolni is képesek azért, hogy pozíciójukat megtartsák.

Érzékeny példája ennek a pszichokrimi nagyasszonyaként számon tartott svéd Karin Alvtegen

prózája. Alvtegen (aki egyébként a Millennium-trilógia hősnőjének karakterére is hatást gyakorló

Harisnyás Pippi megálmodójának, Astrid Lindgrennek az unokahúga) Árnyak (Kugga, 2007) című

regényében is ezt a fátum által uralt, fojtogató világot ábrázolja. A könyv hőse a paraszti sorból

való felemelkedéshez az irodalmi pályát választó, későbbi Nobel-díjas alkotó, Axel Ragnerfeldt,

aki a jelenben korábbi megbocsáthatatlan tetteiért bűnhődik. A fordulatok sorozatára épülő sztori

egy kéziratlopás, egy irodalmi plágium szálával is gazdagodik: Axel, aki alkalmi szeretője, a

holokauszt-túlélő Halina láger-regényét saját nevén közreadó, általa a halhatatlanságba belépő

fausti figura, tudatosan vállalja és szenvedi el a megkísértés következményeit. Halina másik

szerelme, az Axelnél jóval sikertelenebb szépíró, Torgny Mefisztóként kényszeríti híressé vált

kollégáját saját lánya feláldozására. Axel lehetővé teszi Torgnynak a kamaszlány

megerőszakolását, amely természetszerűen vezet a kislány öngyilkosságához. A tragédia a család

széthullását eredményezi, az elrontott élethelyzetek pedig megkérdőjelezhetetlen és elkerülhetetlen

sémaként, örökölhető csapdaként állnak előttünk. Axel fia, miközben híres szülője humán

értelmiségi szerepétől tudatosan távolodik el, mégiscsak apja hibáiban, a megcsalásban, a kalandok

keresésében talál izgalmat. Miközben a látszólag idilli felső középosztálybeli életvitel

mindennapjainak fojtogató otthontalanságban vergődik, apja hírnevének megőrzéséért gyilkolni is

képes. Alvtegen szövege a skandináv detektív-sztori másik karakteres tulajdonságát is felmutatja:

három „utolsó” fejezete közül mindegyik lehetne a történet zárlata. A nyitott, nyomasztó érzést

keltő végkifejlet után még két lezárás következik, a színpadi dramaturgiát mesterien használó és

prózájába is beépítő Agatha Christie legjobb pillanatait (pl.: Tragédia három felvonásban Three

Act Tragedy, 1935) is idézve.

A fasizmus stigmái, a neonáci mozgalmak megerősödése, az idegengyűlölet e szövegek

visszatérő, láthatóan „népnevelő” szándékú motívuma, ahogy erre egy a témáról szóló,

közelmúltban megjelent, aktuálpolitikai tanulságokat hordozó összefoglaló is utal (Sümegi Noémi:

Hátborzongatóan izgalmas krimik, melyek a valóságról szólnak, http://valasz.hu/kultura/azt-hiszik-
hogy-itt-kolbaszbol-van-a-kerites-116431). A szóban forgó esszé e konglomerátumok második

világháborús szerepe kapcsán megállapítja: „A skandináv államokban – például Norvégiában, ahol

azt is fel kell dolgozni, hogy a II. világháború alatt a német megszállókat segítő bábkormány

működött – e regények alapján rettegnek a fasizmus vádjától.”

A küzdelem emblematikus pillanata, a sárga csillagot viselő X. Keresztély dán királyról

szóló történet, persze, csak az egyik, de kétségtelenül a legismertebb momentuma Skandinávia

legújabbkori történelmének. A Norvégiát és Dániát 1940-ben lerohanó Harmadik Birodalom rossz

emléke nemcsak a Millennium-sorozat első része (A tetovált lány Män som hatar kvinnor, 2005)

incesztusban, nemi erőszakban, szadista játékokban tobzódó újfasiszta családjának történetében

bukkan fel. A svéd Camilla Läckberg „nyomozó szerelmespár”-szériájának ötödik része (Eltitkolt

életek – Tyskungen, 2007) a semleges Svédoszág norvég és dán zsidókat mentő polgári

ellenállásának állít emléket. A dán zsidóság áttelepítésének diplomáciai következményeit ugyan

nem vállaló, de a holokauszt áldozatait a dán-svéd partszakaszon csónakokkal menekítő civilek

helytállása a nemzeti identitás egyik alappillére lett. Az Eltitkolt életek norvég és svéd tengerparti

kisvárosok között cirkáló, e tevékenysége miatt lebukó, később gyilkossá váló ellenállója a

kollektív emlékezetben máig fontos helyet elfoglaló korszak tanújaként, a sachsenhauseni láger

előtt az Oslo melletti grini munkatábort is megjárja.

A skandináv krimi-breviárium darabjaiban az északi államok irodalmait átható

alkoholizmus problémái hol jobban kidolgozott, hol egyszerűbb mintázatokban jelennek meg.

Henning Mankell Wallandere, Jo Nesbø Hole nyomozója, Jussi Adler-Olsen Mørck felügyelője

folyamatosan a szerek kábulatában, a függőség csapdájában vergődnek, a küzdelem és a

belenyugvás között őrlődve élik át többször is a megsemmisüléshez közeli pillanatokat. Nesbø

Leopárd (Panserhjerte, 2009) című regényében Harry Hole, miközben ópiummal próbál „lejönni”

a piáról, meg is próbál beleveszni az ázsiai metropolisz, Hongkong sötétségébe. Ez a téma gyakran

foglalkoztatja Alvtegen gyötrődő, önelemző hőseit is: „A legszebb az volt az alkoholban, hogy

olyan sok mindenre lehetett használni: felejtésre, hangulatjavításra, lazításra, ünneplésre, altatóként

nyugtatóként, felmelegítésre, lehűtésre, menekülésre, inspirációra. [...] Az összes drog közül,

amelyhez valaha szerencséje volt, az alkoholt tartotta a legcsalfábbnak. Mindenhová befurakodott

és megkedveltette magát, mindig elérhető volt, az állam és a vállalatok lelkesen reklámozták.”

Az északi bűnügyi irodalom láthatóan kikerülhetetlen momentuma az életformát és a lelki

alkatot erősen meghatározó éghajlat és geomorfológia. A kontinentális klímához szokott magyar

olvasó erre a körülményre mint a leginkább jellemző érdekességre tekinthet. Az időjárás

jellegzetességei mindig is beépültek a detektívtörténetek szimbolikájába, jelen esetben ez a

leginkább Arnaldur Indridason izlandi szerző regényeiben érvényesül. Indridason történeteinek

múltbeli bűnei szó szerint a mélybe merülő, elhantolt, befalazott, a padló alá ásott, megfagyott,

fosszilizálódó, kővé dermedt holttestek formájában kerülnek napvilágra. A nyomozás nála a

régészet és a törvényszéki orvostan módszereivel is kiegészül, az egykori események

rekonstruálása az archeológiai mélyfúrás tényleges és szimbolikus keretei közt zajlik. A

Hidegzóna (Kleifarvatn, 2004) című regényben egy reykjaviki tó lecsapolása hozza felszínre az

igazságot, a regény geológia természetével foglalkozó poétikus leíró részletei pedig egyértelműen

az izlandi nemzeti öntudat számára is fontos sagák formanyelvének líraisága felé mutatnak: „Talán

az egész apadásnak az volt a célja, hogy fény derüljön egy régi bűntényre. Az a pont, ahol a

csontváz hevert, hamarosan visszakerül a mélybe és a hidegbe, hogy ott őrizze tovább a

szerelemről és árulásról szóló történetet egy messzi-messzi földön.” Ha megfontoljuk, hogy a

függetlenné váló Izland történetének kiemelt pillanata volt, amikor a felette főhatóságot gyakorló,

majd vele perszonálunióban létező Dánia 1971-ben visszaadta az akkor már néhány évtizedes

önállóságra visszatekintő államnak a koppenhágai könyvtárban őrzött sagák eredeti kéziratainak

egy részét, az idézett részlet kulturális, nemzeti identitást sűrítő természete még erőteljesebben

mutatja meg magát.

A tenger és az erdő titokzatos szörnyei a germán mondavilág ihletettségében születő

irodalom sajátjai. A tengerparti gyilkosság, a mindent elnyelő titokzatos fauna, a civilizációt és a

barbárságot elválasztó határvonal problémája bukkan fel például Johan Theorin A falon túl

(Skumtimmen, 2007) című kötetében. Theorin regénye ráadásul a balti-tengeri Öland sziget

kisvilágában, a svéd szárazföldhöz egyetlen híddal kapcsolódó hely zord mikroklímájában

játszódik, olyan közegben, amelyben az északi mitológia alappillérei, köztük a gyermeket elvevő,

veszélyt hozó óceán képe is állandó fenyegetés. A tengerparti kisváros kulisszái közt zajlanak

Camilla Läckberg krimijei is. Läckberg nyomozó szerelmespárja, az író Erica Falck és Patrik

Hendström felügyelő nyomozásának tárgyai, a lassú tempóban csordogáló vidéki gyilkosságok

hasonlítanak a legjobban a klasszikus angol detektívregény világára. A sorozat első kötetét, a

Jéghercegnőt (Isprinsessan, 2002) az északi klíma civilizációt meghatározó szempontjaival számot

vető, jellemzően szociografikus leírások gazdagítják: „Fel nem tudta fogni, hogy ebben emberek

élnek. Hogy bárki elviselheti a létet ilyen kopáran, ilyen szürkén... ilyen szegényen. De hát ez a

világ rendje.” Az aktuális kisvárosi gyilkosságok utáni nyomozás mellett a mélyben más indulatok

is forrnak. Erica húga, Anna a középosztálybeli feleségek életét élve a bántalmazás, érzelmi

zsarolás és fizikai erőszak hálójában vergődik. Férjével folytatott harca a fokozatosan beszűkülő

életterekben zajlik, útjuk a kölcsönös fizikai leépülés és a patologikus tudatállapotok átélése felé

vezet. Küzdelmük a sorozat harmadik, A kőfejtő (Stenhuggaren, 2005) című részében a bántalmazó

férj halálával végződik.

Az európai krimi-hagyomány konvencionális sémájához nyúl Leena Lehtolainen, aki az

Agatha Christie által is sokszor használt nursery rhymes alakzatát alkalmazva, a mottóként, a

történet koherenciáját biztosító alakzatként a szövegbe emelt mondókák, gyerekversek vagy más

típusú vendégszövegek köré építi a cselekményt. Lehtolainen Az első gyilkosságom (Ensimmäinen

murhani, 1993) című kötete Eino Leino költeményének soraiból csinálja meg fejezetcímeit, a halál

elkerülhetetlenségét, az élet kiszámíthatatlanságát megéneklő sorok a kelta mondavilág hangulata

mellett a középkori líra haláltánc-motívumát is képbe hozzák. Lehtolainen Maria Kallio-
sorozatában a rendőri karrierjét indító nyomozónő sorseseményei, ha tetszik, a nevelődési regény

hagyományába is beilleszthetők. A protagonistának nőket választó skandináv regények

világmodelljétől nem idegenek a feminista életvezetési stratégiák és variációik sem. Lehtolainen

karrierjét tudatosan alakító Kallioja, ahogy Kjell Eriksson gyermeket egyedül vállaló

nyomozónője, Ann Lindell, és Kristina Ohlsson szériájának főszereplője, a jobb híján egy házas

férfival perspektíva nélküli kapcsolatban élő Fredrika Bergman önelemző monológjaikban

rendszeresen végig is tekintik a jelenkori társadalmak női szerepeit, köztük elsősorban saját

lehetőségeiket.

A skandináv detektívtörténetek másik jellegzetessége a más világokra és identitásokra

tekintő európai ember látásmódjától elszakadni nem tudó szemlélet. A cselekményvezetésben

persze a balti államok és a volt szovjet zóna közelsége a leginkább tapintható, ez a térség a

legtöbbször az alvilággal való találkozás helye. A Baltikum és az egykori keleti blokk az illegális

áruk tranzitjának kiindulópontjaként kerül sokszor képbe. Larssonnál, Nesbønál, Indridasonnál a

régi bűnök szálai gyakran ide vezetnek, így jelennek meg náluk rendszeresen a baltikumi

árvaházak lelencei (Larsson), a balti térség prostituáltjai (Marklund, Lehtolainen), vagy bukkannak

fel az NDK-ban megismert régi szeretőről szóló emlékek közt egykori Stasi-ügynökök

(Indridason). Nesbø A megváltó (Frelseren, 2005) című regénye a délszláv háborúk veteránját

választja hősének, nagyvárosi ámokfutását figyelemmel kísérve a professzionális zsoldosból

sorozatgyilkossá váló alak pszichéjébe pillanthatunk be.

A jóléti államok fejlődő térségekre tekintő kolonizáló pillantása az északi krimik felső

tízezerbe tartozó figurái világképének is észlelhető momentuma. Számukra Délkelet-Ázsia,

Ausztrália és Afrika közelmúltjának történései részben az unalmas és kiszámítható mindennapok

ellenpontjai, az elvágyódás terepei. Kjell Eriksson Burundi hercegnője (Prinsessan av Burundi,

2002) című regényének munkanélküli szereplője, aki egy kölyökbanda volt tagjaként fiatalon

elkövetett bűncselekmények emlékével és az egykori bűntársakhoz kötődő szolidaritásában él, e

rétegtől a lehető legtávolabb állva gondol a címben jelölt kis afrikai országra. A címbeli Burundi

hercegnője egy trópusi halfajta neve, a nevében sem különleges Jedermann, John Johansson

céltalanul egzisztáló életformájának tökéletes ellenpontja egzotikus halak iránti szenvedélye. A

munkanélküli hegesztő halálát pókernyereménye okozza, ám történetéből világosan látható, hogy

az ideálisnak tervezett észak-európai szociális háló sem tarthat meg mindenkit, aki kívül kerül,

végleg kikerülhet belőle: „De tudta, hogy két Uppsala létezik: Oskaré és az egyetemieké.”

A dán alkotó Jussi Adler-Olsen szériájának fókuszában a „döglött akták”, az elfekvő esetek

állnak, sorozata a „családi krimik” másik jellemzőjét is láthatóvá teszi. Eszerint a figurák életét a

csoport iránti szolidaritás, a valahova tartozás élménye uralja, ez a körülmény a tettesek és

áldozataik sorsát is meghatározó bélyeg. Adler-Olsen Fácángyilkosok (Fasandraeberne, 2008)

című regénye egy bentlakásos iskolában összekovácsolódó galeri kegyetlenkedéseit, a szadista

játékok művészetté tételét, a civilizációs keretek elmosódását tematizálja. Az állatkínzásoktól az

emberölésig tartó út szakaszait regisztráló történetszálban a szeretetlenség aurájából összetartozást

kovácsoló cselekvéssor regisztrálása történik. A fenntarthatatlan, de elhagyhatatlan közösség

gyilkos szerepjátékokban élen járó nőtagjának csoportos megerőszakolása e perverz összetartozás

természetes jele. Az északi bűnregény világában a harmonikussá konstruált enteriőrök, a

berendezett otthonok IKEA-bútorai a kiszámíthatóság közvetlen jelképei. Adler-Olsen

történeteinek felső középosztálya azonban már nemcsak a részben valódi veszélyhelyzeteket

teremtő, részben azokat szimuláló „vadászatokban” leli örömét. Egyikük, a sikeres sebész otthona

és magánklinikája a környezetébe részben beolvadó megtervezettségével tükrözi vissza az

átlátható és kiszámítható élet élményét: „A klinika és a villájuk között egy üvegfolyosó függött

száz méterrel a tengerszint felett. Így száraz lábbal keltek át a kerten, ugyanakkor a tenger és a

bükkfák látványáról sem kellett lemondaniuk. Ditlev a Lousiana Múzeumtól vette az ötletet. A

különbség csak annyi, hogy náluk nem voltak festmények a falon.”

A svéd bútoripar vezető cége a posztmodern kultúra olyan emblémája, amely a

sorozatgyártás, a kiszámítható, kényelmes ám nem különösebben izgalmas élet szimbóluma, és

mint ilyen, a kapitalista identitásformákat meghatározni igyekvő összművészeti univerzum kiemelt

darabja. Így az IKEA-bútorok e szépirodalmi sorozat darabjaiban való folyamatos vándorlása a

szeriációra épülő identitások groteszk, ám kétségtelenül hatásos eszköze. A közismert bútorcsalád

a Millennium legújabb részében az aspergeres, autisztikus tünetegyüttest produkáló Lisbeth

Salander lelki folyamatainak manifesztálódása: „Mindössze néhány IKEA-bútor hevert szerteszét.”

Az északi krimik úgy válnak a modern élet látleleteivé, hogy termékjellegüket bátran fel is

vállalják: David Lagercrantz „új Millenniuma” (Ami nem öl meg Det som inte dödar oss, 2015)

nyelvi, esztétikai megformáltságában is Stieg Larsson-os. A torzóban maradástól megmentett

sorozat szöveggépezete a krimit a klasszikus modernitásban bíráló, esztétikáját az ipari

termeléshez hasonlító teoretikusok véleményét látszik igazolni. Bár a detektívregény úgy általában

véleményem szerint többet érdemelne, e ponton válik argumentálttá Bán Zoltán András pontosító

definíciója, legalábbis e szövegfolyam műfaji besorolását illetően.

A skandináv bűnügyi regényeket képességeiktől függően változó minőségben termelő, de

mindenképpen meggyőző sikert hozó „szerzőgárda” több esetben kiszámítható eszközökkel

dolgozó szövegvilágot teremtett, teremt. A klasszikus európai krimi konvencióitól egyrészt

különböző, de alapjaitól mégsem annyira idegen bűnügyi mesék részben a svéd, dán, norvég, finn,

izlandi széppróza korábbi tendenciáit magukba olvasztó műfaj elemei. A térséget egynek láttató

általánosítás részben tehát indokolt, ám azt is látni kell, hogy ezek a történetek milyen erősen

reflektálnak a nemzeti sajátosságokra, a közösséget érintő aktuális témákra (pl. belpolitikai

helyzet, botrányok, korrupció, szociális intézkedések, a büntetés végrehajtási intézetek állapota).

Így a váratlan fordulatok helyenkénti elmaradása ellenére számos más erényük mellett betöltenek

praktikus ismeretterjesztő szerepet is, amely az erre a társadalmi és földrajzi környezetre

idegenként tekintő magyar olvasónak láthatóan izgalmas lehet.