"Családi tűzfészek": A skandináv krimiről
Az elmúlt évek egyik biztos, a magyar könyvkiadásban is stabilnak bizonyuló üzleti sikerét
a világszerte népszerű skandináv krimik jelentették. A televíziós adaptációja révén is ismert
Wallander-sorozat darabjait, Henning Mankell svéd szerző regényeit először a M-Érték Kiadó adta
közre a magyar olvasóknak, a kortárs detektívtörténet közrebocsátását profiljai közt tartó Scolar
kiadó pedig a „norvég krimi királynő”, Karin Fossum és a dán alkotó, Arne Dahl szériájával
jelentkezik rendszeresen. A legreprezentatívabb vállalkozás azonban az Animus kiadó Skandináv
krimik alcímmel megjelölt sorozata, amely a kortárs észak-európai bűnügyi történetek változatos
panorámája. Bár az Animus kiadványain sokszor érződik a kapkodó lektorálás, a nyomdai
előkészítést észlelhetően az időhiány uralja, a szerzők és szövegek bősége miatt is figyelemre
érdemes szériáról van szó. A kiadó természetesen az utóbbi időszak töretlen sikerű folytatásos
meséjét, a Millennium-trilógiát, az időközben elhunyt alkotó, az újságíró Stieg Larsson tízkötetesre
tervezett, egy időre legalábbis torzóban maradt regényfolyamát is közreadta, vélhetően nem sokat
kockáztatva Mikael Blomkvist és Lisbeth Salander nyomozásainak magyarításával. A Millennium
folyóirat oknyomozó újságírója és a gyerekkori traumáktól szétszabdalt pszichéjű „tetovált lány” a
svéd nagypolitika, gazdasági élet felsőbb köreibe vezető rejtélyek nyomában járva láttatta a jóléti
államok árnyékos oldalát. A trilógia stílusjegyeinek sajátosságait magyar elemzések is szemlézték
már, érdemben legutóbb Rácz I. Péter tanulmánya (Harsinyás Pippi és Kalle Blomkvist esete a
bűnügyi regénnyel, Új Forrás, 2010/7).
A kiugró népszerűség okán talán érdemes elmorfondírozni azon, mik is valójában a kortárs
skandináv krimi jellegzetességei, mik lehetnek sikerének titkai, főként pedig, hogy milyen kép
bontakozik ki a bűnügyi regény iránt rajongó magyar olvasónak az északi társadalmakról. Bár az
egységes skandináv identitás egy értelmezési modell féligazsága, relevanciája éppen annyi,
amennyi például a közép-európaié, egy térség irodalma valóban az azonos kulturális, történelmi,
földrajzi környezet hálójában mutatja meg magát. Az Animus tematikus vállalkozásának
önelnevezése maga is felkínálja nekünk ezt az olvasási lehetőséget, a szóban forgó szövegek
önreflexív karakterjegyei alá is támaszthatják az egységes északi identitásra vonatkozó elképzelést.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a skandináv népek közé sem történeti, sem nyelvi, sem
antropológiai alapon nem sorolható finn kortárs krimi, jelesül Leena Lehtolainen tízkötetes
sorozata is ott van a magyarul kiadandó szériák kínálatában.
A külföldi olvasó az ismeretlenre unikumként tekintő általánosító elgondolásaira hajlamos
tapasztalattal, a saját kultúránkat egyedi és gazdag halmazként, a többit a borzongató ismeretlenség
rendszereiben értelmező technikák birtokában fordulhat ehhez a világhoz. E látásmód,
tapasztalhatjuk, a magára sokszor az elvesztett nagyság igézetében élő, az állandó veszteségtudat
modelljében gondoló, a szépirodalmat is az önmeghatározás dimenzióiban látni akaró magyar
olvasói stratégiáktól sem idegen. Olvasás, különösen a detektívregény olvasása közben azonban
nem mindig tudjuk óvatosságra inteni magunkat, nem akarjuk elemezni saját viszonyulásunkat,
maradnak hát azok a technikák, amelyekben a távoli és furcsa világban bolyongva a bűn
születésének, a bűnelkövetés módjainak ismerős és egyetemes struktúráira ismerhetünk rá.
A krimi létrejöttének pillanatában a modern ember nyomasztó élményeinek leküzdésére
szolgáló terápia volt. A bűn felderítése, a kizökkent világrend „helyretolása” az új, modern
környezetbe, a nagyvárosba beáramló, más életstílust felvenni kénytelen társadalmi rétegeknek
nyújtott megnyugtató élményt. A műfaj probléma nélkül szívta magába története során a
különböző irányzatokat: a kalandregény, a kémregény, a pszichokrimi jegyeivel felruházott
darabok időről időre helyet kaptak a klasszikus detektívregény-halmazban.
A skandináv krimik rendszeres olvasójaként, ám az északi történelmet, kultúrát és közéletet
csak alapszinten ismerő szemlélőként azt gondolom, a most divatos bűnügyi regények a
szociografikus igényekkel megszólaló, a bulvár regisztereivel keveredő oknyomozó újságírás
adatgyűjtő technikáit alkalmazó lélektani krimik. Ezekben a múltbeli tévedések árnya vetül rá a
jelenre, a „távoli hangokból” összeálló, a hősök fejében folytonos alapzajként neszező titkok végül
mindig napvilágra kerülnek. A skandinávok közéleti aktivitása részben a második világháború után
kiépülő, példás ideák szerint szerveződő szociális rendszereikkel és államberendezkedésükkel
összekapcsolódva volt közbeszéd tárgya. Nem véletlen, hogy az „északi krimi-műhely” alkotóinak
egy része (Stieg Larsson, Thomas Enger, Liza Marklund, Camilla Läckberg, Johan Theorin vagy a
Larsson halála miatt megszakadt Millennium-sorozat újabb darabját jegyző David Lagercrantz)
újságíróként is foglalkoztatott, e minőségükben pedig politikai témák felé szívesen forduló
szerzők. Mások közéleti tevékenységükkel, a sokféle területen való jártasságukkal is kitűntek: az
emberjogi aktivistaként működő dán Jussi Adler-Olsen élményei közt pszichiáter édesapja
eseteinek kórtörténetei rendre ott szerepelnek, Kristina Ohlsson a svéd nemzetbiztonság és
államigazgatás különböző területein szerzett tapasztalatait építi be szépírói világába. A közszféra
iránti fokozott figyelem tudhatóan a történelmi tapasztalatok következménye. Az 1945 utáni
históriájukban főként sikersztorikat jegyző államok alkotmányos monarchiák vagy köztársaságok,
amelyeket jelenkori történetük meghatározó éveiben több helyen (Svédország, Dánia, Norvégia)
szociáldemokrata és/vagy néppárti programú és kötődésű kormányok vezettek. A nyugdíjrendszer
átalakítása, az oktatási reformok a térségben nagyjából hasonló ütemben és módon igyekeztek
megteremteni az elképzelt ideális állam kereteit, a szociális feszültségek teljes kiküszöbölése
azonban, ahogy e történeteket olvasva is látható, beteljesületlen álom maradt. Az alkohol és más
addiktív szerek használatát, a mentális függést okozó viszonyokat, a lelki és a fizikai bántalmazás
változatos formáit e társadalmi modellek sem tudták kiiktatni.
A hosszabb ideig politikai újságíróként dolgozó Liza Marklund a Studio 69 (Studio Sex,
1999) című bűnügyi regényének előszavában a svéd szociáldemokraták bel- és külpolitikai
botrányai ürügyén maga látja el közönségét történetének olvasásához is hasznos tanácsokkal,
amelyek azonban a skandináv állammodell hétköznapjairól is sokat elárulnak: „A világ egyik
legmagasabb életszínvonalával büszkélkedhetünk, tovább élünk, mint bárki más, és a nemek
egyenlősége erősebb nálunk, mint bárhol máshol a világon. Ugyanakkor elég magas az
öngyilkossági rátánk, adók terén is az élmezőnybe tartozunk, és a férfiak még rendszeresen
agyonverik a feleségüket. [...] A háttérben álló társadalom tele van ellentmondásokkal, egyszerre
különös és hétköznapi.” Marklund regényének magánnyomozást folytató hősnője egy bulvárlap
telefonkezelője, aki belekeveredik a svéd Szociáldemokrata Párt első vonalát érintő gyilkossági
ügy nyomozásába. A prostituált meggyilkolásával gyanúsítható miniszter sorsa persze csak a sztori
egyik szála, a felszín alatt lappangó történésekről a főfejezetektől tipográfiailag is elkülönülő
naplójegyzetek tudósítanak. Ezekről végig sejthető, bár csak a zárlatban derül ki, hogy valójában a
főszereplő, az önjelölt nyomozó, Annika jegyzetei, amelyekben az őt évek óta rendszeresen
bántalmazó barátjához fűződő viszonyáról, fizikai és lelki függőségének kialakulásáról, annak
kiszámítható végkifejlethez, a férfi megöléséhez vezető stációiról ír.
Az északi krimi önelemző, dokumentarista jellegű megállapításai nemcsak az utó- vagy
előszóként jól láthatóan elkülönülő szerzői intenciókban jelennek meg, a cselekményvezetésbe
épülve is sűrűn szövik át e műveket. A népszerű norvég alkotó, Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának
darabjaiban gyakran találkozhatunk a Marklundéhoz hasonló megjegyzésekkel, a Hóember
(Snomannen, 2007) című próza razziát leíró soraiban például így: „Szinte látta maga előtt a vonat
megrohamozását Helsinborgban, ami ezekben a percekben vette kezdetét. [...] A rémülten
összerezzenő utasokat, mert a skandináv álomországokban nincsenek hozzászokva a felfegyverzett
egyenruhások látványhoz.”
Találó definíció Bán Zoltán Andrásé, aki „családi krimiként” címkézte a kortárs észak-
európai irodalom e halmazát. Hiszen a témául választott bűncselekmények forrásai és motivációi
kivétel nélkül a gyerekkori traumák, feldolgozatlan és átbeszéletlen problémák, amelyek részben a
bosszú- és végzetdrámák dramaturgiáját követve tárulnak fel. A „szemet szemért” olykor finoman,
reflektáltan, máskor szájbarágósan hangsúlyozott elve szerint ebben a világban nemcsak
bűnhődnünk kell a szülők vétkeiért, hanem kötelességszerűen el is kell követnünk hibáikat.
Szociografikus mesékről van tehát szó, melyek az eltévelyedések nemzedékről nemzedékre
öröklődő láncolatát mindig a társadalmi kapcsolatrendszerben láttatják. A hősöket sokszor hajtja a
társadalmi felemelkedés, a másik élet megteremtésének vágya, e modern példázatokban ábrázolt
családok második generációja pedig, miközben gyűlöli az előző világképét és életstílusát,
valójában csak azt konzerválva képes létezni.
A protagonisták a sokszor a végzet kikerülhetetlenségére épülő, olykor meglehetősen
melodramatikus konklúzió szerint gyilkolni is képesek azért, hogy pozíciójukat megtartsák.
Érzékeny példája ennek a pszichokrimi nagyasszonyaként számon tartott svéd Karin Alvtegen
prózája. Alvtegen (aki egyébként a Millennium-trilógia hősnőjének karakterére is hatást gyakorló
Harisnyás Pippi megálmodójának, Astrid Lindgrennek az unokahúga) Árnyak (Kugga, 2007) című
regényében is ezt a fátum által uralt, fojtogató világot ábrázolja. A könyv hőse a paraszti sorból
való felemelkedéshez az irodalmi pályát választó, későbbi Nobel-díjas alkotó, Axel Ragnerfeldt,
aki a jelenben korábbi megbocsáthatatlan tetteiért bűnhődik. A fordulatok sorozatára épülő sztori
egy kéziratlopás, egy irodalmi plágium szálával is gazdagodik: Axel, aki alkalmi szeretője, a
holokauszt-túlélő Halina láger-regényét saját nevén közreadó, általa a halhatatlanságba belépő
fausti figura, tudatosan vállalja és szenvedi el a megkísértés következményeit. Halina másik
szerelme, az Axelnél jóval sikertelenebb szépíró, Torgny Mefisztóként kényszeríti híressé vált
kollégáját saját lánya feláldozására. Axel lehetővé teszi Torgnynak a kamaszlány
megerőszakolását, amely természetszerűen vezet a kislány öngyilkosságához. A tragédia a család
széthullását eredményezi, az elrontott élethelyzetek pedig megkérdőjelezhetetlen és elkerülhetetlen
sémaként, örökölhető csapdaként állnak előttünk. Axel fia, miközben híres szülője humán
értelmiségi szerepétől tudatosan távolodik el, mégiscsak apja hibáiban, a megcsalásban, a kalandok
keresésében talál izgalmat. Miközben a látszólag idilli felső középosztálybeli életvitel
mindennapjainak fojtogató otthontalanságban vergődik, apja hírnevének megőrzéséért gyilkolni is
képes. Alvtegen szövege a skandináv detektív-sztori másik karakteres tulajdonságát is felmutatja:
három „utolsó” fejezete közül mindegyik lehetne a történet zárlata. A nyitott, nyomasztó érzést
keltő végkifejlet után még két lezárás következik, a színpadi dramaturgiát mesterien használó és
prózájába is beépítő Agatha Christie legjobb pillanatait (pl.: Tragédia három felvonásban Three
Act Tragedy, 1935) is idézve.
A fasizmus stigmái, a neonáci mozgalmak megerősödése, az idegengyűlölet e szövegek
visszatérő, láthatóan „népnevelő” szándékú motívuma, ahogy erre egy a témáról szóló,
közelmúltban megjelent, aktuálpolitikai tanulságokat hordozó összefoglaló is utal (Sümegi Noémi:
Hátborzongatóan izgalmas krimik, melyek a valóságról szólnak, http://valasz.hu/kultura/azt-hiszik-
hogy-itt-kolbaszbol-van-a-kerites-116431). A szóban forgó esszé e konglomerátumok második
világháborús szerepe kapcsán megállapítja: „A skandináv államokban – például Norvégiában, ahol
azt is fel kell dolgozni, hogy a II. világháború alatt a német megszállókat segítő bábkormány
működött – e regények alapján rettegnek a fasizmus vádjától.”
A küzdelem emblematikus pillanata, a sárga csillagot viselő X. Keresztély dán királyról
szóló történet, persze, csak az egyik, de kétségtelenül a legismertebb momentuma Skandinávia
legújabbkori történelmének. A Norvégiát és Dániát 1940-ben lerohanó Harmadik Birodalom rossz
emléke nemcsak a Millennium-sorozat első része (A tetovált lány Män som hatar kvinnor, 2005)
incesztusban, nemi erőszakban, szadista játékokban tobzódó újfasiszta családjának történetében
bukkan fel. A svéd Camilla Läckberg „nyomozó szerelmespár”-szériájának ötödik része (Eltitkolt
életek – Tyskungen, 2007) a semleges Svédoszág norvég és dán zsidókat mentő polgári
ellenállásának állít emléket. A dán zsidóság áttelepítésének diplomáciai következményeit ugyan
nem vállaló, de a holokauszt áldozatait a dán-svéd partszakaszon csónakokkal menekítő civilek
helytállása a nemzeti identitás egyik alappillére lett. Az Eltitkolt életek norvég és svéd tengerparti
kisvárosok között cirkáló, e tevékenysége miatt lebukó, később gyilkossá váló ellenállója a
kollektív emlékezetben máig fontos helyet elfoglaló korszak tanújaként, a sachsenhauseni láger
előtt az Oslo melletti grini munkatábort is megjárja.
A skandináv krimi-breviárium darabjaiban az északi államok irodalmait átható
alkoholizmus problémái hol jobban kidolgozott, hol egyszerűbb mintázatokban jelennek meg.
Henning Mankell Wallandere, Jo Nesbø Hole nyomozója, Jussi Adler-Olsen Mørck felügyelője
folyamatosan a szerek kábulatában, a függőség csapdájában vergődnek, a küzdelem és a
belenyugvás között őrlődve élik át többször is a megsemmisüléshez közeli pillanatokat. Nesbø
Leopárd (Panserhjerte, 2009) című regényében Harry Hole, miközben ópiummal próbál „lejönni”
a piáról, meg is próbál beleveszni az ázsiai metropolisz, Hongkong sötétségébe. Ez a téma gyakran
foglalkoztatja Alvtegen gyötrődő, önelemző hőseit is: „A legszebb az volt az alkoholban, hogy
olyan sok mindenre lehetett használni: felejtésre, hangulatjavításra, lazításra, ünneplésre, altatóként
nyugtatóként, felmelegítésre, lehűtésre, menekülésre, inspirációra. [...] Az összes drog közül,
amelyhez valaha szerencséje volt, az alkoholt tartotta a legcsalfábbnak. Mindenhová befurakodott
és megkedveltette magát, mindig elérhető volt, az állam és a vállalatok lelkesen reklámozták.”
Az északi bűnügyi irodalom láthatóan kikerülhetetlen momentuma az életformát és a lelki
alkatot erősen meghatározó éghajlat és geomorfológia. A kontinentális klímához szokott magyar
olvasó erre a körülményre mint a leginkább jellemző érdekességre tekinthet. Az időjárás
jellegzetességei mindig is beépültek a detektívtörténetek szimbolikájába, jelen esetben ez a
leginkább Arnaldur Indridason izlandi szerző regényeiben érvényesül. Indridason történeteinek
múltbeli bűnei szó szerint a mélybe merülő, elhantolt, befalazott, a padló alá ásott, megfagyott,
fosszilizálódó, kővé dermedt holttestek formájában kerülnek napvilágra. A nyomozás nála a
régészet és a törvényszéki orvostan módszereivel is kiegészül, az egykori események
rekonstruálása az archeológiai mélyfúrás tényleges és szimbolikus keretei közt zajlik. A
Hidegzóna (Kleifarvatn, 2004) című regényben egy reykjaviki tó lecsapolása hozza felszínre az
igazságot, a regény geológia természetével foglalkozó poétikus leíró részletei pedig egyértelműen
az izlandi nemzeti öntudat számára is fontos sagák formanyelvének líraisága felé mutatnak: „Talán
az egész apadásnak az volt a célja, hogy fény derüljön egy régi bűntényre. Az a pont, ahol a
csontváz hevert, hamarosan visszakerül a mélybe és a hidegbe, hogy ott őrizze tovább a
szerelemről és árulásról szóló történetet egy messzi-messzi földön.” Ha megfontoljuk, hogy a
függetlenné váló Izland történetének kiemelt pillanata volt, amikor a felette főhatóságot gyakorló,
majd vele perszonálunióban létező Dánia 1971-ben visszaadta az akkor már néhány évtizedes
önállóságra visszatekintő államnak a koppenhágai könyvtárban őrzött sagák eredeti kéziratainak
egy részét, az idézett részlet kulturális, nemzeti identitást sűrítő természete még erőteljesebben
mutatja meg magát.
A tenger és az erdő titokzatos szörnyei a germán mondavilág ihletettségében születő
irodalom sajátjai. A tengerparti gyilkosság, a mindent elnyelő titokzatos fauna, a civilizációt és a
barbárságot elválasztó határvonal problémája bukkan fel például Johan Theorin A falon túl
(Skumtimmen, 2007) című kötetében. Theorin regénye ráadásul a balti-tengeri Öland sziget
kisvilágában, a svéd szárazföldhöz egyetlen híddal kapcsolódó hely zord mikroklímájában
játszódik, olyan közegben, amelyben az északi mitológia alappillérei, köztük a gyermeket elvevő,
veszélyt hozó óceán képe is állandó fenyegetés. A tengerparti kisváros kulisszái közt zajlanak
Camilla Läckberg krimijei is. Läckberg nyomozó szerelmespárja, az író Erica Falck és Patrik
Hendström felügyelő nyomozásának tárgyai, a lassú tempóban csordogáló vidéki gyilkosságok
hasonlítanak a legjobban a klasszikus angol detektívregény világára. A sorozat első kötetét, a
Jéghercegnőt (Isprinsessan, 2002) az északi klíma civilizációt meghatározó szempontjaival számot
vető, jellemzően szociografikus leírások gazdagítják: „Fel nem tudta fogni, hogy ebben emberek
élnek. Hogy bárki elviselheti a létet ilyen kopáran, ilyen szürkén... ilyen szegényen. De hát ez a
világ rendje.” Az aktuális kisvárosi gyilkosságok utáni nyomozás mellett a mélyben más indulatok
is forrnak. Erica húga, Anna a középosztálybeli feleségek életét élve a bántalmazás, érzelmi
zsarolás és fizikai erőszak hálójában vergődik. Férjével folytatott harca a fokozatosan beszűkülő
életterekben zajlik, útjuk a kölcsönös fizikai leépülés és a patologikus tudatállapotok átélése felé
vezet. Küzdelmük a sorozat harmadik, A kőfejtő (Stenhuggaren, 2005) című részében a bántalmazó
férj halálával végződik.
Az európai krimi-hagyomány konvencionális sémájához nyúl Leena Lehtolainen, aki az
Agatha Christie által is sokszor használt nursery rhymes alakzatát alkalmazva, a mottóként, a
történet koherenciáját biztosító alakzatként a szövegbe emelt mondókák, gyerekversek vagy más
típusú vendégszövegek köré építi a cselekményt. Lehtolainen Az első gyilkosságom (Ensimmäinen
murhani, 1993) című kötete Eino Leino költeményének soraiból csinálja meg fejezetcímeit, a halál
elkerülhetetlenségét, az élet kiszámíthatatlanságát megéneklő sorok a kelta mondavilág hangulata
mellett a középkori líra haláltánc-motívumát is képbe hozzák. Lehtolainen Maria Kallio-
sorozatában a rendőri karrierjét indító nyomozónő sorseseményei, ha tetszik, a nevelődési regény
hagyományába is beilleszthetők. A protagonistának nőket választó skandináv regények
világmodelljétől nem idegenek a feminista életvezetési stratégiák és variációik sem. Lehtolainen
karrierjét tudatosan alakító Kallioja, ahogy Kjell Eriksson gyermeket egyedül vállaló
nyomozónője, Ann Lindell, és Kristina Ohlsson szériájának főszereplője, a jobb híján egy házas
férfival perspektíva nélküli kapcsolatban élő Fredrika Bergman önelemző monológjaikban
rendszeresen végig is tekintik a jelenkori társadalmak női szerepeit, köztük elsősorban saját
lehetőségeiket.
A skandináv detektívtörténetek másik jellegzetessége a más világokra és identitásokra
tekintő európai ember látásmódjától elszakadni nem tudó szemlélet. A cselekményvezetésben
persze a balti államok és a volt szovjet zóna közelsége a leginkább tapintható, ez a térség a
legtöbbször az alvilággal való találkozás helye. A Baltikum és az egykori keleti blokk az illegális
áruk tranzitjának kiindulópontjaként kerül sokszor képbe. Larssonnál, Nesbønál, Indridasonnál a
régi bűnök szálai gyakran ide vezetnek, így jelennek meg náluk rendszeresen a baltikumi
árvaházak lelencei (Larsson), a balti térség prostituáltjai (Marklund, Lehtolainen), vagy bukkannak
fel az NDK-ban megismert régi szeretőről szóló emlékek közt egykori Stasi-ügynökök
(Indridason). Nesbø A megváltó (Frelseren, 2005) című regénye a délszláv háborúk veteránját
választja hősének, nagyvárosi ámokfutását figyelemmel kísérve a professzionális zsoldosból
sorozatgyilkossá váló alak pszichéjébe pillanthatunk be.
A jóléti államok fejlődő térségekre tekintő kolonizáló pillantása az északi krimik felső
tízezerbe tartozó figurái világképének is észlelhető momentuma. Számukra Délkelet-Ázsia,
Ausztrália és Afrika közelmúltjának történései részben az unalmas és kiszámítható mindennapok
ellenpontjai, az elvágyódás terepei. Kjell Eriksson Burundi hercegnője (Prinsessan av Burundi,
2002) című regényének munkanélküli szereplője, aki egy kölyökbanda volt tagjaként fiatalon
elkövetett bűncselekmények emlékével és az egykori bűntársakhoz kötődő szolidaritásában él, e
rétegtől a lehető legtávolabb állva gondol a címben jelölt kis afrikai országra. A címbeli Burundi
hercegnője egy trópusi halfajta neve, a nevében sem különleges Jedermann, John Johansson
céltalanul egzisztáló életformájának tökéletes ellenpontja egzotikus halak iránti szenvedélye. A
munkanélküli hegesztő halálát pókernyereménye okozza, ám történetéből világosan látható, hogy
az ideálisnak tervezett észak-európai szociális háló sem tarthat meg mindenkit, aki kívül kerül,
végleg kikerülhet belőle: „De tudta, hogy két Uppsala létezik: Oskaré és az egyetemieké.”
A dán alkotó Jussi Adler-Olsen szériájának fókuszában a „döglött akták”, az elfekvő esetek
állnak, sorozata a „családi krimik” másik jellemzőjét is láthatóvá teszi. Eszerint a figurák életét a
csoport iránti szolidaritás, a valahova tartozás élménye uralja, ez a körülmény a tettesek és
áldozataik sorsát is meghatározó bélyeg. Adler-Olsen Fácángyilkosok (Fasandraeberne, 2008)
című regénye egy bentlakásos iskolában összekovácsolódó galeri kegyetlenkedéseit, a szadista
játékok művészetté tételét, a civilizációs keretek elmosódását tematizálja. Az állatkínzásoktól az
emberölésig tartó út szakaszait regisztráló történetszálban a szeretetlenség aurájából összetartozást
kovácsoló cselekvéssor regisztrálása történik. A fenntarthatatlan, de elhagyhatatlan közösség
gyilkos szerepjátékokban élen járó nőtagjának csoportos megerőszakolása e perverz összetartozás
természetes jele. Az északi bűnregény világában a harmonikussá konstruált enteriőrök, a
berendezett otthonok IKEA-bútorai a kiszámíthatóság közvetlen jelképei. Adler-Olsen
történeteinek felső középosztálya azonban már nemcsak a részben valódi veszélyhelyzeteket
teremtő, részben azokat szimuláló „vadászatokban” leli örömét. Egyikük, a sikeres sebész otthona
és magánklinikája a környezetébe részben beolvadó megtervezettségével tükrözi vissza az
átlátható és kiszámítható élet élményét: „A klinika és a villájuk között egy üvegfolyosó függött
száz méterrel a tengerszint felett. Így száraz lábbal keltek át a kerten, ugyanakkor a tenger és a
bükkfák látványáról sem kellett lemondaniuk. Ditlev a Lousiana Múzeumtól vette az ötletet. A
különbség csak annyi, hogy náluk nem voltak festmények a falon.”
A svéd bútoripar vezető cége a posztmodern kultúra olyan emblémája, amely a
sorozatgyártás, a kiszámítható, kényelmes ám nem különösebben izgalmas élet szimbóluma, és
mint ilyen, a kapitalista identitásformákat meghatározni igyekvő összművészeti univerzum kiemelt
darabja. Így az IKEA-bútorok e szépirodalmi sorozat darabjaiban való folyamatos vándorlása a
szeriációra épülő identitások groteszk, ám kétségtelenül hatásos eszköze. A közismert bútorcsalád
a Millennium legújabb részében az aspergeres, autisztikus tünetegyüttest produkáló Lisbeth
Salander lelki folyamatainak manifesztálódása: „Mindössze néhány IKEA-bútor hevert szerteszét.”
Az északi krimik úgy válnak a modern élet látleleteivé, hogy termékjellegüket bátran fel is
vállalják: David Lagercrantz „új Millenniuma” (Ami nem öl meg Det som inte dödar oss, 2015)
nyelvi, esztétikai megformáltságában is Stieg Larsson-os. A torzóban maradástól megmentett
sorozat szöveggépezete a krimit a klasszikus modernitásban bíráló, esztétikáját az ipari
termeléshez hasonlító teoretikusok véleményét látszik igazolni. Bár a detektívregény úgy általában
véleményem szerint többet érdemelne, e ponton válik argumentálttá Bán Zoltán András pontosító
definíciója, legalábbis e szövegfolyam műfaji besorolását illetően.
A skandináv bűnügyi regényeket képességeiktől függően változó minőségben termelő, de
mindenképpen meggyőző sikert hozó „szerzőgárda” több esetben kiszámítható eszközökkel
dolgozó szövegvilágot teremtett, teremt. A klasszikus európai krimi konvencióitól egyrészt
különböző, de alapjaitól mégsem annyira idegen bűnügyi mesék részben a svéd, dán, norvég, finn,
izlandi széppróza korábbi tendenciáit magukba olvasztó műfaj elemei. A térséget egynek láttató
általánosítás részben tehát indokolt, ám azt is látni kell, hogy ezek a történetek milyen erősen
reflektálnak a nemzeti sajátosságokra, a közösséget érintő aktuális témákra (pl. belpolitikai
helyzet, botrányok, korrupció, szociális intézkedések, a büntetés végrehajtási intézetek állapota).
Így a váratlan fordulatok helyenkénti elmaradása ellenére számos más erényük mellett betöltenek
praktikus ismeretterjesztő szerepet is, amely az erre a társadalmi és földrajzi környezetre
idegenként tekintő magyar olvasónak láthatóan izgalmas lehet.